Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 23

titkárrá s mint ilyen ez évben ifj. gr. Zichy Károly mellett a közinség
dolgában Tót- és Horvátországba küldött udvari biztosságnak s újra
1823-ban az akkori kamaraelnök, gr. Majláth József, mellett, a Száván
túli részek és magyar tengermellék visszakapcsolására kirendelt királyi
biztosságnak tollvivője volt; ugyanekkor fiumei tiszteletbeli
patriciustanácsos; 1826-ban magyar udvari kamarai tanácsos, 1830-ban a
pesti törvénykar tagja, 1835-ben cs. kir. kamarás, 1837-ben udv.
tanácsos és a magyar királyi udvari cancellariánál referendarius, majd
Heves-Szolnok főispáni helytartója, mely hivatalától azonban 1839 végén
saját kérelmére feloldoztatott.
Gombos korán kezdett írni s úgy látszik kizáróan drámákat. Első
kísérlete _Lilla_ czímű három fölvonásos vígjáték volt, de a melynek
közel fele hiányzik kéziratai közt; második _Bavariai Albert_
szomorújáték négy fölvonásban 1812); a harmadik: _A testvérek_, vígjáték
egy fölvonásban; a negyedik: _A szekrény és rózsaboko_r, szintén
vígjáték egy fölvonásban, befejezve, mint kézirata bizonyítja, 1815
juliusában; ötödik: _Az esküvés_, szomorújáték öt fölvonásban, befejezve
1816 novemberében és szintén egykorúlag a hatodik: _Elek és Polyxena_,
polgári szomorújáték öt fölvonásban.
Tehát huszonegy éves korától huszonhatig mintegy hat színművet ír s a
mikor a legjobbat írja meg, úgyszólva pályája küszöbén, visszavonul,
épen mint Katona. De míg Katonát családi körülményei s a sikeretlen
küzdelmek temették magányba, Gombost, úgy látszik, a hivatal fényesebb
pályája vonta el a drámaírástól, a mit elősegített csekély költői
becsvágya is. Inkább műkedvelő volt mint művész, inkább csak ifjú hév
fogatott vele tolltat, mint komoly és tartós lelkesülés. Szerénysége
sokáig visszatartóztatta a nyilvános föllépéstől. _Esküvés_ét sem maga
adta ki, hanem barátja, Dömötör Miklós s nevének csak első betüivel
megjelölve. Többi színművei maig is kiadatlanok; a negyvenes években
Toldy akarta kiadni a _Nemzeti könyvtár_ban, de abban maradt, azonban a
kéziratok megtalálhatók Toldy kéziratgyüjteményében, a melyet a m. t.
akadémia váltott magához. Gombos tragédiáját nagy tetszéssel fogadta
olvasó és néző közönség egyaránt. Alkalmasint már megjelenése évében
előadták a vidéki színészek, de arra már biztos adataink vannak, hogy
1819 márczius 19-én Rozsnyón nagy hatássall adta elő a műkedvelő
ifjúság, József nádor nevenapján, az épülő félben levő evang gymnasium
javára, mint «oly szép theatromi darabot, melynek tárgya, elrendeltetése
és ékes magyarsága megérdemli a közmegkedveltetést.[47] Ugyanazon év
ápril. 15-én Székes-Fehérvárott is adatott,[48] s a székes-fehérvári
társaság Pestre jövén, május 3-tól jun. 16-ig tizenháromszor lépett föl
a német színpadon, tizenegyedszer épen az _Esküvés_ben.[49] Ledvaynak
kedvencz szerepe volt Cæsar s 1833-ban Budán ebben lépett föl először,
nagy mértékben magára vonva a közönség figyelmét.[50] Egész a negyvenes
évekig kedvencz darabja volt a pesti és vidéki színházak műsorának, sőt
egyszerű czímét is fölczifrázgatták _Szent a törvény és szent az
esküvés_re. Gombost a siker nem ösztönözte nagyobb termékenységre,
legfeljebb reá vette, hogy már kész _Elek és Polyxena_ czímű tragédiáját
is átadja a színészeknek előadás végett.[51] E műnek, úgy látszik, már
sokkal kevesebb sikere volt. Vajon befolyt-e ez visszavonulására vagy
Kisfaludy Károly diadalai közepett nem kívánt már új művel föllépni? Oly
kérdések, melyekre nem adhatni, határozott feleletet. Annyi bizonyos,
hogy 1817-ben bevégezte írói pályáját, azután csak pártfogója volt a
magyar irodalomnak és művészetnek s mint ilyen a magyar akadémia által,
1835. szept. 14-én, tiszteleti taggá választatott, melynek
kisgyűléseiben nem ritkán elnökölt s a _Nagy Szótár_ előkészületeiben is
részt vett. Meghalt 1840 január 12-én.
Gombos _Esküvés_e élénken tünteti föl a régibb magyar dráma egyik
főjellemvonását. Midőn a mult század végén, mint visszahatás József
germanisatiójára, megszületett a magyar színpad, főkiinduló pontja a
nyelvmívelés és hazafiság volt. Védeni és csinosítani a nyelvet,
éleszteni és fentartani a hazafi érzést, volt legfőbb czélja színésznek
és drámaírónak. Azonban ha volt is színész, alig volt drámaíró. Német
színműveket, fordítottak dolgoztak át vagy utánoztak, s épen nem a
legjavát. A forma idegen volt, néha a gondolat is, de a tárgy és irány
magyar. Különösen kedvelték a lovag drámákat, a történeti érzékeny
rajzokat s magok is megkísérlették e műfajt. Szentjóbi Szabó László
_Mátyás király_a (1792) egyik kifejezőbb szülötte ez iránynak. A múlt
dicsőségével éleszti a jelent s a jelen eszméit és érzéseit kölcsönzi a
múltnak. Nem a tragikai és drámai érdek a főczél, hanem a hazafiúi
lelkesedés s a nemes és nagy tettek dicsőítése. Egész Kisfaludy Károlyig
ez irány uralkodott a magyar színpadon, sőt legtöbb komoly drámájában
maga sem tőn egyebet, mint ez irányt igyekezett költőibbé emelni, mind
forma, mind tartalomra nézve. Katona, a ki _Bánkbán_jában a magyar
történelem tragikai oldala felé fordult, nem tehetett hatást, mert
mintegy ellenkezésben állott a kor eszméivel és ízléseivel. De a
történeti érzékeny drámákon, s még inkább azokon, melyek idegen tárgyúak
voltak, egy más jellemvonástis észrevehetni. Drámaíróinkon más
tekintetben is erősen megérzett a német dráma hatása. Örömest utánozták
Schiller ifjúkori drámáinak fellengző rhetorikáját, lágy érzelmességét,
előszeretettel fordultak Kotzebue felé s komoly drámáiban is nemcsak
leleményét, technikáját bámulták, hanem mesterkélt compositióit,
önkényes jellemrajzait s kétes becsű erkölcsi fölfogását is.
Kölcsönöztek valamit a német romantikai iskola sorstragédiáiból is, a
nélkül, hogy egészen zászlója alá szegődtek volna.
Mindezt sajátságos s a szokottnál költőibb vegyületben olvasztja össze
Gombos _Esküvés_ében, de ennél többet is. Ő tulajdonkép polgári
tragédiát akart írni mint Lessing. Előtte _Galotti Emilia_ lebegett s
Orsinija egy Marinelli-féle udvaroncz, a ki épen úgy elragad egy leányt
herczege számára, de több hasonlóság nincs köztök. Orsini a köznapi
német drámák cselszövőjévé sülyed; nagy gazember, de kevés eszű s
unalmas; bár ő okoz minden bajt, mégis ép bőrrel menekűl
számkivetésében, de azért folyvást óbégat hogy mily szerencsétlen, míg
végre megnyugodva sorsán, jobbulást igér a közönségnek. A szerelmesek
fellengős és túlérzelmes magán- és párbeszédein Schiller Károlya,
Ferdinandja, Amaliája és Luizája pathoszát érezzük; Ottavio és Angelo
erkölcsös fölbuzdulásai Kotzebuere és Ifflandra emlékeztetnek, de nem
egy helyt elárad Gombos ifjú lelkesedése is s az obligát phraseologián
áttör egy-egy eredeti eszme. Megismerjük benne a magyar hazafit is; bár
a tárgy idegen, de a magyar dráma hazafias iránya mégis megcsillan
rajta. Olvassuk csak Ottaviónak fiaihoz intézett búcsúszavaiból a
következő helyeket: «Tartsd meg a honi szent törvényt, mely hajdan
eleidnek adá a haza kormányát… Tiszteld, pallérozd az anyai nyelvet, ez
által él a nemzet, ez a polgári rend szent palladiuma… A mely nemzet nem
becsüli nyelvét, az önmagának készíti örök sírhalmát. Becsüld meg a
tudósokat, kik anyai nyelven oktatják polgártársaikat; ő benne él a
nemzet bölcsesége, ők tették paradicsommá a durva világot. De anyai
nyelven szóljanak a haza bölcsei. A mely tudós idegen nyelven írja le
gondolatait, hasonló egy háladatlan fához, a mely ugyan a mi földünkből
szívja nedveit, de ágai más felé hajolván, a szomszéd kertjébe hullatja
gazdag gyümölcseit.» Mindez nsm egy olasz herczeg, hanem egy magyar
hazafi ömlengése.
Gombos a Werner és Müllner-féle sorstragédiákból is kölcsönzött valamit.
Személyei sokat emlegetik a sorsot. Corunnának megjósolja egy remete,
hogy lator kéz döfi le, mint atyát s a jóslat teljesűl. Ottavio a sors
bosszújának tekinti azt a csapást, mely családját sújtja, s oda veti
magát áldozatúl a sors megengesztelésére. De a kérlelhetetlen sors
egyszersmind kérlelhetetlen nemesis. A sors kényével Gombos össze
igyekszik olvasztani a szenvedélyek tévedését s prológjában egyaránt
kiemeli a sors hatalmát, mely vaskezével lesujtja a hőst, mint a gyarló
ember szenvedélyeit, melyek «hamar lángot vetnek, ha a körülmények
szorítják lelkünket s kettős erővel rohannak ellenünk.» A mű alapja
tulajdonkép erős összeütközés a kötelesség követelése s az atyai
szeretet érzése között. Ottaviónak, Mirandola herczegének, egyik fia
Cæsar bele szeret Juliába, Fontanelli tanácsos leányába, a ki már Don
Alfonso de Corunna jegyese, s kit Orsini udvarnoka által elraboltat. A
jegyes nyomára jő a titoknak, meglepi Cæsart épen akkor, a midőn
jegyesének szerelmet vall, párbajra kel vele s elesik. Fontanelli leánya
elrablását elpanaszolja Ottaviónak, a kit felindít az erőszakos tett s
midőn később Corunna halálát és Julia megőrülését is hallja,
megesküszik, hogy a rabló és gyilkos halállal fog bűnhödni. Ekkor föllép
Cæsar és bevallja bűnét. Az atya nem kegyelmezhet, meg akarja tartani
esküjét, de atyai szeretete visszariad a tettől s hogy mégis megtartsa
esküjét, betöltse a törvényt azt a közép útat választja, hogy büntetésül
párbajt rendelt életre halálra és zárt sisakkal maga vívja a párbajt s
tompa karddal, s gyönge bádog mellvassal állván ki megöleti magát
fiával. Meghagyta ugyan, hogy zárt sisakkal temessék el, de Orsini
fölnyitván a sisakot, a nép megismeri benne herczegét, Cæsar pedig
atyját és kétségbeesésében megöli magát. A herczeg kapitánya mintegy
choruskep ezzel végzi: «Borzadva imádom Nemesist, s mélyen érzem, hogy
szent az esküvés, hogy főkincs a tiszta lelkiismeret».
Ottavio esküje épen oly indokolatlan, mint szükségtelen. Se Julia se
Corunna iránt nem viseltetik valami szokatlanabb részvéttel, mégis
egyszerre szokatlan indulaba jő; nyugodt, fontolgató ember s mégis a
nélkül, hogy megvizssgáltatná az ügyet, nagy esküt tesz. De különben is,
ha szent a törvény előtte, mely halált mond a leányrablóra, mire való az
eskü; az öszszeütközés fejedelmi kötelessége és atyai érzése közt így is
megvan. Azzal, hogy közép útat választ kötelessége és érzése közt, a
tragikai érdek egészen megromlik. Ha megöletné fiát s ennek pártja
föllázadna vagy megkegyelmezne neki s kihívná Fontanelli bosszúját s e
bonyodalmak közt semmisülne meg, sokkal tragikaibb alakká válnék, mint
igy jezsuita dialektikájával, s erénymázas alakoskodásával. Cæsar
kétségbeesése és öngyilkossága is így kevésbbétragikai, hiszen atyja
halni, keze által akar halni s így ő tulajdonkép nem gyilkosa. Általában
az egész cselekvénynek sokat árt, hogy a költő keveset ad a
valószínűségre, a szenvedélyeket nem eléggé természetesen indítja meg s
midőn azok tombolni kezdenek, még kevésbbé természetes útra tereli. Az
egész művön megérzik Kotzebue érzékenykedő, de álerkölcsössége s hatást
vadászó, de határozatlan és önkényes jellemrajzi modorú. Cæsar hevesen
szereti Juliát, de szenvedélye természetéről nem igen világosodunk föl.
Egyszer úgy tünik föl az, mint valódi szerelem, máskor mint puszta
érzékiség. Cæsar körülményei nincsenek úgy festve, hogy táplálják
erőszakos szenvedélyét. Mi akadályozta, hogy udvaroljon Juliának, s ha
hajlamát tapasztalja, nőül vegye? Atyja bizony nem, hiszen, a mint
később mondja, örömest beleegyezett volna házasságába. Cæsarnak se jó,
se rosz hajlamaiban nem nyilatkozik erő. Nem érezhetünk iránta elég
részvétet s kétségbeesése nem indíthatja meg szívünket, mert nem
hihetünk eléggé benne. Julia túlérzelmes, túlgyöngéd hölgy s midőn
kedvesét megölik, átokban tör ki, bosszuló kardot ragad, aztán megőrül
mint Ophelia, majd visszanyerve lelke épségét oly nyugodt, hideg lesz
mint egy férfiú. Ottavio majd igen elmélkedő, majd igen heve; erényes
bölcseségében több a hóbort, mint a belátás s önmegtagadása inkább
tehetetlenség, mint erő. Fontanellit mélyen lesújtja leánya sorsa, de
aztán nem sokat gondol vele, sőt Cæsarnak kegyelmet akar eszközölni, s
azt nem nyerve, ő tanácsolja a párbaj-büntetést s végül örömest oda adná
leányát nőül a győztes Cæsarnak.
Azonban a jellemek e következetlen és összhangtalan rajzában vannak
sikerült vonások is, s az igen is fellengző vagy igen is alantjáró
pathoszban megcsendül egy-egy tiszta hang is. A költő küzd a nyelvvel; a
neologiából inkább csak egy-két új szót merít, mint müvészi csínt, de a
nehézkességet itt-ott könnyedség, s a bágyadtságot hév és erős váltják
föl. Minden esetre technikája színpad-ismeretet s nem közönsges
tehetséget árul el. A cselekvény gyorsan fejlődik s fokozatosan
emelkedik tetőpontra. A kerti jelenet, melyben Corunna meglepi Cæsart,
nagy hatású jelenet, de a költő fokozni tudja a hatást, midőn a tetőpont
jeleneteiben, melyekben az őrült Julia föllép, Ottavio esküt tesz és
végre Cæsar bevallja bűnét, még árnyaltabban rajzol, még erősebb
színeket használ. Ezentúl a cselekvény egy kissé vontatott ugyan, de a
jól-roszúl fölköltött érdeket mind végig meg tudja tartani. Kisfaludy
Károly első drámáiban nincs ennyi technikai készség s ily fokozatos
hatás. De a tárgy magyar, a jellemrajz természetesebb, a nyelv költőibb
s rajtok egy új, eredetibb szellem fuvalma érzik, s mindez némikép
háttérbe szorítja Gombos kísérletét.
E mellett a kritika is szigorúbb volt Gombos, mint Kisfaludy iránt. A
_Tudományos Gyűjtemény_-ben[52] mindjárt a mű megjelenése után egy
névtelen bírálat jelent meg, mely hiányait találóan emeli ki. Már meséje
ismertetésében megró egy pár valószínűtlenséget, nem helyesli a
cselekvény fordulópontját, midőn Ottavio a párbaj-büntetésben állapodván
meg, leeresztett sisakban megöleti magát fiával. «Ezen természetlen
fordulás indító okait – úgymond – nem látja által a recensens. Feltévén,
hogyha az ily kettős viadal fölbonthatná az esküvést, bizonyára nem
szükséges, hogy az atya legyen a bajnok: ha pedig az öreg herczeg halála
szükséges az esküvés megsemmisítésére, miért kell annak fia által
elveszni? Miért akarja a jó atya, a kegyes jó keresztyény, fia bűneit
atyagyilkossággal, ha tudatlan is, tetézni… A bajvívásra a szükséges
készületek megtétetnek. Ottavio, hogy titkon planja el ne árultassék,
még a bajvívás előtt hosszú útra elindulását tetteti… Valamivel élesebb
elméjű emberek előtt, mint a szegény mirandolaiak, az ily titkolódzó
parancsolatok az Ottavio plánját bizonyosan fölfedezték volna. De hogy
is lehet, hogy egy fejedelem útnak indulni készüljön és el ne induljon;
megölettessék a nélkül, hogy észre ne vétessék, kivált midőn senki sem
iktatván titkaiban, senki által sem segíttetik szövevényes planja
kivitelében?»
A jellemrajzról még bővebben és szintén alaposan szól: «Legkevesebbé
szerencsés a költő folytatja – a karakterek előadásában. A szelid,
kegyes Ottavio gyakran igen hideg, máskor tüzével nem bír, s így magával
meg nem egyező. Az angyali erkölcsű, érzékeny szívű Julia, ki a darab
elején mint a legtüzesebb szerető festetik, az utolsó fölvonásban ádáz
sorsában egészen megnyugodva szemléltetik, egyszerre mintegy tüzes
szívből hideg ésszé változik, a nélkül, hogy karakterében vagy a
körülményekben ennek okát találhatnók. Orsini, a kiben a recensens
eleintén egy nagyravágyó, álnok, alattomos úton czéljára törekedő,
színlelését mesterségesen elfedező udvarnokot, Marinelli és Jago mását
szemlélt, a további előadásban egy alávaló, otromba hízelkedő lesz.
Legjobban előadta a költő a Cæsar karakterét, kiben az indulatok mind
nagyok, tüzesek, zabolatlanokra; a szív jó ugyan, de, az értelem nem
léte miatt, az indultoktól a legnagyobb gonoszság okra vezéreltetik;
szörnyű gyengeségei mindazonáltal, melyek fölemelkedett nagy
tulajdonságokkal, nincsenek párosodva, azt a karaktert is megfosztják a
szomorújátéki méltóságtól.
«A beszéddel alkalmasint meg van a recensens elégedve. A gondolatok sok
helyt szépek és igazak, a hasonlatosságok újjak, az előadások és
leírások elevenek. Különösen tetszettek a recensensnek a szélvésznek és
a gálya veszedelmeinek leírások, (9–10. l.); Juliának aggódása a kettős
viadal alatt, a kardok csattogásait hallván; a megtébolyodott Julia
beszélgetései (88–93. l.) psychologiai belátással vannak írva. Cæsarnak
megnyugvása atyja akaratában és a halálos ítéletben (107. l.)
philosophiai okoskodással adatik elő. Az emberi életnek egy híddal való
egybehasonlítása (134. l.) szép ha nem tökéletes is. Ottavionak intései
Angelo fiához (141. l.) a hazai nyelv kimívelése iránt, egy igaz
hazafihoz illők. Sok helyen kitetszik a szerzőnek közelebbi ismeretsége
az újabb, kivált német írókkal, kiktől sok gondolatokat kölcsönözött. A
beszéd külső formája tiszta, eleven, folyó. De némely közönségesebb
kifejezések elhagyását vagy megváltoztatását kívánta volna a recensens.
Az «Angyalom» (13. l.); «Mammont hívjad komának» (13. l.); «Nem
egyszerre érik a gyümölcs» (50. l.); «Van eszek az egeknek» (76. l.)
stb. nem egyeznek meg Melpomene méltóságával. A versek harmoniája, a
kötött beszéd kellemei, melyek nélkül minden költemény a folyó beszédhez
többet vagy kevesebbet közelít, az előadás szépségét ezen
szomorújátékban is emelték volna.
«A mint az eddig mondottakból kitetszik, a jelenvaló munkácska épen nem
valamely tökéletes költemény. Ezen ítélet nem lehet sértő a szerzőnkre
nézve; mert maga megmondja ajánló levelében, hogy poetai hírt e
költeményével nem keres. Minden tetemes hibái mellett is mindazonáltal a
szorosabban vizsgálódó olvasó e szomorújátékból észreveheti, hogy a
szerzőjének költői elméje, szép tragédiai talentuma és lágy érzése
vagyon, melyek csak hosszas gyakorlás által fejlődhetnek ki voltakképen.
A recensens tökéletes bizodalommal óhajtja, hogy ezen szép
tulajdonságait tovább is honi litteraturánk előmozdítására fordítván,
ezen első szüleményében találtató hiányosságok elkerülésével mindig jobb
meg jobb és tökéletesebb színjátéki darabokkal megajándékozza a magyar
közönséget.
«Trattner úr, kinek hazánk oly sok honi nyelvünkön írt tudományos művek
és most ezen munkácska kiadásáért is köszönettel tartozik, még nagyobb
érdemet szerzett volna magának, ha a nyomtatás szépségére, a könyvecske
kellemetesebb külső formájára jobban vigyázott és kivált az ocsmány
minden ízlés nélkül gondolt és mesterség nélkül készült czímmetszés
helyett, melyen a személyek, mint meg annyi meredt fabábok, a jobb
ízlésű szemet bántják, e tragédiát egy más szebbel ékesítette volna.»
Eddig a bírálat. Valóban a bíráló méltán ítéli el az első kiadás
czímképét, de mi mégis hű lenyomatban ide csatoljuk, mert jellemző mind
a korra, mind a műre nézve. Gyakran egy régi könyv metszetei,
czifrázatai, sőt betűi inkább előnkbe varázsolják a kort, mint sok
egyéb. Mai képeink, czifrázataink egy félszázad mulva szintén a kor
tükrévé válnak s hány ünnepelt drámánk fog a _Esküvés_ sorsára jutni!



1889


VEGYES PÁROK.
Szinmű három felvonásban. Irta Dóczi Lajos Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1889 márczius 29-én.
Dóczi kitünő drámaíró hirében áll. Midőn _Csók_jával föllépett, azt oly
dicsőítéssel üdvözölték a fővárosi magyar és német lapok, a minőben a
legnagyobb magyar költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany legjobb művei sem
részesültek a magok idejében. Később is a magyar romantika koszorusának,
költői drámánk képviselőjének nevezték. Bizonyára Dóczi tehetséges és
szellemes író, de hogy kiválóan drámai tehetség volna, azt se régibb, se
ez újabb műve nem igen bizonyítják. S mily különös jelenség! Némely
régibb hírlapi dicsőitői ez ujabb művét birálva, azt épen nem találják
sikerültnek, holott ebben is épen oly fény- és árnyoldalak vannak, mint
a régiekben, melyeket annyira sikerülteknek hirdettek. A fényoldalak
inkább általános irodalmiak, az árnyoldalak nagy részt specifikus
drámaiak. Dóczi párbeszédeit lyrai hév, elmés dialectika, szellemes
ötletek jellemzik; mindezt újabb művében is feltaláljuk, azzal a
különbséggel, hogy a lyrai hevet itt szónoki lendület pótolja s a prózai
forma nem ragadja oly merész soloecismusokra, mint a verses. Az
elmésség, szójáték néha itt is keresett vagy köznapi, de a jelen
társalgási nyelvének élénk fordulatai épen úgy föltalálhatók benne, mint
a régiekben a szikrázó lyrai ötletek.
Azonban a drámai cselekvény és jellemrajz Dóczi ez új művében sem
sikerűltebb, mint a régiekben. Expositiója itt sem biztos, leleménye
csekély, a cselekvény bonyodalma erőltetve s nem egy csapáson fejlődik s
a kifejlés szintoly önkényes, mint a _Csók_-ban, _Utolsó szerelem_-ben
vagy _Széchy Máriá_-ban. A jellemrajz is hasonló a régiekhez. A
főszemélyek nem eléggé érthetők, inkább abstractiók, mint élő emberek,
de mint ilyenekben sincs határozottabb indok, a melyből szükségkép
folyjon a tett. Malvin oly kevéssé érthető, mint Blanda vagy Széchy
Mária; Turgonyi, mint Szever, Apor vagy Wesselényi. Kapkodók és
határozatlanok. Mindent megtehetnek, a mi csak lehetséges, sőt azt is, a
mi nem épen az; sorsuk nem annyira magoktól függ, mint a szerző
önkényétől. De a rosszúl indult s erőltetve fejlődő cselekvény jelenetei
tűzzel vannak megírva s egy-egy drámaibb helyzet kellő hatásra
emelkedik. Valóban Dóczi kitünő színműíró volna, ha valaki sikerült
librettót irna neki; ő bizonyára jól tenné szóra.
Ha mindez igaz, mi az oka mégis, hogy Dóczinak ez új műve kevésbbé
tetszik a hirlapoknak és közönségnek, mint a régiek? Alkalmasint tárgya
az ok. Dóczi régibb színműveinek tárgya a mondák világából vett, vagy
történelmi hátterű volt. A majdnem hihetetlen viszonyokat a mondának és
történelemnek tudta be a közönség. Régen sok oly dolog megtörténhetett,
a mi most nem történhetik meg. A hírlapok e költői kicsapongásokat a
phantasia gazdagságának tartották. De az új mű a jelen életben játszik.
Egy elszegényedett nemes ifjú egy kitért gazdag zsidó leányt vesz nőül,
s e házasság bonyodalmait tárja előnkbe a szerző. A közönség a színmű
cselekvényét az élettel hasonlította össze, s az egyik ezt, a másik azt
találta túlzottnak vagy épen valószínűtlennek. A hírlapi kritika szintén
kénytelen volt a realis élet szempontjából is itélni s épen oly
viszonyokról, melyekről kinek-kinek megvan a maga rokon- vagy
ellenszenve. Igazán sajnáljuk Dóczit. Kár volt leszállnia a spanyol
légvárakból, Nagy Lajos udvarából, az ostromlott Murányból, a hol oly
háborítlanúl uralkodott. Ott mindent megbocsátottak neki közönség és
hírlapok, itt még birálni is merik. De a birálók épen úgy tévedhetnek,
mint a költők. Egy gáncs ellen minden esetre védelmébe veheti Dóczit az
is, a ki soha sem volt dicsőítője. Egy pár lap szemére hányja, hogy
tárgya nem új; ötven év óta különféle változatban a nemes és polgár közt
való házasság kedvencz tárgya a franczia dráma- és regényíróknak; az a
körülmény, hogy Dóczi ez esetben a nemességet kitért zsidókkal állítja
szembe; csak jelentéktelen árnyalat. Bizonyára nem érdemelt
szemrehányás. Teljesen új tárgy nem igen van a költészet birodalmában s
ha e szempontból kezdjük birálni a drámaírókat, a legnagyobbak is,
például Shakespeare és Molière, igen pórul járnak. A fődolog az, hogy a
költő tudja újjá szülni a régi tárgyat, tudjon új érdeket adni az örök
és ezer változatban folyvást ismétlődő emberi viszonyoknak és
szenvedélyeknek. Bizonyára tárgyáért nem érheti jogos gáncs Dóczit, sőt
dicsérnünk kell őt, hogy elég bátorsága volt hozzá nyúlni e kényes
tárgyhoz s épen oly árnyalattal, a mely társadalmi életünkben nem épen
ritkaság.
Egészen más kérdés: vajon sikerült-e műve? Lássuk.
A személyek között van egy orvos, Gold nevű, a ki ugyan semminemű
befolyással sincs a színmű menetére, de néhány szóval kifejezi a költő
alapgondolatát, czélzatát. Ez mindjárt az első jelenetben a többek
között így szól: «Igen bolond politika az, a mely azt hiszi, hogy a
házasság fogja eltünteni a társadalmi különbséget ember és ember között.
Előbb el kell tünni a különbségnek, azután lehet jó házasság. Vannak
elemek, a melyek csak bizonyos hőfokon egyesülnek új elemekkel, hidegen
pedig csak rombolva hatnak egymásra.» E szerint a költő egy oly
házasságot akart rajzolni, a mely nem ily hőfokon köttetett. Három út
állott előtte: vagy polgári tragédiát ír, mely e romboló hatás
bonyodalmait és katastróphját tárja előnkbe; vagy középfajú drámát,
melyben a küzdő elemek utólag érik el a hőfokot; vagy vígjátékot, hol a
hőfolyam komikai uton ér véget. Dóczi se tragédiát, se drámát, se
vígjátékot nem irt; mindegyikből vett valamit s ez elemeket úgy keverte
össze, hogy æsthetikailag meglehetős rombolva hatnak egymásra. Az első
felvonás inkább dráma, a második vége a tragédia felé hajlik, a harmadik
vígjátéki fordulatot vesz, sőt itt-ott a bohózatig száll alá. Mindez
nemcsak stiltelenné teszi a művet, hanem ingadozóvá, erőltetetté is a
cselekvény folyamát és zavarosokká a jellemrajz indokait. Ily
fölfogással alakítani e tárgyat még más nagyobb költőnek sem sikerül,
annál kevésbbé Dóczinak, a ki különben sem elég biztosan szokta szőni a
cselekvényt s rajzolni a jellemeket.
Ide járul még, hogy a viszonyok nem táplálják se a cselekvény, se a
jellemrajz valószínűségét. Már a cselekvény megindítása nem bir hitetni,
pedig ha ezt eltalálja a drámairó, már megvetette műve sikerének az
alapját. Ha mindjárt elején illusióba ringatja, magával ragadja a nézőt,
az könnyebben hisz neki később is, még akkor is, a mikor kétkedni
kellene, épen mint az életben, annak, a kiben bizunk, még akkor is
hiszünk, a mikor csalni akar, míg annak, a kiben nem bizunk, még akkor
sem hiszünk, a mikor őszinte. Dóczi hőse, Turgonyi Lajos, egy régi
nemes, de elszegényedett család sarjadéka, a ki a fővárosban lakik mint
ministeri titkár; nőül vett egy kitért zsidó leányt, Rózsai Malvint, a
kit egy bálban megvédett a sértések ellen s a kiért párbajt is vívott.
Az atya maga is kitért s egy kerek milliót adott leányával, tudniillik
annyit érő falusi jószágot vett és leánya nevére iratta. Turgonyi inkább
érdekből, pénzeért vette el a leányt, de mint nejébe egészen bele
szeretett. Boldogul élnek, Malvin nem vágy ki házi köréből, nem akar
szerepelni a világban. Egyszer kirándulnak jószágukra; Turgonyi nejével
a szomszédságba látogatásokat tesz régi nemes ismerőseinél, de senki sem
viszonozza. Pedig Turgonyi nagyon óhajtja, hogy nejét befogadja a vidék
társasága, mert a mint mondja, positiót akar neki szerezni. Végre apósa
révén, egy herczeg ajánló levele következtében, meghivja őket Kamóczy, a
herczeg uradalmi igazgatója, névnapi mulatságra, melyben részt fog venni
több vidéki nemes. Turgonyi elviszi nejét, bár ez vonakodik s ott
találja Kenessey grófot, egy tönkre jutott gavallért, ki a hercegi ménes
igazgatója; báró Somvárynét, aki azért látogatja a hercegi
uradalom-igazgató családját, mert titkon szereti a grófot; egy
elszegényedett nemest és volt képviselőt, Binczkey Tamást; ennek nejét,
fiát és leányát; az ifjú Kamóczit leány-testvérével; végre Dadányit, egy
bukott nemes család ivadékát, aki gazdasági irnok. Mindezek, kivéve a
grófot, oly antisemiták, akik a kikeresztelkedett zsidót sem állhatják,
haragusznak Turgonyira házasságáért s elhatározzák, hogy éreztetni
fogják mind vele, mind pedig nejével ellenszenvöket; vele azért, mert
pénzért házasodott, nejével azért, mert zsidó származásu. Turgonyi a
férfiaknál valahogy megtöri a jeget, megigéri nekik, hogy a
képviselőválasztáskor Binczkey fiát fogja támogatni, ezért megint
barátságukba fogadják, de nejével a nők rosszúl bánnak, megsértik. Nem
tudjuk ugyan, hogy mennyire és mikép, ezt férje sem tudja, mert az egész
a színfalak mögött történik, de annyit látunk, hogy az érzékeny Malvin
egész a kétségbeesésig oda van. Haza akar menni, férje tartóztatja, de
amidőn magára marad, mégis végrehajtja szándékát. Befogat és hazamegy.
«Ha férjem szeret, utánam jő, ha nem, nem szeret» – suttogja magában s
elfogadja gróf Kenessey karját, aki kocsijáig vezeti s majd lóháton haza
kiséri. Turgonyi nem megy neje után, nemes társainál marad, akik, úgy
látszik, teljesen megbocsátják neki, hogy a Rózsai-családba házasodott.
Dóczi mindent elkövet, hogy a rokonszenvet hőse iránt elölje bennünk.
Valóban Turgonyi kevés eszű s meglehetős szivtelen ember, vagy legalább
is nem lovagias. Buda-Pesten kellemes társadalmi viszonyok között él –
az ellenkezőről se ő, se neje nem panaszkodnak – falusi jószágára csak
ritkán rándul le; s mégis erőlteti nejét, erőlteti magát egy oly vidéki
társaságba, mely nem akarja befogadni. Megaláztatásokat szenved, kegyet
koldúl hajdani ismerőseitől. Mindezt nem teszi önérzetes ember,
különösen akkor nem, amikor semmi nemü érdek nem ösztönzi reá. Egészen
más volna, ha lemondva hivataláról, állandóan falun laknék, szerepet