Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 10

fölleplezve, érthetőbbé tette volna e jellemet. Midőn Luiza a kezeit
megcsókolni s megkérni akaró Vurmot gunyosan visszautasítja, Tóth egy
arczvonással, egy mozdulattal sem éreztette a megvetett szerelem dühét,
melyet elnyomni igyekszik, hogy nyugodt maradhasson, inkább csak
mosolyogni látszott a leány felindulásán. Szóval Tóth Vurm jellemét
annyiban érthetlenné tette, a mennyiben egy minden indok nélküli
gazembert állított elő. Ezt jól adta, de mi a Schiller Vurmját
óhajtottuk volna látni. Egy szerepet sokfélekép lehet felfogni, de ha
érthetlenné teszszük, az mindig hibás felfogás.
A többi szereplők ezek voltak: Komáromy (Walter), Szilágyi (Miller),
Benedek (Kalb.) Komáromy nem arathatott sikert a kemény, zord jellemű
elnök szerepében; őt természete, hangja, mozdulatai inkább a lágyabb,
szelidebb jellemek ábrázolására teszik alkalmassá. Igazságtalanok
volnánk, ha e szerepből itélnők meg. Szilágyi játékát sem akarjuk
bonczolni, mert félünk, hogy igazságtalanok leszünk hozzá is. Miller
határozottan az ő szerepköréhez tartozik ugyan, azonban valahányszor
Szilágyit Szentpéteri fő szerepeiben látjuk játszani, hajlandók vagyunk
kevesebbre becsülni játékát, mint a mennyit talán valóban ér. Lehet az
az oka, hogy Szilágyi Szentpéteri némely külső fogásait eltanulta,
mindjárt eszébe juttatja az embernek Szentpéterit, s ez emlék oly
kedvezőtlen Szilágyira nézve, hogy könnyen elfogulttá teheti
itéletünket. Egyébiránt vannak Szilágyinak oly szerepei is, melyekben
semmi se zavarja élvezetünket, méltánylatunkat. Ilyen például Szigligeti
Lelenczében a notárius szerepe, melyet Szilágyi igen jól játszik. Ő is
mint szinészeink legtöbbje, némely genre szerepben legjobb. A genre
uralkodik most drámában, szinészetben egyaránt, s átalában az ujabb
szinészi nemzedék egészen ide szegődik. Benedeknek is ebben van főereje.
Mai játékának nem volt valami feltünőbb fény- vagy árnyoldala. Csak
egyetlen egy jelenetét kell élénken hibáztatnunk. Midőn Ferdinand rá
támad, mellbe ragadja, vallatja, oly nevetségesen rángatózott, oly
hahotára fakasztotta a közönséget, hogy Ferdinand jelenetének el kellett
veszni, még akkor is, ha Lendvai valami rendkivül szépen játssza. Ha
valaha, ilyenkor kell mérsékelni magát a szinésznek. A Ferdinand dühe a
fő, s nem a Kalb félelme. Legfeljebb mosolyt idézhet elő, de azt is mi
hamar el kellene nyomni a Ferdinand iránti részvétnek. E megjegyzés
egyébiránt nemcsak Benedeket illeti, hanem szinészeink legtöbbjét is. Az
ily jelenetek ritkán sikerülnek szinpadunkon s mindig a fennebbi ok
miatt.


STUART MÁRIA SKÓTHONBAN.
Korrajz 5 felvonásban. Irta Zichy Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1865 márczius 24-én.
A magyar journalistika sajátságaihoz tartozik a színkritika iránti
előszeretet. Ritkaság s mintegy kivétel, hogy lapjaink egy-egy regényt,
eposzt, lyrai gyűjteményt, történelmi vagy bölcselmi munkát
megbíráljanak. Boldog Magyarországban sok mindent szerkeszthetni,
írhatni, a nélkül, hogy az illető háborgatástól tarthatna, sőt némi
siker, egy pár jó barát dícsérgetése majdnem kitünő íróvá idősítheti az
embert. A drámaíró nem boldogul ily könnyen. A legszegényebb lapnak is
van színkritikusa, s egy-egy új drámához az egész magyar journalistika
hozzá szól. Sajátságos jelenség, de az még sajátságosb, hogy politikai
lapjainkban átalán véve sokkal jobb szinkritikákat olvashatni, mint a
szépirodalmiakban, bár ez utóbbiak annyit bajlódnak a szinházzal, mintha
az volna egyedül fontos a magyar nemzeti életben. Megvallom
gyöngeségemet, engem sokszor boszantanak a színkritikák, nem annyira
azért, hogy a jót gyalázzák, a rosszat dicsérik, noha olykor az is
megesik, mint inkább azért, hogy a jobb művekben ritkán dicsérik azt, a
mi valóban jó, a gyöngébb művekben pedig ritkán róják meg azt, a mi
valóban hiba, s a korlátoltság önteltségével a legtévesebb eszméket
hirdetik. Az ember néha hajlandó gáncsolni dicséretöket még akkor is, ha
különben helyén volna, s védeni az írót megrovásaik ellen még akkor is,
ha műve épen nem sikerült.
Ily kritikát olvastam nemrég a _Fővárosi Lapok_-ban Zichy drámájáról. A
kritika szigorú és éles. Távol legyen tőlem, hogy ezt hibáztassam. De
vajon megilleti-e e szigor a _Fővárosi Lapok_-at, melyek annyi gyönge
művet védtek s annyi érdemetlen dicséreteket osztogattak? S vajon, ha
valami, nem épen a szigor kötelezi-e a kritikust némi derekasabb
analysisre, s van-e ennek nyoma a _Fővárosi Lapok_ színkritikájában? A
_Fővárosi Lapok_ színkritikusa Zichy művét leggyöngébbnek tartja a
színpadunkon valaha előadott művek között, s még nem látott oly magyar
költőt, ki nálánál a drámairással könnyebben elbánt volna. A _Fővárosi
Lapok_ színkritikusának nagyon gyönge emlékező tehetsége van. A
_Szalmaözvegy_-től kezdve a _Mit csinálnak a szomszédban_ czímű
vígjátékig egy egész csoport mű van, melyeket a legszigorúbb műbíró is
gyöngébbeknek fog itélni Zichy művénél. A _Királylyal nem jó tréfálni_
czímű vígjátékot sem lehet egy sorba tenni vele, pedig e művet védték a
_Fővárosi Lapok_ még pedig oly absurd eszmével, hogy nem maradhatott
megrovás nélkül. Igaz, Zichy művének épen úgy nincs drámai organismusa,
mint egy más eredeti vígjátéknak, a _Király házasodik_ czíműnek, de van
legalább lélektani alapeszméje, mely amabban hiányzik, bár tecknikai
készségre nézve felülmúlja emezt. A _Fővárosi Lapok_ kritikusa tagadja,
hogy Zichy művének alapeszméje volna. «Se világosság, se értelem, se
eszme, se czél nem uralkodik – úgymond – e zagyvalékos képfűzérben.»
Miért tagadni azt, a mit akárki észrevehet. Zichy drámailag nem tudván
megtestesíteni alapeszméjét, annyi sebhető oldalt hagyott kritikusainak,
hogy teljességgel nem szükség őt oly oldalról is megtámadni, hol fedve
van s honnan könnyen visszapattanhat a legélesb kard is.
A ki csak félig figyelt e műre, könnyen átláthatta, hova czéloz a
szerző. Zichy nem Stuart Máriát akarta igazolni, hanem azt, hogy miért
lett e szerencsétlen királynő azzá, a mi volt s hogyan sodortatott a
körülmények és saját szenvedélye által oda, hol boldogságát és országát
egyaránt el kellett veszítenie. Oly nőt akart rajzolni, ki eléggé
szeszélyes egészen átadni magát egy-egy percz felindulásának, eléggé
könnyelmű tenni, tévedni minden meggondolás nélkül; de eléggé belátó és
vallásos megbánni, a mit tett, azonban valahányszor elfordítani
törekszik tévedése következményeit, mind nagyobb tévedésbe, sőt bűnbe
sodortatik, míg végre semmivé lesz. Ez alapeszmét eléggé kitünteti a
költő. Knox mindjárt az első felvonásban megtámadja a királynő vallását,
Murray pedig házasságra erőlteti. Mária csak azért is más férjet
választ, a katholikus Darnleyt; mindegy, bárki legyen; elég, ha csinos.
A királynő nem szerethetvén választott férjét, Riccióval ábrándozik, kit
férje megölet. Most már megutálja férjét, szabadulni akar tőle.
Bothwellt felbátorítják Máriának felindulásában kiejtett szavai, s a
légbe röpítteti Darnleyt. Mária eléri a mit óhajtott, Bothwelt különben
is szerette, de ím a bűn után visszariad tőle, bár nőül megy hozzá. A
közös bűn köti össze őket, többé nem válhatnak el, s a férj a bukás
örvényébe vonja magával együtt a nőt. Az események ez összefűzése
világosan tanuskodik a szerző alapeszméje mellett, melyet a _Fővárosi
Lapok_ kritikusa annyira tagad. Egészen más kérdés: megtestesítette-e a
szerző ez alapeszméjét, alakultak-e ez események valódi drámai
cselekvénynyé? Bizonyára nem. Részint a tárgy volt nehéz, részint a
szerző erőtelen. A történelmi események mintegy ragadták a szerzőt, hogy
sok mindent öleljen föl s az egyszerű cselekvény gyönge bonyodalmát
tűzze ki czélul. Alapeszméje magában véve ugyan tragikai, de azok az
események, melyekből ez felmerült, úgy a mint a történelemben állanak,
oly számosak, hogy belőlök három dráma is kitelik. Csaknem magoktól
három szakaszra oszlanak, melyek mindenikének külön hőse van. Csak Mária
személyisége tartja össze az egészet. Ilyen tárgy, a benne rejlő
tragikai alapeszme mellett is, inkább alkalmas regényre, mint drámára,
sőt Mária jellemének fejlődését is inkább kitüntetheti a regény
detail-rajza, mint a dráma gyors folyama, melyet csak erős és nagy
vonásokkal jelölhetni. A szerző, a helyett, hogy az anyag e nehézségeit
legyőzni igyekezett volna, még azzal tetézte, hogy épen nem törekedett
összpontosítani az események kiinduló pontját, sőt magokat az
eseményeket sem. Minden felvonásban egy új hős lép föl, a ki Máriára
nagy befolyást gyakorol: előbb Darnley, aztán Riccio, végre Bothwell.
Rendre, mintegy felváltva egymást, jelennek meg, s ha egyik végzett, a
költő eldobja s a másikat veszi elő. Ezt tehetni biographiában, de nem
drámában. Az egymás mellett, de nem egymásból folyó, s az egymás után,
de nem egymásra hatva föllépő események között nagy különbség van; a
dráma csak emezeket kedveli, s a Zichy művében több van amazokból. Ha
mindjárt az első felvonásban föllépnének Riccio és Bothwell, s
előkészítve látnánk valamit, a mi velök és általok fejlik: némi bensőbb
élet szállana e műbe. Így tableaura foszlik e mű; ott van ugyan
mindenikben Mária, de ez csak a meg nem testesülhetett, elvont alapeszme
egysége s nem egyszersmind a drámai cselekvényé. Ide járul még az is,
hogy a szerző Mária családi és politikai küzdelmeit együtt kívánván
rajzolni, sehogy sem tudta összeforrasztani e kettőt. Eleinte úgy
kezdődik a cselekvény, mintha a politikai, a vallásos pártok, melyek
szaggatják Skótországot, épen oly nevezetes szerepet játszanának e
műben, mint Shakespeare _Coriolán_-jában az aristocratia és democratia.
S íme, e küzdelemből csak az elején és végén látunk valamit, s ez
annyival nagyobb baj, mert ezáltal a kifejtés homályossá és erőtelenné
válik. Miért bukik Mária, azért-e, mert férje gyilkosához ment férjhez,
vagy mert ellenszegült az ország közvéleményének? A dráma, Bothwellel
való viszonyára helyezi a fősúlyt, de azt sehol sem látjuk drámailag
kifejezve, hogy e viszony mennyivel hozta erősebb összeütközésbe az
országgal, s mennyire folyt be lényegesen bukására. Azért fejezik be a
drámát, kik megkezdték. Knox és Murray, lemondatva a királynőt. Ez
helyes, csak az a baj, hogy e két urat a három felvonáson át nem látjuk
s a dráma inkább csak sejteti, mint megérteti Skótország politikai
küzdelme fejleményeit.
A _Fővárosi Lapok_ kritikusa, a helyett, hogy a dráma e gyönge oldalait
fejtegesse, furcsábbnál furcsább követelésekkel áll elő, melyek
valóságos æsthetikai forgalomzavarra mutatnak. Ime közülök a
legfurcsább: «Maga Stuart Mária is oly minden következetesség nélkül van
festve, hogy mindvégig nem jöhetünk tisztába vele. Zichy habozott
festésében s a ki a drámaírásban haboz, az – elbukott. Ő nem merte se
jónak festeni, se rossznak. Úgy látszik, sok mindent összeolvasott róla;
Buchanant, ki a skót királynőt a sárba rántá, épen úgy mint Lesliet, ki
őt az égbe emelte, de a különböző vélemények sokkal jobban megzavarták,
semhogy a szerencsétlen királynő egész alakká domborodott volna
képzeletében. A költők ábrándos, lobbanékony, költői királynőjéből itt
nem marad egyéb, mint egy sopánkodó, színeit mindig változtató silány
teremtés, ki pathetikusan szónokol és hitványul cselekszik. Se nagyon
erényes, se nagyon bűnös lenni nem tud; így se nem szeretjük, se nem
gyűlöljük, hanem csak unjuk». Lehet, hogy unjuk, de nem a fentebbi okok
miatt. Pusztán csak jó, minden tévedés és bűn nélküli emberből még senki
sem alkotott se drámai, se tragikai hőst s nem is fog soha. Ha Zichy
csak jónak merte volna festeni Stuart Máriát, épen oly kevéssé értett
volna a drámához, mint a _Fővárosi Lapok_ birálója. A mit a biráló
hibának tesz ki, az tulajdonkép legjobb a darabban, nem ugyan
kivitelben, hanem felfogásban. Shakespearenak nem egy drámai hőse van, a
ki se nagyon erényes, se nagyon bűnös nem tud lenni, ki pathetikusan
szónokol s hitványul cselekszik, a ki változékony, vagy ha tetszik
következetlen, egészen a _Fővárosi Lapok_ felfogása szerint. Ilyen
például Coriolán. Nem oly erényes, hogy legyőzze büszkeségét, de oly
bűnös sem, hogy végigjátszsza hazaáruló szerepét s Róma falai alól el ne
veresse seregét. Szereti hazáját, jobban mint ellenségei, a néptribunok,
s mégis elég következetlen és elég hitványul cselekszik, hogy midőn
hazaárulónak mondják és száműzik, elmegy és valósággal hazaáruló lesz.
Vajon, a ki a drámában haboz, s hősét se egészen rossznak, se egészen
jónak nem festi, elbukott-e? Shakespeare még áll, ha ugyan a _Fővárosi
Lapok_ kritikusa meg nem buktatja ez új elmélettel.
Nem az a Stuart Mária hibája, hogy se nem jó, se nem rossz; ez épen
érdeme, nem pedig az, hogy változékony és következetlen; a tettek
látszólagos következetlensége, a legnagyobb következetlenség, a
legmélyebb psychologiai lehet, mint Coriolán hazaárulása mutatja; hanem
az, hogy a szerző mindazt, a mit Máriában rajzolni akart, nem tudta jól
vegyíteni, erős szenvedélylyé olvasztani s e szenvedély nyilatkozatait
drámailag kifejezni. Mária csak abstract eszme, a költő intentiójának
hordozója, de nem költőileg élő nő, kinek szenvedélye láthatólag,
mintegy előttünk fejlik, hogy mi is vele érezzünk, szenvedjünk,
küzdjünk. E mellett a költő ritkán igyekszik kitüntetni Mária jellemének
lényeges vonásait, ritkán rajzolja oly helyzetben, hogy küzdelmét, belső
világát, drámailag fölleplezhesse előttünk. Innen nincs iránta elég
részvétünk. A szerző csak egyetlenegyet látszik igazán érteni a drámai
cselekvény szövésében, a felvonások bevégzését, midőn egy-egy csattanó
jelenet, mint villám, világot vet a cselekvényre és sejteti a
szövevényt. Mi haszna, ha a villámot nem előzi meg, vagy nem követi a
szenvedélyek küzdelmének fejleménye, a valódi vihar.
Szerzőnek ez első drámai kísérletét inkább általános írói, mint
specifikus drámaírói sajátságok jellemzik, mindamellett nem merném azt
mondani neki, mit a _Fővárosi Lapok_ kritikusa, hogy hagyjon fel a
drámaírással, mert nincs tehetsége hozzá. Balzac első regényei csekély
tehetségre mutattak s mégis kitünő regényíró lett belőle. A kritika
itélje el a jelent, de hagyjon békét a jövőnek. Hogy valaki jövőjéről
biztosan itelhessünk, még egyebet is kellene ismernünk, mint műveit, s
akkor is csalódhatunk. Részemről se Zichyt, se a _Fővárosi Lapok_
kritikusát illetőleg, nem elegyedem semmi jóslatba. A _Fővárosi Lapok_
kritikusa igen gyönge kritikát írt Zichy művéről, sokkal gyöngébbet,
mint Zichy drámát: de azért még írhat igen jót, mit tiszta szivemből
óhajtok.


A FÉNY ÁRNYAI.
A gróf Teleki-alapítványból 100 arany pályadijjal jutalmazott
szomorújáték 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Elő adatott a Nemzeti
színházban 1865 április 28-án.
Valahányszor jutalmazott szímű kerül színpadra, mind a közönség, mind a
journalistika a szokottnál élénkebb figyelmet tamusít. A közönség
bírálni kívánja a pályabírákat: vajon igazuk van-e, s az emberi
természetnél fogva, mely majd mindig hajlandó ellenmondani a mintegy reá
tolt véleménynek, örömest találja a jutalmazott pályaművet rosszabbnak
vagy jobbnak, mint a minőnek a pályabírák itélték. A journalistikában
még erősben nyilatkozik e hajlam. Amaz általános indokot még specialisok
is támogatják. Hogy többet ne említsek, minden pályázatnál tizenöt-húsz
dráma versenyez. Minden szerzőnek van egy pár barátja, s e barátok
valamelyike szerkesztő vagy épen szini referens. Szóval a szerzők
versenye a journalistákban leli befejezést, a mennyiben a bírálatokban
itt-ott megérezhetni befolyásukat még akkor is, midőn semminemű
befolyást nem kivánnak gyakorolni. Ha Szigligeti nyeri a pályadíjat, a
mi leggyakoribb eset, a közönség és journalistika nagyobb szigorra
hajlandó, mint más irányában. Örömest látná új tehetség diadalát, s
mintegy bosszankodni látszik hogy mindig Szigligeti a győztes. Huszonöt
év alatt oly sokszor megtapsolta, ledorongolta e drámaírót, hogy
szeretné már egy újabb kegyenczen gyakorolni e souverain jogát. Aztán
Szigligetitől senki sem vár fejlődést, jobb műveket az eddigieknél. Ide
járul még az a körülmény, hogy Szigligeti kénytelenségből vagy
megszokásból sokat írván, nem egyszer buknak meg jutalmazott színművei
is s közönség és kritikus azzal az előítélettel lép a színházba, hogy e
koszorús színműve is csak olyan, mint a tavalyi. Mindent összevéve, bár
különösen hangzik, Szigligeti egy-egy újabb műve, kivált ha jutalmat
nyert, sokkal több nehézséggel kénytelen megküzdeni, mint akármely
ismeretlen költőé. Jelen műve felett még a siker után is a Damocles
kardja függ, mert az akadémiai bíráló választmány jelentése szerint
hatalmas versenytársra talált a _Herodes_ czímű történeti pályaműben,
mely, a mint halljuk, szintén elő fog adatni. A választmányi jelentés
drámairodalmunk valódi nyereségének nevezi e művet nagy hibái mellett
is; a Szigligetiéről óvakodik így nyilatkozni, s inkább csak azért
jutalmazta, mert jobban megfelel a színszerűség kívánalmának, melyet a
Teleki-alapítvány szabályzata tekintetbe vétetni rendel. Ha e mű
színpadra kerűl, Szigligeti koszorúzott művének eddigi sikere újra
kétség alá jöhet. A mellőzött és ismeretlen költő helyzete sokkal
szerencsésebb, mint győzelmes vetélytársáé. Önkénytelen rokonszenvet
költ, s ha műve gyöngébb találna is lenni a Szigligetiénél, könnyen a
maga részére hódíthatja a közönséget és journalistikát egyaránt.
Azonban, ha Szigligeti koszorúzott színművei több nehézséggel küzdenek,
mint a másokéi, kivívott sikerök is biztosabb amazokénál. Hogy jelen
műve sikert aratott, kétségtelen. Lehet, hogy _Herodes_ és _Marianna_
megingatja, de annyi bizonyos, hogy a _Lelencz_ óta egyetlen műve sem
részesült annyi tetszésben mint ez, s bár a lapok nagy része inkább
árny, mint fényoldalait látszik keresni, mindamellett bukást egyik sem
emleget.
A mi az én véleményemet illeti, azt tartom, hogy e mű valamivel jobb
mint a minőnek az akadémiai bírálóválasztmány jelentése feltünteti. E
jelentés annyira kiemeli a drámaírás minden hatásos apró mesterfogásának
igénybe vételét e műben, hogy a színpadi csinyek egész halmazát vártuk,
melynek el kell temetni minden bensőbb drámai életet. Ez nincs úgy, sőt,
az egészet tekintve, Szigligeti némi haladást tanusít, a mennyiben a
külső eszközöket inkább igyekszik összhangzatba hozni a belsővel, mint
korábbi műveiben. Legalább látjuk a törekvést, ha mindenütt siker nem
koronázza is, s nem vádolhatjuk, hogy csak hatást vadász s a csattanó
meglepetéseket épen czélúl tűzte ki. De más tekintetben is van e műben
haladás. Szigligeti, kivált a jelenkorból vett műveiben vagy igen sokat
moralizál, vagy nagyon engedékeny, és sentimentalismusába sokszor
olyasmi vegyül, a mi kellemetlenül hat az erkölcsi mélyebb érzületre.
Emlékezzünk csak _Lelencz_-ére vissza, mily engedékeny volt azon ifju
iránt, ki egy egész családra gyászt hozott, s mily ritkán tudja
erőteljesben éreztetni azt a szent félelmet, melyet az erkölcsi világ
nemesise kelt föl az emberi szívben. E művében szigorúbb, majdnem
kérlelhetlen. Óvakodik a hamis sentimentalismustól, nem keresi az
érzékeny jeleneteket. Tárgyából, a mennyire lehet, tragikai hatást
igyekszik kisajtolni, ebben keresi a morált.
Őrizkedik a polgári drámák legveszedelmesebb nyavalyától, s
törvényszolga helyett saját tetteik nemesisét küldi hőseire. E mellett
örvendetes jelenség e műben, hogy Szigligeti technikai virtuozitása újra
teljes, sőt megifjult erőben nyilatkozik, holott évek óta gyöngülni
látszott, a nélkül hogy költészete bensőkép gazdagult volna. Inkább csak
vígjátékai emlékeztettek a régi Szigligetire, s nem egyszersmind drámái.
A _Lelencz_-ben ugyan újra megvillant technikai ereje, a mennyiben egy
inkább regénynek való tárgyat sok ügyességgel tudott drámává
feldolgozni, de más drámáiban, kivált a melyeket a legközelebbi két év
alatt írt, valóságos hanyatlás mutatkozott. Ez újabb műve technikai
tekintetben majd mindent felülmul, a mit valaha írt. A cselekvény
fejlődése sehol sem nyugszik, s a drámai emelkedés mind rohamosban tör a
kifejlésre. Csak az expositio vontatott, hol az ilyesmit még leginkább
eltűrhetni. E technikai virtuozitás sokat tett a dráma hatására, kivált
miután a közönség megunta az újabb franczia drámák vontatottságát, s
bármily szellemdús discursusnál inkább kedveli a drámai emotiót, még
akkor is, ha színpadi csiny vegyül belé. Szigligeti visszatért a régibb
franczia drámaírókhoz, kiktől ifju korában épen azt tanulta, mire a
magyar drámairodalomban oly nagy szükség volt. Erre most is több
szükségünk van, mint ama drámai formátlanságra, melyet a legújabb
franczia dráma hírdet, s melyért semmi kárpótlást nem tud nyujtani. De
Szigligeti műve nemcsak formára mulja felül az újabb franczia drámák
legtöbbjét, de az érzület határozottságára nézve is. Semmi sem árt
inkább a drámai művészetnek, mint ha a költőket erkölcsi közöny,
nagyvilágias türelmesség szállja meg, és szellemdússáguk csillogása csak
meggyőződésök s szenvedélyök gyöngeségére világít. Szigligeti e művének,
technikai virtuozitásán kívül, az érzület határozottságában rejlik
főereje. Nem igyekszik megtéríteni hősnőjét, nem engeszteli ki a
viszonyokkal hősét, s az egész cselekvény folyamán érzik, hogy a költő
bizonyos erélyes felindulás hatása alatt írt. Talán némely drámájában
élénkebben rajzolt egy s más szenvedélyt, de saját bensőjéből aligha
merített többet, mint e művében. Majdnem gyűlölet érzik rajta, s a
máskor engedékeny költő egész a kérlelhetlenségig szigorú, Erkölcsi
érzését hazafiassága teszi erélyessé, az ősi vagyon pusztulását együtt
rajzolja az erkölcsi élet feldulottságával. A külföldi és fényüző nő
Nyáray Bélának nem csak vagyonát teszi tönkre, hanem egész boldogságát
is, a külső pusztulás párhuzamosan halad a bensővel, míg végre
mindkettejöket a kétségbeesés és halál örvényébe sodorja. A költő ez
erélyes szenvedélye, egyesülve technikai virtuozitásával, oly hatást tud
előidézni, hogy hirtelenében feledjük a mű gyöngeségeit. Csak mélyebb
vizsgálat tünteti föl a bonyolítás és jellemrajz hibáit, mi egyik
bizonysága annak, hogy e mű a szokatlanabb jelenségek közé tartozik.
Máskor, kivált a közelebbi évek alatt, mily kirivón tünt ki Szigligeti
műveiben egy s más fogyatkozás vagy orgamikus hiba, könnyen
feltalálhatta mindenki, s most úgy veszem észre, hogy azokat kritikus
társaim is inkább csak érezték vagy keresték, mint megtalálták.
Valóban az e műről megjelent birálatok sok mindent megrónak benne, a mi
nem hiba, s bár némelyik helyest is mond, a mű fő hibáját egyik sem
emeli ki szabatosan. E mellett e megrovások némelyike oly drámai
szabályokat állít föl, melyeket követni veszélyes volna akár
Szigligetinek, akár másnak. Legyen szabad tehát bírálat alá vennem e
bírálatok legfőbbjeit. Talán így érthetőbbé teszem saját bírálatomat s
némi adalékkal járulhatok dramaturgiai fogalmaink tisztázásához.
Lássuk először is, mit mond a _Pester Lloyd_. Őt illeti az elsőség, mert
a legolvasottabb pesti lap, bár hirtelenében nem tudnám elhatározni:
vajon azért van-e annyi olvasója, mert csakugyan a legjobb, vagy azért,
mert a magyar közönség szívesebben olvas németül. A _Pester Lloyd_-nak
először is az nem tetszik e műben, hogy tragédia akarna lenni, de
alakjai tulajdonkép vígjátékba valók, csak az ötödik felvonásban sötétül
el a láthatár, s a négy első felvonás hangulatja úgy illik az ötödikhez,
mint _Hamlet_ ötödik felvonása a _Windsori Víg Nők_ négy első
felvonásához. Ha franczia lap mondaná ezt, nem volna feltünő, de
némettől kétszeresen az. A franczia majd mindent comédienek vagy
általában drámának nevez mi tárgyánál fogva közel áll a jelenhez s nincs
úgynevezett nagy stilben írva. A franczia romantikusok ki nem állhatták
a tragédia szót s például Hugo Victor a maga tragédiáit csak drámáknak
nevezi, szemben Corneille és Racine tragédiáival. De a németeknél már
Lessing és Schiller tragédiának merték nevezni a jelen életből vett s
tragikailag végződő színműveiket, s a _Pester Lloyd_ az _Ármány és
szerelem_ alakjait is épen oly joggal nevezhetné vígjátékba valóknak,
mint a _Fény Árnyai_-ét, sőt annyiban még többel, a mennyiben Kalb és
Müllerné csakugyan valóságos vígjátéki alakok is, mi egyébiránt magában
semmit sem árt a műnek. Az _Ármány és szerelem_ kezdetét szintén
vígjátékinak tarthatná az ember, ha Ferdinand és Luiza heves szenvedélye
föl nem leplezné a mű tragikai hangulatát. S vajon a _Fény Árnyai_-ban
nincs-e semmi ilyes? Az öreg cseléd, ki a vigalom közepett gazdáját
siratja, a nagybátya komoly föllépése, ki szemrehányásokat tesz
öcscsének, Nyáray elvakult szenvedélye vígjátékra hangolják-e a nézőt, s
már a második felvonásban nem látjuk-e heves összeütközésben a
házaspárt, a harmadikban lélekfurdalások közt a férjet, s a negyedikben
nem élet és halál, boldogság és kétségbeesés közt vettetik-e el a
koczka? Mindez a _Windsori Víg Nők_ négy első felvonása-e s nincs semmi
benső összeköttetésben az ötödikkel? Vajon a jelen életből vett
tragédiákat, oly hangból kell-e kezdeni, mint azokat, a melyeknek alapul
monda vagy történelem szolgál s melyek az emberi viszonyok legmagasb
köreiben játszanak? Az emberi szenvedély ugyan minden időben ugyanaz, de
a mult félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalokat, s a hősök,
királyok államférfiak viszonyai a szenvedélyek fönséges rajzára hálásabb
anyagot szolgáltatnak, mint az egyszerű polgári állás összeütközései.
Innen a jelen életből vett tragédiákban, a tárgy és kör miatt, bizonyos
tekintetben több nehézséggel kell küzdeni a kőltőnek. De vajon az által
fogja-e legyőzni a nehézségeket, ha tárgyánál magasabb hangból kezdi
művét? Azt hiszem, igen rossz tanácsot ád a költőnek az, ki csak azért,
mert a mű főszemélyei méreg által vagy párbajban vesznek el, mint
_Hamlet_-ben, olyasmit kiván, hogy a kezdet is hamleties legyen. Sőt
többet mondok, tegyük át _Macbeth_-et és Hamletet a jelenkorba,
helyezzük napjaink polgári viszonyaiba, bizonyára más hangból fogjuk
megindítani a cselekvényt, legalább is egy pár fokkal alább.
Fontosabb a _Pester Lloyd_ második ellenvetése, tudniillik, hogy a
főszemélyek közül egyik sem tud maga iránt valódi érdeket költeni, s oly
hős nem lehet részvétünkre érdemes, kit egy felületes kaczér nő is meg
tud csalni, mert a valódi férfiuval csak erős és nemes szenvedély
feledteti el hazáját. Az igaz, hogy a főszemélyek iránt több érdeket
lehetett volna fölkelteni, de az elv, melyből a _Pester Lloyd_ kiindul,
nagy részt hamis, a tény pedig, melyre alkalmazza, nem épen úgy áll. Ha
Shakespeare az elv után indul, bajosan írja meg Coriolánt, Antonius és
Cleopatrajába pedig belé sem kezd. Coriolánnak legmakacsabb büszkeséggel
párosult ambitiója ugyan erős szenvedély, de midőn dühében feledi
hazáját, sőt épen ellene fordul, szenvedélyét épen nem lehet nemesnek
mondani. Antonius kéjszomja, melynek hazáját és saját államférfiui
állását egyaránt feláldozza, szintén erős szenvedély ugyan, de bizonyára
nem nemes. Cleopatráról, az ó világ e leghíresebb kaczér nőjéről nem is
szólok, mindenki tudja, hogy Shakespeare nőjellemei közt mily kitünő
helyet foglal el. Távol legyen tőlem, hogy Szigligeti Nyárayát és
Charlotteját e hallatlan alakokhoz hasonlítsam, csak arra akartam
figyelmeztetni a tisztelt referenst, hogy ne mondjunk ki oly elvet, mely
midőn némely alkalmas tárgyat kizár a drámai költészetből, ugyanakkor
pálczát tör egy pár hallatlan mű felett. Hogy a drámai vagy tragikai hős
tulajdonkép a jó és rosz, az erő és gyöngeség vegyülete, de lehet
majdnem egészen rosz is, ha szenvedélye szellemi fensőség, – hősiséggel
párosul, vagy ha egy mozgásba indult nemesítő eszme hatása alatt áll;
valamint lehet majdnem egészen jó is, ha lassanként romlani kezd.
Azonban a részvétgerjesztés nem anynyira e tulajdonoktól függ, mint
inkább vegyítésök módjától s a költői rajz erejéből. De más tekintetben
sincs igaza a _Pester Lloyd_-nak. Nyárayban nem hiányzik az általa
sürgetett erős és nemes szenvedély, s hazája elleni bűne csak annyi,
hogy Párisban él és költi el vagyonát. Becsületes ember, és
szenvedélyesen szereti nejét, bár nem oly mély érzelemmel, de sem
romlott, sem kaczér. Hisz első föllépte Szenczey visszautasítása.
Charlotte együtt szereti férjét a nagy világgal, melyet épen férje
nyitott meg előtte, dicsősége napjait éli benne, s gazdagabbnak hívén
őt, mint a minő, nem is sejtheti a közelgő veszélyt. A férj érzi, hogy
ez így nem tarthat soká, nagybátyja szemrehányásai hatnak reá, de azt
hiszi, hogy eleget téve neje kedvteléseinek és saját büszkeségének még
rendbe hozhatja vagyonát. Mi van az expositióban, mi annyira eltörpítené