Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 06

szenvedéseivel és gondjaival, oly bukással, melyet elviselhet az ember,
oly diadallal, melynek nem mindig örülhetni. A szenvedély nyelve
kiveszett a franczia szinpadokról; helyét szellemdús vagy elmés
társalgás foglalta el vagy épen közönséges fecsegés, az idealismus
realismussá változott át, vagy a mi megmaradt, nincsenek nagy eszméi,
elszokott vagy fél a lelkesüléstől, nehogy nevetségessé váljék.
A franczia dráma ez újabb irányának, bár különböző oldalról, a fiatal
Dumas és Feuillet a képviselői. Mindkettő tehetséges ember, de az a
drámai genre, melyet mívelnek, nem nagy értékű. A fiatal Dumas vastag
realista és cynikus, ki egyébiránt néha szeret az erkölcscsel
kaczérkodni. Büszkesége, hogy a valódi életet másolja és fölmenti magát
a phantasia, találékonyság és gondolkodás terhétől. Azt hiszem, nincs is
elég ereje hozzá. Kikap valamit a mindennapi életből, a mit látott,
hallott, tapasztalt, rendesen holmi botrányt, s leírja szélesen és
hosszan, nem viseltetik alakjai iránt benső részvéttel, másolói
szerepéhez híven közönyös hozzájok; cselekvényeit ritkán emeli
eszmeiségig, vagy ha igen, az nem egyéb mint paradoxon; a legtöbbször
egy pár adomai fordulat minden leleményessége, bon-mot az alapeszméje s
holmi cynikus irónia egész bölcsesége. Ügyesen és elevenen másolja a
való életet, tudniillik az úgynevezett demi-monde titkait, s azt hiszi,
hogy az mindenkit úgy érdekel, mint őt; nem tartja magát erkölcsbirónak,
költőnek sem; ő csak rajzol fecseg s néha szellemdúsan, egyébre nincs
gondja; lássa a közönség, mit csinál, itéljen; óvakodik éreztetni
meggyőződését, világnézetét, mely talán nincs is. S mégis művei drámai
szegénységök mellett is, nagy részt feltünő sikert vívtak ki a párisi
színpadokon. Rajzbeli tehetségének, elmésségének tulajdonítsuk-e ezt,
vagy tárgyai botrányos ujdonságának? itéljék el a franczia műbírák.
Annyi igaz, hogy kevesb specifikus drámai tehetséggel ritka költő vívott
ki ily drámairói nagy hírt.
Feuillet egészen más ember. Távolról sem oly realista, mint a fiatal
Dumas, s egészen más körben mozog, azonban idealismusa nem fenszárnyaló.
Ő is őrizkedik a nagy felindulástól, a nagy szenvedély rajzától, de
gyöngéd kedélye, választékos, finom ízlése jó hatást tesznek a lélekre,
ha nem is mélyet és maradandót. Ő is inkább csak a mindennapi élettel
foglalkozik, de nem a demi-monde, hanem a valódi salonélet körében. Nem
veti meg úgy a phantasiát, mint Dumas, vagy jobban mondva több
phantasiája van, de sem széles körű, sem erős. A romantikai iskola némi
maradványa még meg van benne, de féktelenségéből semmi. Annyira
önmérséklő, illemes, választékos, hogy néha mesterkélt és erőtlen. Csak
a kecseshez, az érzelmeshez van érzéke; erkölcsi világnézetei elég
józanok, de igen kitünteti őket. Költészetének jó oldalai egyébiránt
beszélyeiben és regényeiben tünnek ki, melyek az újabb franczia
regényirodalomban kitünő helyet foglalnak el: drámáiban nagyrészt
árnyoldalait látjuk, mit különösen akkor vehetni észre, midőn regényeit
és beszélyeit dramatizálja. Mily különbség a dráma és a beszély között!
Bár sokban különbözik Dumastól, de abban egyezik vele, hogy a világos és
biztos expositióhoz keveset ért, erősebb drámai helyzeteket nem tud
teremteni, formája drámai szempontból laza, s cselekvénye, bár
érdekesen, de vontatva halad: a specifikus drámai erő épen úgy hiányzik
benne, mint Dumasban.
Dumanoir és Keraniou urak e drámája a Feuillet iskolájához tartozik, ha
ugyan iskolának lehet nevezni Feuillet kisérleteit. Nincs benne semmi
botrányos. Feuillet jóakaratteljes, gyöngéd szellemének, választékos
ízlésének némi halvány visszfénye sugárzik rajta. Nem bajlódik heves
szenvedélylyel, erős összeütközéssel – az újabb franczia drámák egészen
oda hagyták e tért – nincsenek benne hatásos, megrázó helyzetek, a
szenvedély nyelvét sem halljuk sehol, de hallunk élénk, elmés
társalgást, láttunk egy pár érdekes jelenetet és fordulatot s némi
könnyed kellemet, mely az egészen átvonul. Egyébiránt alapeszméje nem
annyira meglett embernek, mint növendék leánynak vagy ifjúnak való. Az
van benne kifejezve, hogy ne higyjünk a külszínnek, nem az a nő szereti
férjét igazán, ki csak ruhával és bánatos arczczal gyászolja, hanem az,
ki szívével, s ha kell, önfeláldozásában mosolyogni is tud. Ennyiért kár
volt drámát írni s kivált oly gyönge alapon, mint Rey Jeanette
története.
Két Jeanette áll előttünk, Rey és Vanneau Jeanette. Emez gyászolja,
siratja férjét, de örömest férjhez menne, sőt gyásza, nagy bánatja
tulajdonkép nem egyéb, mint kaczérság. Nem tudjuk ugyan a kire számít,
de csak akad valaki, a mint hogy akad is mindjárt az első felvonásban,
Borel Móricz orvos és törzstiszt, ki épen Algirből jő haza, s kivel a
fiatal özvegynek még lyánykorában némi viszonya volt. Hát a másik
Jeanette? Ez épen nem gyászolja Algirban elesett ezredes férjét, mindíg
nevet s férje testvérével, Laurence kisasszonynyal, minden mulatságban
részt vesz s kivált a bálban majd halálra tánczolja magát. Vajon miért
teszi mindezt? Bizonyára se kitalálni, se megérteni nem fogja az olvasó.
Kissé kivételes helyzete van, de a melyet a szerzők minden mesterkedésök
mellett sem indokoltak eléggé. A nevető Jeanette férjének tudniillik egy
vak és idegességben szenvedő anyja van, ki előtt titkolja fia halálát,
minden héten költött leveleket olvas föl neki fiától. Tehát Jeanette
azért nem gyászol, azért nevet, jár a bálba, s veszi magára az egész
világ rágalmát. Ez mind jó, csak az a kis baj van, melyet akármely
növendéklyány vagy ifju kritikája is észrevesz, hogy mi szükség a Rey
Jeanettnek _vak_ napa előtt nem gyász, hanem világos színű ruhát
fölvenni; mi szükség napa körén kivül is vígnak lennie s annyira bálozni
csak azért, hogy napa fia halálát meg ne tudja, melyet az egész világ
tud? Vajon nem jobb volna-e otthon ülni, nehogy valaki idegen látogassa
meg az öreget, s beszédközben kipattanjon a titok? Szóval a szükség vagy
is szűkölködés nem a viszonyokban rejlik, hanem az írók
leleményességében. Nem tudták tovább szőni drámájokat, azért volt
szükségök Rey Jeanette vígságára, bálozására a házon kívül is. Ugyanis
Borel orvos úr, meghallván az ő elesett kedves ezredese nejének
bálozását, szörnyen megbotránkozik, hamar belé esik a másik Jeanette
hálójába s nem akar semmit tudni ezredese végső óhajtásáról, hogy
tudniillik vegye nőűl testvérét Laurence-ot s legyen védje családjának.
Azonban látogatása alkalmával történetesen tanuja lesz Rey Jeanette
vígsága és bálozása okának, látja, hogyan titkolják az anya előtt fia
halálát, hogyan olvasnak neki a levegőből Algirban kelt leveleket. A
hályog leesik szeméről, tisztelni kezdi e nevetve gyászoló nőket,
örömest elvenné Laurence-ot, de már minden késő, mert a másik
Jeanettenek, a gyászoló özvegynek szavát adta. A bús Jeanette sietteti
is a házasságot; szerencsére férje halálát nem tudja hitelesen
bebizonyítani, sőt a mint Bidaut jegyző úrtól halljuk, az meg sem halt,
csak a hajó sülyedt el, melyen elvitorlázott, de nem egyszersmind Ő is.
Borel föl van mentve szava alól. Ha már az egyik holtnak vett férj
megkerült, miért ne kerülne meg a másik is? Rey ezredes csakugyan
levelet ír, hogy hála Istennek kiszabadult az arabok fogságából s mint
tábornok tér haza. Képzelhetni az anya nő és testvér örömét. Borel
eljegyzi Laurence-ot s a dráma azzal végződik, hogy Rey Jeanette belépő
férje karjaiba omlik, ki az egész darabban most jelenik meg először, de
nem hallhatjuk szavát, mert a függöny hirtelen legördül.
Istenem, ha csak ennyi baj és ily szenvedés volna az életben, ha az
emberi tettek szigorú nemezisét ily jóakaratú véletlen váltaná föl?
Istenem, ha ily drámai rajz mélyebben fel tudná indítani a szívet, mi
könnyű volna költőkké válnunk! De nem panaszolok, a darab teljességgel
nem unalmas, ügyesen van írva, elég jól mulattam, oly jól, mint akármely
theaestélyben, hol sok mindent kellemesen összefecseg az ember; igaz,
reggel midőn írni akartam róla, alig emlékeztem már reá s épen nem
merném részletesen megbirálni. Mindegy: nem unatkoztam, s várjunk-e
többet a franczia drámairodalom újabb irányától?


A CSAPODÁR.
Vigjáték 3 felvonásban. Irta Sardou Viktor. Fordították Berczik Árpád és
Fésűs György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 16-án.
Majd minden újabb franczia dráma csak azt az állításunkat igazolja,
melyet a minap mondottunk, tudniillik, hogy a franczia újabb drámai
iskola kevesebbet ér elődénél. Hugo Victor, Dumas Sándor, Scribe Jenő
helyét Feuillet, ifjú Dumas és Sardou foglaltak el. Minő különbség nem
csak a tehetséget, de a szellemet és drámai stílt illetőleg is. Hányszor
gúnyolták Scribet, hogy a bourgeoisie költője, de vajon szebb helyzet-e
a demi-monde költőjének lenni? Szemére hányták a magasb idealismus
hiányát, de vajon lehet-e czinizmussal vádolni, mint utódait, s
gyakorlati józan esze nem többet ér-e az újabb költők paradoxonainál?
Scribe leleményességét mindenki elismerte, azonban a jellemrajzot s a
mélyebb indokolást senki sem tartotta erős oldalának. Igaz, de melyik
újabb franczia vígjátékíró az, ki leleményessége hiányát csak
valamennyire is fedezni tudja jellemrajzai erejével? Ím itt van Sardou,
ki meglehetős hírre kapott, nálunk talán még inkább, mint
Francziaországban. Jellemrajzai távolról sem állják ki a versenyt a
Scribe-éivel; legjobb művében, a _Jó barátok_-ban is inkább csak a
genreképi alakok, s mellék személyei sikerültebbek. Leleménye is
ilynemű. Egy egész cselekvénynek soha sem ura, de vannak jó ötletei, és
egy-két helyzetet szerencsésen megalkot. Inkább víg jelenetek, mint
vígjáték költője. Ilyesmit tapasztalunk jellemrajzaiban is. Egy-egy
jellemző vonást találóan kiemel, de a mint a cselekvény fordulóponthoz
ér, főbb alakjai rendesen belé bicsaklanak. Azonban legnagyobb baj, hogy
a specifikus drámai formát ő is épen úgy elhanyagolja, mint társai.
Világos expositióval felkölteni a várakozást, a jól előkészített
cselekvény gyors, de könnyen felfogható bonyodalmával folyvást ébren
tartani a nézőket, nem áll hatalmában. Expositiói nehézkesek, bonyodalma
egyenetlen: hol lassú, hol sebes, de kissé homályos s gyakran
erőltetett. Vannak szükségtelen személyei, kikkel kezd valamit, de nem
tud végezni. Cselekvénye vagy elnyújtott vagy túlterhelt; sokat markol,
keveset szorít, s a mit megszorított is, úgy kizsákmányolja, hogy fele
is elég lenne.
Sardou ez új művét leleményben majdnem szegénynek mondhatni. Egy férfi,
ki megúnja a boldog házas életet és csapodárkodni óhajt, s kifáradva egy
ostoba kalandban, újra visszatér nejéhez, ki épen azért vonult falura, s
kezd kaczérkodni udvarlójával, hogy férjét visszaédesítse, meglehetősen
elkoptatott gondolat. Azonban Sardou új formában, új fordulattal akarta
feldolgozni. A kalandozó férjet nejének egyik rokona, kit ez a vasúton
bizonyos olasz nő komornájának néz, az olasz nő helyett nejéhez viszi
légyottra, hogy ott megvárassa, kiéheztesse, átfázassa,
kellemetlenségekbe bonyolítsa, szóval megtérítse. Ez magában nem rossz,
de rosszak az eszközök, melyeket e czélra használ s tulajdonkép ebben
rejlik a mű leleményességének szegénysége. Egyik laptársunk sajnálkozik,
hogy Sardou, e kiválóan nemes és komoly emelkedettségű költő – úgy
hiszszük ilyesmit maga Sardou sem igényel magának – belé dobta magát a
bohózat harlekin ruhás karjaiba. Bár dobta volna az Isten adta, oly
kevéssé vált volna szégyenére, mint Shakespearenek vagy Moliérenek. Csak
írt volna jó bohózatot, hanem épen az a baj, hogy egészben véve épen oly
gyönge bohózatot írt, mint vígjátékot, azaz sem egyiket sem másikat.
Tárgyából, úgy a hogy felfogta, lehetett volna egy igen mulatságos egy
felvonásos farce-ot írni, e helyett három felvonásos vígjátékra
törekedett, a czélt jól kigondolta, de leleménye cserben hagyta az
eszközök megtalálásában, azért kipked-kapkod, s ez a minden biztosság
nélküli kézzel-lábbal dolgozás művének valószinűtlenségeit, lélektani
botlásait még kirivóbbakká teszi. A valódi leleményesség nem abban áll,
hogy a száraz értelemmel bonyodalmat combináljunk, hanem hogy
képzelődésünkkel képzelődésre hatva, a czélt hozzávaló eszközzel
szolgáljuk s ez eszközöket mintegy önkénytelen leljük meg. Sardou tudta
mit akar, de nem tudta, hogyan akarja; értelme látta a czélt, a
képzelmében nem tudott megszületni a cselekvény és jellemrajz ikre. Nem
várt utána, vagy talán hiába is várt volna. Törik-szakad, helyzeteket s
hozzá személyeket combinált; akadt egy pár jó ötlete is; egy csoport
szellemdús vagy legalább szellemdúsnak látszó reflexió, mint mindig, úgy
most is szolgálatára állott.
Nincs kedvünk e mű cselekvényét és jellemrajzát elemezni. Fogyatkozásai
oly szembeötlők, hogy akárki észreveheti. Sokkal örömestebb foglalkozunk
azzal, mi az újabb franczia vígjátékok sajátságosb betegsége, s mely már
a miénkre is elragadt. A kritikus is kedveli, mint az orvos, az érdekes
betegségeket, a szép sebeket, bár nem oly nyegle, hogy meggyógyításukra
vállalkozzék.
Az újabb franczia vígjátékban gyakori eset, hogy komikai főszemély
kigyógyul hibájából és bűnéből. Tulajdonkép ez a komikai összeütközés, a
küzdelem végczélja. Néha mintha alapeszmében gyermekbeszélkéket
hallanánk, hol a hazug Feriből s a nyulánk Jánoskából derék fiuk válnak,
miután pórul jártak, vagy a mama és tanító bácsi megbüntették őket. Ez a
gyógyítási düh a mi vígjátékíróinkat is megszállotta. A mult héten a
pályavígjátékok majd mind ilyenek voltak. Nem mondjuk, hogy az ily
conceptióból nem válhatik jó vígjáték, de azt állítjuk, hogy a
komikumnak rendesen csak könnyedébb nemét képezhetik. Bezzeg Molière és
Scribe nem gyógyítgatták komikai főbb személyeiket, megelégedtek azzal,
hogy megbuktatták és csuffá tették.
Valóban, a rögzött hibának, komikai erősebb szenvedélynek nem
természete, hogy átváltozzék, ha az emberekkel és viszonyokkal
összeütközik; sőt ellenkezőleg még rögzöttebb, hevesebb lesz, s mikor
pórul jár sem hiszi el, hogy nevetséges volt, legfeljebb csak azt, hogy
kijátszották, most az egyszer tévedett, de máskor nem fog. Rosszul
fognók fel a komikai főszemély drámaiasságát, ha azt hinnők, hogy
szükségeskép át kell változnia. Ez egy bizonyos tekintetben inkább illik
a tragikai hősre, kit szenvedélye mind inkább ragad
ballépésről-ballépésre, míg végre a csak nagyravágyó Macbethből gyilkos
és bitorló lesz. A komikai hős inkább állandó jellem, mint a tragikai,
de abban mindenik egyezik, hogy nem annyira a gyógyulás, hanem inkább a
bukás felé sietnek. A kigyógyítást vígjátékban leginkább ifjaknál lehet
használni, avagy oly hibánál vagy szenvedélynél, melynek csak küszöbén
vagyunk s úgy szólva most kezdünk bele esni. S épen az a baja a legtöbb
gyógyító vigjátéknak, hogy rögzöttnek festi a hibát, erősnek a
szenvedélyt, s mégis nagyon könnyen és hirtelen gyógyít. Azt értjük,
hogy Shakespearenál jó indulatú, s csak elkényeztetett makranczos
hölgyet a szerelem fokozatosan meggyógyítja; de azt teljességgel nem
értjük, hogyan térhet meg Sardounál, egy kis éhezés és átfázás után egy
oly csapodár férj, ki neje iránt még külsőleg sem viseltetik
gyöngédséggel, ki már csaknem roué s egy alig ismert szép hölgy után
mérföldeket bekóboról.
A franczia újabb vígjáték e gyógyító szenvedélye egyébiránt távolról sem
oly baj, mint az, hogy a drámai szorosb forma iránti érzék kezd tompulni
a franczia drámaíróknál. A nehézkes expositió, laza szerkezet,
szükségtelen személyek, hosszan elnyújtott okoskodások, szóval mindaz,
mi Scribe idejében kivétel volt, most mindennapi jelenség. Mily
nehézkesen tud exponálni Sardou is, kinek épen élénkségét szokták
dicsérni. Az első jelenetben Fridolin és két kárpitos áll előttünk.
Ebből megtudjuk, hogy a falusi lakás újra butoroztatott s így azt is,
hogy falun vagyunk, Champignac nejénél, ki nem rég költözött ide
Párisból. Fridolin az árjegyzék utalványozásakor szórakozottságból a
maga neve helyett Constance a Champignac neje nevét írja alá. Ez által
az író tudtunkra adja, hogy Fridolin szereti Constance-ot. A kárpitosok
elmennek és többé nem térnek vissza. Fridolin magára marad s elmondja,
hogy szereti Constance-ot, ki aztán betoppan és rendelkezik valamiről. A
negyedik jelenetben megérkezik Camilla, elmondja utikalandját, Constance
szin én elbeszéli, hogy a mióta nem látták egymást, mi történt, hogy
férje elhanyagolja. Camilla okoskodik, elmélkedik s tanácsokat ad neki.
Az ötödik jelenetben bejő Champignac, nem tudva, hogy kalandozásában
tulajdon nyaralójába érkezett; elbeszéli a közönségnek, s Fridolinnak,
hogy ő minő ember, mily kalandja volt; Fridolint hasonló kalandokra
bátorítja. Ekkor belép Camilla, kit Champignae komornának vél, s itt
aztán valahára megkezdődik a cselekvény.
Mennyi az ismétlés, nyujtás, s mily kevés a biztosság, világosság ez
expositióban! Egyik kerékvágásból nehezen zökken a másikba és sehogy sem
tud megindulni. Hát vajon bonyodalomban és kifejlésben oly ügyesek-e a
mostani franczia vígjátékírók, mint a régiek? Távolról sem. Sardounak
épen az a szokása, hogy ha a bonyodalomban egy-egy jó ötlete van, mintha
nem tudná hasonló jóval tovább fűzni, egész az unalomig kizsákmányolja.
Példa rá Camilla szembekötősdije, mely elég mulatságos jelenet, de
minthogy hosszúra nyúlik, egészen bele lankadunk. Hát a mű kifejlése
mennyire el van nyújtva, sőt rontva. Midőn Champignac kiéhezik, átfázik,
Riveroltól megszalad, a bonyodalom legfőbb fokát érte el, s a
kifejlésnek gyorsan kellene bekövetkezni. Azonban még egy egész
felvonást kell látnunk. A szerző még itt is bonyolítani akar, de
minthogy nincs mit, csak mesterkedik, s épen úgy megrontja cselekvénye,
mint jó kedvünk folyamatosságát. Hátha még ide veszszük Fridolin
szerelmét, melyet a költő sehogy sem tudott a mű organismusába
olvasztani; Constance-ot, ki henye jelenetei miatt sehogy se tudja
érdekelni a közönséget! Vajon nincs-e jogunk állítani, hogy a franczia
vígjátékban épen az kezd romlani, mivel eddig a francziák minden
nemzetet felülmultak, a forma szabatossága, a technika virtuozitása.
Épen azért teljességgel nem ajánlhatjuk vigjátékíróinknak ez új iskolát
s óhajtjuk, hogy a régibb franczia vigjátékírók művei többször
kerüljenek színpadra.


A FÖSVÉNY.
Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière, fordította Kazinczy Gábor.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 23-án.

I.
_Tartuffe_-öt és _Dandin György_-öt kivéve, talán Molière egyetlen
vígjátékát sem vádolták anynyira erkölcstelen iránynyal, mint épen a
_Fösvény_-t. Természetesen nem annyira a közönség, mint a kritika,
leginkább oly kritikusok, kik affectálták az erkölcsiséget, vagy ha
mélyen érzeték is, olynemű elmélettel rontották meg izlésöket, mely
szerint a költészet pusztán csak erkölcsi prédikáczió. Nem tudjuk
Rousseaut hova számítsuk: az affectált vagy őszinte erkölcsbírák közé,
de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli
ellenségének, kár volt színműveket bírálni, aligha hirdetett nagyobb
előitéletet, mint akkor, midőn Molière _Fösvény_-ét erkölcstelen
vígjátékának bélyegezte. Nagy bűn, úgymond, a fösvénység és
uzsoráskodás, de nem nagyobb-e még meglopni az atyát s oly
tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik felvonás ötödik jelenetében.
Ezért nem haboz kimondani, hogy a _Fösvény_ a rossz erkölcsök iskolája,
mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az
erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból
ítélni meg költői művet, Rousseau előtt is divatos volt, s most még
divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbbé
kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Nem
szólok az _Idők Tanuja_ és _Pesti Hirnök_-féle bírálatokról; kívülök is
elég kritikus van, kik ha nem is oly nevetségesen, de szintoly tévúton
keresik az erkölcsiséget a drámai költészetben. Hiszen, alig mult egy
pár éve, hogy egyik vígjátékírónk akadémiánkra oly elmélettel köszöntött
be, mely szerint Molière legkitünőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt
általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez
egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény,
hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban
sinylenek. A művészet önmagának czélja, semmi köze a morállal – mondja
az ellenfél; – a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha
logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve sem jóval, sem
rosszal, megy czélja felé. Ily egyoldalú általánossággal nem dönthetni
el még csekélyebb érdekű kérdéseket sem. Ha a költészetben minden a
morál, akkor tulajdonkép nincs szükség költészetre; ha a morál semmi,
akkor a költészet nemcsak hűtelen rajza az emberi szívnek, hanem egész
letében művészietlen is. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze sem volna a
morállal s épen a drámaköltő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő,
ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja az erkölcs, társadalom és állam
nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemesise által
rázza meg szívünket? Ha így áll a dolog, akkor a költői
igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a
szenvedélyek kűzdelmét akár a véletlen döntheti el; a részben
legművésziebb rajz véghatásába a legművészietlenebbé válik; s a drámai
művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztításának nevezett, a
szenvedélyek felzavarásává válnék. A morál épen úgy része a drámai
művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgy
szólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrásisokkal nem a morált kell
kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga
követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a
drámai művészet alkatrésze. A moralisták ily balga követelése a többek
közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit,
az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámaköltő épen ily hősöket
használhat legkevésbbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe
vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes
embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz. Így lehetetlen
tragédiát írni, legfeljebb csak érzékeny drámát s mellőzve a költői
szempontot, csak tisztán erkölcsből is, melyik nagyobb hatású: az
erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet majd mindennemű
viszonyaiban többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása,
mely ritkább az életben s melyet maga a keresztyén vallás is a
túlvilágba helyez? E mellett az ilynemű drámák, melyek között alig
találhatni kitünőt, igen hajlanak amaz erkölcstelen tan felé, hogy az
erény ne önmagában keresse a jutalmat, hanem világi javakban. A
martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi
túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan
lehet írni erényes hősökről, épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl
nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A
komikus költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a
tragikus. A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt
érintjük, mely némikép rokon a fennebbivel s a Molière _Fösvény_-e ellen
emelt vádat alkotja. A drámában – így szólnak – a jónak kell győzni a a
rossz felett; a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának
kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy
mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzedelmeskedni kell s
ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál:
de tulajkép eszmének kell győzni, nem személynek s hogy a személyek, kik
erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak
a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és
komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg sem türné. Mind a
tragédiában, mind a komédiában a katastropha a megsértett erkölcsi érdek
kiengesztelése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem
legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert
akkor művészietlen, de ne vessétek latra azok erényét, kik e
katastrophát előidézhetik, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok,
mint æsthetikusok. Ime Sophokles _Elektrá_-jában, Klütemnesztra, a
férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a
férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek
talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet.
De az erényes ember bosszúálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki
itélettel akarjátok-e bevégezni, mely inkább külső, mint belsőkép
büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket
is, s a nagy bűnök némely tárgyainál vajon miféle törvényszék fog ítélni
a királyok és királynők bűnei felett. Ím ott van Shakespeare Brutusa,
megbukik, nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan
szerette, s oly körülmények alatt akarta visszaállítani a respublikát,
midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek
hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavianus
nem azok, de az természetes az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a
szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal
kaczérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép a
cæsarismus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői
igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes
mesterkedésekben. A drámaköltő inkább csak felvett hőse pályáját
rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a többi személyeket is. A görög
drámaírók ugyan trilogiákat írtak, hol a tévedések és bűnök egymásból
folyó lánczolatát rajzolják külön főszemélyekben s így Orestes bűne egy
új dráma alapja lesz, de arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a
tragikai hatást az erényes emberek győzelmében keressék s nem a tévedők
vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában
hozdozza a nemesisst, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél
fogva: ez az eszme győzelme, ez a morál, a többi e tekintetben kevésbbé
lényeges vagy épen lényegtelen. A komikus költő még kevésbbé fogadhatja
el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig
olyat akar, mi helytelen, mi ellentétben van vagy saját
tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcseség, közszokás,
illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már
akarata is nevetséges, nem is érheti el, a mit akar vagy ha eléri, el
kell vesztenie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többi személyek
részéről. E cselszövényt önkénytelen maga a főszemély is elősegíti, mi
emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket
illetőleg. A komikai hős pórul jár, kijátszodják, megcsalják, csúffá
teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha
komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e
valakit kijátszani, megcsalni, hogy czéljukat elérjék? Nem kell-e ide
egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is épen bűn, de mindenesetre mégis
annyi, a mennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja. Mit
csináljon a szegény vígjátékíró erényes, jámbor személyekkel, kiket arra
kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindúl
s ha a jámbor emberek nem gonoszodnak el egy kissé bizony a bohó, sőt
bűnös ember fog győzedelmeskedni felettük, mi épen aztán épen oly
művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a
komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi,
hanem enyhíti is annyira, hogy épen nem sérti erkölcsi érzésünket. A
valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt saját
hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló
szenvedélyt s így midőn pórul jár: azt az érzést kelti föl bennünk, hogy
megkapta a mit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy azok a
gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is
a katastrophába olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza
nemesisét, mely eléri s nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány
próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis
ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg
lehet azt engednünk személyeire nézve a drámaírónak, ki ugyan nem
poroszló, de, ha valódi költő, minden törvényszéknél igazságosb.
Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és művészeti elem
összeolvasztását a komikumban senki se értette jobban nálánál.
Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt és a szenvedélyekben lelik