Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 07

büntetésöket, bukásukat. Az a vád, mit Rousseau _Fösvény_-e ellen emel,
a műnek épen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kinozza egész
családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi
természetesb, hogy a fiú adósságot csináljon és tékozló legyen. Kell-e
komikaibb valami, mint az, hogy a ki magától is megvon mindent, idegen
uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán
kívül, saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni s óhajtja a
gazdag atya saját maga, halálát! Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e
vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő e tékozlást s ki szenved
miatta? Nem az-e, a ki megérdemelte. Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem
az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is s egy
fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátsza atyja tervét,
hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzes ládát s
addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába bele nem egyezik. Megint
nem vitatjuk: vajon a lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a
fösvénységnél és uzsoráskodásnál? De ismét kérdjük, nem oly embert ér-e,
a ki ezt felidézte s megérdemli. Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily
pórul járt s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau
moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de
csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s
boszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki
eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy
midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a
fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már
conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen úgy
gyengítette volna az erkölcsi, mint a művéssi hatást. Ha a fösvény
katastropháját nem családja tagjai idézik elő, kevésbbé lesz vala
természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol
sem tünhet fel élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s
vonhat magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt
lehetett kifejteni erős komikai nemesist, vagy más névvel valódi drámai
morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt
tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki, mert nem tiszteli magát,
gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges
szenvedélyében törekszik? Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval?
Nagyon kétlem, de arról meg vagyok győződve, hogy a moralisták némely
balga követelései a drámai művészetben épen úgy tönkretennék a
tragikumot, mint a komikumot s velök együtt erkölcsi mélyebb hatást.
Azonban a moralista Rousseau gáncsait sokkal inkább megbocsáthatni, mint
az æsthetikus Schlegeléit.
Rousseau jól értette ugyan a zenét, de nem foglalkozott az æsthetika más
ágaival, írt ugyan operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna
ez ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság
szüleményének nevezte, mi igen illett oly bölcshöz, ki civilisatióban
csak a romlottságot látta s a természeti ősállapot után sóhajtozott.
Schlegel kiválóan mint æsthetikus szerepelt s egy négy kötetes
munkájában majd minden nemzet drámairodalmát megbírálta. _Über die
dramatische Kunst und Literatur_ czímű munkájának sok érdeme lehet, de
semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azokat a nyomorult kritikákat,
melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni igyekszik. Valóban, más
nemzetek a francziákat a költészet majd minden nemében felülmulják, de a
vígjátékban nem mérkőzhetnek velök, s Molière, a komikus, majd oly
magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme,
épen Németországon áll elő egy oly kritikus, ki Molièret lenézi, azon a
Németországon, melynek maig sincs egyetlen kitűnő vigjátékírója; csak
Kotzebueval dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője Goethe gyöngénél
gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a francziáktól
akkortájt a csatatéren annyiszor megalázott Németország örömujjongva
fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében
gázol, de az megfoghatatlan, hogy Magyarországon is találkozhattak oly
kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magokat. Ezelőtt
tizenkét évvel _Dandin György_-öt Schlegel kardjával támadta meg egyik
kritikusunk, ezelőtt két évvel egy másik szintén Schlegel Corpus
Jurisából olvasott halálos ítéletet _Tartuffe_-re. Csodálatos, hogy most
_Fösvény_-e ellen senki sem hívta segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy
talán meg is történt, csak én nem olvastam.

II.
De mit mond tulajdonkép Schlegel? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy
Molière annyira elrontotta Plautust, kinek egyik művéből kölcsönözte
tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin,
olasz és spanyol elődeitől egyet-mást kölcsönzött, azonban itt
megelégszik azzal, ha kimdndhatja, hogy a mit kölcsönzött, tökéletesen
elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a darab
érdeme, hogy tudniillik alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban
különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű
cselekvényét s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki,
hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a
fösvény épen az által idéz elő, hogy gondosan rejtegeti; megrója
Molièret, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint
Plautus, hogy egy pár felvonáson át a kincsről nincs is szó s Molière
igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott
kincscsel belép.
Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint
Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új
vígjátékot írt s mind alapeszméje, mint jellemrajza másnemű cselekvényt
kivántak. Molière fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és
szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségeskép
bonyolultabb cselekvényt kíván, minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is
épen azért nem válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű
dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely
szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust másolni, vagy
saját eredeti conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen
meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La
Flèche nem haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb
szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: a Harpagon
elleni gyűlölet s a segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott
kincsben eszközt talál arra nézve, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy
pedig lemondásra kényszerítse atyját.
Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának,
valóban megdönthetnék Molière _Fösvény_-ét. «Molière – úgymond – a
fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a
fösvény, ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet
ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és
lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel
bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamat
véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek
legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy hogy emez csak kincsőrzőt
állít előnkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A
szerelmes vén ember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű
belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez,
mely az embert különhuzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk,
mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység rendesen jó
óvszer a szerelem ellen. Hol a finomabb jellemzés, vagy erkölcsi hatás,
minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél?
Harpagont a mint végig nézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő
elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani:
«Én legalább nem vagyok szerelmes», a vén szerelmes pedig: «Én legalább
nem vagyok fösvény». A magasabb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily
feltünők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit
csak kivételességeknek, a felfordultság idétlen szülöttének gondolhatni,
csak túlzó bohózatba illhetik be».
Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière
_Fösvény_-ét, mint a mennyire nem érti vagy nem akarja érteni a
complicált szenvedélyek lélektani és műveszi jogosultságát. Ellenkezést
lát abban, hogy Harpagon elássa kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De
vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt
kincsben gyönyörködhetik; azért ássa el a tízezer tallérát, mert nem
akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert még nem akadt erre jó alkatom?
A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát
azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond
(I. felv. 5-ik jel.) – nem tudom, tettem-e, hogy tízezer tallért, a mit
tegnap meghoztak, kertemben ástam el». Már ebből is látszik, hogy ő nem
igen szokott magánál pénzt tartani, hanem uzsoráskodik s épen a nagy
uzsorával visszakerült pénze okoz neki nagy aggodalmat. Harpagon, hacsak
a körülmények nem kényszerítik, nem szokott magánál pénzt tartani.
«Bizony nem kis gondot ad – kiált fel (I. felv. 4-ik jelenet) – ha az
ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog, ki jól elhelyezte
vagyonkáját s csak annyit tart kezénél, a mi napról-napra kell». Molière
az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetetlen embert, ki
minél több pénzre vágyik s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik
elérni, de sehol sem olyannak, a ki a mit bevesz, rejtegeti, elássa
szenvedélyből. Mellőzve a Simon mesterrel való jelenetét, csak az első
felvonás ötödik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha szerencséd
van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s a mit nyersz, kiadnod
becsületes kamatra, hogy annak idején megtaláld. Egyébiránt, mellőzve a
többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig
elborít s nadrágot tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs? Szükséges-e
parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját
viselheti, a mi semmibe sem kerül. Fogadnék reá, hogy paróka és szalag
husz pistolra rúg s husz pistol évenkint, csak 8% kamattal tizennyolcz
livret, hat sout, nyolcz fillért jövedelmez. Azt tanácsolja-e fiának,
hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az
uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme, mily alaptalan az egész ellenvetés.
Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon
jellemét s nagyfelületesen a kincsásást és uzsorát csak magában tekintve
a legigazságtalanabb ítéletre vetemedett. Az az ellenvetés is, hogy
miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény csak oly ellenvetés,
mint a fennebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei nagyrészt a nemesi
osztályhoz vagy a vagyonos polgársághoz tartoznak. Hogy Harpagon úri
ember, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé,
hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes felvilágosítást
adjon. Harpagonnak szakácsa, cselédjei vannak, sőt fiának szolgát tart.
Valér nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon holmi
obscurus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne
aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni társadalmi
állásának külszínét s a lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik
komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak
rosszabbá tenné a vígjátékot.
A nagy német kritikus megvetően néz le a törpe franczia költőre, a
fösvénység és szerelem között is ellenkezést lát s lehetőségét csak a
legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja
Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámaírók között leginkább
használ bonyolúlt szenvedélyeket, vagy jobban mondva, különböző
szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár,
miért nem Shakespeare is? Miért csak Harpagon kivételes szörny, miért
nem Shylock, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva,
Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna
megtámadni ilyformán: Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a
pénzvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a
boszúval, mely meggondolatlan és koczkáztató; a nyereség áhítozása
rendesen jó óvszer a boszú ellen. Macbethet így kellett volna
megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze ez a Shakespeare;
a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert merész, azért merész, mert nem
hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s ezt a Macbethet, ki áhítja a
koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és
királygyilkos, minő szörnyű kivételesség. Így lehet végigmenni az egész
Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel a bölcs szempontot, az éles
analysist nem alkalmazza Shakespeare is. Vagy talán mérsékelni kellene
magát, mert Shakespeare angol s az angolok szövetsegesei voltak azon
német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált s kik nem kevesebb
szerencsével harczoltak a francziák, mint ő Molière ellen. Schlegel
tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik ok arra nézve, hogy
sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneillet és
Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière
több szenvedélyt vegyít egy főszemélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár
nem tudja épen oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy britt
költő. Innen van, hogy Molière typusai némileg hajlanak az egyénhez és
sokkal közelebb állanak az élethez, mint a franczia classicismus bármely
teremtménye. Csaknem elmondhatni, hogy Molière jellemrajza mintegy
középet képez az egyéni és eszményi közt. Ha Molière _Fösvény_-ében hiba
van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, a mi épen oly
természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenütt olvad egy
életteljes egészszé. Harpagonban ugyan van hiúság, fiatalabb óhajt
lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy
gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán
élénkebben és természetesben olvadhatna be a jellemrajzba. De ki tehet
róla, hogy Molière nem épen Shakespeare a jellemrajzban? Így is nagy
költő marad s egyedül méltó az európai drámairodalomban, hogy
Shakespeare mellett foglaljon helyet.
A mit Schlegel a fösvény erkölcsi hatásáról mond, az épen nevetséges. Ő
úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy
féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek
számára készülnek s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény,
nagyravágyó vagy féltékeny egészen magára ismer, azaz a színpadi fösvény
egészen ő. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátékának sem volt és
lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagy része azt fogja mondani
Schlegel szerint: én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se
nagyravágyó, nem tartozik reám az egész; a valóságos fösvény,
nagyravágyó, vagy féltékeny, kik nem találják a rajzon minden
szőrszálakat, rosz photografnak nevezik a költőt s erkölcsi épület
nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll és ír ilyforma
kritikát: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a
színházban, ki így fog szólani: «Én legalább nem vagyok szerecsen»; ha
pedig szerecsen találna lenni, ez így vigasztalja magát: «Én legalább
nem vagyok féltékeny»; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős
ember így fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem
ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó»; a nagyravágyó pedig
így kiált fel: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt
nincs is nőm!» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat
s az a hatás, melyet a moralisták követelnek a drámából, sokkal többet
ér, mint az, a mivel Schlegel épen oly bárgyun, mint nagy garral elő
mert állani.
Szolgáljanak Molière _Fösvény_-éről e hevenyében összeírt polemikus
jegyzetek némi elégtételül, szemben azon igazságságtalan kritikákkal,
melyeket Schlegel nyomán nem egyszer olvashattunk irodalmunkban.


NEM SZABAD A KIRÁLYLYAL TRÉFÁLNI.
Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1864 október 14-én.
«A történeti vígjáték színpadunkon – írja egyik laptársunk – azt lehet
mondani, csaknem gagyogó gyermekkorát éli. Szépen megindult már ugyan,
de nem halad elég biztosan, önállóan, gyakran idegen támaszt keres, hogy
megállhasson. De bár még gyönge, mégis látszik, hogy van életereje, s
lassanként fejlő vonásai szebb jövővel kecsegtetnek.» A gagyogó gyermek
alatt nem tudjuk mit ért laptársunk. Azt-e, hogy történeti vígjátékot
csak most kezdenek drámaíróink, vagy azt, hogy mindeddig nem mutathatunk
fel sikerültebb kisérletet e nemben. Az úgynevezett történelmi vígjáték
irodalmunkban épen oly régi, mint a nem történelmi vígjáték. Írt
ilyesmit már Kisfaludy Károly is, ki a magyar vígjáték úttörője. Gaálnak
_Király Ludason_ czímű vígjátéka szintén ilyen, valamint a Szigligeti
_Rózsá_-ja és _Kinizsi_-je is. A különbség történeti régibb és újabb
vígjátékaink között leginkább csak az, hogy amazokon a német vígjáték
hatása érzik, emezeken pedig a franczia, kivált Scribe. Laptársunk, úgy
látszik azt hiszi, hogy csak egy pár év óta van úgynevezett történelmi
vígjátékunk s az napról-napra szebben fejlődik. Csodálkozunk, hogy ez
épen a jelen vígjáték előadásakor jutott laptársunk eszébe, mert bármily
tisztelettel legyünk különben a jeles író iránt, ki kell mondanunk, hogy
e műve legkevésbbé sikerült mindazon művek között, melyek e nemben
harmincz év óta színpadunkon megfordultak. Laptársunk egyszersmind a
történelmi vígjáték akadályait is megemliti. Gyors fejlődésének
legnagyobb akadályát abban találja, hogy a közérzület igen komoly
kegyelettel viseltetik minden fényesebb történeti név s legkivált a nagy
emlékű régi magyar királyok iránt. Tehát ha a közönség lemond a magyar
történelem nagy emberei iránti kegyeletéről, történelmi vígjátékaink
sokkal sikerültebbek lesznek. Ily áron nincs kedvünk történelmi jó
vígjátékot vásárolni, s a melyik költőnek a nemzeti kegyelet akadály,
jól teszi, ha békét hagy a drámának. Megérdemelné-e az a költő nevét, ki
Szent Lászlóból, Hunyadi Jánosból, Mátyás királyból, Nagy Lajosból,
komikai személyeket merne faragni, s lenne-e annak a közönségnek nemcsak
nemzeti önérzete, de ízlése is, mely ilyesmit eltűrne? A költő bárhonnan
vegye tárgyát, akár a multból, akár a jelenből, mindenesetre olyat kell
választania, melyből komikumot fejthet ki. A történelemben is találhatni
komikai tárgyat, bár kevesebbet, mint a jelen életben, mely a vígjáték
valódi tere; de hogy oly tárgyból igyekezzünk komikumot kisajtolni, mely
azzal homlokegyenest ellenkezik, az a legművészietlenebb valami.
Kovács Pál nem törekedett ily művészietlenségre, s nem ő, hanem
laptársunk hibás, midőn a mű egyik legnagyobb hibáját abban találja,
hogy Mátyás nem elég víg személy, s bohócza vidorabb. Az lesz vala szép,
ha Mátyás király komikai hősként szerepel, bohócza pedig komolykodik.
Mátyás hibásan rajzolt alak, de nem azért, hogy nincs benne semmi élet.
Szerzőnk igen helyesen Bánffit vette föl komikai hősnek, a mint hogy ezt
kivánta maga a történelmi adoma, mely a mű alapjául szolgált. Bánffit
féltékenysége teszi komikai személylyé, s épen a királynak kell
megtréfálnia, kire oktalanul gyanakodott. Ez magában elég jó tárgy, de
kidolgozása nagyon elhibázott, mind a cselekvényt, mind a jellemeket
illetőleg. Az expositio vontatott. Szerző a helyett, hogy nézőit
hirtelen tájékozza s a cselekvényt megkezdje egy hosszas és ízetlen
jelenetben a várnagyot és nejét lépteti föl, azután még királyt és
bohóczát. Egy felvonás felét pazarolja arra, mire elég lett volna egy
rövid jelenet. Tárgyához képest sokkal természetesben kezdődik vala a
vígjáték s indul meg a cselekvény, ha Bánffinak hírűl hoznák, hogy a
király meg akarja látogatni, s Bánffi féltékenységből hozzáfog neje
rejtegetéséhez. Igy az expositio gyorsabbá válhatik, a főhős is előbbre
nyomulhat, s komikai oldalai inkább feltárulhatnak. Szerző e vontatott
expositiot még azzal tetézi, hogy azt a jelenetet, mely az egész
cselekvényre elhatározóan befoly, a színfalak mögött viteti véghez.
Bánffi az álruhába öltözött Mátyás királyra bízza nejét, hogy vigye át a
Dunán rejtekhelyére. Szerző távolról sem indokolja e nehezen indokolható
tényt. De ha képes indokolni s előttünk hajtja végre, valódi komikai
helyzetet rajzolhat. Ennyi az első felvonás, mely legjobb az egészben.
Ezután a mű még inkább gyöngül és unalmasodik. A főcselekvény lassan
mozog, mellékesemények borítják el, melyek egész episodokká nőnek. Egy
pár mellékszemély, például a várnagy és neje, aránytalanul sok helyet
foglalnak el és Bánffiné, kit igen jól lehetett volna használni a
cselekvény gyorsítása- és élénkítésére, csaknem néma személy. Feltünő,
hogy a főhős, kiben leginkább volna meg a komikum magva, sehogy sem tud
maga iránt komikai érdeket gerjeszteni. A physikai és lélektani
valószínűtlenségek egész sora vonul el előttünk, melyeket nem
feledtethetnek a néhol igen is durva élczek és üres hazafi frázisok.
Szóval, e mű sokkal gyöngébb, mint társai, az a két eredeti, szintén
történelmi vígjáték, melyek a mult év végén s a jelen tavaszán adattak,
s melyek szintén igen gyöngék. Nem tudjuk, drámaíróink miért erőltetik a
történelmi vígjátékot, mely kétes becsű genre, s melyhez úgy látszik nem
igen van szerencséjök.


NADÁNYI.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1864 október 31-én.
Szigligeti e legújabb tragédiájáról meglehetős egyformán nyilatkoztak a
lapok s mint nem sikerült vagy csak részben sikerült művet elitélték.
Nincs kedvem vitatkozni menynyiben van igazok s mennyiben nincs. A
végeredményben egyet értek velök, ha indokolásokat nem helyeselhetem is.
Olyat is róttak meg benne, mi jó vagy legalább nem hiba. Azonban van e
műben valami, a mi a kritikust nagyon érdekelheti, ha figyelemmel
kisérte Szigligeti pályáját. Szigligeti eddigi tragédiáit inkább a
szerkezet virtuozitása tüntette ki, mint a tragikai mélyebb conceptio s
az erősb szenvedélyek sikerült rajza. Föllépte nevezetes mozzanat volt a
magyar dráma fejlődésében: erősb érzéke volt a drámai forma iránt, mint
elődei bármelyikének, s technikai ügyességével néha fedezte a belső
fogyatkozásokat is. Épen azzal ajándékozta meg a magyar szinpadot, mire
idő szerint legnagyobb szüksége volt. S ime e művében a drámai forma oly
laza, mintha nem Szigligeti írta volna, s a technikai virtuozitást
inkább csak egy pár jelenetben vehetni észre. Ellenben a tragikai
mélyebb conceptio s az erősb szenvedélyek rajza felé való törekvés
szembetünőbb, mint régebbi műveiben, habár nem a valódi siker
kiséretében. Uj forduló pont-e ez Szigligeti költészetében vay csak
esetlegesség? Emelkedni fog-e vagy sülyedni mint tragédiaköltő? Ki
mondja meg, de figyelmet érdemlő jelenség.
Nadányi cselekvénye sokkal előbb kezdődik, mint a hogy a mű alapjául
szolgáló tragikai összeütközés kivánná. Csaknem másfél felvonást
expositiónak nevezhetni. Igaz, hogy az első felvonásban is drámai
haladást látunk, de e részletnek csak külső s nem belső kapcsolata van a
valódi cselekvénynyel, mely Nadányi megszabadulásával kezdődik. A vár
ostroma Nadányi elfogatása, a tragikus alappal szemben mind csak
események és valósággal nem a cselekvény részei. Vajon nem érthetnők-e
meg a egész cselevényt, ha a mű a börtönjeleneten kezdődnék? A két
rabnak úgy sincs miről beszéljen, s itt szépen elbeszélhetné egyik a
másiknak, hogyan jutott fogságba, minő pártviszály szaggatja. Erdélyt,
kivált ha Zámbót épen akkor vezetnék be a börtönbe. Azonban ezzel csak a
cselekvény megkezdésének hibáját kivánom kimutatni s nem egyszersmind
ezt a tanácsot adni, hogy Szigligeti így könyűszerűen kijavíthatná
művét. Csak lényeges átdolgozással lehet megjavítani mind az expositio,
mind a szerkezet hibáját. Nem egy felesleges személy és jelenet van itt,
s mellőzve egy s más, mit a szerző czélja megkivánt volna. Bizonyára
csak nyert volna a mű, ha Zámbó, Imrefi, Géczi helyett Bátorival többet
foglalkozik a szerző s az első felvonás helyett a végső felvonásokat
teszi gyorsabb menetűvé. De nemcsak a lassúság árt a végfelvonásokban,
hanem a tablószerűség is. Hiányzik bennök a természetes folytonosság, s
mi több, Nadányi bukásának fokozatai olyanok, hogy itt vagy amott már
bevégződni hisszük a cselekvényt Nadányi és neje nem tudnak se élni, se
halni, részint a cselekvény vontatottsága miatt, részint más okból, mi
sokat levon a végjelenet hatásából.
De a mily gyönge e szerkezete, majdnem oly erős törekvést látunk a
tragikai hatás felé. Sajnálhatni, hogy e törekvést nem koronázta siker.
Azt hiszem nemcsak én, hanem a közönség is örömest megbocsátana egy kis
formátlanságot, számos technikai hibát, ha valódi tragikai hatás
élveiben részesülhetne. Nadányiné, hogy megmentse férje életét,
föláldozza erényét s nemcsak magát teszi semmivé, hanem férjét. A
gyalázat kínjai közt, a bosszu hevében. Nadányi, a hős a szabaság
bajnoka orgyilkossá sülyed, s midőn a zsarnok halála után az ország
felszabadul, nem csak barátjai vetik meg e tette miatt, hanem az uj
fejedelem is, sőt ez üldözteti és meggyilkoltatja. Mindebben elég
tragikai elem rejlik, talán egyszerre igen sok is. Alig van nehezebb
feladat mint egy oly nő rajza, ki erényét erényből áldozza föl, épen
azért, kinek szerelmét e tette által nemcsak örökre eljátsza, hanem
boldogtalanná is teszi. Valóban senkinek sem merném ajánlani ilyesmi
feldolgozását, mert inkább csak kinozni fogja az embert, mint meghatni.
A fő baj az, hogy a míg egyrészt növekedik a tragikai érdek, addig
másfelől romlik. Szigligeti e bajt még azzal tetézi, hogy a nő küzdelmét
a tett előtt nem rajzolja s a tett után nem mint őrültet, vagy
öngyilkost lépteti föl. Nadányiné csak válni akar, mert gyermekéért élni
kell. A néző vele együtt egyszerre csak kijózanodik s puszta sajnálatnál
alig érezhet egyebet. S mire való az a sok jeremiád? Oly nő, ki
önfeláldozásában oly tettre képes arra is képes lesz, hogy ne élje tul
gyalázatát. Vajon nem lett volna-e jobb, ha Nadányiné nem igy téved, ha
Báthori a jövő reményben ad kegyelmet a férjnek vagy más okból; ha
Nadányiné, mert férje tilalma ellenére járta az udvart, gyanuba jő a
világ előtt s ebből származnak a bonyodalmak? Nadányi felfogása már
jobb, de bukásában a rajzolt körülmények között nem hihetünk. A szerző
Báthorit a legelvetemültebb zsarnoknak tünteti föl. Imrefin kivül senki
sincs, a ki vesztét nem óhajtaná. S íme halála után egyszerre csak
Nadányi ellen fordul a közvélemény. A tény igaz, de a drámában nincs
hozzá kulcsunk. Ha a drámában szereplő Nadányi más, mint a történelmi: a
bukás indokát is ahhoz képest kellett volna módosítani. Nadányi nem oly
nevezetes történelmi személy, hogy a költőek sok szabadságot ne
engedjen. Bukásában szerepet kellett volna játszani a politikai
viszonyoknak is; ezeknek rajza talán érthetőbbé tette volna azt, mit így
bajosan érthetünk.


AZ ÁLDOZAT.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Vörösmarty Mihály. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1864 november 18-án.
A költő halála évnapjának előestéjén adatott e tragédia és nagyszámú
közönség jelenlétében. Örömest jegyezzük fel mind a szinház mint a
közönség kegyeletének e nyilatkozását. Vörösmarty ugyan nem mint
drámairó nagy, de az ő korszakot alkotó költői géniusza hatását, kivált
nyelv és szellem tekintetében, érezte a szinpad is. E mellett ő volt a
Nemzeti Szinház első kritikusa, a ki a szinház megujításától fogva
éveken át fáradhatlan figyelemmel kisérte az előadásokat s jeles
kritikáival nem csekély mértékben segíté elő a szinészek és drámairók
művészibb törekvéseit. Ő az első magyar szinkritikus, ki megérdemli e
nevet, s az _Athenaeum_ nagy befolyását a drámairókra és szinészekre
senki sem tagadhatja, ki ismeri akkori viszonyainkat. Sajnáljuk hogy e
kegyeletes nap ünnepélyességét némi gáncscsal kell megzavarnunk. Egyik
laptársunk azt jegyezte meg, hogy kettős világítással és jobb zenével
kellett volna a szinháznak megünnepelni e napot. Mi szivesen elengedjük
mind a kettős világítást, mind a jó zenét, de nem engedhetjük el
Vörösmarty jámbusainak csonkítását, változtatását, mely az egész előadás
alatt többször sértette fülünket. Nem mondhatni, hogy szinészeink ne
igyekeztek volna emelni azt est ünnepélyességét. Kivált Jókainénak volt