Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 01

DRAMATURGIAI DOLGOZATOK
IRTA
GYULAI PÁL
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1908
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
DRAMATURGIAI DOLGOZATOK
II.
1864–1881



1864


PÁLYAVIGJÁTÉKOK.
Előadattak a Nemzeti Szinházban 1863 deczember, tovább 1864 január és
február hónapokban.
A Nemzeti Szinház részéről kitűzött 50 és 30 arany díjért pályázó
vígjátékok megkezdték versenyöket. A mint tudjuk, a birálók mintegy tíz
vígjátékot bocsátottak szinpadi versenyre s a pályahirdetés föltétele
szerint csak előadatásuk után fogják elitélni a jutalmat. Az ily
pályázást sokan föléje helyezik a rendes pályázásnak; azt hiszik, hogy
így nem tévedhetni, mert a siker, a közönség tetszése oly itélet, honnan
nincs föllebbezés, s a birálók kötelességöket teljesítik, ha ez
itéletnek vakon engedelmeskednek. De vajon a közönség nem tévedhet-e
épen úgy, mint a birálók, vajon kalapot emeljünk-e mindennemű sikernek,
az esetlegességeket is æsthetikai hatásnak vegyük s a netalán
mesterségesen előidézett tapsok előtt is fejet hajtson a jó ízlés és
erős meggyőződés? Elég példát látunk arra, hogy nagy tetszéssel fogadott
szinművek hamar elavulnak, míg mások, melyek közönynyel találkoztak,
lassanként kivívják érdemelt helyöket. Íme Katona _Bánk bán_-ját
mellőzték a birálók, a közönség figyelembe sem vette s néhány évtized
alatt közönség és kritika egyaránt melléje szegődtek. A közönség ízlése
a társadalmi és politikai élet hullámzásai közt oly hamar válik
előitéletessé, szeszélyessé, sőt esetlegességek rabjává is. A kritikus
is ki van téve e veszélynek; e mellett még egy más örvény is fenyegeti:
a rendszer és elvek csökönyössége, mely még a lángész ostromainak sem
könnyen enged. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy se a közönségnek,
se a kritikának ne higyjetek, csak azt, hogy mindkettő tévedhet, s a
végső forum nem a mostani közönség, hanem újabb meg újabb nemzedékek
közönségének és kritikusainak véleménye, a honnan csakugyan nincs
föllebbezés, de a hová csak föllebbezni is kevés írónak sikerül, mert a
legtöbb esetben az alsó forumok itéletében se kétkedik többé senki.
Továbbá figyelmeztetni kivántuk a birálókat, ha netalán szükségök van
reá, hogy vegyék ugyan tekintetbe a közönség véleményét, de
különböztessék meg a nagy közönséget a valódi közönségtől vizsgálják meg
mindkettő tetszése indokait s itéljenek szabadon a jó ízlés és
meggyőződésök szerint.
Némelyek hibáztatják a Nemzeti Szinházat, hogy miért nyitott épen egy
felvonásos vígjátékokra pályázatot s miért nem inkább nagyobb
vígjátékokra, vagy épen tragédiákra. Tehát három-négy pályadíjunk legyen
ugyanegyféle műre? Ott a Teleki- és Karácsonyi-díj; úgy hiszszük, hogy
két ily állandó pályadíj a tragédiákra és nagyobb vígjátékokra elég még
nagyobb irodalomban is, mint a minő a miénk. A mi azt a másik
ellenvetést illeti, melyet a _Hölgyfutár_-ban olvashatni, hogy
tudniillik egy felvonásos vígjátékra csekély díj 50 arany, mert az
nehezebb, mint a három – öt felvonásos, nem tudja az ember,
csodálkozzék-e vagy mosolyogjon rajta. Nem csak a költészetben, hanem
másban is, hogy kinek mi nehéz vagy könnyű, tehetségétől és hajlamától
függ. Petőfinek könnyű volt szép dalokat írni, de igen nehéz drámát.
Kazinczy könnyen írt jó epigrammot, de a költői beszély vagy eposz
alkalmasint nehezen sikerült volna neki. Egészen más kérdés az, melyik
genre nevezetesb, nagyobbszerű, melyik genreben sikerülnek ritkábban a
költők kisérletei. Azonban e szempontból sincs a _Hölgyfutár_-nak igaza.
Molière elsőrendű nagyobb vígjátékaival, értékre nézve, bajosan
vetekedhetnek bármily sikerült egy felvonásos vígjátékok, mert itt a
genre kicsiny, ha a mű magában véve nagy is míg amott a genre is nagy, a
mű is, nagy. E mellett átalában véve egy kis vígjáték inkább sikerülhet,
mint a nagyobbszerű, már csak azért is, mert kevesebb inventio kell
hozzá, s eleme inkább a könnyed komikum, mint a mélyebb. De hagyjuk a
vitát; az az ellenvetés talán ennyi szót sem érdemelt. Szóljunk a
pályázó vígjátékokról.

I. TÉNYEK.
Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
11-én.
E vígjátékocskának nagyon csekély értéke van. Alapeszméjéből lehetne
alkotni valamit, de a szerző képtelen volt reá. Inventiója nagyon
szegény, alakjaiban nincs élet s általában vontatott, unalmas tréfa az
egész. Mindenütt látszik rajta, hogy csinálva van s a természetes
fejlemény helyét az író mesterkedése foglalja el. Meséje röviden az,
hogy Adél egy philosopháló leány, teli beszéli unokatestvére, Emma
fejét, a ki szeret és boldog, hogy addig ne higyen kedvesének, míg
tényekkel be nem bizonyítja szerelmét. A szerelmes leány hajol e
tanácsra s hidegen fogadja jegyesét, gondolván, hogy ha valóban szereti
őt így is szeretni fogja, ha nem, akkor inkább szakadjon vége mindennek.
Azaz hogy ezt tulajdonkép nem Emma gondolja, hanem Adél, szegény Emma
csak úgy elhiszi egy pár pillanatra. A jegyes átlát kedvese szándékán,
azt is észre veszi, hogy ez Adél műve. Szövetkezik kigyógyítására
nagybátyjával. Először is visszaküldi kedvesének a gyűrűt, ki erre
mindjárt megadja magát s egyesül a két szövetségessel Adél
megbüntetésére. Adél is szeret, mit eddig észre sem vettünk. Elhitetik
vele, hogy mind Emma jegyese, mind pedig az ő udvarlója elbujdostak
Amerikába, mivel elvesztették reményőket.
A philosopháló leány kezd kétségbeesni; ekkor a jegyes és udvarló
belépnek s mindnyájan boldogok. Mindjárt az expositió jelenete nagyon
hibás. A két leány hosszú és unalmas párbeszédében nem jelentkezik a
kedélynek olynemű mozzanata, mely kiindulási pontul szolgáljon a
cselekvény megindulásra. Emma elfogadja Adél tanácsát, mert a szerző úgy
akarja, de mi nem érthetjük miért. Mi sokkal élénkebb és könnyebben
megfogható lesz vala a jelenet, ha Emma valami semmiség miatt
összezördül jegyesével, mi sokszor megtörténik a legboldogabb
szerelmesek között is s ezt panaszolja el Adélnak. Ekkor lett volna
valami ok, miért Emma oly könnyen hajoljon Adél tanácsára, míg most
semmi sincs a szerző akaratán kívül. S ez így megy tovább is Szerző
mozgatja alakjait, mint a marionett bábokat, de csak maga tesz, beszél
mindent s nem alakjai. Mindamellett a cselekvény vontatva, nehezen
halad, talán épen azért, mert a szerző igen nagy erőfeszítéssel akarná
taszítani. Mire az a nagy szövetség a két leány ellen, kik valóban nem
valami félelmes ellenfelek. A nagybácsi meglehetősen szükségtelen
személy, nélküle könnyen megtörténhetnék az egész.
Továbbá, hogy mindkét leány ugyanegy módon gyógyul ki a tények
betegségéből, nem csak szegény inventióra mutat, hanem lélektanilag is
hibás. Azt értjük, hogy Emma a gyűrű visszaküldésére tüstént megadja
magát, ő úgy se jó kedvéből vállalta el e szerepet, de hogy Adélt is oly
könnyen legyőzze az első tény, holott ő elvből, csaknem rögeszméből
cselekszik, azt bajosan hihetni el. A párbeszédekben nincs se
drámaiasság, se könnyedség. Közönséges hirlapi nyelv sallangokkal
felczifrázva, mely alól itt-ott germanismusok kandikálnak ki.

II. EGY SZELLEMDÚS HÖLGY.
Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
11-én.
E második mű az alakok rajzolásában s némely részletben több tehetséget
árult el, mint az első, de úgy tetszik mintha alapja gyöngébb volna
amazénál. Szerző egy férjet léptet fel, kinek szép és derék neje van; a
férj szereti a nejét, mégis hiányzik valami boldogságából s ez a valami
előtte nagy dolog. Neje nem tud se zongorázni, se énekelni, se festeni s
nem oly olvasott, szellemdús, hogy társaságokban ragyoghasson,
irigyeltessék. A nő igyekszik zongorát, éneket tanulni, szellemdúskodni.
A férj beleszeret. Ilma megsajnálja barátnőjét s elhatározza a férj
kigyógyítását hóbortjából. A férj udvarol neki, ő pedig kinozza
idegességével. A férj összehasonlítja ez ideges teremtést kedves nejével
s kezd kigyógyulni a szellemdús hölgyek bámulatából. Ilma nem elégszik
meg ezzel, megijeszteni, büntetni is akarja s bevonja Bellát a tervébe s
a férjnek levelet irat vele, melyben ez tudtára adja, hogy nem
felelhetvén meg igenyeinek, elbujdosott. A férj megijed, neje keresésére
indul. Meghűti magát, náthásan tér vissza s ím otthon találja nejét a
pamlagon szunnyadva. Kibékülnek, Ilma pedig külföldre indul, honnan nem
rég tért vissza.
A szerző a szellemdús hölgyet eleinte gúnyos értelemben látszott venni,
azaz a nők azt a faját akarta volna rajzolni, kiket a művészeti vagy
irodalmi dilettanismus bizarrá, phantastává s olykor emanczipálttá tesz,
bár látszólag némi ragyogó, vonzó tulajdonokat is kölcsönöz nekik. Ilma
rajza eleinte így is indul, de hamar összezavarodik minden, s
tulajdonkép nem tudjuk kivel van bajunk. Különösen hiba, az midőn Ilma
tervet gondol ki barátnője férjének kigyógyítására, nem csak azért, mert
már nagyon elhasznált vígjátékírói fogás s itt nincs valami új
módosításban feltüntetve, hanem azért is, mert az ily szellemdús
emanczipált hölgyek nem szoktak ily szánakozók lenni s örömest
elfogadják az udvarlást, ha nem egyébért, csak a férfi szívek
tanulmányozásáért is. Azonban majdnem leggyöngébb az egész műben az a
jelenet, midőn Ilma idegességével utáltatja meg magát. Hát az idegesség
az ily értelemben vett szellemdússág kényszerű következménye-e vagy
inkább esetleges, szellemi tulajdon-e vagy materiális? Nem szenvednek-e
derék hölgyek is idegességben, önhibájukon kívül s vajon Bella nem
lehet-e betegség következtében ideges, s akkor mi lesz a megtért
férjből? A férjnek a phantastaság, bizarrság és emanczipáltság
jelenségeitől kellene megundorodni, melyek a szellemdússág burkából
lassanként kifejlenek. Szerző mindezt mellőzi s úgyszólva maga dúlja föl
vígjátéka alapját. Bella igen együgyűnek van rajzolva, mit az előadó
színésznő még túlzott, holott neki csak akkor kellene nevetségesnek
lenni, midőn férje kedvéért énekel, szellemeskedik, mihez nem ért,
másként pedig kedvesnek, szeretetreméltónak, csak az ellentét kedveért
is. Így néha kisértetbe jövünk azt hinni, hogy a férjnek csakugyan van
oka elégedetlennek lenni neje libaságával. A levélírás, a meghűlés, a
náthás tüszkölés mind elmaradhattak volna. A mű hosszabbra nyúlik, mint
a hogy kellene, némi hatást vadászó fogásokért, melyek azonban nem
tettek hatást. Párbeszédei élénkebbek s drámaibbak, mint az első
vígjátéké, de nyelve sem eléggé szabatos, sem eléggé magyar. Csodálatos,
hogy költőink között a színműírók gondolnak legkevesebbet a nyelvvel.
Istenem, mikor érjük meg, hogy színházunkban egy-egy hibás szókötés,
rosszul hangzó mondat, vagy kirívó germanismus a nem tetszés jeleit
idézze elő a hallgatóság ajkáról, mint a Theâtre Françaisban? Szegény
magyar kritikus, miről álmodozol? Elégedjél meg, hogy van nemzeti
színházunk, s hogy közönségét még nem csalogatta el egy pár magyar lap a
német szinházba. Különös jele az időnek hogy néhány magyar író hogy
buzog a német szinház mellett a nemzeti rovására. Nem egyszer olvashatni
egy-két magyar lapban, hogy mily jeles a német színház, s mily gyönge a
nemzeti. Mindez mintegy izgatásként tűnik föl, hogy a magyar közönség
pártoljon el szinházától. Érdemes pályatársaink tagjai az «Ifjú
Magyarországnak», kik egyébiránt velünk együtt a «Vén Magyarországba» is
beilletek, nem így szokás ellenzéket alkotni bárminő igazgatóság
ellenében. Ostromoljátok a szinházi igazgatóságot, a ti szerencsétek
lesz, ha valami okosat tudtak mondani, de ne menjetek tovább. Mily
furcsa lenne például, ha valamelyiteket az a szerencsétlenség érné, hogy
kineveznék a nemzeti szinház igazgatójának s íme, mikor átveszi az
igazgatóságot, már az egész magyar közönség az újtéri szinházba pártolt!
Szerencsére soha sem fog ilyesmi történni, bár hogy megtörténjék, nem
rajtatok múlt.

III. AZ APÁM FELESÉGE.
Vígjáték egy felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember
21-én.
Sándor nem akar házasodni. Apja, a már régóta nőtlen Mezei, hogy fiát
kigyógyítsa ebből a nyavalyából tetteti, mintha maga megházasodott
volna, hogy Sándorban «irigységet, féltést, vágyat költsön.»
Ez az, a minek sikerülni kell a kis egy felvonásos vígjátékban. – A
tárgy valóban kényes s csak ennyiből is láthatjuk, hogy itt alig lehet
eltalálni az utat a nélkül, hogy a fiui és apai érzelmek
kellemetlenebbül ne érintessenek, mintsem egy vígjátékban szeretnők.
Nincs is benne lélektani valóság. Az apa természetesnek találja, a mit a
nézők közül senki sem talál annak, hogy t. i. a nőtlen fiúban irigység,
féltés vagy csak vágy is támadjon apja második felesége iránt. Vajon
Sándor csak olyan szívű és jellemű ember volna-e, hogy erre apja oly
teljes biztossággal számíthat a sikerre? Azonban szerencsére Sándor
derekabb fiú, hogy sem a fiúi érzelmekkel s az erkölcsi renddel oly
ellenkező érzelmek támadnának benne. Legfeljebb búslakodik, midőn egy
levéből értesül, hogy apja házasodik, hogy az öreg úr egy fiatal
menyecskét hoz a házhoz. Egy megfejthetetlen, maga előtt sem világos
érzelem sugallja neki, hogy ez fonák dolog, s van ügyesség abban a
pártbeszédben, melyben minduntalan ez a szomorú refrain fordul elő:
«apám házasodik», sok ügyességgel van írva.
Mondom, Sándor a fiú érzet szerencséjére sokkal különb legény, hogy sem
apja fentebbi számítása jó alapra volna fektetve; de másfelől ugyanaz a
mű szerencsétlensége is, melynek, a mint alkotva van, czélja az, hogy
Sándor házasodjék, s ezt a czélt el is éreti a szerző.
Azonban a fiú oly derék ember lévén, máskép nem lehetett czélra jutni,
mint ha a véletlen hivatik segítségül. Az apa véletlenül gyámmá lesz
távollétében, – az árván maradt Róza kisasszony gyámjává. Erről füllenti
az öreg úr levélben, hogy az ő felesége, a kit nemsokára haza viszen. A
véletlen pedig abban segíti ki az egész mesét, hogy Róza nem más, mint a
kit Sándor szeret, mióta Parádon egy estélyen találkozott vele – először
és utoljára.
Azonban így is kényes a helyzet: ismét a gyöngéd érzelmek igen erős
surlódásától tarthatunk. Mert Rózát a gyámapának rá kell beszélnie (a mi
nem előttünk történik ugyan, de annál különösebb), hogy úgy viselje
magát, mintha neje volna. Sándor pedig oda jutott, hogy a véletlennél
fogva csakugyan hajlandóvá legyen az apja elleni féltékenységre, miután
az tvette el, a ki szerelme tárgya volt, s a kinek emléke gátolta eddig,
hogy semmi vágya nem volt a házasságra. Minden mellett ez utóbbi
helyzetet föl lehet vala használni drámaibb jelenetre. Nagy
feszültséggel várja a néző, mint foly le majd az a jelenet, melyben Róza
és Sándor négyszemközt beszélnek, – annyival inkább, hogy az
előkészületek még jobban fölkeltik a kiváncsiságot. De a jelenetben
majdnem semmi drámai sincs. – Sándor még szerelme daczára is kiállja a
tűzpróbát s úgy akarja megoldani a bonyolódást, hogy elutazik messze
földre – Amerikába. Természetes, hogy ez szükségtelen. Mert apja úgy
véli, – eleget bűnhődött már a fiú a házasodni nem akarásért – s
fölfedezi neki, hogy Róza nem neje, hanem gyámleánya, s ha szeretik
egymást, legyenek egymáséi.
Látni, hogy a mesének nincs lélektani, erkölcsi alapja s következőleg
nincs drámai, s annál kevésbbé komikus magva. Az öreg úr megtréfálja
fiát. Az úgynevezett megbüntetésre nincs bűne a fiunak, s a bünhödésnek
sincs elég értelme.
Egy mellékszemély van e műben, a ki szerencsésebben van rajzolva, Mezei
úrnak egy távoli rokona, egy vén leány, a ki gazdasszonyi minőségben van
a háznál. Nem azért dicsérjük, mintha helyeslenők, hogy oly nagyon
kitünteti, mennyire szeretné, hogy az öreg úr nőtlen maradjon s talán
még el is vegye, hanem mivel ügyesen van szinpadra állítva s valódi
komikum foglaltatik bukásában, midőn képmutató szenteskedéssel és
kárörömmel árulja el Mezeinek, hogy Sándor és Róza, a Mezei vélt neje,
szeretik egymást. A mellékszemély jobban sikerült a főszemélyeknél, az
episod a drámai főcselekvénynél. – Nem szólunk Sándor barátjáról és
mentoráról, a ki arra való, hogy legyen kivel párbeszédet folytasson
Sándor.
Az irói tehetség meglátszik a műben. Meglehetős, habár a szinpadon
elmosódó párbeszédbeli fordulatok vannak benne s nyelve, – kivéve némely
igen durva kifejezéseket – a jobbak közé tartozik. – A hiba a
cselekvényben, a mese alkotásában van.

IV. AZ ÉGBEN.
Vígjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
4-én.
E vígjáték valamivel nagyobb hatást tett mint társai, azonban ezt nem
annyira belértéknek köszöni, mint inkább annak, hogy a szerző a körülünk
hullámzó életbe merült s elég bátor volt oly osztályokból szemelni ki a
komikai személyeit, melyek nálunk igen is nagy kiméletben részesülnek.
Egy írónő, egy író, egy szájaskodó hazafi, a mű legnevetségesebb
személyei s nem egy czélzás van benne társadalmi és irodalmi
viszonyainkra. Ez a mű leginkább méltánylást érdemlő oldala. Tudjuk,
hogy némelyek épen ezt fogják hibáztatni benne. Emlékezünk, hogy ezelőtt
nehány évvel egyik pályavígjáték elitélése alkalmával még az Akadémiában
is élénk vita folyt e kérdésről: vajon helyes-e írót választani komikai
személynek s ez által az egész írói osztályt mintegy nevetségessé tenni,
mely különben sem részesül nagy tiszteletben? De vajon az írói osztály
van-e nevetségessé téve, ha az írók bizonyos faját nevetségessé
teszszük? Vajon az aristokrátia, az ügyvédi kar, a kereskedőség van-e
pellengérre állítva, ha az aristokraták, ügyvédek és kereskedők bizonyos
fáját valamely költött személy komikai alakjában színpadra hozzuk?
Bizonyosan nem. De mit is csinálna a vígjátékíró, ha az osztályokat
különböző ürügyek alatt lassanként elszednők tőle s csak a fősvény,
pazar, kaczér s más ilyesmi abstract fogalmaira utasítnók? Ily elméletek
ellen, úgy hiszszük, közönség és kritika egyaránt tiltakozni fog. S ha
más osztályokhoz szabadon nyulhat a költő, csak az íróknak legyen az a
szabadítékuk, hogy ne lehessenek komédia vagy szatira tárgyai, az
íróknak, kik közül annyi keresi diadalát elvek, rendszerek, írók és
államférfiak kigunyolásában megdöntésében, a visszaélések ostorozásában
– életben, tudományban, költészetben, egyaránt. Ennél nevetségesebb tant
soha sem hallottunk s ha épen író szájából halljuk: difficile est
satiram non scribere. Mi részünkről mindíg bátorítni fogjuk komikus és
szatirikus költőinket, hogy nyuljanak társadalmi és irodalmi életünket
minél közelebb érintő tárgyhoz. A világ legnagyobb komikus és szatirikus
költői az ily tárgyakat kedvelték leginkább. Aztán különben is jobb, ha
mi nevetjük bohóságainkat, mint ha mások.
A vígjáték hősnője Semiramina, egy írónő, akar lenni. Épen egy jótékony
czélú, Lármásmegye nemzetgazdasszonyai javára adott tánczvigalomban
vagyunk. Mindjárt az első jelenetben két vendég lép föl: Bors és Zord,
amaz tisztviselő, ez független közbirtokos. Beszélgetnek egyről-másról,
az üres hazafiságról is, azonban beszédök nem az expositió dialogja,
hanem csak okoskodó colloquium. Általában minket tőszükségtelen személy,
a kik a cselekvényre legcsekélyebb hatással sincsenek. Utánok
megjelennek Lelkes Eduárd, egy szájhős hazafi, a ki a tisztviselőt ki
akarná nézni a bálból, fia Gáspár, egy fiatal költő és vidéki levelező,
a bálrendező, egyik tiszteletbeli aljegyző, Galambos, egy fiatal
birtokos, a ki rajong a költőnőkért. Mindnyájan Semiraminát várják, a ki
igéretet tett, hogy megjelen a bálban és szavalni fog. Meg is jelen
férjével, Hámorival együtt, a ki igen gazdag ember s nem szenvedheti
neje költőnősködését. Magokkal hozzák a férj unokahúgát is, Ilkát, a ki
Galambos iránt nem épen viszonzott hajlammal viseltetik. A vidék
ünnepelt költőnőjét nagy éljenzéssel és beszéddel fogadják. Itt egy pár
jelenet következik, melyek rajzolni törekesznek ugyan mind az írónőt,
mind Lármásmegye fiatalságát, de a cselekvényt semmivel sem viszik
előbbre. Megszólal Bors úr is, hogy megszégyenítse az őt üldöző
Lelkesit; jelentékeny összeget ír alá a körülhordozott aláirási ívre,
míg Lelkesi egy fillért se. A cselekvény tulajdonkép ott indul meg,
midőn Hámori észre veszi Galambos közönyét Ilka iránt a költőnőért
rajongó lelkesülésében s elhatározza kigyógyítását. Ezért elküldi Ilkát
egy hétre rokonához látogatóba, Lelkesit és Galambost pedig meghívja
jószágára, hogy együtt üljék meg boldog házassága második évfordulóját.
A második felvonás Hámori falusi jószágán és lakában történik. Ilka nem
levén otthon, a ki eddig a ház gondjait vitte, minden fel van fordulva.
Semiramina ír s nincs gondja semmire. A két vendég már jó reggel
megérkezik. Nagyon rossz kávét kapnak, melyet a cselédek számára főző
szolgáló készített leveses fazékban. A költőnőért rajongó vendégeket már
a kávé is kezdi kigyógyítani, de még inkább az ebéd, melyet Semiramina
főz szakácskönyvvel kezében. A leves el van sózva, a marhahús kemény, a
sült égett, a torta pedig foghagymával van készítve, mert Semiramina
szakácskönyvéből ki levén szakadva egy levél, a torta reczeptje elejét
egy más étel reczeptje végével zavarta össze. A vendégek éheznek,
Lelkesi a mellbetegség ürügye alatt szalonnát kér, hogy jól lakhassék.
Ekkor megjelen Lármásmegye nemzetgazdasszonyi egyletének követsége hírül
adni Semiraminának elnőknővé választatását; de megérkezik egyszersmind
Ilka is, kit a kigyógyult Galambos nőül kér.
E vázlatból láthatni, hogy a cselekvény szegény, kevéssé drámai érdekű,
sőt kiinduló pontja is hibás. Egy oly vagyonos embernél, mint Hámori
bizony nem nagy dolog, ha neje rossz szobaleány vagy szakácsnő. Nem egy
nő van ilyen, ki mégis a legjobb rendben tartja házát s így állásához
képest jó gazdasszony. Oly nagy és fényes házat, mint a Hámorié, bajos
is szobalány és szakácsnő nélkül jó rendben tartani. Ily körülmények
között elég, ha a házi nő a gondok szellemibb részét hordozza, az
igazgatást és felügyeletet. A szerző egészen a szobalányságra és
szakácsnőségre fekteti a fősúlyt, miből aztán az jő ki, hogy a nő minél
vagyonosb, annál jobb szobalánynak és szakácsnőnek lennie. Egy csekély
jellemében sokkal érdekesb és komikaibb vonásokat találhatott volna a
szerző. Így csaknem azt kell gondolnunk a szerzőről, hogy a női eszmény
előtte nem egyéb, mint a jó szobalány és szakácsnő vegyülete. De
Semiramina más tekintetben sem állja ki a birálatot. Élettelen
abstractio s nem csak főhösnek nem való, de egyszerű drámai személynek
se. Hogyan is lehetne az, midőn semmiért se küzd, senkivel nem jő
összeütközésbe, önválasztott czél nélkül jár-kel a színpadon, csak
azért, hogy férje egy fiatal ember kigyógyítására felhasználja? E
vígjáték tulajdonképi hőse Galambos volna, de ez igen háttérbe van
szorítva s oly keveset akar és cselekszik, hogy egészen mellékszemély.
Helyette Lelkesi emelkedik ki, a ki különben is az egész vígjáték
legjobb alakja. Azonban itt az a baj, hogy Lelkesi csak annyiban
tartozik a főszemélyek közé, a menynyiben sokat beszél, jár-kel, de
különben a cselekvényből folyólag csaknem a szükségtelenségig
mellékszemély. Változtatna-e az a cselekvényen, ha Lelkesi nem gyógyulna
ki az írónők iránti lelkesüléséből! Vajon nem történhetnék-e meg nélküle
is az egész? Már fentebb megjegyeztük, hogy e műben sok szükségtelen
személy és jelenet van: általában az egész nem úgy van írva, mint dráma,
hanem mint beszély. Legszükségtelenebbek a Bors jelenetei, melyeket
egészen kihagyni tanácslunk, nem csak drámai, de egyébb indokból is,
melyet most nem akarunk fejtegetni. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy
a szerző a jellemzésben nem emelkedik felül a photographirozáson, pedig
az magában még genrefestés sem. Minden esetre méltányolnunk kell a
szerző törekvését, bátorságát, valamint azt is, hogy egy pár az életből
elesett vonást ügyesen felhasznált. Megelégedjünk-e ennyivel? Bizony nem
sok, de mégis valami ily szűk időben.

V. A JÓ MADÁR.
Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
12-én.
E vígjátékot oly keményen megbirálták már kritikusaink, s itt-ott
annyira hibás szempontból, hogy nekünk sokkal több kedvünk volna őket
venni bonczkés alá, mint magát a művet. Sajnáljuk, hogy nincs reá
terünk, azonban egy pár általánosb megjegyzésnek mégis csak szorítunk
egy kis helyet.
Egyik politikai nagy lapunk az _Égben_-t és _Jó madár_-t összefogván,
mindkettőt elitéli, nem annyira æsthetikai, mint politikai szempontból.
Megvallja ugyan, hogy mindkét műben nagy adománya van a hatásos
élczeknek, eredeti humornak, de egyszersmind mindkettőt veszélyes
irányunak tartja. Az «Égben» czíműt azért, mert kigúnyolja az oly nőket,
kik honleányi érzelmeikről beszélnek versben és prozában, továbbá
szájhősőkké, idiotákká alacsonyítja le az oly férfiakat, kik mereven
ragaszkodnak egy s más kimondott elvhez; a _Jó madár_-t pedig azért,
mert azt az elvet állítja fel, hogy valaki csak azért mert szláv
eredetű, csaló, hálátlan, áruló, holott a mai kor jelszava egyetértés,
kölcsönös támogatás a nemzetiségek közt. Nem tudjuk: vajon ez itéletben
a dicséretnek vagy megrovásnak van-e kevesebb alapja. Mi részünkről a
hatásos élczeknek s az eredeti humornak nagy adományát nem tudtuk
fölfedezni sem egyik, sem másik műben, de nem is hisszük, hogy az élcz
dicséretes oldala legyen a vígjátékoknak, mert, a mint egy kitünő angol
kritikus mondja, az élcz épen oly megölő betűje a vígjátéknak, mint a
rhetorika a tragédiának. A megrovást sem fogadhatjuk el ily alakban. Az
_Égben_ czímű vígjáték nem a honleányokat akarja kigúnyolni, hanem a
tehetségtelen írónői dilettantismust, a hiu és affectáló szerepjátszást;
sem pedig a szilárd hazafiakat, hanem pusztán csak a szájhős
hazafiságot. Nem az irányt kell hát hibáztatni e műben, hanem azt, hogy
az író képtelen a tárgy komikumát jól felfogni s jó vígjátékká
alakítani, aztán meg azt, hogy a szájhős hazafival oly embert állít
szembe, kinek hazafisága csak annyit ér, mint a szájhősőké. A _Jó madár_
sem állít föl oly elvet, hogy valaki csak azért, mert szláv eredetű,
csaló, hálátlan és áruló. E vígjáték szerzője hősét épen oly emberek
osztályából választotta, a kiknek se hazája, se nemzetisége. Wawranecz
sem morva, sem német, sőt ha kell, magyarnak is fölcsap. Nem képviselője
semminemű nemzetiségnek; gőgjében sincs semmi nemzeti vonás, csak
általában czivilizálatlannak tartja a magyart, mint némely léha
külföldi, kik legfeljebb a civilisatiónak csak mázával büszkélkedhetnek.
Tulajdonkép hazátlan vándor, kinek ubi bene, ibi patria, ki épen azért
más nemzet hazafiságát képtelen felfogni s gúnyt űz belőle. Hogy ily
emberek vannak a világon, hogy ez osztály nincs nemzetiséghez kötve, sőt
minden nemzetiségből újonczozni szokott, úgy hiszem nincs szükség
fejtegetnünk, épen azért nem értjük, hogy ez osztályból komikai hőst
választani annyi, mint a nemzetiségek egymás elleni izgatása. Egészen
más kérdés: vajon képes volt-e a szerző e tárgyat tapintatosan
feldolgozni s átalában van-e művének æsthetikai becse? Mi mind két
vígjátékot kevésre becsüljük, de a fennebbi vádak ellen, habár röviden
is, védelmökre kellett szállanunk. Érdemes pályatársaink különben
tiszteletreméltó buzgóságokban igen messze mennek, s a komikum és
szatira leggazdagabb forrásait törekesznek bedugni. Jusson eszökbe, ha
kicsiny dolgokat nagyokhoz lehet hasonlítani, hogy Molièret
vallástalansággal vádolták, mert _Tartuffe_-jében a vallásos képmutatót
választotta komikai hősül, hogy férfiúi durvaságot vetettek szemére,
mert _Tudós női_-ben a női tudákosságot tette nevetségessé. Ha
vígjátékíróink nem képesek társadalmi életünket közelről érdeklő s így
kényesebb tárgyakat elég tapintatosan és művészien feldolgozni, a
kritika ne kövesse őket a tapintatlanságban, s legkevésbbé se mondjon ki
oly elveket, melyek különböző ürügyek alatt a komikum legalkalmasb
tárgyait eltiltják.
Ennek az új vígjátéknak annyi árnyoldala van, hogy azt sem tudja az
ember, hol kezdje, míg fényoldalával hamar készen lehet, mert nem egyéb,
mint egy pár jelenet, mely egy-két alaknak találó, bár durván vázolt,
jellemvonásait elég komikai erővel tárja előnkbe. Ilyen mindjárt az első
felvonásban Hubonyákné jelenete az ügyvéddel. Hubonyákné tűzről pattant
menyecske, hirtelen haragú, de hamar békülő, fenyegetődző, de csak a
szája jár, nem mívelt, de sokat tart eszére, a fukarságig takarékosságot
affectáló, de elég bőkezű, van benne egy jó adag parasztgőg, de különben
nagyon jó indulatú. E vonások illő vegyülettel jól vannak feltüntetve az
említett jelenetben. Kár, hogy ez alak a cselekvény folytán egészen