Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 19

rajzára, sőt a fensőbb osztályokat sem zárhatja ki. Hiszen akkor
mellőzné a legérdekesebb összeütközéseket, melyek a különböző osztályok
és egyének viszonyaiból és szenvedélyeiből keletkeznek. A népszínművet
tárgya választásában nem korlátozhatják holmi önkényes szabályok. Ezt
maga a műforma természete szabja meg épen mint a tragédia és komédiában.
De az már csakugyan hibája mind két műnek, hogy oly viszonyokat tárgyal
tragikai felfogással, a melyek nálunk erre még nem elég alkalmasok, mert
a mi társadalmunkban se a munkás kérdés, se az amerikai párbaj nincs
előtérben.
Mindamellett ezen könnyen túltehetnők magunkat, ha más tekintetben
nyerhetnének kárpótlást. De a legjobb akarat mellett is, meg kell
vallanunk, hogy leginkább csak az énekes és komikai részleteket
élvezhetni bennök. Mindkettő leleménye szegény, jellemrajza vázlatos és
bágyadt, s a cselekvénynek alig van más érdeme, hogy gyors. A Strikeban
Szikráné, a ki csak mellékszemély s nélküle megtörténhetnék az egész
népszínmű, inkább kiemelkedik, mint István gazda, a mű hőse. Az
Amerikaiban Csupri bohózatos alakja legjobban a többi kopott vagy
elmosódott. Megvan bennök a régibb népszínművek minden árnyoldala, de a
fényoldal csak a szerkezet ügyességében, a technikai készségben
nyilatkozik, a mely ritkán szokta elhagyni Szigligetit.
Egy szóval e két új népszínműben, sőt a régiekhez mérve is a kevésbbé
értékesek között foglal helyet. Nem is hiszszük, hogy a népszínmű
fejlődése a Nemzeti Színházba nagyobb lendületet vehessen. Itt nincs
erre se elég tere, se elég alkalma, se valódi közönsége. Erre népszínház
volna szükséges, hol hamarább és biztosabban átesnék azon a fejlődési
folyamon, a melyet fennebb érinténk, s a melyet maga Szigligeti is
megindított. De fejlődjék vagy ne fejlődjék, Szigligeti drámaírói
pályájának mindig fénypontja marad. Drámai költészetünket nemzeti alapon
egy új válfajjal gazdagította, a mely nemcsak közönséget vonzott a
színházba, hanem egyszersmind elősegítette politikai és irodalmi
átalakulásunk diadalmas harczait. Azonban mondanánk le a jövő reményéről
is? Előbb-utóbb gyökeret kell verni Pesten egy valódi népszinháznak, s
fejlődnie mindazon válfajoknak, a melyeket most népszínműveknek
nevezünk. E fejlődésnek Szigligeti vetette meg alapját, jelölte ki
irányát s egy pár műve még akkor is élni fog, midőn talán nagyobb
tehetségek a magyar népszínművet a fejlődés és æsthetikai becs magasabb
színvonalára emelik, a mit adjon isten!



1874


A HOLT KÖLTŐ SZERELME.
Ballada Jókai Mórtól. Előadatott a Magyar irók és Művészek estélyén
1874.
E ballada nem jelent meg külön füzetben de mint a magyar irók és
művészek estélyén Liszt zongorakisérete mellett elszavalt költeményt
közölte több lap s általában ugy ünnepelték, mint a magyar költészet
rendkivüli tüneményét. Ime az ok, a miért hozzá szólunk s nem tartjuk
fölöslegesnek vizsgálni: vajon csakugyan gazdagodott-e költészetünk,
vagy az egész zaj csak egyike azon irodalmi humbugoknak, melyeknek épen
nem vagyunk szükében.
Jókai balladájának tárgya Petőfi neje és fia. Nincsenek ugyan
megnevezve, de a költő czélzata nagyon is észre vehető. Nem vizsgáljuk:
ajánlatos-e a nem rég elhunytakat, kiknek rokonai még élnek, kikhez sok
gyöngéd emlék füződik, ily módon regény, dráma vagy ballada tárgyaivá
tenni, s mellőzve egyéb szempontot, magának a költői hatásnak
szempontjából is, nem jobb kerülni mindent, a mi a kedély elfogultsága
miatt épen ugy csökkentheti a költő szabad alkotását, mint a közönség
nyugodt élvezetét! Legyen elég csak azzal a kérdéssel foglalkoznunk:
méltóan énekelte-e meg Jókai Petőfit, a költőt, a hőst, a jó barátot, s
vajon a költemény mélabus hangjával nincs-e kiáltó ellentétben a
conceptio komikai hóbortossága? Gyönge költeményt irni akár kin megesik,
még a legnagyobb költőn is, de hogy valaki annyira félre ismerje tárgya
természetét s az eredetiséget és hatást abban keresse, a minek sem
eszmei jelentősége, sem æsthetikai értéke nincs, az ugy látszik Jókainak
valóságos irányává kezd válni. Őt annyira túlbecsülte a közönség és
hirlapirodalom, hogy ő maga igen természetes viszonzásul épen nem
becsüli őket s azt hiszi, hogy mindent irhat nekik, mert mindennel
megelégesznek, mindent dicsőitenek a mit ir.
A ballada azon kezdődik, hogy hőse, a költő harczba indul és bucsuzik
neje- és gyermekétől. Ez a balladának legjobb része, ebben egy pár szép
lyrai helyet találhatni, bár csodálkozunk, hogy Petőfi _Szeptember
végén_ czimű elegiáját, mely hasonló érzést, hasonló rytmusban fejez ki,
nem használta fel Jókai, mert igy erősebben és közvetlenebbűl hatott
volna az olvasóra a bucsuzó költő halálsejtelme. Ez után mind inkább
romlik a mű, egy-egy szebb sor vagy épen versszak igyekszik ugyan
fentartani az érdeket, de mind hiába; a tragikai conceptio csakhamar
komikaivá torzul. A hős ugyanis elesik; a holló a fán megjelenti férje
halálát e nőnek, a ki aztán nem sokára férjhez megy. De a halott nem
nyughatik sirjában, megjelen a nőnek _koszorús kalpaggal_ fején, hanem a
fő nem az övé, valaki másé, egyé a sok közül, a kikkel együtt esett és
temettetett el. Koszoruját meglelte, a fejét nem a mi alkalmasint azt
akarná kifejezni, hogy a költőknek még a sirban is legtöbb gondjok van
koszorújokra. A nő nem ismervén reá, hiába hivja, nem megy vele. «Te nem
vagy ő, férjem sohasem voltál, arczod nem az övé» kiált fel a nő. Ekkor
a szellem – ha ugyan megérdemli e nevet – mentegetőzni kezd, hogy nem
lelte meg fejét, téved a kéz, majd visszamegy érte s megleli, bár a
közös sirban nagyon nehéz a válogatás. És megjelen ujra, de akkor sem a
maga fejével. Húsz évig jár-fel a sirból más-más fejjel, végre
megtalálja a magáét. A nő ekkor már őszül, a gyermek vén ifjú lett, a ki
unja az életet. Most reá ismernek mindketten s elmennek vele a sirba,
hogy örökre csókolhassák egymást.
Ki nem érzi, a kinek csak egy kis költői érzéke van, hogy Jókai itt
lábbal tapod minden népköltészeti hagyományt, költői illusiót, s a
tragikai conceptiónak a fejkeresés komikai fordulatával oly groteszk
irányt ad, mely ellen egyaránt fellázad erkölcsi és aesthetikai
érzésünk. A népköltészetnek régi hagyománya a sirból feljáró lélek, a
melyet a műköltők nagy hatással szoktak feldolgozni, kivált a
balladaköltők. De e költői motivummal, a mely míndig fönséges, nem lehet
gyermekjátékot űzni. A balladaköltők ezt rendesen mint subjectiv
csodást, mint visiót használják a feldult, lázas lelki állapot költői
kifejezéseül, a minő az erős bánat, kétségbeesés vagy lelkiismeret
furdalása. Ilyenkor mindig az élő kebelében rejlik az a varázs, a mely a
halottat felkelti sirjából s a halott ez érzés ereje által nyer hatalmat
az élő fölött. Az élőnek a halott nem jelenhet meg más alakban, mint a
hogy képzeli, s a halott nem tehet mást az élővel, mint a mit ez óhajt
vagy a mitől fél. Így találjuk ezt az északi, így a magyar
népballadákban, így magának Shakespeare-nek tragédiáiban is. S ha Jókai
e motivumot akarta használni, elég lett volna, ha a férjhez ment özvegy
nem tud boldog lenni uj férje karjai között, régi férje emléke miatt, ha
a sirból feljáró halott vádoló arczczal mély búval tölti el, ha a
gyermeket anyja búja hervasztja s ha a férj és atya végre magával viszi
a boldogtalanokat a sir nyugodalmába. De Jókai nem kedveli az egyszerűt,
a lélektanit, a költőit, neki valami hallatlan kellett s így teremtette
meg a fejét nem találó halottat, a ki azt húsz évig keresi, tövistől
megtépve, elfáradva a nagy munkában, ruhájaszakadtan. S van-e Jókai e
leleményének bármily tekintetben eszmei jelentősége, van-e kapcsolatban
a nő lelki állapotával s általában fejez-e ki valamit? Ha csakugyan
fejez ki valamit a költő akarata ellenéreis, az nem lehet egyéb, mint
parodia a sirból feljáró szellemekre, épen mint Arany János komikai
cposzában, a _Nagyidai czigányok_-ban, Puk Mihály esete, a ki levágott
fejét hóna alatt hozza s Csóri, a vajda, azt mondja neki: «Tedd fel a
fejedet, én is voltam olyan szegény ember, mint te.» De ezt Csóri csak
álmodja s különben is a mi illik s igen helyén van egy komikai eposzban,
a mely rendesen a komoly eposzok parodiája szokott lenni, nemeillik egy
tragikai balladába s legkevésbbé Petőfi emlékéhez.
Petőfi 1848-ban heves polemiát folytatott Jókai ellen és szemére
vetette, hogy «öt impertinentiát» követett el rajta. Nem akarjuk itt
eldönteni, vajon Petőfi vádjai alaposak voltak-e, de hogy Jókai e
balladájával nagy méltatlanságot követett el Petőfi emlékén, az előttünk
bizonyos. Úgy rajzolni Petőfit, mint fejevesztett költőt! Ha a két költő
közül valamelyik csakugyan elvesztette a fejét, az bizonyára nem Petőfi.



1878


CSIKY GERGELY UJABB SZÍNMŰVEI.
Semmi sem mutatja inkább drámai költészetünk meddőségét, mint az, hogy
Csiky színművei szokatlan figyelemben részesülnek. Az ifjú költő
egymásután nyeri az akadémia drámai pályadíjait; a nemzeti színház
bizonyos előzékenységgel adatja elő minden ujabb művét; a hirlapoknak
épen kedvencze s úgy tekintik őt, mint a jövő drámaíróját.
Mi elejétől fogva nem tartoztunk Csiky bámulói közé, de értjük e
jelenségeket. Az akadémia Teleki-pályázatán a viszonylag legjobb műnek
mindig kiadatik a díj, a Karácsonyi-díjat csak önálló becsűnek adhatni
ugyan ki, azonban ha nyolcz-tíz évi várakozás után nem akad kitünő mű, a
birálók elvégre oly művet is megjutalmaznak, mely ha nem kitünő is, de
egy vagy más tekintetben önálló becsű. A nemzeti színház kapva kap
minden ujdonságon, a melytől közönséget remél, különösen Csiky művein, a
kit boldogúlt Szigligeti annyira pártfogásába vett. A hírlapok az
akadémia ellenében fölmagasztalván a _Jóslat_ot, Csiky első művét, s
nagy drámaírót jósolván belőle, már csak következetességből is folyvást
dicsérik kedvenczöket, bár lanyhábban, mint fölléptekor.
Csiky termékenységgel viszonozta a közönség és kritika figyelmét. A
_Jóslat_ után csak hamar két tragédiát írt: a _Máguszt_ és _Jánust_ s
egy vígjátékot, az _Ellenállhatatlan_ czíműt. Mind e művek fejlődésről
tanuskodnak, s bizonyos haladást épen nem tagadhatni meg Csikytől. Első
művében sok mindent összezavart, rosszúl vegyítette a komoly és komikai
elemeket, meséje kuszált és nehezen érthető volt, a mellékdolgok erőt
vettek a főcselekvényen: újabb műveiben tisztább stilre törekszik,
tragédiát és vígjátékot ír, cselekvénye is kerekebb. Drámai forma, nyelv
és verselés tekintetében is haladt, a mennyiben párbeszédei gyorsabb
menetűek, kevésbbé látszik kedvelni a közhelyeket s olykor szabatosan és
hangzatosan tudja kifejezni gondolatait.
Azonban a drámai ér még most sem fakadt föl benne, s még folyvást
keveset gondol a hagyománynyal, történelemmel, sőt a valószinűséggel is.
Cselekvénye inkább külső, mint belső, inkább mechanikai csinálmány, mint
élő organismus; jellemrajza egy-két durva vonásból áll, a szenvedély
fejlődését, erejét és hangját épen oly kevéssé képes felfogni, mint
visszaadni. Tragikai conceptióiban maga sem látszik hinni, komikuma
pedig csak tréfa, a melynek nincs semmi mélyebb jelentősége. Általában
nem ismeri a külső világot s belső világa szegény. Mintha nem belső
szükségből, hanem külső kényszerből írna. Nem látszik, hogy valami
meghatotta volna. Hiába keressük az eszméket, s melyek lelkén feküsznek,
az érzéseket, a melyekkel szíve telve. Nem tapasztalatokból, az élet és
történelem átélt vagy átérzett emlékéiből ír, hanem olvasmányokból s a
képzelődés ködképeiből. Innen cselekvényében nincsen élet alakjaiban
elevenség. Nem annyira természetesen alkot, mint erőszakosan combinál,
élő emberek helyett elvont forgalmakat mozgat, s minthogy nincs
leleményes phantaziája, erőszakolja a bonyodalmat és lélektani
absurdumokba téved. Érzéke levén a drámai forma iránt, s némi technikai
ügyességet sajátítván el, könnyen önti drámába a mit így kigondolt. S
azok szemre-főre mutatnak is valamit, de belől üresek, s a legjobb
esetben is hidegen hagyják a szívet.
A _Mágusz_ egy felvonásos tragédia.[25] Egy felvonásban jó tragédiát
írni nehéz, majdnem lehetetlen. Bármely jó tárgy megromlik így
összeszorítva, mert nincs hely érdekes bonyodalom szövésére s a
szenvedély fejlődésének rajzára. Más a vígjáték, a hol egy felvonásba
könnyen szoríthatni egy kis komikai összeütközést, sőt vannak tárgyak, a
melyek az egy felvonást úgyszólva követelik. Egy kis vígság elmulathatja
az embert, de egy kis szomorúsággal nem elégszünk meg, a nagy szomorúság
pedig kicsinynyé törpítve hatástalan. Midőn részvétet, félelmet,
szánalmat és megnyugvást, a tragikum ez alkatrészeit, egy pár negyed óra
alatt kell átéreznünk, az lesz belőle, hogy egyiket sem érezhetjük át
egészen. Az életben is örömest nevetünk egy jó tréfán nehány perczig s
aztán dolgunk után látunk, de ha igazán meg vagyunk hatva, s ki akarjuk
sírni magunkat, arra több idő kell. Csiky nemcsak azzal gyöngítette műve
tragikai hatását, hogy egy nagy tárgyat összeszorított, hanem azzal is,
hogy hőse iránt nem tudott részvétet gerjeszteni.
Ki az a gittoni mágusz, a kit Simonnak neveznek? Úgy látszik titkos
keresztyén, a ki csak színleg űzi szemfényvesztő mesterségét, egészen át
van hatva az új hittől s azt az egész római birodalomban el akarja
terjeszteni. Hogy titkolja másoktól keresztyén hitét, az érthető, de
hogy nekünk nézőknek sem vallja be, az egy kissé különös. Egy határozott
nagy czél, a melyet értünk, inkább fog iránta érdeket kelteni, mint a
homályos beszéd, a melyből tisztán ki nem vehető, hogy tulajdonkép minő
hitért küzd, a Krisztus hiteért-e vagy maga egy új Krisztus. S mi által
reméli elérni nagy czélját? Azzal, hogy magához vesz egy tyrusi utcsai
leányt, a ki szakasztott mása Nero meghalt kedvesének, Phoebenek, s azt
úgy szándékszik kiadni Nerónak, mint máguszi mesterség által halottaiból
feltámasztott kedvesét, a miért őt Nero pontifex maximussá fogja emelni.
Ime Simon nagy czélja, a melyért föláldozza szerelmét, mert a leányt ő
is szereti, bár e föláldozásból sokat levon az, hogy szerelmét nem hiszi
viszonzottnak. De vajon Nero elhiheti-e, hogy Helena csakugyan a
föltámasztott Phœbe? Hiszen ha beszélni fog vele, könnyen meggyőződhetik
az ellenkezőről, mert Helena semmit sem tud a múltról. De ha Nero Phœbe
helyett megelégszik egy hozzá hasonló leánynyal is, és Simont pontifex
maximussá emeli, vajon el fogja-e tűrni az új vallást, s ha ő eltűri is,
eltűri-e Róma? Nem lábbal tapodása ez úgy a valószinűségnek, mint a
történelmi hűségnek s vajon oly hígvelejű ember iránt, minő Simon,
érezhetünk-e tragikai részvétet?
Bizonyára a tragikai hős vagy czéljában vagy eszközeiben mindig tévedő s
ellenkezésbe jő a fennálló renddel, de mind czéljának, mind eszközének
olyannak kell lenni, a melyet érthessünk, a melybe hihessünk, a mely
bizonyos sikerre számíthat, annyira, hogy hasonló körülmények között
talán magok a nézők is hasonlóan cselekednének. Ha minden tévedés
tragikai, akkor a félkegyelmű emberek épen oly tragikai hősök, mint a
Coriolanok és Brutusok. De a _Mágusz_ tragikai alapjának még más baja is
van. Úgy látszik, hogy Simon fölhagyna nagy czéljával, ha tudná, hogy
Helena őt szereti, legalább azt mutatja a Helena és Simon közti utolsó
jelenet. A költőnek tehát úgy kellett volna rajzolnia Helenát, hogy
Simon csak a kifejtésnél vegye észre szerelmét, vagy Simont úgy, hogy
egy darabig legyőzi szerelmét, de az később erőt vesz rajta. De e
helyett Helena már az első jelenésben úgy beszél, hogy Simon könnyen
észrevehetné hajlamát. A mily könnyen bánik el Csiky a lélektani
mozzanatokkal, ép oly kevés gondja van a korrajzra. Az összes személyzet
úgy beszél mintha keresztyén volna, s midőn a mű végén Nero föllép, épen
nem ismerünk a történelem Nerójára. A kegyetlen Nero itt oly kegyelmes,
bölcs, mintha Simon már rég megtérítette volna.
_Janus_ban,[26] a mely öt felvonásos tragédia, szintén a pogányság és
keresztyénség közti küzdelmet rajzolja Csiky, csakhogy itt nem a római,
hanem a magyar pogánysággal foly a küzdelem. A míg a _Mágusz_ban a
pogányok is keresztyén szinezetűek, itt a pogányság túlnyomó, kivéve
magát Janust, a pogányság fejét, a ki oly jámbor ember, hogy
keresztyénnek is beillenék, ellenben a keresztyének oly jóindulattal
viseltetnek pogány honfitársaik iránt, hogy nem volna nehéz őket
visszatéríteni. A mű tele van pogány táltossal és jósnővel, azonban
keresztyén papnak se híre, se hamva, mintha ezek részt sem vettek volna
a küzdelemben. De nemcsak ebben vét Csiky a történelmi hűség ellen. A
mint I. Béla királyt rajzolja és megindítja a cselekvényt, az már a
soknál is több. I. Bélát, az erélyes királyt, a ki egész gondját a
keresztyénség megszilárdítására fordította, úgy rajzolja, mint a ki
vadászsza a pogány magyarok barátságát, meglátogatja vezéröket, Janust
személyesen hívja meg az országgyűlésre, mindenkép igyekszik megnyerni
őt és párthíveit a közjó érdekében, sőt meg is esküszik előtte, hogy az
ősmagyar hitet sohasem fogja bántani.
Én Béla, a magyar nemzet királya
Királyi szóm kötöm le s esküszöm,
Hogy téged, Janus s a tiéidet
Hitedben, ős szokásaidban soha
Nem foglak háborítni, bántani;
S mindenki ellen, bárki légyen az,
Királyi kardom lesz az oltalom!
Hanem legyünk elnézők s fogadjuk el a szerző álláspontját, a mely
nemcsak történelmileg valótlan, hanem lélektanilag sem valószinű. Hiszen
az újabb drámaírók úgy is hozzászoktattak bennünket a történelemellenes
történelmi drámához s ha láttuk Miltont, a ki a legélesb ellentéte az
író és államférfiu Miltonnak, ha elfogadtunk a hagyományos Iskariót
helyett egy egészen képzelt ifjonczot, miért ne fogadhatnánk el egy
pogánybarát Béla királyt s egy keresztyén jámborságú Janust, a kik
atyafiságosan kiegyeznek. Ez alapon mi lehetne természetesb fejlemény,
mint az, hogy a két kibékült ellentétes irány mindinkább összeütközik; a
viszonyok és szenvedélyek kényszerűségénél fogva, a király és Janus
akaratlan is esküszegőkké válnak és végre Janus elbukik nem azért, mert
megszegte eskűjét, hanem mert ki nem egyenlíthető dolgokat akart
összebékéltetni s a keresztyénség ellen támadva, elvégre is az ősvallást
törekedett visszaállítani, a melynek nincs jövője. A vallásos és
politikai összeütközéseket éleszthette volna a szenvedélyeké, a mire
elég anyag van azon körülményben, hogy Janus leánya. Ara, bele szeret
egy keresztyén lovagba, elszökik vele és keresztyénné lesz.
Azonban Csiky nem a viszonyok és szenvedélyek összeütközéséből indítja
meg a bonyodalmat, hanem cselszövénynyel idézi azt elő, melynek a
politikai és vallásos eszmék és szenvedélyek küzdelmében csak mellékesen
lehet helye. Ő ezt teszi fővé s Janus tulajdonkép csak báb Rasdi jósnő
és meghitte. Karvaly, kezében, a kik egy kissé durva furfanggal mindent
elkövetnek, hogy megtörténjék az, a mi különben is bekövetkezhetett
volna s elhitessék Janussal, hogy mindez a hitszegő Béla király műve. E
cselszövők tudniillik Boleszlót éjjel titkon Arához vezetik légyottra,
bár nincs szükség reá, mert Boleszló különben is látogathatja a leányt,
elősegítik elszöktetését és áttérését a keresztyén hitre s midőn Janus
visszahozza Arát várába, szintén ők eszközlői újabb szökésének. E
mellett föllázítják a keresztyének ellen pogány társaikat s midőn már
minden készen van, nógatják Janust, hogy álljon boszút szenvedett
sérelmeiért s tűzze ki az őshit, a lázadás zászlóját. De majdnem
kudarczot vallanak, mert Janus egyik nőcseléde elárulja Karvalyt,
elmondja, hogy kezdettől fogva ő volt biztosa Boleszlónak, ő vezette
Arát a keresztyén papokhoz, ő segítette elő újabb elszökésöket is, s
hazugság mindaz, a mivel Janust ámítja. Erre Janus leszúrja Karvalyt, a
ki aztán a jósnő biztatására haldokolva azt hazudja, hogy az egész
ármányt Béla király szőtte s ő az oka minden szerencsétlenségnek. És
Janus Karvalynak, a kit azelőtt egy pár perczczel épen hazugságáért
szúrt le, most minden újabb hazugságát elhiszi s kitűzi a lázadás
zászlaját, sőt akkor sem vonja vissza azt, midőn Béla király megjelen
nála, s visszahozva leányát, elmondja, hogy minden tudtán kívül történt,
s a bűnösöket megbünteti. Bánkódik ugyan egy kissé, hanem aztán annál
nagyobb hévvel kezdi rábeszélni a királyt, hogy térjen vissza az őshitre
s álljon a pogány magyarság élére. Béla visszautasítja az ajánlatot, s
kitör a polgárháború. Janus elveszti a csatát, s őt magát is megtöri
most párthívei aljassága, majd leánya halála; megszállja a lelkiismeret
is, nem akar tovább küzdeni s visszautasítva a király ajánlatát, a ki
megkegyelmez neki, ha keresztyén hitre tér, egy tőrszúrással véget vet
életének.
Ime Rasdi és Karvaly cselszövényéből mily nagy forradalom támadt.
Nélkülök talán még ma is békén élne együtt Magyarországban keresztyén és
pogány a haza üdvére. De fogadjuk el alapul e cselszövényt is, vajon
akkor is összhangzásban van-e az Janus jellemével, s így elhihető-e
sikere? Könnyenhivő, szenvedélyes ember-e Janus? Épen nem; mérsékelt,
nyugodt, mindent megfontoló. Viseltetik-e Rasdi és Karvaly iránt némi
kiváló rokonszenvvel és bizalommal? Nem, sőt úgy látszik, hogy Béla
király az, a kit különösen tisztel, s a kiben leginkább bízik. Hogy ily
cselszövény kifoghasson rajta, egészen máskép kellett volna rajzolni őt.
Csiky nem igen látszik érteni, hogy a jellemrajz és cselekvény mily
benső kapcsolatban vannak egymással és egymást szülve és táplálva
alkotják a dráma organismusát. A legjobb cselekvény, a legerősb indokok
elvesztik hatásukat, ha a jellemrajzzal ellenkezésbe jönnek. Például
Othello egész cselekvénye megromlik, sőt nevetségessé válik, ha Othello
jelleme nem táplálja a fejlődést. Egyébiránt Janus jellemrajza nem egyéb
hideg abstractiónál, s annak is hibás. Szegényes és nyomorék alak,
itt-ott fölcziczomázva Brutus, Bánk bán s a trónkereső Borics rongyaival
Többé-kevésbbé a többi személyek is ilyenek.
Mindamellett a műnek van méltánylandó oldala is. Ha Csiky nem tudott
tragikai hőst rajzolni, legalább tragikai alapot keresett; ha
jellemrajzában és cselekvényében nincs történelmi hűség, lélektani
igazság, benső élet, költői elevenség, legalább a cselekvény kerek, mely
folyvást halad, emelkedik és siet a kifejlés felé. Ha nyelve nem
drámilag jellemző, legalább nem szószaporító s épen nem hiányzik benne a
külső drámaiság. Általában Csikynek sok érzéke van drámai forma iránt s
hogy e tekintetben folyvást halad, mutatja legújabb vígjátéka is.
Valóban az _Ellenállhatatlan_[27] czímű három felvonásos vígjátékának
főbecse a tiszta drámai formában, kerek cselekvényben s a kidolgozás
bizonyos széparányúságában áll. Ha a tartalom: a jellemrajz és
cselekvény benső értéke megfelelne a forma szabatosságának, az
_Ellenállhatatlan_ban kitünő vígjátékot bírnánk. De a belsőt nem lehet
úgy elsajátítani, mint a külsőt. A külsőt inkább a tanulmány és
gyakorlat nyújtja, a belsőt inkább az élet, ha van szemünk látni a
látnivalót, s ha van elég erőnk azt átalakítva visszasugározni a
phantasia tükrében. Csiky, a mint már megjegyeztük, keveset merít az
élet tapasztalataiból, a kedély benső világából s nagyrészt csak
olvasmányait dolgozza föl, inkább combináló, mint alkotó tehetséggel.
Jelen művében Moreto _Szép Diegó_jából átvette a főalakot s egy új
cselekvényt gondolt hozzá, mely egységes és kerek ugyan, de majdnem oly
szegény, mint nem valószinű. Leleményre nézve több mint Janus,
jellemrajza sem oly ellenmondó, alakjai is tetszetősbek, de egyaránt
érezhetni benne az élet és költészet elevenségének hiányát. Ide járul
még, hogy a mű a fensőbb, a jellemvígjáték követelésével lép föl,
különösen a külső forma és nyelv tekintetében s tulajdonkép nem is
annyira bohózat, mint valóságos operetteszerű mű, a jobb operettek
hegyke, de találó vonásai s derült frissesége nélkül. A forma és
tartalom e meghasonlása sokat árt a mű hatásának, a színészt is zavarba
hozza, a közönséget is, is egyik sem adhatja át magát valamely
határozott hangulatnak, a mely oly könnyen szokta illusióba ringatni az
embert.
A vígjáték Spanyolországban történik. A mióta Rákosi és Dóczi
fölfedezték Spanyolországot, vígjátékíróink örömest vándorolnak e szép
országba, a hol minden lehetetlenség megtörténhetik. Asturiában vagyunk.
Diego regens és gyám férjhez akarja adni a herczegnőt, Florindát, de nem
mondja meg nekik, a miből Florinda és dajkája azt következtetik, hogy
maga akarja elvenni. Pedig Florinda Roland herczeget szereti, a ki a
mórok ellen harczol, kit szeretne értesíteni bújáról és segítségül
hívni. Ime a mű kiinduló pontja. Egy regens, egy gyám nem mondja meg
herczegnőjének, hogy kit szánt férjeül, egy leány, ki nem tudakolja,
hogy kihez akarják férjhez adni. Ezt bizony bajosan hiszi el valaki még
Spanyolországban is. De hát miért nem mondja meg Diego a férj nevét?
Azért, mert heves természetű, a ki senkit nem enged szóhoz jutni. Ez nem
baj, annál többet beszélhet maga, annál inkább elmondhatja, hogy ki a
választott vőlegény. S azt hogyan veszi fejébe a herczegnő, hogy gyámja
akarja elvenni? Valamely félreértett czélzásából talán vagy
magaviseletéből? Épen nem. Egy szóval a szerző úgy akarja, hogy Florinda
aggódjék és segítségül hívja kedvesét. De kitől küldjön neki levelet? A
dajka Rodrigo kóbor lovagot ajánlja, a ki komája, Gil Perez
vendéglőjében szállásol s igen szegény ördög. Ez egy hiú, képzelgő
ember, a ki ellenállhatatlannak tartja magát, s mert a herczegnő és
dajkája a templomból jövet szemügyre veszik, azt hiszi, hogy Florinda
beleszeretett. S csakugyan hivatja is. Rodrigónak igen viseltes ruhája
levén, jobb után látna, de se pénz, se hitel. Azonban Dorido kóbor
lovagtársa elmondja Rodrigo herczegi szerencséjét kedvesének, a
vendéglős leányának, ez atyjának, a ki mindjárt harmincz aranyat
kölcsönöz neki, remélvén, hogy a bérlett vendéglő a herczegnő kegyéből
majd tulajdonába megy.
Ez a vígjáték másik kiinduló pontja, a melyet szintoly kevéssé hihetni,
mint az elsőt. Hogy az udvarból senkit sem küldhet a herczegnő
kedveséhez, azt még érthetni, de hogy az egész városban, ne találkoznék
senki ismerős, a ki jó pénzért a levelet elvinné Roland herczeghez, ez
kevésbbé hihető. Azt is bajos elhinni, hogy a herczegnő Rolanddal, a
kivel oly bizalmas viszonyban áll, folyvást ne levelezzen. De különben
is épen nincs okuk titkolni szerelmöket a gyám előtt. Csiky épen a
kiinduló pontokat hanyagolja el, pedig ha ezek valószinűek s illusiót
tudnak kelteni, a bonyodalom folyamában sokkal könnyebben elhiszünk még
olyat is, a mi kevésbbé indokolt. S a műnek erre nagy szüksége lett
volna, mert minden lépten-nyomon találni benne valami bajosan hihetőt.
De folytassuk a cselekvényt. Rodrigo megjelen a herczegnőnél s ennek
szives szavait szerelmi vallomásra magyarázza, míg ez az övéit csak
lovagi hódolatnak veszi. Azonban a herczegnő elfeledte az elküldendő
levelet megírni s elsiet, hogy azt megírja. Rodrigo meghökken a levélre,
de megnyugtatja magát, s mint a herczegnő kegyencze jobbra-balra
kegyeket osztogat. Itt megint azt kérdhetjük: hogyan feledheti el a
herczegnő a levél megírását, mídőn épen annak átadására hivatja Rodrigót
s vajon általában szükséges-e, hogy Rodrigót magához hivassa, hisz a
levelet a dajka is átadhatná.
Az egész bonyodalom oly kevéssé van jól előkészítve, mint szőve, de a
komikai hős jellemvonása egész a harmadik felvonásig következetes. Itt
az is megromlik. Ugyanis a gyám vallatni kezdi a herczegnőt s csak oly
föltétel alatt ad hitelt szavának, hogy nem szereti Rodrigót, ha azt
szemébe mondja s távozást parancsol neki. Rodrigót fölhivatják, s a gyám
a mellékszobából hallgatja ki beszélgetésüket. A herczegnő fenhangon
elmondja, a mit gyámja parancsolt, de titokban megsúgja Rodrigónak, hogy
még találkozni óhajt vele a levél átadása végett. Mindez még jobban
megerősíti Rodrigót abban, hogy ő a herczegnő választottja s cselhez
folyamodik. Színleg mérget vesz be a leselkedő gyám előtt, haldoklást
tettet, papot kiván s halála előtt még egyszer látni óhajtja a
herczegnőt és Dorido barátját. Mind megjelennek s a herczegnő
egyszersmind elhozza az elküldendő levelet is. Ekkor Rodrigó fölugrik, a
herczegnőt megragadja, a pap elébe áll vele és esküdni akar. Azt hiszi,
hogy a szerelmes herczegnő beleegyezik az improvisált esküvőbe. De a
herczegnő vonakodik, a pap zajt üt, mire a gyám berohan, kiragadja
Rodrigo kezéből a levelet, a mely mindent fölvilágosít. A gyámnak
tudniillik eszeágában sem volt gyámleánya kezére vágyni, sőt épen
kedveséhez, Rolandhoz akarja férjhez adni, a kiért már hirnököt küldött