Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 12

«Szegényedő franczia aristocraták, vegyétek el a gazdag polgárok
leányait, gazdagodó democraták, házasodjatok az aristocratiába, s
mindketten támogassátok a kormányt.»



1866


A BENOITON CSALÁD.
Vigjáték 5 felvonásban. Irta Sardou Victor, forditotta Csepregi Ferencz.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1866 május 16-án.
Sardou az ujabb franczia vigjátékirók között kétségkivül a legjelesebb
tehetség, de nekünk ugy tetszik, hogy ez se neki, se a franczia
költészetnek nem válik nagy dicsőségére. Semmi sem bizonyitja annyira a
franczia költészet hanyatlását, mint az, hogy vigjátéka is hanyatlik.
Ebben mindig kitünő volt a franczia, legkitünőbb az összes európai
költészetben; másban az olasz, spanyol, angol és német mindig tudott
hasonló vagy nagyobb költőt szembeállítani a francziával, de Molière
minden vigjátékirót felülmul s általában a franczia vigjátékot egy
nemzet költészete sem multa felül. Emlékezzünk csak vissza a franczia
költészetnek 1848 előtti korszakára. Scribe nem állott egyedül, jeles
társak környezték. Sokban gáncsolhattuk őket, de el kellett ismernünk
bennök a találékonyság gazdagságát, az önkénytelen vidámságot, s a forma
erős érzékét. Ideálismusok nem volt fennszárnyaló, a molièrei mélységet
egyik sem közelitette meg, de nem hiányzott bennök se az eszmei
tartalom, se a józan tapintat. Most mind ennek napról napra kevesebb
nyomaira találhatni s valóban irigyelnünk kell azt a boldog
együgyüséget, mely egy magyar tárczairóval a napokban azt mondatta: «Ha
Sardounak ideje volna hozzá, kétségtelenül Molière volna.»
Mi most a franczia vigjáték? Egy csoport genreképnek cselekvénybe
erőltetése benső organismus nélkül. A genreképek közül ezt, vagy amazt
érdekesnek, hűnek találhatod, de a valódi drámai cselekvényt hiában
fogod keresni. Régebben ha semmi egyéb nem volt is francia vigjátékban,
a fejlődő és kerek cselekvény soha sem hiányzott. A drámai formát, mint
a hatás egyik főeszközét mindenki tiszteletben tartá, Sardou ezt becsüli
legkevesebbre. E legujabb vigjátékának legalább is két felvonását veszi
igénybe az expositiv, s csak a harmadikban kezdődik a bonyolódás. S ez
még nem elég. A két első felvonás alatt azt hiszszük, hogy a mű hőse
Champrosé marquis, ki házasodni indul a világba, s kit Clotilde
barátnője bevezet a Benoiton családba. Benoiton egy meggazdagodott
gyáros, kinek három leánya s két fia van. A leányok legnagyobbika Mártha
férjnél van, a más kettő Jeanne és Camilla hajadonok. Mindenik fényüző s
az ujabban lábra kapott hóbortos divat bolondja. Anyjok nem gondol velök
és sohasem ül otthon. A két fiu közül a 10–12 éves Fanchonnak
gyermekjátéka is speculatio, a nagyobbik Theodul pedig egy korhely
diákocska. Ide járul még a család ismerőse, Adolphine, egy agg szűz, ki
festi magát, czifrán és izléstelenül öltözködik; továbbá két gavallér,
Stephen, Benoiton unokaöcscse, ki Camillának udvarol, Formichel Pendent,
ki pénzeért Jeannet akarná elvenni. A két első felvonás leginkább azzal
telik el, hogy személyeit a szerző széltiben-hosszában bemutatja, mintha
nem is drámát, hanem regény akarna irni. A szinpadon, épen mint az
utczán nagy sürgés-forgás, de a cselekvény áll, nem halad. Látunk egy
csoport csodásnál csodásb női öltözéket, de a jellemek fejlődését hiába
várjuk. E két első felvonás oly képhez hasonlit, melynek nincs háttere,
minden előtérben van, s a legkiáltóbb szinek vegyitvék össze. Ha valami
kiemelkedik, az leginkább az a körülmény, hogy Champrosének megtetszik
Jeanne s minden arra mutat, hogy ők fogják képezni a cselekvény
központját.
Azonban várakozásunkban csalatkoznunk kell. A harmadik felvonásban az
egész cselekvény Benoiton nagyobbik leánya, Mártha és férje, Didier
közül kezd forogni. E jó ember egészen üzletének él, hogy családjának
minél fényesebb jövőt biztositson. Elhanyagolja nejét, ki ugyan nem
keres udvarlót, de vadászsza a mulatságot, pazarol és bolondja a
divatnak. Végre Didier Clotilde figyelmeztetésére megbánja, hogy oly
keveset foglalkozott családjával, s egy pár órát szentel nejének.
Először is összevesznek. Mártha nem akar felhagyni a divatkorsággal,
Didier megtiltja neki bizonyos szörnyű drága csipkeszegélyzet
megvásárlását. Mártha azért is megveszi. A férj dühbe jő, s mert nem
tudhatja, hogy neje honnan kapott reá pénzt, gyanakodni kezd
Champroséra. Azt hiszi, hogy nejének kedvese. E gyanut megerősiti benne
Adolphine pletykája, mely szerint Martha és Champrosé még Dieppeben
megismerkedtek egymással és később Párisban is találkoztak. Kinozza a
féltékenység, pedig ok nélkül. Mártha azt a pénzt, melylyel ama drága
csipkeszegélyzetet vásárolta, egy lóversenyi fogadáson nyerte. Hogy
miért nem vallja be ezt férjének, nem érthetni eléggé. Bajosabb a másik
gyanu alól kitisztítni magát. Ő ugyan ismeri Champrosét, de sohasem volt
kedvese. Dieppeben ismerkedtek meg véletlenül, Martha uralmában a
szerencsejátékhoz folyamodott, vesztett s nem volt miből fizetnie.
Champrosé elég udvarias volt megkinálni erszényével. Martha Párisba
érve, irt Champrosénak s találkozást, kért töle, hogy visszafizethesse
adósságát. Ennyi volt köztük minden viszony. De a férj féltékenysége nem
enyhül, sőt növekedik, mert Clotilde Champrosénak az adósság ügyében
Marthához irt leveleit, azt hivén, hogy Márthára nézve compromittáló is
lehet bennök, elégeti épen akkor, midőn a férj a szobába lép.
A férj most már egészen hűtlennek hiszi nejét, annyira, hogy saját
gyermekét sem tartja magáénak, hanem a Champrosénak. Clotilde bajba
ejtvén barátnőjét, meg is akarja menteni. Valami ötlik eszébe, mit
bizvást elengedtünk volna vínni neki mind a költőnek. Didier gyermeke
beteg. Clotilde fölhasználja az eseményt s az atyának, épen midőn
Champroséval társalog, azt adja tudtára, hogy gyermeke meghalt. Didier e
hirre megrendül, mig Champrosé csak udvariasan sajnálkozik. Clotildenek
épen ez kellett. Fölfejti Didiernek, hogy ha Champrosè atyja volna
gyermekének, bizonyosan elárulta volna magát fájdalmával, de minthogy ez
nem történt, megnyughatik saját atyaságában. S Didier csakugyan
kigyógyul gyanujából, féltékenységéből, s minthogy Martha már azelőtt
kigyógyult divatkorságából, boldogul élnek.
E jelenetnél otrombább valamit rég nem láttunk a szinpadon, s nagyon
csodálkozunk, hogy akad magyar kritikus, ki azt Salamon itélete merész,
de azért épen nem rosszul alkalmazott körüliratának nevezi. A jelenet
cynikus oldalát nem is emlitjük; lehet, az iró azt hitte, hogy Salamon
itéletének hasonmását irja, de valósággal parodiáját irta meg. Salamon
itélete igen természetes és jól számitott, de a Clotilda ötletében egy
csepp józan ész sincs. A salamoni anyák egyike biztosan tudhatta, hogy a
gyermek az övé, de vajjon, Champrosé, ha valódi udvarló lett volna is
honnan tudhatta volna azt, hogy a gyermeknek valósággal ő az atyja, sőt
honnan maga Martha is? Didier azzal, hogy Champrosé közönyén
megnyugszik, valósággal bárgyuságot árul el, pedig a szerzőnek nem ez
volt czélzata. Ily gyönge lábon áll a cselekvény, ily formátlan valami
az egész vigjáték. Husz személye van, s nyolczczal is el lehetett volna
igazitani az egészet; öt felvonásból áll, s háromba is bele fért volna.
De akkor hova lesz az a sok szellemes és szellemtelen fecsegés, melylyel
az ujabb franczia vigjátékirók a cselekvény s általában a drámai forma
hiányát hiszik pótolhatni? Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a mi
közönségünk is megsokalta s másodszor kurtitva kellett előadni e
kivül-belül hosszu vigjátékot. A mi jó e vigjátékban, az egy pár
genreképi jelenet, melyek leginkább a cselekvény mellékágaiban
jelentkeznek. Sardou sokat megfigyelt az életben, s ügyesen tudja
itt-ott alkalmazni. Egy pár találó genrekép, egy-két jó ötlet ritkán
hiányzik műveiben. Kár, hogy csak jeleneteket ir, s nem egész darabot,
és személyeit csak egy pár jelenetben festi érdekesen és hiven s nem tud
valóban élő embereket alkotni. Egy franczia kritikus ezt jegyzi meg
róla: «E pillanatban a föld mindkét féloldalán nincs oly ügyes és
elbüvölő bábtánczoltató, mint Sardou, de végre is csak bábtánczoltató.»
Valóban e legujabb vigjátékának személyei is csak bábok. Nem báb-e az
öreg Benoiton, ki megengedi leányainak az oktalan pazarlást s mégis ugy
örül egyik fia takarékos, sőt nyereségvágyó szellemének s végre is egyik
leányát hozomány nélkül adja férjhez?
Nem báb-e Camilla, ki addig nem akar Stephenhez nőül menni mig nem lesz
egy pár milliója, azután hozzá megy hozomány nélkül is, csupa
szerelemből, kedélyének minden átváltozása nélkül? Nem báb-e Jeanne, kit
oly hamar kigyógyit egy lóversenyi kaland? S miért szeret bele
Champrosé? Nem szükség a szerelem indokait elmondani, de azt
megkivánhatjuk, hogy az, kit oly hibák ellenére is szeretnek, legalább
szeretetre-méltón legyen rajzolva. S nem bábok-e Didier és Martha,
kikben csak itt-ott láttunk némi szenvedélyt felcsillámlani, s kik oly
könnyen javulnak, hisznek és megnyugodnak? S miféle nő ez a Clotilde, ki
oly nagy ostora a jelenkori házaséletnek s mégis mindig házasitani
akarja az embereket? S mily erkölcsi leczkéket tart!
A szerző látván, hogy a cselekvény nem igen magyarázza meg művét, e
nővel magyaráztatja meg.
Jaj annak a vigjátéknak, mely cselekvény helyett erkölcsi
predikácziókban keresi az erkölcsi hatást s az erkölcsöt cynismussal
tanitja.


BÁNK BÁN.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1866 május 28-án.
Hagyjuk Sardout, ki, egyik collegánk szerint a mint fennebb is emlitők,
kétségtelenül Molière lehetne, ha volna ideje hozzá, s térjünk át egy
magyar költőre, ki ugyan, ha akart volna sem lehetett Shakspeare, de
Shakspearevel sokkal több rokonságban van, mint Sardou Molièrevel.
Katona Józsefet értem, kinek Bánk bánja május 28-án került szinpadra.
Megvaljuk, kissé rosszul éreztük magunkat a szinházban. Bizonyos
melancholicus hangulat nehezült kedélyünkre. Szegény Katonát, ugy
látszik, hogy épen ugy üldözi a sors halála után, mint életében. Mig
élt, a censura művének csak kinyomatását engedte meg, s nem egyszersmind
előadatását is. Halála után enyhült a szigor s a szinmű a maga
valóságában adathatott elő, de csakhamar bekövetkezett a Bach kormánya,
Bánk bán leszorult a szinpadról, s midőn ujra megengedték, kegyetlen
törléseket tettek benne. Bach megbukott, de azért a legmonarchikusabb –
bár alkotmányosan monarchikus – költő szinműve a régi értelmetlen
törlésekkel adatik. Nem lehetne-e ujabban censurára küldeni? Nem
hiszszük, hogy a mostani censura kitöröljön oly helyeket, melyeket a
Metternich alatti censura megengedett, s melyek csak aesthetikai
tekintetben fontosak, de minden más egyébből ártatlanok. De Katona Bánk
bán-ját nem csak a Bach kormánya alatti censura tollazta meg, hanem a
szinházi rendezőség is. Kétszeresen megcsonkitott Bánk bánt kell
látnunk. Elismerjük a rendezőség jogát a szinművek szinpadra
alkalmazásában, s nem vitatjuk el ezt tőle egy Shakspeare irányában se,
de megkivánjuk, hogy e jog a maga korlátai közt s helyesen
használtassék. A rendezőség e szinművet egy pár oly kihagyással adatja,
melyeket helyeslünk. Az első jelenet kimaradhat, a Micz bán esetének
elbeszélése is a második jelenetben, de hogy a harmadik felvonásban,
Izidóra jelenete, a negyedikben a tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik
és tizenharmadik rövid jelenetek miért maradnak ki, valamint az utolsó
felvonásban azok az ok nélküli kurtitások mire valók, teljességgel nem
értjük.
Katonát más tekintetben is üldözi a sors. Midőn szinműve megjelent, az
irodalom hidegen fogadta, a kritika mellőzte. A szinészeké az érdem,
hogy kiemelték a feledékenység porából. Most az irodalom méltányolja e
szinművet, de a szinészek, ugy látszik, nem igen kedvelik, mert ritkán
hozzák szinre, ha pedig szinre hozzák, rendesen elrontják. Ez előadást
valódi botránynak neveznők, ha Jókainé, Felekiné és Tóth nem képeznének
kivételt. Jókainénak Gertrud szerepe majd mindig sikerül. Ugy látszik,
inkább otthon van a méltóság, a büszke de hideg szenvedélyek, mint a
megolvadt érzések világában. Illett reá Ottó mondása: «Rettentő királyi
néném!» Felekinének az első jelenet nem sikerült ugyan, de annál inkább
a többi, kivált a harmadik és negyedik felvonásban. Felekiné Melindája
az első felvonásban igen tüzes és sértett volt. Melinda, az igaz, sértve
érzi magát, de egyszerű érzelmességénél fogva inkább szenvedő, mint
erélyes. Midőn Ottó térdel s ő előtte Bánk bánt említi, az inkább mélázó
hangulat, s csak a végén megy át némi erélybe. Leginkább méltányoljuk
Felekiné Melindájában azt, hogy a tébolyodott Melinda lucidum
intervallumait jól megkülönböztette a valódi őrült rohamoktól, melyeket
más szinésznőink összezavarnak. Tóth Biberachja kitünő volt, csak
kettőre figyelmeztetjük. Először midőn Ottónak tanácsot és porokat ad,
vigye jól félre Ottót s beszéljen lassabban, a mint a költő utasitásában
áll. Tóth a szin közepén oly hangosan beszélt, hogy az elrejtőzött Bánk
bán is könnyen meghallhatta. Másodszor, midőn Ottóval összevesz, egy pár
helyt tüntessen fel némi szenvedélyes fölindulást. E hideg, ravasz
embert csak egyszer hagyja el nyugodtsága s akkor is pórul jár; erre
sulyt helyez a költő. Lendvay Bánk bán szerepét teljesen tönkre tette.
Már külső alakja sem volt jó. Bánk bán nem ifjoncz, hanem ötven felé
járó férfiú, a mint azt Tiborcz szavaiból is kivehetni. Lendvay a
fönséges, önmagát emésztő, és mély szenvedélyű férfiú helyett, minden
tekintetben egy puzdori lármás ifjonczot állított elénkbe. Még ennél is
nagyobb baj volt az, hogy szerepét igen sok helyt nem értette. A sok
közül csak egyet említek, midőn a második felvonásban Bánk Biberachhoz
igy szól:
Ember! ha még késő nem volna – Oh
Angyal szerezd meg üdvösségemet! mind a két sort Biberachhoz intézte,
holott csak az első sort kell hozzá intézni, a második sor felkiáltás
védangyalához, mintha azt mondaná: oh istenem segits! – Petur bánt
Szigeti játszta, nem neki való szerep s csakugyan az indulatos, magát és
mást örökösen izgató békétlenből egy phlegmatice elégületlen táblabirót
alkotott. A kisebb szereplők közt csak Paulai nem rontott, ki Ottót
játszta. Tiborcz és Mikhál mindent össze-vissza beszéltek, s
összerontották Katona legszebb gondolatait. Hát mit mondjunk arról a
zászlós urról, ki Pontio di Cruce levelét olvasta fel? A legkisebb
szerepeket kivált tragédiákban mindig choristák játszák, kiknek
legtöbbje jól énekelhet ugyan, de értelmesen beszélni nem tud. Miért nem
játszhatnák az ilyeneket harmadrendű szinészek, vagy ha ezekből nem
telik, oly choristák, kik tudnak beszélni? Ha ezekből sem telik, ott van
a conservatorium, melynek növendékei, uj szabályok szerint, szinházi
gyakornokok is egyszersmind. Ily csekély szerepekben föl lehetne
használni őket. Lehangolva tértünk haza a szinházból s e benyomás alatt
irunk. De talán elég is a gáncsból. Jól tudjuk, hogy tragédiánk legfőbb
bajain nem segithet se kritika, se országgyülés, se igazgató, se
rendező, de a kisebbeken segithetnének valamit a szinészek, az igazgató
és rendező. Ily mű, mint Bánk bán, több készületet érdemelne meg; e
halhatlan mű nem soká oda jut, hogy csak az operaszövegből fogja élvezni
a közönség.



1867


A FRANCZIA CLASSIKAI DRÁMÁRÓL.
Néhány vonással rajzolni szándékozom a franczia classikai dráma
aranykorát. Bocsánatot kell kérnem, hogy részletes és kimerítőbb
tanulmány helyett csak töredékes vázlatot nyujtok s mintegy előre
lehangolom olvasóim várakozását és részvétét. De ily vázlat sem épen
fölösleges irodalmunkban, hol a franczia classikai drámáról oly keveset
irtak s talán szempontjaim annyiban némi érdeket gerjeszthetnek, a
mennyiben épen olyan távol állanak a franczia kritika túlzó
dicsőítésétől, mint a németek öntetsző s olykor alap nélküli szigorától.
A classicismus a költészet egyetlen nemében sem gyakorolt oly jótékony
hatást, mint a drámai költészet terén. Az eposban, lyrában nem szült
semmi nagyobbszerűt, leginkább csak formaérzéket költött fel, de a
drámai költészet fejlődésére, különösen a tragédiára, lényegesen,
bensőleg folyt be. Bátran kimondhatni, hogy a classicismus kovásza
nélkül majdnem lehetetlen lett volna kifejlődni a keresztyén tragédiának
a mysteriumokból. E benső hatás kiváltképen abban rejlik, hogy a
tragikum kiképzését elősegítette. A keresztyén drámai költészetben
mindenütt a vígjáték fejlődött előbb s csak azután a tragédia,
ellentétben a göröggel, hol a komédia csak követte a tragédiát. A
keresztyén komédia már fejlődésben volt, midőn érintkezett a
classicismussal, s az életből meríthetve, inkább fejlődhetett, mint a
tragédia, mely sehogy sem tudott kibontakozni a mysteriumok szűk és
tragikaiatlan köréből. A keresztyén komédiának leginkább csak forma
tekintetében kellett a classicismus iskolájába járni, a tragédiának
valami egyébért is. A görög tragédia könnyebben fejlődhetett, mint a
keresztyén, mert a mythos, melyből kiindult, szoros kapcsolatban volt a
nemzeti mondakörrel. Egy szóval a görög vallás nemzeti volt s a
hitmondák a nemzeti történelemnek úgyszólva őskorát képezték. A
mysteriumok tárgya általános volt, mint maga a keresztyénség, s nem volt
kapcsolatban a nemzeti mondakörrel. A görög hitmondákban, melyek a görög
tragédia első tárgyait szolgáltatták, sokkal több volt a tragikai elem,
mint a bibliai történetekben, a szentek életében, melyek az
önmegtagadást, szenvedést és martyrságot dicsőítették. A középkori
spiritualismus siralomvölgyének nézte a földet, a megpróbáltatás
szenvedéseinek az életet, az igazságtalanság és bűn diadalainak az
emberi eseményeket s a jutalmat és büntetést egészen a túlvilágra
helyezte. Ily felfogás nem kedvezhetett a tragikum kifejlődésének, mely
a tévedések és bűn nemesisét már e földön felmutatja. A görög hitmondák
kérlelhetlen fátuma, kegyetlen nemesise főelemét képezte a görög
tragédiának s folyvást táplálta fejlődését. A keresztyén szellem fönsége
alkalmasabb volt ugyan egy újabb és mélyebb tragikum levegőjét
előkészíteni, azonban középkori egyoldalúságából a classicismusnak
kellett kiemelni, hogy az emberi életet, a szenvedélyek küzdelmét más
szemmel tekintve, itt a földön is keresse Isten kezét, azaz az erkölcsi
világrend benső kényszerűségét. Valóban a classicismus érintésére indúl
fejlődésbe mindenütt a keresztyén dráma s kezd tragédiává emelkedni.
E vegyület, e képződés különböző alakulásokat vesz föl, melyek közül
legkifejezőbbek a spanyol, angol és franczia dráma. A két elsőben a
classicismus nem tudott erőt venni a romantikai elemeken, de nagyban
elősegítette fejlődésöket. A franczia drámára nemcsak bensőleg hatott,
hanem külsőleg is: teljes győzelmet vőn rajta s merev rendszerré
erősödött. Föltünő, hogy a classicai rendszer a dramaturgiában a
francziáknál fejlett ki legélesebben s nem az olaszoknál, kik mintegy
örökösei voltak a classicai műveltségnek s kikre a classicismus hatása
nemcsak irodalmi volt, hanem politikai is, mert a hajdani Róma nagysága
fölébresztette bennök szétdaraboltságok fájdalmát, az idegenek
gyűlöletét, Itália egysége eszméjét, mely visszakövetelte Rómát egy új
köztársaság vagy császárság fővárosának. E jelenség okait épen nem nehéz
fölfejteni. Olaszország nagy epikusa, Dante, romantikus irányú volt,
hatalmas szelleme roppant befolyást gyakorolt az olasz irodalom
fejlődésére; Olaszország szétdaraboltsága, mely nélkülözte a központot,
szintén akadályozta az ízlés egyoldalú fejlődését, de különben is az
olaszok leginkább a vígjátékot és dalművet kedvelték, mely utóbbi a
classicai tragédiából fejlődve, mintegy pótolta azt. Ellenben
Francziaországban nem nagy epikusok virágoztatták föl a költészetet,
hanem nagy drámaírók; a dráma volt a költészet legkedveltebb neme, XIV.
Lajos udvara, akadémiája, Párisban központosított Francziaországa
fegyelmezte az izlést s a classicismust tűzte ki eszményül.
Jodelle (1533–73) volt az első franczia költő, ki classicai minták
szerint irta drámáit. Tragédiái között _Cleopatra_ és _Dido_ a
nevezetesbek. Cleopatra prológja bár durván, de élénken kifejezi azt, mi
később a classicismus egyik főirányává fejlődött: a népies megvetését.
Jodelle pöröl benne a _Confréries de la Passion_ társaságával, hogy csak
a fapapucsos nép számára irja és játsza színműveit. Ő magasb színvonalra
akar emelkedni, s megpróbálja a görög tragédia külsőségeit, szelleme
nélkül. Azonban az ujság, az ó-kori történelemből kölcsönzött nevek,
bizonyos szokatlan ünnepélyesség, a pathetikus ékesszólás kisérletei
meglepték a közönséget. Jodelle barátjai a siker lelkesülésében
fölajánlották neki a görög tragédia kecskebakját s mondják, hogy
áldoztak is volna egész pogány módon. E classicai külsőségek lassanként
meghonosodtak a franczia színpadon s némi csira bensőleg is fejledezni
kezdett. Jodelle-t Garnier (1534–90) követte, ki a latin drámát vette
példányul és Senecából merítette lelkesülését. A magán- és párbeszéd
sententiosussága, mely később a franczia classicismus oly jellemző
sajátsága lőn, Garnieren kezdődik. Garnier nemcsak a latin tragédia
utánzását csatolta a görögéhez, hanem más tekintetben is szélesítette a
classicismus körét. Hozzá nyúlt a görög és római tárgyakon kivül a
bibliai történetekhez is, mit Corneille _Polyeucte_-ben, Racine _Esther_
és _Athalie_-ban követett is. De Garnier sententiosus bölcsesége és
szabatos verselése nem elégítette ki a közönséget, mely cselekvényt
várt. Hardy (1560–1630) épen ezt igyekezett adni, ki nem kötötte magát
kizáróan a classicai mintákhoz, hanem egyformán fordult mindenüvé,
honnan csak kölcsönözhetett. Írt Jodelle és Garnier szellemében,
utánozta az olasz pasztoralét, a spanyol drámát. Összevegyítette az
ó-kori színpad chorusait, dajkáit, hirnökeit az olasz Pantalonnal és a
spanyol Matamoreval, de a cselekvényre több gondot fordított, mint
elődei s némi visszahatásnak adott kifejezést a fejlődő classicai
tragédia drámaitlansága ellenében. A romanticismus egy darabig még
mintegy küzdeni látszik a classicismussal. A szomszéd Spanyolország
fejlettebb drámairodalma, mely romantikus irányú, még folyvást hatással
van a franciára, annyira, hogy a győzelmes classicismus egyik hősének
Corneillenek is első tragédiáján, _Cid_-en, még némi romantikus
szellemet érezhetni.
A XVII. század közepén és végén teljes győzelmet ül a classicismus
Franciaországban. E korszak hősei Corneille Péter, Racine János és
Moliére (Jean Baptist Poquelin). Amazok a tragédiát emelték a tökély
magas fokára, emez a vígjátékot. Corneille 1606. született Rouenben s
ugyanott halt meg 1684-ben. Mintegy harminchárom drámát írt, melyek
közül legnevezetesbek: _Cid, Horace, Cinna, Polyeucte_. Racine 1639-ben
született Ferté-Milonban, meghalt 1699-ben Párisban. Legnevezetesebb
művei: _Andromache, Britanicus, Bernice, Bajazet, Iphigenia, Phädra,
Esther_ és _Athalie_. Molière 1622-ben Párisban született, s meghalt
ugyanott 1673-ban mint színész. Molière a vígjáték majd minden fajában
tett kisérletet és számos kitünő s nehány remek művet hagyott hátra.
Nemcsak a franczia classicismus, hanem az egész európai költészet
legnagyobb vígjátékírója. Főbb művei: _Tartuffe, Misanthrope, Fösvény,
Daudin György, Nők iskolája, Tudós nők, Képzelt beteg_.
E három költő legfőbb képviselője a franczia classicismusnak, mely
később mindinkább hanyatlott, de egész a jelen századig megtartotta
uralmát a franczia drámai költészetben. E drámai iskola kizáróan a görög
és római drámát tűzte ki eszményül s Aristotelesből merítette
szabályait, kit némely részben félre is magyarázott. Igy lett a franczia
dramaturgiában szigorú és áthághatlan szabálylyá a három egység elve, a
_cselekvény, hely_ és _idő_ egységéé. A franczia classicismus a
cselekvényegységet majdnem a görög drámák értelmében veszi, melyeknek
cselekvénye nagyon egyszerű volt. A bonyolúltabb cselekvényt nem tartja
megegyeztethetőnek a cselekvényegységgel s kizárja a romanticismusnak
mind gazdagságát, mind változatosságát. A franczia classica dráma kevés
személylyel a legegyenesebb vonalban siet célra s bizonyos ünnepélyes
magas stylt követel s innen egyszerűségében néha szegény, egyhangú és
szabályos ünnepélyessége bele-bele esik a hideg pompába. Az idő
egységének elve Aristoteles félreértésén alapul, ki csak annyit mond,
hogy jó, ha a dráma hajnaltól alkonyig lefoly, de azt tanácsként mondja
s nem állítja föl, mint szigorú szabályt. A görög drámairók műveiben nem
is találhatni e szabály igazolását. A dráma foly, de nem tudjuk, egy
vagy két nap alatt folyt-e le. A költők általában nem jelölik meg az
időt, bár némely dráma cselekvénye lefolyásának idejét okoskodás utján
több napra is tehetni. Például Sophokles «_Trachisi nők_» czímű
tragédiájában a Thessaliából Euboeaig terjedő tengert háromszor hajózzák
be a személyek, mi bajosan eshetett meg egy nap alatt. Azonban Sophokle
nem jelöl meg se napot, se órát; a cselekvény a nélkül foly le, hogy az
időt valaki emlegetné. Az igaz, hogy számos görög tragédia egy nap alatt
foly le, de a görög drámának fő elve úgy látszik az volt, hogy az idő
mennyiségéről ne tájékozza hallgatóit.
A helyegységről épen hallgat Aristoteles s vannak oly görög drámák,
melyekben változik a szín. Azonban azon körülményből, hogy a legtöbb
görög drámában nem változik a szín, azt következtették a franczia
classicusok, hogy az egyik föltétele a tökélynek s mint ágháthatlan
szabályt állapították meg. Hogy a görög tragédia az idő folyamát nem
jelölte meg, többnyire egy helyen történt, az nagyobbrészt némely külső
körülményből folyt. A görög dráma nem oszlott felvonásokra s a
nyugpontokat a chorus töltötte be, mely közbeszólásával folyvást kisérte
a cselekvényt. A chorus állandósága maga után vonta a hely állandóságát,
de a görög tragédiák különben is csak nehány jelenetből állottak s a
kifejlődés előtti úgynevezett pathosz jelenetekre fektették a fősúlyt, s
így erőltetés nélkül lehetett egy helyre összpontosítani a tragédia
személyeit. Másfelől a görög tragédiaírók trilogiákat irván s az
egymásból folyó hármas darab terjedelmére nézve nem levén több egy mai
drámánál, könnyebben mellőzhette az idő folyama megjelölését s a hely
változását egy-egy részben, miután a második rész már más helyt
történhetett, és hosszú idő választhatta el az elsőtől. A franczia
classicusok elvetvén a chorust, nem írván trilogiát s általában
szinpadjok más alkatú levén, nem volt szükséges, hogy külsőségeiben is
utánozzák a görög tragédiákat. Az idő és hely egysége jármába hajtván
fejöket, kénytelenek voltak lemondani sok alkalmas tárgyról, vagy a mit
feldolgoztak, nem egyszer erőltetni kellett, hogy egy nap alatt s egy
helyen történhessék. E szabály leginkább a tragédiára volt kártékony
befolyással, a vígjáték kevésbbé érezte, mert tárgyai inkább
megtűrhették.
Azonban a franczia classicismus nemcsak e szabályokon alapúlt. A görög
tragédiák utánzása mindinkább kiemelte a franczia drámát a romantikus
elemekből. A romanticismus nemzeti hagyományokból merítette leginkább
tárgyait; a classicismus megvetette hazája történetét s az ó-korba,
távol világrészekbe menekült. A tragédia fönségét nemcsak a régiségben
kereste, hanem kizáróan az ó-kori régiségben. Amazt indokolhatni, mert a
régmultban már magában fönség rejlik, az idő fönsége, s inkább engedi
nagyítani a körvonalokat, mint a jelen, de emez ismét oly egyoldalúság,
mely még szűkebbé tette a classicismusnak különben is szűk körét.
Előszeretettel viseltetett a görög és római mondákhoz, történetekhez s
legfeljebb csak az ó-kor barbar királyaiért és héber mondáiért tett néha
kivételt. Corneille és Racine hazájok történetéből egyetlen tragédiát
sem irtak s elfordultak a nemzeti mondáktól, melyek az epikai s drámai
költészet legmélyebb forrásai. Csak a vígjáték vette tárgyait a franczia
életből, mert a jelennel levén kénytelen foglalkozni, nem mellőzhette
nemzetét. Innen van, hogy a franczia classicai vígjáték már tárgyainál
fogva sokkal nemzetibb, mint a tragédia, más tekintetben is szabadabb
mozgású és kevésbbé egyoldalú. A franczia classicai tragédia tárgyaiban
még bizonyos állami és társadalmi ranghoz is kötötte magát. Főszemélyei
csak királyok és királynők, hercegek és hercegnők, vezérek és hősök
lehettek s alább szállani nem tartotta megegyeztethetőnek a tragédia
fönségével. Annyi igaz, hogy az állam és társadalom legmagasb köreiben a
szenvedély korlátlanabbúl nyilatkozhatik s a tévedés és bűn megrázóbb
catastrophot idézhet elő, s mindig fogékonyabbak vagyunk az oly emberek