Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 02

elromlik s a cselekvényre sokkal csekélyebb befolyással van, mint első
föllépte sejteti; mások előtt férjével oly goromba, hogy egészen
elveszti komikai részvétünket, később pedig oly gyöngéd, hogy rá sem
tudunk ismerni. Wawranecznek is van egy pár jó jelenete. Ilyen például,
midőn urrá lévén, mindenkép éreztetni akarja, mind magával, mind mással
uraságát, továbbá egy pár monologja, melyekben igen mulatságos
dialektikával fontolgatja teendőit. Mindössze csak ennyi, mit æsthetikai
szempontból e műben méltányolhatni. A többi részben, ha van is valami
jó, vagy nem foly a mű organismusából, vagy annyi rosszal van vegyülve,
hogy nem érdemli a különválasztást. Szívesen elismerjük, hogy egy pár
részlet a szerző tehetségéről tesz bizonyságot, de az is kétségtelen,
hogy e műve, mint egész, semmit sem ér s a különben alkalmas tárgyból
sehogy sem tudott valami költői becsűt alkotni. Előszőr is cselekvénye
nagyon szegény, bár nem annyira, mint az _Égben_ czímű társáé, melyben
majd semmi drámai küzdelem nincs. Ez legalább cselekvény, csak hogy
hibás cselekvény, mert épen oly rosszul van szőve, mint nagyon
elnyújtva. Nehány pontban hasonlít a _Tartuffe_ cselekvényéhez, nem a
szövevényt és módját, hanem a szövevénynek alapul szolgáló eseményeket
tekintve. Itt is egy csaló fúrja be magát egy család kebelébe a férj
gyöngeségénél fogva; itt is az egész családot tönkre jutás fenyegeti a
férj meggondolatlan tette miatt; itt is a felsőség hatalomszava oldja
meg a csomót: szóval úgy látszik, hogy a szerző előtt lebegett a
_Tartuffe_ meséje. A világért sem vádoljuk plagiummal, sőt még mint
reminiscentiát sem rójuk meg. Molière is vett elődeitől egyet-mást,
miért ne vegyenek utódai is tőle? Nem ebben áll az eredetiség, hanem
abban, hogy a mit mástól vettünk is, ujjá s magunkévá alkossuk. A szerző
nem volt erre képes, épen azért nem árt vala, ha jobban megvizsgálja
Molière _Tartuffe_-jét s ha már tárgyából vett, feldolgozási módjából is
tanul valamit. Molière úgy lépteti föl képmutatóját, mint a ki a
családba már beférkezett s itt legfőbb czélja elérésére tör, tehát
valódi drámai módon; szerzőnk nagyon elől kezdi a dolgot, mint bizonyos
fajtájú beszélyekben szokás, s majdnem egy egész felvonásban rajzolja
hősének a családhoz érkezését és fogadtatását. S hogyan lépteti föl!
Mint egy rongyos koldust, a ki éhenhalással küzd. Előttünk eszik-iszik
nagy mohósággal s térdelve csókolja jóltevőjének kezét és ruháit. E
jelenetben nincs semmi komikum; némi undorral vegyes szánalmat érzünk s
egyebet semmit. Egészen más lesz vala, ha Wawranecz ütött-kopottsága,
szegénysége mellett valami rosszul takart fenhéjázással vagy nagy
míveltséget affectáló modorral lép föl. Ebből aztán lehetett volna
komikumot fejleszteni, míg ellenben így, nemcsak undorító jelenetet
rajzolt, hanem egyelőre azt a gyanut is vonta magára, mintha egy vándor
idegen szegénységével akart volna gúnyolódni, holott, a mint a többi
felvonások mutatják, ez távolról sem volt czéljában. Úgy látszik, e
jelenettel nem egyebet czélzott a szerző, mint azt, hogy Wawrenecz
későbbi fenhéjázó uraskodása annál élesebben, annál, komikaibban tűnjék
föl. De ezt máskép, a cselekvény folytában el is lehetett volna érni, s
teljességgel nem volt szükség oly módhoz folyamodni, a mely minden
szempontból csak megrovást érdemel.
Ezen kívül még egy más hibája is van Wawranecz föllépésének s a
cselekvény megindításának. Itt is tanulhatott volna szerzőnk Molièrétől.
Tartuffe vallásos képmutatással nyeri s tartja meg egy darabig az
őszintén vallásos férj kegyét. Szerzőnk minden erősebb indok
feltüntetése nélkül csak kegyébe fogadtatja Hubonyákkal Wawraneczet. Egy
nyárspolgár, a ki egyszersmind csaknem fukar, bajosan fogad házába s
tesz magával egy rangú urrá egy rongyos koldust, csak azért, mert
földije. Mik Wawranecznek azon valódi vagy színlelt tulajdonai, melyekbe
annyira szerelmes a rideg Hubonyák? Aztán Hubonyáknak úgy szólva semmi
feltünőbb gyöngesége nincs, csak az a baj, hogy nem kedveli a vele
gorombáskodó magyarokat, a miben csakugyan van egy kis igaza, mert
feleségénél gorombább nőt s leánya kedvesénél nyersebb ügyvédet
csakugyan keresve kellene keresni széles Magyarországon. Azt sem
hihetni, hogy mint jó gazda és fukar, Wawraneczre bizza dolgait, a ki
semmivel nem mutatja ki, hogy hasznára van, sőt oly feltünően csalja,
hogy a gyermek is észre veheti.
Mindent összevéve, Hubonyák ragaszkodása Wawraneczhez annyira nincs
indokolva, hogy semmikép nem szolgálhat a szövevény alapjául. A mi némi
indokkép tünnék is fel itt-ott, nagyon meg van gyengítve a cselekvény
folytában. Hubonyák leginkább azért fogadja magához Wawraneczet, mert
földije, épen falujabéli. Jól van, de vajon egy oly aggodalmas és
körültekintő nyárspolgárnak, a minőnek Hubonyákot rajzolja a szerző,
van-e oka ismeretlen földijével oly nyiltan szólani? Nem szökött
katona-e Hubonyák, ki azelőtt husz-huszonöt évvel, kiütvén katonapajtása
szemét, Magyarországra menekült? Nem titkolja-e e csinyét még felesége
előtt is? Bevallhatja-e oly könnyen szülőfaluját, a hol még tán atyafiai
is élnek, a kiktől Wawranecz hallhatott róla valamit? De menjünk tovább.
Hubonyák nem kedveli a goromba és pazar magyarokat s ezért üdvözli oly
örömmel a derék Wawraneczet. Ám legyen, de vajon Wawranecz nem
gorombáskodik-e az egész házzal, sőt magával Hubonyákkal is, még
összeveszésök előtt? Nem pazar, fényűző, részeges-e, ki csak ezüst
tálczáról issza meg a bort, s nagyobb urat játszik a háznál a házi úrnál
is? A harmadik indok is nagyon gyönge. Hubonyák olvasván Wawranecz
iskolai és másnemű bizonyítványait, elcsodálkozik, hogy ily derék,
mívelt ember hivatal, kereset nélkül kénytelen tengődni. Megengedjük ezt
is, noha a csodálkozás nem igen illik egy semmiből fölcseperedett
nyárspolgárhoz, a ki igen jól tudja magáról, hogy az ember mindig kap
valami foglalkodást, ha dolgozni akar. Azonban azt kérdjük: miben tűnik
ki Wawranecz csak szinleg is, miben van hasznára Hubonyáknak csak
látszólag is? A kegyencz öt forintjával számolja be a hat forintjával
járó gabonát, ennyi az egész és nem több, a mivel a szerző rajzolni
kivánja Wawranecz gazdálkodását. Megengedjük, hogy ez jellemzi a csaló
Wawraneczet, de az, hogy Hubonyák elhiszi legkevésbbé sem jellemzi a
fukarságig takarékos és jó gazda Hubonyákot, s érthetlenné teszi a
kettőjök közti viszonyt.
Molière _Tartuffe_-jét, ha már gondolt reá a szerző s reminiscentiáit
nem tudta eredeti módon feldolgozni, jobban meg kellett volna
vizsgálnia, s nagyjában követnie is. Mily gondot fordít Molière arra,
hogy az Orgon és Tartuffe közti viszonyt minél érthetőbbé és
természetesebbé tegye! Az egész expositio Tartuffere vonja figyelmünket
s a Pernelle asszony és Orgon családja közti viszálykodás egész
drámaisággal leplezi föl előttünk a dolgok állását. A Kleánt és Orgon
közti párbeszéd mennyire megmagyarázza Orgon ragaszkodását Tartuffehöz,
s Orgon heves és makacs természete, melylyel egész családja daczolni
próbál, mennyire fokozza e ragaszkodást, egész az elvakultságig. A
Tartuffe és Orgon közti viszonynak három indok alkotja alapját, melyek
nagyon drámai módon olvadnak össze, folyvást hatván a bonyodalom
előidézésére: Tartuffe jól kiszámított képmutatása, Orgon vallásos
érzülete, hiszékeny, heves és makacs természete s az egész család
föltámadása Tartuffe ellen. A _Jó madár_ szerzője se Hubonyák, se
Wawranecz jellemébe nem tett le semmi erősebb indokot; a család
feltámadását Wawranecz ellen egészen mellőzi a míg szükség volna reá s
csak akkor használja, midőn már Hubonyák is kijózanodott. E nagy hiba az
egész cselekvényt elrontotta. A Hubonyák és Wawranecz közti viszony nem
levén természetes, azt sem találhatjuk természetesnek, hogy Hubonyák
minden ok nélkül közli Wawraneczczel egy oly titkát, melyet még nejének
sem mondott meg soha. A szerző még némi általános indokot is mellőzött,
melyre különben gondolni látszott s a mi legalább surrogátumnak beillett
volna. Hubonyák poharazás közben vallja be Wawranecznek, hogy ő szökött
katona, azonban a poharazás nagyon józan, Hubonyák nem csak hogy nem
részeg, hanem még csak nem is igen jobb kedvű a szokottnál. Ha mint
részeg vallja be titkát, némi általánosságban indokolva lesz vala e
jelenet, mely különben teljességgel nem foly Hubonyák jelleméből. Mi
máskép járt el Molière a kényes pont körül, mely mind nála, mind
szerzőnknél a bonyodalomra oly nagy hatással van. Barátja Argas titkos,
bizonyos összeesküvésre vonatkozó iratait lelkiismeretbe vágó ok miatt
közli Tartuffevel, a ki aztán vallásos sophisma útján csalja ki kezéből.
Orgon összevesz fiával épen Tartuffe miatt, a fiú épen oly heves, mint
atyja, a fiut bántja, hogy Tartuffe még akkor is el tudja bolondítani
atyját, midőn ő a képmutatót épen leálarczozni hitte; a felbőszült atya
kitagadja fiát, vagyonát pedig Tartuffere iratja át részint bosszúból,
részint Tartuffe megengesztelése végett, részint pedig azért, mert azt
hiszi, hogy családja jővőjét a magáénál is jobb kezekbe teszi le. Mennyi
indok támogatja Molièrenél Orgon meggondolatlan tettét!
Szerzőnknél a poharazás az egyedüli indok, de azt sem tudta feldolgozni.
Tartuffe csak akkor használja föl a titkot s az átiratási okmányt, midőn
leálarczoztatott Orgon előtt s ez kiűzi házából. Wawranecz nem vár be
ily nemű fejlődést, hanem tüstént fenyegetőzni kezd, feladást emleget
mihelyt megtagadja tőle Hubonyák leánya kezét, melyet mindjárt a titok
közlése után kér meg. Nem azt hibáztatjuk, hogy a szerző művében más
fordulattal akarta feldolgozni a Molière-ével hasonló összeütközést,
hanem azt, hogy e fordulatot érthetlenné tette. Ugyan miért haragszik
meg Hubonyák oly hamar Wawraneczre, az ő legkedvesebb barátjára? Miért
nem igéri oda leánya kezét az ő kedvelt földijének? Hiszen, úgy látszik
a férfiak eszményének tartja, aztán Wawranecz nem is vén ember. Azt sem
helyeselhetni, hogy Wawranecz, a míg véletlenül meg nem tudja Hubonyák
titkát, semminemű cselszövényt nem indít meg a leány keze elnyerése
végett s így a szerző mintegy előre biztatja hősét: csak várjon, majd ő
segít rajta és souverain kegyelméből megajándékozza titkával.
Íme mily csinált és indokolatlan e fordulat, s mennyire megáll itt a
fejlődés egész az utolsó felvonás végjelenetéig. Hubonyák óbégat,
felesége s az ügyvéd vigasztalják, ez utóbbi fölmegy Bécsbe előre
feljelenteni a huszonöt éves szökési históriát s kegyelmet eszközölni
most már leendő ipa számára. Megnyeri a kegyelmet, megnyeri a leányt s
kivetteti a házból Wawraneczet, a kit már egészen ártalmatlanná tett.
Mindez az utolsó felvonás végjelenetében történik. Mi szükség ezért egy
egész felvonást írni, egy csoport henye jelenetet tenni épen oda, a hol
a leggyorsabb fejlődést várjuk? Molière az utolsó felvonásban is gazdag
drámai életet fejt ki, folyvást fentartja az érdeket egész a
végjelenetig, s művészien hozza össze műve összes személyzetét,
mindenkit a maga helyén. Szerzőnk átvette tőle a csomónak egy a
cselekvénytől távol álló, épen idegen személy általi megoldását; ő is a
műben nem szereplő fejedelem kegyelme által szabadíttatja ki hősét épen
mint Molière. Csak ezt nem kellett volna a szerzőnek átvenni Molièreből,
s úgy látszik épen ezt vette át a legszivesebben. Tudjuk, hogy Tartuffe
csomójának megoldását nem egy kritikus hibáztatja, kivált a németek,
különösen Schlegel. Nem mondjuk, hogy ok nélkül, de előttünk úgy
látszik, hogy Schlegeli tt is, a hollegtöbb igaza lett volna Molière
ellenében, csak oly felületesen itélt, mint némely magyar kritikus, a
kik az ő példáján lelkesülve, Molièret minden bővebb vizsgálat nélkül le
akarják dorongolni trónjáról. Molière sokkal leleményesebb költő volt,
mintsem ne tudta volna idegen beavatkozás nélkül is megoldani vígjátéka
csomóját. Mi nem vagyunk drámaíró, mégis van annyi inventiónk, hogy ki
tudtuk volna Orgont emelni a hinárból a fejedelem kegyelme nélkül is. S
Molière, a nagy, még eddig fölül nem mult vígjátékíró képtelen lett
volna reá? Ő csak kényszerült úgy végezni be vígjátékát a hogy bevégezte
a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt.
A fejedelem a régi drámákban néha a Gondviselés szerepet játszotta,
továbbá a középkor letüntével, a hűbér urak hatalma romján emelkedő új
monarchiára áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok.
Mindez vonzotta Molièret csomójának kegyelem általi megoldására, de az a
körülmény, hogy még csak félig kész művét is már megtámadták ellenségei,
vallástalansággal vádolták, később eltiltatták a királylyal,
kényszerítette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját az utolsó
stádiumban s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e
kényszerített bevégzést lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Orgonnak nem
minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem: Orgon szolgálatokat tett
régen az államnak, melyeket a fejedélem most akar megjutalmazni. Továbbá
Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát tőrbe; a felsőség
egy rég nyomozott gonosztévőre ismer benne, ki felett már csak a törvény
itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásba is mennyi
drámai indokot vegyít Molière, s mily szép az, a mit a rendőrrel
Orgonnak, közönségének s királyának mondat.
Vajon oly nyomás alatt állott-e a _Jó madár_ szerzője, mint Moliére?
Volt-e kénytelen rosszul használni azt, a mit Moliére kényszerítve a
lehető legjobban használt? Úgy hiszszük a szerző is belátja, hogy
igazunk van. Nem folytatjuk tovább vizsgálatunkat. Alkalmasint szerző és
olvasó egyaránt megsokalták, nem baj, csak azt ne sokalják, hogy
Molièret folyvást ajánlgatjuk a közönségnek, vígjátékíróknak,
kritikusoknak. Ezzel nem a _Koszorú_ színbirálóját sértenék, hanem
æsthetikai míveltségünk erősbülését hoznák kétségbe.

VI. BECSÜLET ÉS SZERELEM.
Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
16-án.
A pályavigjátékok bevégezték versenyöket: hála Istennek, már mind a
kilenczet előadták Nem tudjuk, hogy a közönség mint van velök, de mi
nagyon belefáradtunk mind nézésökbe, mind birálatukba. Akárki találta ki
a pályázás e módját, jobb lett volna, ha valami másban töri a fejét.
Annak van értelme, hogy egy év alatt előadott vigjátékok vagy tragédiák
közül itéltjünk oda valamely jutalmat; a közönség tetszését, a
journalistika nyilatkozatát is föl lehet venni egyik tényezőül s e
mellett annak is kevésbbé leszünk kitéve, hogy a pályázás kedvéért
gyengénél gyengébb műveket legyünk kénytelenek végignézni. Ellenben igy
a birálók kényszerülnek oly műveket is pályázásra bocsátani, melyeket
különben előadásra nem fogadtak volna el. Ha például a pályázó művek
közül csak egy van jobb, nem zárhatni ki a többiek közül mindazt, a mi
némikép figyelemre méltó, mert ez aztán nem pályázás, hanem közvetett
jutalmazás. Ha egy pár van jobb s a többiek közt a feltünőbbek
többé-kevésbbé mind egy értéküek, szintén nem bocsáthatni csak kettőt a
pályázásra, különösen akkor, midőn két pálya dij van kitüzve. Ha a
pályázó művek jobbjai egy s más szempontból majdnem egy értéküek, igen
természetesen mindenik előtt meg kell nyitni a pálya sorompóit. Ily eset
a mostani is. Lehet, hogy a pályára bocsátott művek közül egy párt ki
kellett volna zárni, azonban ez még keveset változtatott volna a
pályázás unalmasságán. Ime az ilynemű pályázás nehézségei pályabirákra
és közönségre egyaránt. Hát a játékrend és szinészek nem szenvednek-e
miatta? Az ily pályaműveknek rövid idő alatt, egymás után kell szinre
kerülniök, más uj darabra nem lehet készülni! a szinészek nagy
fáradsággal elkészülnek néhány oly darabra, melyeket különben nem adtak
volna s egyszernél többször nem is adnak elő. Tartsuk meg hát a rendes
pályázást, vagy ha a szinpadi sikert, a journalistika véleményért is
tekintetbe akarjuk venni, mielőtt jutalmaznánk, tüzzük ki ugy a
jutalmat, hogy egy év alatt előadott művekből válasszanak a birálók.
Most térjünk át a még hátralevő művek birálatára; ezuttal rövidséggel
akarjuk jóvá tenni eddigi meglehetősen részletes birálatainkat.
Az eddig előadott pályavigjátékok közt a _Becsület és szerelem_ cziműt
tartjuk leggyöngébbnek. Igaz, nyelve jobb mint némelyik pályatársáé, de
cselekvénye rosz, szelleme cynismust árul el, nem csak komikai
alapeszméje nincs, de még egyetlen komikai helyzetet sem képes nyujtani.
Tarnai, gróf Alberti titkára, szerelmes a házi kisasszonyba, Szerenába s
ez is beléje. Azonban Alberti grófnénak, Szeréna mostohaanyjának is
tetszik a titkár, a mit egyébiránt ez még csak nem is sejt. A titkár
örökre oda akarja hagyni a házat, de mielőtt elmenne, bucsulevelet ír
Szerénának, azt egy bokrétába szurja s indul átadni neki, midőn épen a
grófnéval találkozik. A grófné némi szemtelen kaczérsággal magának
tulajdonítja a bokrétát, a levélkét hozzá intézett szerelmi vallomásnak
hiszi, azért egész nyiltan szerelmet vall a titkárnak, elkéri arczképét,
s karpereczébe illeszti. Tarnai térden állva kéri vissza a levélkét,
azonban jő báró Zombori, meglepi őket, szétrebbennek, mialatt karperecz,
levélke földre hull. A báró fölszed a földről mindent, szerelmet vall a
grófnénak, visszautasíttatik; követeléssel, fenyegetéssel áll elő, és a
reggelinél csakugyan hozzá kezd a grófné titkának fölfedezéséhez. A
titkár közbe szól, összevész a báróval s végre párbajra hivja, a mit a
báró elfogad. Alberti gróf gyanakszik nejére, kivált midőn a karperecz
kezébe jut. Szeréna feláldozza magát mostohaanyjáért vagy a titkárért
vagy atyja becsületeért, (tisztán nem vehettük ki) s magáénak vallja a
karpereczet, melyet az anyjáéval a minap cserélt volt el. A grófné e
vallomás alatt kifut, és szobájából levelet ír férjének, melyben
kijelenti, hogy ő a bünös, és elhagyja a házat. A grófot meghatja e
nyíltság, érzi magában, hogy ő is hibázhatott volna, vagy talán hibázott
is. Megbocsát nejének, leányát pedig férjhez adja a titkárhoz. Báró
Zombori a párbaj elől elszökik, még pedig gróf Alberti lován, s e
szerint még lólopásba is elegyedik. – Hol itt a komikai alapeszme,
jellem vagy helyzet? Még figyelmet igénylő jelenetre sem találunk;
annyira utálja az ember az egész históriát, hogy kifejlődésére
teljességgel nem kiváncsi. A mi hibának van festve, az csak puszta
gazság mint a báró Zomborié, mi erénynek vagy nyomorultság, mint a gróf
Albertié, vagy émelygős affectatió, mint a titkáré és Szerénáé. Nem így
szokás az emberi gyöngeségnek kómikai kifejezést adni s a félreértést
komikai helyzetekre használni föl. S mennyire nem ismeri a szerző a
magyar társadalmi életet. Művében egyetlen vonás sincs, mely sejtetné,
hogy legalább akarna magyar életet, még pedig magyar fensőbb körü életet
rajzolni. S mennyire nem tudja az emberi gyöngéket vagy bünöket a
szereplők társadalmi állása szinében fölmutatni. Lehet gyáva báró, de
gyávasága nem úgy nyilatkozik, mint a báró Zomborié. Lehet férji
becsületét számba nem vevő gróf, de nem olyan, mint Alberti. S miért a
gróf e tettét részvétgerjesztően rajzolni, mely tulajdonkép komikai
tárgyalást kiván? A részvétgerjesztés törekvése csak undort kelt minden
józan emberben.

VII. A HÁZASSÁG POLITIKÁJA.
Vígjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
20-án.
Őszintén megvalljuk, hogy mi e kis művet legtöbbre becsüljük az egy
felvonásos pályavígjátékok között, habár nem tartjuk jeles műnek, sőt
hogy cselekvényesség és kerekdedség tekintetében a két-három felvonásos
pályatársaival is szembe merjük állítani. Épen azért senki sem veheti
rossz néven tőlünk, ha csodálkozunk, hogy a _Fővárosi Lapok_ épen ezt
tartják legértéktelenebbnek s e mellett még durva frivolitással és bántó
cynismussal is vádolják, mig a _Becsület és szerelem_ czíműt eléggé
dicsérik s inkább csak a végét mondjuk elhibázottnak. Igaz, alapeszméje
nem új, sőt már elcsépelt, de tárgyalásában nem találhatni feltünőbb
reminiscentiát. Nagyon méltánylandó benne, hogy tárgyát úgy választotta
és fogta fel, a mit az egy felvonásos vígjáték formája megkivánja. Egy
felvonásos pályavígjátékaink mind többet öleltek föl, mint a mennyit egy
felvonásban kifejthetni, s vagy alapeszméjökben vagy tárgyalásukban oly
hiba van, hogy már e miatt sem számíthattak valódi sikerre. E vígjáték
legalább kikerülte ezt az örvényt, s ha nincs feltünőbb fényoldala,
legalább nem szenved organikus betegségben. Egy fiatal és boldog
házaspárt fest, kik semmiség miatt összezördülnek. A nő oda akarja
hagyni a házat, a férj nem igyekszik megkérlelni, erősen tartja magát,
de egyszersmind fél a következményektől. A nő bánni kezdi a mit tett, de
nem akar nyiltan közeledni férjéhez, hanem kerülő úton, míg végre
kibékülnek. Tulajdonkép a nő a komikai alak, kiváncsisága teszi azzá a
férj inkább csak akkor nyer némi komikus szinezetet, midőn minél
szilárdabban tartja magát, annál inkább fél a következményektől. Az
összezördülés és kibékülés folyama szüli a komikai helyzeteket. Könnyed
komikum, de épen egy felvonásos vígjátékba való. Hibája az, hogy a
boldogságból az összezördülésre való átmenet kissé el van hamarkodva,
nem eléggé indokolt, s egész folyamatja leleményesb és lélektanibb
lehetne. A kibékülés végső mozzanata eléggé sikerült, bár előzményeit
szintén jobbaknak óhajtanók. Úgy látszik, a _Fővárosi Lapok_ birálója
épen ebben találja a cynismust, mert: «A férj azt kiáltja: tüzet! az
ifju hölgy letérdel ez elébe a basa elébe s gyufát véve meggyujtja a
csibukot. Gratulálunk ehez a morálhoz és jó ízléshez». Hogy ebben mi
cynismus van, teljességgel nem értjük. A nő a szobában sokféleképen
tudtára akarja adni férjének, hogy jelen van, leül, közelebb húzza hozzá
székét, de ez háttal fordul feléje s tetteti magát, mintha észre sem
venné. A nő mindenkép észre kivánja magát vétetni, s erre jó alkalom,
midőn a férj cselédjét kiáltja, hogy pipájába tüzet hozzon; a
késedelmező cseléd helyett ő gyújt tüzet, lehajol, vagy ha jobban
tetszik, letérdel, hogy férje jobban meggyujthassa a csibukját.
Közvetett, önmegalázó vallomás nélküli kérlelés az egész. A férj észre
veszi, keblére emeli, kibékül vele, s elbeszéli a szelencze titkát, a
miért összezördültek. Ha ez cynismus, akkor nem tudjuk mit mondanak a
_Fővárosi Lapok_ Shakespeare _Makranczos hölgy_ czímű vígjátékára,
alkalmasint a cynismus netovábbjával fogják megbélyegezni. Frivolitást
sem vettünk észre, csak egy helyt; de, ha jól emlékszünk, ez is a
szinész (Réthy) hibája, a ki bizonyos szót nagyon kétértelműen és
előszeretettel hangoztatott. Más szót kell tenni helyébe, ezt aztán kár
nélkül lehet hangoztatni, a hogy tetszik. Nem árt, ha még egy nagyobb
hibán is segít a szerző, mit annyival könnyebben tehet, mert nem vág a
mű organismusába. A férj atyja a lakodalom után egy levelet adott át fia
szolgájának oly meghagyással, hogy csak akkor szolgáltassa fia kezébe,
midőn nejével először összezördül. E levélben az van írva: nem kell
engedni a nő szeszélyeinek. A szolga mihelyt észreveszi az
összezördülést, átadja a levelet, mely aztán befoly a férj
magaviseletére szemben nejével. Szükségtelen az egész. Jobb, ha a férj
maga jő arra a gondolatra. De ha már a szerző annyira ragaszkodik e
leleményéhez, legalább ne a szolgára bizassa az apa által a levelet,
hanem magára a fiúra. A szolga nem tudhatja mindig és pontosan, hogy
gazdája mikor zördül össze nejével, de különben is túlbizalmasság egy
cseléd iránt, ha mindjárt régi is.

VIII. DIVATOS BETEG.
Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január
29-én.
Nem merjük, nem tudjuk elmondani e vígjáték meséjét, épen azért birálni
sem igen van kedvünk. Félünk, hogy belezavarodunk, pedig eléggé
figyelmeztünk és se szomszédaink beszélgetése, se a kegyetlen
zártszéknyitónő «tessék felkelni» kiáltásai nem zavartak birálói
kötelességünk teljesítésében. Azonban, úgy hiszem, nemcsak figyelmünk
fogékonytalanságában rejlett a hiba, hanem magában a szerzőben is. Úgy
összebonyolította a cselekvény szálait, hogy nemcsak személyeit játszsza
meg a félreértés, hanem közönségét is. Az expositió elég világos, de
mihelyt a bonyolódás megkezdődik, oly kevéssé értjük a szereplők
jellemét, oly kevéssé vagyunk elkészülve a történendőkre, oly sebesen,
egymást keresztülvágva, sőt itt-ott egymásnak ellenmondva történik
minden, hogy elvégre nem tudunk eligazodni. Szerző erős bonyodalmat
akart szőni s halmozott lett belőle, gyors menetűvé kivánta tenni művét
s úgy járt, mint a habari ember, a ki többé-kevésbbé érthetetlenné
válik. Lehet, hogy nyugodtan elolvasva, mindent gonddal összevetve,
tisztábban kivehetnők cselekvényét, de így, legalább mi, se eléggé
megérteni, se emlékünkben tartani nem voltunk képesek. Nem is szólunk
hozzá tüzetesen, de a mit itt-ott megjegyeztünk, röviden elmondjuk róla
nézetünket. A szerző az idegesség divatját kivánja gúnyolni, azonban nem
vehetni ki elég tisztán: vajon Vilma, a mű hősnője, igazán ideges-e vagy
csak affectált ideges. Ez gúnyt érdemel, amaz nem, ezt gyógyíthatja a
vígjátékíró, amazt bizzuk az orvosra. De akármelyik idegességet érti a
szerző, tagadjuk, hogy korunknak oly divatos betegsége volna, mint volt,
ha jól emlékszünk, a XVII-ik és XVIII-ik századnak. Menjünk tovább.
Vajon elérte-e a szerző czélját, kigyógyult-e Vilma idegességéből akár
komikai, akár más úton? Mi úgy vettük észre, hogy a darab végével ismét
újra lehetne kezdeni egy más darabot, mely szintén Vilma idegességét
vehetné tárgyul, csak hogy más körülmények között. Vilma alapjában az
maradt a ki volt, míg ellenben az orvos urak, tudniillik férje és
Bátorfi Kálmán, egészen elidegesednek s csaknem féleszüekké válnak. Egy
pár kisebb hibát is megjegyeztünk. A nejével szemben oly félénknek
rajzolt férj igen hamar, s igen nagyon neki bátorodik Bátorfi tanácsára,
Tárnoki Dezső úr pedig, a beszélyíró, oly együgyünek van rajzolva, hogy
nem hihetjük képesnek valamire való beszély írásra. Ő Bátorfi tanácsára
udvarol Vilmának, hogy féltékenységre gerjeszsze férjét, s így annál
hamarább elnyerhesse a férj rokonát Etelkát, a kit szeret, de a kinek
nőül vételét épen Vilma férje akadályozza. Jól van, de miért nem mondja
meg szeretett kedvesének, hogy ez csak csel, miért engedi, hogy ez
hütelennek gondolja s epeszsze magát érte? Mi szükség erre? Elég a
bonyodalom, s nem volt szükség még egy indokolatlannal is szaporítani.
Egyébiránt a mű jól kezdődik, a közönséget kellemesen lepte meg egy pár
részlet. Valóban a szerző nem egy helyt tesz tanuságot tehetségéről és
ügyességéről, de a mi fődolog, az mind el van hibázva: alapeszme,
bonyodalom, jellemrajz.
A _Divatos beteg_ czimű pályavígjátékról írt birálatunkat illetőleg,
színházunk egyik szorgalmas látogatójától, a ki egyszersmind e lap
figyelmes olvasója is, némi helyreigazító levélkét vettünk. E levélke
két pontban megrója birálatunkat. Im itt közöljük írója beleegyezésével:
«Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve mi sem történt. Ez nem
áll. Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és házánál dohányozni
tiltva van, mert idegeit bántja. Az első felvonásban, nézetem szerint,
eléggé indokolva megszivaroztatják, a másodikban bálba viszik, a
harmadikban maga ád bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán önt még az
is érdekli, hogy bál után vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem állítottuk,
hogy Vilma gyógyulására mi sem történt, csak azt, hogy alapjában a végső
jelenetben is az, a mi az elsőben, s így nem gyógyult ki valódi vagy
affectált idegességéből, pedig a szerző ezt czélozta. A mit a levélíró
mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt, bálozik. Azonban csak ennyiből
állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e főbaja, hogy szeszélyeivel és
féltékenységével kinozza férjét s nem épen ezen alapszik-e a vígjáték
bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem vettük észre. Kibékül ugyan
férjével, de e tekintetben oly kevés változáson ment át, hogy a jövő
felvonásban akár újra kezdhetnék. E mellett még az a baj is megvan, hogy
nem vehetjük ki tisztán, hogy Vilma szeszélye, féltékenysége mennyiben
valódi vagy affectált idegesség s általában drámai úton gyógyítható-e?
A második pontra nézve így nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki
beszélyíró együgyü, az igaz, de úgy látszik a szerző épen ilyet akart
rajzolni s ez magában, úgy hiszem, nem hiba. Azonban, hogy Tárnoki
Vilmának csak egy pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart, az nem
áll, mert Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de nem sikerült s csak azután
használt cselt, a látszatot akarván ellene feltüntetni s így arra
biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma megegyezését Etelka
birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott, minek aztán