Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 03

Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ezen körülmény, nem
pedig a mint ön írja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb föllépésre a
férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész neje viszonyáról suttog,
sőt egy iparlovagot e hírrel nyakára is küldött. Az sem áll, hogy Vilma
férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közti viszonyt, sőt az első
felvonásban mondja is, «hogy nem tudom miért ellenzi nőm, de ő a házi
nyugalomért mindent tesz, mit neje akar». Nem vitatkozunk a tisztelt
levelezővel, megengedjük, hogy e pontban neki van igaza. Birálatunkban
bevallottuk, hogy nem értjük eléggé e darabot s azért tüzetesen nem
merünk hozzá szólani. Elismerjük hibánkat, lehet e jelenetet
egyben-másban félre értettük, mindamellett a mesének e része ily
pontosan elbeszélve sem győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó
gáncsunk épen minden alap nélküli volna.
_A divatos beteg_ czimü pályavigjátékról irt birálatunkra vonatkozólag,
szinházunk egyik szorgalmas látogatójától, ki egyszersmind a _Koszoru_
figyelmes olvasója is, némi helyreigazitó levélkét vettünk. Ez a levélke
két pontban megrója birálatunkat. Ime itt közöljük irója
beleegyezésével: «Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve semmi
sem történt. Ez nem áll. Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és
házánál dohányozni tiltva van, mert idegeit bántja. Az első fölvonásban,
nézetem szerint eléggé indokolva, megszivaroztatják, a másodikban bálba
viszik, a harmadikban maga ad bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán
önt még az is érdekli, hogy bál után, vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem
állitottuk, hogy Vilma gyógyulására nézve semmi sem történt, csak az,
kogy alapjában a végső jelenetben is az, a mi az elsőben, s igy nem
gyógyult ki valódi vagy affektált idegességéből, pedig a szerző ezt
czélozta A mit a levéliró mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt,
bálozik. Azonban csak ennyiből állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e
főbaja, hogy szeszélyeivel és féltékenységével kinozza férjét s nem épen
ezen alapszik-e a vigjáték bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem
vettük észre. Kibékül ugyan férjével, de ebben a tekintetben oly kevés
változáson ment át, hogy a jövő fölvonásban akár ujra kezdhetnék. E
mellett még az a baj is megvan, hogy nem vehetjük ki tisztán, hogy Vilma
szeszélye, féltékenysége mennyiben valódi vagy affektált idegesség, s
általában drámai uton gyógyitható-e?
A másik pontra nézve igy nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki beszélyiró
együgyü, az igaz, de ugy látszik, a szerző épen ilyet akart rajzolni s
ez magában, ugy hiszem, nem hiba. Azonban, hogy Tárnoki csak egy
pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart Vilmának, az nem áll, mert
Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de ez nem sikerült, s csak azután
használt cselt, a látszatot akarván ellene föltüntetni s igy arra
biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma beleegyezését Etelka
birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott; ennek
azután Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ez a
körülmény, nem pedig, mint ön irja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb
föllépésre a férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész bál neje
viszonyáról suttog, sőt egy iparlovagot e hirrel nyakára is küldött. Az
sem áll, hogy Vilma férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közötti
viszonyt, sőt az első fölvonásban mondja is, hogy nem tudom miért
ellenzi nőm, de a maga házi nyugalmáért mindent megtesz, a mit neje
akar.» Nem vitatkozunk a tisztelt levelezővel; megengedjük, hogy e
pontban neki van igaza. Birálatunkban bevallottuk, hogy nem értjük
eléggé a darabot s azért tüzetesen nem merünk hozzá szólani. Elismerjük
hibánkat; lehet, hogy némely jelenetet egyben vagy másban félre
értettünk, mindamellett a mesének ez a része ily pontosan elbeszélve sem
győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó gáncsunk épen minden
alap nélküli volna.

IX. ELSŐ NYILATKOZAT.
Vigjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864. február
5-én.
Íme a pályavígjátékok utolsó mohikánja. Mindenki elismeri, hogy ez volt
a legunalmasabb. Nagy vád, midőn épen olyasmi untatja az embert, a minek
főczélja gyönyörködtetés. Azonban mi szivesen unatkozunk is itt-ott, ha
aztán az író tud érte némi kárpótlást nyújtani, sőt hirhedt epésségünk
mellett is még a puszta törekvést is tudjuk méltányolni, ha az valóban
törekvés. Csak azt ne kivánja tőlünk senki, hogy tragédiát tragikai és
komédiát komikai alap nélkül képzeljünk s ne boszankodjunk, ha oly
sokszor találkozunk ilynemű színművekkel.
Jól tudjuk, hogy a tragikai vagy komikai alap még magában sem tragédia,
sem komédia azt a reflexio teremtő phantasia nélkül is kigondolhatja s
nagyon sok kell még hozzá, míg jó drámai mű válik belőle, de az is igaz,
hogy nélküle nincs se jó tragédia, se jó vígjáték.
Ily komikai alap nélküli mű az _Első nyilatkozat_. Az a különös benne,
hogy a költő a kinálkozó komikai hősből egész eszményt alkot s a mit
nevetségessé kellett volna tennie, ránk akarja vitatni, mint valami
bámulandó tulajdont.
A mű hőse Várszegi Kálmán, a kinek atyja oly végrendeletet tett, hogy
Kálmán vegye nőűl Idát, Várszegi Samu leányát; ha teljesíti e
kivánságot, reá marad az egész vagyon, ha nem, akkor adjon ki a
vagyonból Idának ezer hold földet s éljen kedve szerint. Kálmán
szenvedélyesen szereti Idát, de hogy ne gyanusíthassák azzal: im e fiú
ezer holdért vette nőűl a kit szeret, elhatározza, hogy csak akkor veszi
nőűl imádottját, ha ez nyilatkozik először, szóval, ha Ida vall neki
szerelmet s nem ő neki. Ez álszemérem, mely némi női szemérmetlenséget
követel, elég nagy bolondság arra nézve, hogy bármely derék embert
nevetségessé tegyen. Hanem költőnk más véleményen van, helyesnek tartja
hőse rögeszméjét, igazságot szolgáltat neki s végre Idát csakugyan
szerelmi nyilatkozatra kényszeríti. Nem az következik-e ebből, hogy a
nőnek kötelessége némely körülmények között tiszteletben tartani a
férfiak szemérmetlen álszemérmét, a férfinak többre kell becsülni egy
pár kávénénike pletykáját, mint kedvese leggyöngédebb érzelmeit s az
erkölcsi világrend örök törvénye, az hogy hóbortos rögeszméink
megaláztatás vagy nevetség helyett diadalt üljenek? Urak, költő urak, a
régiek nem hiába nevezték a költőt vatesnek. Alapjában most is szent
dolog a költészet, s a költőnek, kivált a tragédia- és vígjátékirónak,
az eszmény felkent papjának kell lenni, a ki az erkölcsi és társadalmi
rend törvényeit hirdeti a tömegnek. A kinek minderről nincs helyes
fogalma, a kinek nincs erős érzéke az emberi tévedések nemesisének
tragikai és komikai nyilatkozatai iránt, az jól teszi, ha nem áll fel
papnak, s egyszerű hallgató marad.
Nincs kedvünk tovább birálni e művet. Elismerjük, hogy a szerző nem
minden tehetség nélküli író, de megvalljuk, örvendünk rajta, hogy
tehetsége az annyira elhibázott conceptio megalkotásában nem
nyilatkozott feltünőbben. Ha leleménye erősebb, jellemzése találóbb, a
cselekvény fejlődése folyamatosabb és sebesebb, talán nem egy ifjú
emberrel elhitetheti, hogy szent igazság mindaz, a mit alapeszméjében
morálként hirdet. Igy mindenki csak unatkozott s nem hiszszük, hogy
egyetlen árva szív is megtántorodott volna.
Némi kedvtelen érzések közt fejezzük be szemlénket a pályavígjátékokról.
Kedvetlenségünket neveli magának a pályadíjnak odaitélése is. Igaz, a
pályabirák helyzete nagyon nehéz volt. Azon három-négy mű közt, melyek
szóba jöhettek, nem könnyű volt választani. A jó és rossz oldalok
meglehetősen egysúlyozták egymást. Azonban szerintünk legalább a _Jó
madár_ díját a _Házasság politikája_ érdemelte volna. A _Jó madár_ egy
pár részletben kitünőbb tehetséget tanusít ugyan, mint a _Házasság
politikája_, de ez egészen véve sokkal jobb amannál. Ugy tudjuk, hogy
két pályabiró a _Házasság politikája_ mellett nyilatkozott, s a _Jó
madár_ csak egy szavazat többséggel nyerte el a pályadíjat.
Sajnáljuk, hogy nemcsak a pályadíj elitélését kell legalább részben
hibáztatnunk, hanem a nem nyertes vígjátékok jeligés levélkéi
felbontását is. Tudjuk, hogy ezt nem a biráló választmány tette, hanem
az igazgatóság, azt is elhiszszük, hogy az igazgatóság részéről nem
rossz czélzatból történt, hanem a hiba hiba marad, akármiből foly. A
pályahirdetésben, ha jól emlékszünk, nem volt kitéve, hogy az előadásra
elfogadott, de pályadíjat nem nyerő darabok jeligés levélkéi fel fognak
bontatni. A pályázók tehát azon reményben pályáztak, hogy ha nem
nyernek, nevök titokban marad, vagy legalább is beleegyezésök nélkül nem
fog közzététetni. Azt értjük, hogy az igazgatóság nem égettette meg a
jeligés levélkéket s őrizte, mint leghitelesebb okmányt a tantiéme
kivétele esetére, de felbontania előleges értesítés nélkül nem lett
volna szabad. Hírlapi felhívást kellett volna intézni az ismeretlen
irókhoz, hogy egy hónap alatt rendelkezzenek tantiemökről, hogy az
illető jelentkezése esetére a személy azonosság bebizonyítása végett,
fel fog bontatni ugyan a jeligés levélke s a tantiéme kiadatik, azonban
a név csak akkor fog közzététetni, ha a mű másodszor is előadatik s az
író beleegyezik nevének a színlapon való kitételében. Igy a színház
érdeke sem szenvedett volna csorbát s egyetlen pályázóval sem történt
volna olyasmi, a mi bizonyosan nem egyre hatot épen oly váratlan, mint
kedvtelen. Az igazgatóság, a mint a _Szinházi Látcső_-ben olvassuk,
azzal menti magát, hogy a mostani pályázat jeligés levélkéivel is csak
úgy járt el, mint a Nemzeti Színház által hirdetett pályázatoknál eddig
is szokásban volt, azoknál tudniillik, melyekben a pályadíjak nem
előlegesen, előadás előtt, hanem utólagosan a pályázott művek előadása
után ítéltettek el.
Nem alaptalan mentség, de minden esetre jó lett volna e szokásos módot a
pályahirdetésbe beleszőni, hogy senkinek ne lehessen oka jogos panaszra
Jövőre, ha ugyan az ilynemű pályázásnak még vannak pártolói, azt az
eljárást ajánljuk az igazgatóság figyelmébe, melyet fennebb, bár
röviden, kifejteni igyekeztünk.


A GÁLYARAB.
Szinmű 5 felvonásban, Hugo Victor _Nyomorultak_ czímű regénye után
színre alkalmazta Németh György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864
márczius 13-án.
E dráma nem költői mű, csak csinálmány, mindamellett el kell ismernünk,
hogy Hugo nagy terjedelmű regényét, ha nem is a legsikerültebben, de
elég ügyesen alkalmazta színre a szerző.
Egy darabig alkalmasint fenn fogja magát tartani a színpadon. Minden
esetre van olyan, mint Birchpfeiffer _Notredam_-i _harangozó_-ja, mely a
maga idejében fővárosban és vidéken annyi tetszésben részesült. Nem
szeretjük, ha drámaíróink Birchpfeiffer koszorúiért versenyeznek; az sem
örvendetes jelenség, hogy ez évben majdnem mindnyája a melodráma oltárán
áldozott; de azt nem hiszszük, mit sokan állítanak, hogy valamely regény
alapján épen lehetetlen volna jó drámát írni. Regény alapján drámát írni
s regényt dramatizálni két különböző dolog, s épen az a baj, hogy a
drámaírók rendesen inkább ez utóbbit teszik.
A görög drámaírók mondákból, eposzokból dolgoztak, sőt Horatius ezt
egész tanná emeli, midőn így szól: _Rectius Iliacum carmen deducis in
actus, quam si proferres ignota indictaque primus_. Shakespeare szintén
mondákból és novellákból dolgozott. Miért ne lehetne az újabb kori
költőnek a regényeket és novellákat épen úgy használni, mint használták
a régiek a mondákat és eposzokat? Miért ne szolgáltathatna a drámaírónak
tárgyat valamely regény, mint szolgáltat a történelem? Azonban értsük
meg egymást, itt csak tárgyról, egy pár félig kész részletről, vagy jól
alakítható anyagokról van szó; a drámai conceptio, compositio és
jellemzés egészen a drámaíró dolga. Neki egészen új művet kell
teremteni, épen oly függetlenül, mintha csak történelmi adatokkal volna
dolga. Sophokles nem dramatizálta az _Iliász_-t, de írt belőle nehány
művet s minő különbség van a Homer s az ő hősei és hősnői közt, pedig az
események nagyrészt ugyanazok.
Azonban azt nem tagadjuk, hogy a régibb költő helyzete e tekintetben
kedvezőbb volt. Azt csak mellékesen említjük, hogy a régi mondát és
eposzt közkincsnek tekintették, melyhez mindenki hozzányulhatott a
reminiscentia vagy plagium vádja nélkül. A regény nem ilyen s az
újabbkori költő és kritikus nagyon is hajhászsza az eredetiséget.
Nagyrészt inkább a tárgyban keresik, mint az alkotásban és szellemben.
Láttunk eredetinél eredetibb műveket, de mit ér, ha a tárgy bizarr,
kivételes vagy ha nem is az, de a szellem és feldolgozás nem eredeti. Mi
hajlandók vagyunk az annyira követelt eredetiség helyett egy nem épen
tisztességes, sőt tolvajszabályt ajánlani költőink figyelmébe: a mit
loptál jól eldugd, vagy csinálj belőle valami egyebet, hogy még gazdája
se ismerhessen reá. Az eldugás és mássá csinálás elméletét senki se
értette jobban Shakespearenél és Moliérenél, kik bizonyára eredetiebbek
napjaink legeredetibb lángeszeinél is. A nem eredetiség vádjánál sokkal
fontosb az a körülmény, hogy az úgynevezett modern regény, egyes drámai
jelenetei mellett is, a legdrámaiatlanabb valami. Rendesen alapeszméjét
nem igen használhatni drámában, de különösen jellemfejlesztése oly nemű,
hogy drámába áttéve nagyrészt elveszti mindazt, mi főszemélyeit élő
egyénekké tette. Egyebet nem is említve, a drámában elesvén a részletek,
melyek a regényben életet öntöttek beléjök, általánosság, abstractio
vagy mesterkéltség, vagy épen érthetlenség fog előállani. Épen azért
regényiróknak nem tanácsoljuk, hogy saját regényöket drámává dolgozzák.
Alkalmasint ők legkevésbbé képesek arra, hogy már egyszer megalkotott
személyeiket drámaiakká alakítsák át; hozzá szokván regényi módon
fejleszteni a jellemet, legnehezebben akkor tagadhatják meg vérré vált
szokásokat, midőn saját regényök befolyása alatt állanak. Általában
mindenkinek azt ta nácsoljuk, hogy ha regényt vesz drámája alapjául,
egészen tetszése szerint bánjék vele, tekintse tárgynak, melyet épen oly
szabadon, sőt szabadabban alakíthatni, mint a hagyományt és történelmi
adatokat. Csak így lehet jó drámát írni regényekből, kivált az újabb kor
regényeiből s ily szempontból nem mindig szükséges az egész regényt
felölelni. Lehet, hogy csak egy pár főszemélyre vagy eseményre van az
embernek szüksége, csak a cselekvény egyik szálára, vagy épen valamelyik
episodra. Minden attól függ, vajon a regény minő drámai conceptiora ihli
a drámaírót, mert hogy itt két külön és eredeti műről van szó, a
fennebbiek után mondanunk is fölösleges.
Némethy nem írt külön és eredeti művet, csak dramatizálta Hugo regényét,
vagy jobban mondva scenirozta. Ezért mondottuk, hogy ez nem költői mű,
csak csinálmány bár elég ügyes csinálmány. Minden esetre Némethy
színpadi jártasságának nem épen mindennapi jelét adta. Óhajtottuk volna,
hogy más regényt válaszszon. Az irányregények legkevésbbé valók drámai
compositióra s Hugo e részletekben kitünő, de egészben véve elhibázott
regényéből tehetségesb drámaíró sem igen alkothatott volna valami jeles
művet. Némethyt egy pár lap nemcsak lelketlen feldolgozónak nevezi,
hanem még a szinpadra való alkalmazás ügyességét is megtagadja tőle. Mi
nem tartjuk ugyan e drámát költői műnek, de a színpadi jártasságon kívül
még valami egyebet is méltánylunk benne, mi elkerülte kritikusaink
figyelmét, kik nagyon engedékenyek Hugo irányában, mert nagy költő s
igen szigoruan itélik meg Némethyt, mert csak ügyes scenirozó. Hugo
regénye szenvedélyes polemia a társadalom ellen; benne a támadó
syllogismusok lánczolatát oly események vagy jellemek képezik, melyek
nagyrészt vagy kivételesek vagy nem épen valószínűek. De a
valószínűtlenséget nagy ékesszólás támogatja. Némethy átvette a regény
egész főcselekvényét, sőt a mellékcselekvényekből is egyet-mást, mit
bátran kihagyhatott volna, de az egész regény irányát vagy nem értette,
vagy nem akarta érteni, teljességgel nem törekedett arra, hogy az irányt
kitüntesse. Hugo ékesszólása sem bájolta el, minél kevesebbet vett át
színművébe. A cselekvény a regényben és drámában egy ugyan, de a dráma
Valjeanja nem úgy tűnik föl, mint a társadalom áldozata s izgatás a
társadalmi intézmények ellen.
A színmű Valjeanja inkább oly hatást tesz a nézőkre, mintha a bűn vagy
tévedés a javulás után is folytatná nemezisét, s bár az ég megbocsát a
tévedt- vagy bűnösnek, de az események véletlene, az emberek
szenvedélyei előidézik a kikerülhetlen visszatorlást. Szóval a
scenirozás és scenirozó közönye a regény iránya iránt, a cselekvény
összes hatásának némi más színezetet adtak. S ezt nekünk már csak azért
is méltánylanunk kell, mert nem vagyunk nagy barátjai Hugo társadalmi
elméleteinek.


MŰKEDVELŐ ELŐADÁS A SZÜKÖL-KÖDŐK JAVÁRA.
1864 márczius 21-én.
A főrangú műkedvelők rég várt előadása csakugyan véghez ment és jó
sikerrel. Valóban szép esténk volt. Játszók és közönség egyaránt forró
köszönetünket érdemlik; amazok, hogy minden eszközt megragadnak a
szükölködők segélyezésére, még egy szinpadi előadás fáradalmaitól sem
ijednek vissza, emezek pedig, hogy minden belépti jegyet elkapkodtak,
bár egy páholy díja ötven, egy zártszéké hat forint volt. Két egy
felvonásos vígjáték adatott elő. Az első czime: _Hol töltsem estéimet?_
előadták: Gyürki Ábrahámné, szül. Orczy Sarolta bárónő, gr. Andrássy
Gyuláné és Tisza Lajos úr. A második czime: _Női könnyek_, előadták:
Csáky Melania grófnő, Vay Gizella bárónő, Beöthy Ákos, Kendeffy Árpád,
ifju gr. Károlyi István urak. Az érdekeltség, vidám hangulat, tetszés,
taps általános volt. Kivált a nők szünni nem akaró tapsokkal
halmoztattak el. Mintha egy családi előadáson lettünk volna, hol csupa
rokonság gyült össze, oly részvéttel, szeretettel csüggött a közönség
főrangú műkedvelőinken, kik oly kitünő részt vesznek inséggel küzdő
honfitársaink segélyezésében. Im a jó példának, a nemes tettnek minő
hatása, olvasztó ereje van, s mennyire kedveli a magyar, ha
aristocratiája helyét valóban betölteni igyekszik.
A két vígjátékot három tableau követte. Az első: _Béla választ korona és
kard között_ Geiger képe után. Előadták: Bohus László, gr. Festetics
Leó, gr. Keglevich Béla, gr. Vay Alajos és gr. Zichy Manó urak. A
második: _Bornemisza Anna egy órai uralma_ Vizkelety rajza után.
Előadták: gr. Károlyi Edéné, gr. Keglevich Béláné, gr. Pejacsevich Pálné
asszonyságok, gr. Erdődy Henriette, gr. Degenfeld Berta, b. Révay
Sarolta és b. Eötvös Ilona kisasszonyok; továbbá: gr. Esterházy István,
gr. Fesztetics Pál, Kendeffy Árpád, b. Podmaniczky Ármin, herczeg
Odescalchi Gyula, gr. Károlyi Gyula, gr. Szapáry Imre és Bohus László
urak. A harmadik: _Il decamerone_ Winterthaler festménye után, mely
Bocaccio száz novellájának bevezetését tárgyazza. Előadták: gr. Zichy
Jánosné, gr. Zichy Pálné, herczeg Odescalchiné asszonyságok, Wesselényi
Róza, gr. Zichy Melánia, Königsegg Irma, Degenfeld Emma kisasszonyok, és
ifj. gr. Károlyi István, Nyéki Gyula és Szögyényi László urak.
Mind a három igen sikerült, s az utolsó valóságos tündéries bájával,
méltó befejezése volt az egésznek. A közönség a meghatottság és
felindulása jelei közt hagyta oda a szinházat. Azonban e felindulást
nemcsak a jótékony czél és nemes példa idézték elő. Nem csekély része
volt abban azon körülménynek is, hogy főrangú hölgyeink ajkairól oly
szépen, oly édesen hallotta zengeni nemzeti nyelvünket. Minő különbség
most s ezelőtt egy félszázaddal, midőn egy magyarul is beszélő főrangú
hölgy oly ritkaság volt. De miért mondjunk egy félszázadot? Ezelőtt csak
húsz évvel is, minő fájdalommal töltötte el jobbjaink keblét főuri
köreink idegenszerűsége. Im Vörösmarty, ki a mérsékelt magyar írók közé
tartozott s oly ritkán szólt élesen bármiről, még 1841-ben ily keserű
panaszban tör ki:
«Nem szólhatunk-e néha egy esdeklő, panaszos, vagy hosszu gyümölcstelen
várakozás után elkeseredett szót magunkról, véreinkről, véreinknek – ha
így szabad mondani – virágairól, kik még mai napig sem akarnak egészen
megmagyarosodni, kiknek nagy száma csaknem minden nyelven jobban beszél,
mint magyarul? kiknek töredezett magyar beszéde lélekharagként hirdetni
látszik a nemzet haldoklását. Ne szóljunk-e nagy urainkról,
főnemeseinkről, s kivált uri hölgyeinkről? Halld neveiket s véredet
felforralja öröm és lelkesedés; mert a nevek nagyok, honiak, beirottak a
nemzet történet könyvébe: mert hozzájok érdem: a szenvedés vagy
diadalmak dicsősége van kapcsolva. De hallgasd beszédeiket, azon
beszédeket, melyekben szivök szól, nem ünnepély, nem fitogtatás, vagy
épen gúny, hogy a «csorda megengeszteltessék», hallgasd meg őket,
elszomorodol, megszégyenülsz, elcsüggedsz; mert e megvetésben
rövidlátás, gőg s egy jellemtelen kornak hitványsága van. Csak egy
eltévedt magyar szót nem hallasz ajkaikról, ha magokban vannak. Hol itt
azon kútfő, melyet nemzettisztelés – vagy honszeretetnek nevezhetnénk?
Pedig ha tudnák e hatalmasok, mint lesi őket a magyar nép jó, lelkes, de
szegényebb osztálya, mily örömteljes büszkeséggel mutatná be őket a
világnak: ime! ezek a mi nemzetünk virágai; gazdagok, miveltek,
nagylelküek, és magyarok! ezek a mi vérünk, atyánkfiai, rokonunk! De
nem, ez örömben ők nem részesítenek. Nagy része – mert kivétel itt is
van – csak farsangi divatból alakul magyarrá, hanem minden egyéb, mint
az. Minden nemzetnek csak saját nyelvében vannak letéve kiirthatatlanul
gondolkozása, érzelmei: lehetünk e biztosak felőlök mig ezt magokévá nem
teszik? S ki fogja a diszesebb magyar társalkodást előteremthetni, ha ők
nem? Hányat fog fényes példájok elcsábítani s a különben is hatalmas – a
maga helyén minden tiszteletre méltó, de nálunk nemzetiség fogyasztó –
németezés zászlója alá hódítani? Ne tegyünk-e kérdést koronként, vajon
történik-e részben valami javitás? úgy neveltetik-e az újabb nemzedék,
hogy a rég óhajtott kort elővarázsolni képes legyen? s végre, hogy a
legsetétebb oldalt is lefátyolozzuk, nem fog-e ezen megvetésért gyülölet
gerjedni? Gyülölet és irigység, hogy Magyarország harmadának urai, midőn
nem mint őseiknek véröket, csak szivet, hajlandóságot kellene adniok a
hazának, a haza féltendő kincsének a nemzeti nyelvnek, e helyett
megvetésükkel, hanyagságokkal, idegenségökkel megmérgezik reményeinket,
pusztulni engedik a nemzeti örököt, sőt azt magok, fényes és csábító
példájokkal, rontani segítik. De türjünk és hallgassunk, nehogy a
tulhajtás s idétlen avatkozás vétke rovassék ránk».
E panasznak most már alig van értelme. Hála istennek, csak a multat
illeti, s többé nem a jelent. Mi akkor általános volt, most csak a
kivételek közé tartozik. A fiatalabb nemzedék egészen magyar nevelést
nyert, s kivált pesti főuri köreinkben, helyét újra visszafoglalta
nyelvünk, s e változást lassanként mindinkább fogja érezni irodalmunk
is. Kiszenvedt nagy költője hazánknak, vajha élnél még! «Annyi
balszerencse közt» egy aggodalmaddal kevesebb lenne s azon búskomor
felindulás, mely oly keserűn ékesszólóvá tett, mennyire enyhült volna e
műkedvelői előadás alatt is.


A SZENT-IVÁN ÉJI ÁLOM.
Szinmű 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Arany János.
Előadatott a Nemzeti Szinházban április 23-án. Ünnepélyes előadás
Shakespeare születésének háromszázados emlékére.

I.
A magyar irodalom és szinészet is megűlte a Shakespeare emlékünnepét. A
Kisfaludy-társaság e napon adta ki Shakespeare minden munkái
fordításának első kötetét; a lapok tárczái tele vannak Shakespearet
dicsőitő czikkekkel; a Nemzeti Szinház fényes előadást rendezett és
Shakespeare egy új művét hozta szinre; a közönség omlott a szinházba,
annyira, hogy az előadást egymásután még kétszer kellett ismételni. Íme
Kelet népe is leróvta adóját Nyugat legnagyobb költőjének. Lehet, hogy e
lelkesülésbe a divatnak is volt része, hogy e zajba affectatio is
vegyült. Lapjaink megkoszorúzták Shakespearet versben és prózában,
üdvözölték a Kisfaludy-társaság Shakespeare-vállalatát, de vajon
szivökön fekszik-e mindíg a drámai művészet és irodalom valódi érdeke?
Vajon szépirodalmi lapjaink ezelőtt egy pár hónappal nem gunyolódtak-e a
Kisfaludy-társasággal, mert holmi eredeti regények helyett Moliére és
Shakespeare fordításokat ad ki? Vajon politikai nagy lapjaink nem
gondolnak-e napról-napra kevesebbet az irodalommal és művészettel?
Szinészeink igyekeztek emelni az ünnepély fényét, de vajon igyekeznek-e
mindnyájan azon, hogy évenként egy pár Shakespeare drámát lehető gonddal
adjanak elő s a régi rossz fordítások helyett, melyek a repertoire
szégyenei, jobb újakat tanulják be? A közönség nagy számmal tisztelte
meg a költőt, de vajon megtiszteli-e máskor a szokottnál valamivel
számosabban, s a Shakespeare drámák adatásakor nem épen páholyaink
üresek-e, honnan méltán várhatnánk egy kis Shakespeare-cultust.
E kérdések önkéntelen jöttek tollam alá s lehetetlen volt őket
elnyomnom, de távolról sem állítom, hogy irodalmunk és szinészetünk csak
divat és affectatióból ülte volna meg Shakespeare emlékünnepét. Az
őszinteségnek és valódiságnak is volt abban része. Nem dicsekedhetünk
ugyan oly Shakespeare-cultussal, mint a németek, nem mutathatunk föl
gazdag Shakespeare-irodalmat, mint ők, kik közül némelyek már oly
nevetséges állításokra is vetemedtek, hogy a német nemzet elébb
méltányolta és jobban érti Shakespearet, mint az angol, de annyi
bizonyos, hogy negyven év óta folyvást érezhetni Shakespeare hatását
irodalmunkban.
Katona _Bánk bán_-ja e hatás első szüleménye. Katonát, ki hivatva volt
megalapítani a magyar tragédiát, Shakespeare szelleme gyujtá lángra. S
minő erőteljes kezdemény, erőteljesebb, mint Goethe és Schiller első
kisérletei, kiket szintén Shakespeare lelkesített. Költészetünk
ujjászületése harczaiban is részt vett Shakespeare szelleme. Az a két
legnagyobb magyar költő, kik végkép megdöntötték a classikai észményt s
leghathatósban eszközlötték költészetünk nemzeties ujjászületését, az uj
kor legnagyobb nemzeti költője Shakespeare tanítványai voltak, ki
először rázta le Hellasz és Róma aranyos igáját, először hirdette a
gondolatot és képzelet szabadságát, először olvasztotta össze a népiest
és nemzetit az uj kor míveltségével.
«Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb literaturának is fölér legalább
felével» – kiált föl Vörösmarty: «Shakespeare egy maga fele a
teremtésnek» – mondja Petőfi. S a két költő ajándékozta meg egyszersmind
nemzetét először Shakespeare egy pár művének oly fordításával, mely
méltó e nagy névhez.
Szinészetünk emelkedése, művészibb fejlése is Shakespeare nevével van
kapcsolatban. Legszebb korszaka épen azon évekre esik, midőn
szinészeink, kivált Egressy és Lendvay, vetekedtek Shakespeare drámái
szinrehozatalában s érdeket tudtak gerjeszteni _Hamlet, Lear, Coriolán,
Richard, Romeo és Júlia_ iránt, oly időben midőn még kritikánk igen
keveset tett a Shakespeare-tanulmány fölébresztésére nézve. Shakespeare
vezette vissza szinészeinket a természethez s bár a shakespeare-i
szenvedélyek erőteljes ábrázolata s a magasabb drámai szavalat még nem
ülhette teljes diadalát, mégis szinészetünk a fejlődés oly stádiumát
érte el, hogy már némi büszkeséggel tekinthetünk reá. Nem ok nélkül
ünnepelte hát Shakespeare emlékét a magyar irodalom és szinészet, s a ki
ismeri nemzeti költészetünk és művészetünk történetét, a kit áthatottak
fejlődésünk reményei és aggodalmai, nem divatból s affectátioból vett
részt az ünnepélyen. Vajha e nap Shakespeare nyomosabb és átalánosabb
tanulmányának volna kezdete! Vajha Shakespeare műveinek átültetése,
melyet a Kisfaludy-társaság annyi küzdelmek után végre megindított, a
közönség részvétével találkoznék! Valóban így ünnepelnők legméltóbban
Shakespeare emlékét.
Miért épen a _Szentivánéji álom_-mal ünnepelni meg Shakespeare emlékét,
miért nem _Macbeth_-tel vagy _Othelló_-val, valamelyik első rendű
tragédiájával, mondák némelyek, kik csak hiréből ismerik e művet, vagy
ha ismerik is, egyoldalu izlésöknél fogva képtelenek méltánylatára.
Valóban én is féltem ez ünneptől, nem mintha Shakespearet féltettem
volna, mert e műve is méltó nagy nevéhez, hanem féltettem közönségünket,
s kritikánk némely képviselőit. Tartottam tőle, hogy közönségünk előtt
épen a Shakespeare-ünnepen fog megbukni Shakespeare, mert nehézkesebb,
ünnepélyesb természetü, mintsem ilyenkor a legköltőibb bohózaton is
gyönyörködjék. Féltem, hogy Puck a földszinten épen úgy megtréfálja
valamelyik tisztes kritikusunkat, mint Zuboly uramat a szinpadon, s
másnap olvasni fogunk egy pár oly kritikát is, mely Shakespearet annak
rendi szerint ledorongolja. Hála Istennek, csalódtunk. A közönség, bár