Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 08

egy jelenete (III felv. II jelenet), melyhez hasonlót mostanság nem igen
láttunk tőle, midőn Szabolcs lábához omlik, s a fájdalom, félelem, önvád
és enyhület érzései közt kiált fel: «Oh ég, Szabolcs!» Felekiné is jól
betöltötte helyét, mint Csillár, bár meggyilkolt mátkája holtteste
mellett több szenvedélyt és kétségbeesést óhajtottunk volna. A többiek
igyekezetét és készültségét sem akarjuk tagadni, azonban e szép nyelv és
versek megrontását egy Talmának sem tudnók megbocsátani, kivált oly
műben, melynek legfőbb ereje épen a szép nyelvben rejlik. Különösen
Lendvaira kell panaszolnunk. Többször megvontatta a jámbusokat s néhol a
legszebb sorokban. Élénken emlékezünk, hogy e sort:
Igen, hazátok dús, nagy büszke hon,
Méltó hazája bátor férfiaknak,
így mondotta:
Méltó hazája jeles férfiaknak
s mindjárt alább öt–hat verssort hagyott ki. Az _és_ és _az_ kihagyása
vagy odatétele, a hol nem kellett volna, többször előfordult. Felekiné
nem egy ily kisebb hibát ejtett például:
Aggódva várom, a mint szólni fogsz,
így mondotta: _szólani fogsz_, másutt az _egyaránt_-ot _egyiránt_-tal
cserélte föl. A többi szereplők is mindnyájan követtek ily hibát. Nem
anynyira szerep-nemtudással vádoljuk szinészeinket, mint inkább azzal,
hogy a jámbus zengése iránt nem igen van kifejlődve érzékök. Egy szótag
hiányát vagy fölöslegét nem érzik meg, pedig ha éreznék, a vers
zengésével a szavak is inkább emlékökbe tapadnának. Semmit sem lehet
könyv nélkül jobban megtanulni, mint a verset, ha értjük és érezzük
rhythmusát.
A mű tapintatos scenirozását dicsérnünk kell, de figyelmeztetjük a
rendezőséget, hogy az utolsó felvonást maga a költő megváltoztatta, még
pedig igen helyesen és igy nyomatta ki. A szinház birtokában levő első
kidolgozás kéziratát a nyomatott szerint kellene módosítani. A költő e
felvonásban oly lényeges változtatásokat tett, melyek mind a cselekvényt
gyorsabbá teszik, mind a jellemrajzra befolynak.


MONTJOYE.
Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv, forditotta Deák Farkas.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 deczember 12-én.
Az újabb franczia drámairókról szólván, már többször érintettem azt a
különbséget, mely e nemzet régibb és újabb drámai iskoláját jellemzi,
sőt nagyjában össze is hasonlítottam e két korszakot: Hugo Viktor, Dumas
és Scribe korszakát, napjaink mozgalmával, melynek Feuillet, ifjabb
Dumas és Sardou kiválóbb képviselői. Tehetek-e róla, hogy ez állítást
semmi sem bizonyítja erősebben mint épen Feuillet _Montjoye_-ja, mert a
legélesebben tünteti föl a franczia ujabb dráma fény- és árnyoldalait?
A régibb és újabb franczia dráma közt egyik legfőbb különbség az, hogy
amaz kereste, sőt vadászta a hatást, ez mintegy megvetni látszik; amaz
nagy súlyt helyezett a cselekvény gyors fejlődésére, emez egész regényi
kényelemmel fejleszt; amaz a bonyolítás kedvéért sokszor mindent
föláldozott, valószinűséget és jellemrajzot, s némikép az ellentétre és
meglepetésre alapította rendszerét; emez a bonyolításra keveset ad,
cselekvénye inkább szegény, mint egyszerű, de örömest foglalkozik a
viszonyok rajzával; amaz nagy, néha igen durva vonásokat használt, emez
kedveli a finom részletezést egész az elmosódásig; amaz barátja a
páthosznak, bár másneműek, mint a Corneille- és Racine-é, és szerette
minél élénkebben, minél vadabban festeni a szenvedélyeket; emez kerüli a
nagy felindulást, s elemében találja magát, ha elmés társalgással,
szellemes reflexiókkal gyönyörködtetheti hallgatóit. _Montjoye_
tükörként sugároztatja vissza az újabb franczia drámának e sajátságait.
Majdnem két hosszu felvonást foglal el az expositio. A mit Hugo egy pár
felvonások jelenetben eligazított volna, arra Feuilletnek kellenek. A
harmadik és negyedik felvonásban gyorsabb fejlődés következik s valóban
drámai összeütközéseket látunk, de ime az ötödik felvonásban már semmi
drámai, a személyek nem tesznek egyebet, mint elmondják, a mi a negyedik
és ötödik felvonás között történt, oly nemű változásokat, melyeket a
dráma szűk keretében nem is tárgyalhatni.
Ily katastrophát Hugo kevésbbé tehetséges tanítványai is elutasítottak
volna, ily katastropha nem egyéb, mint hadat izenni a specifikus drámai
compositiónak. Nem tudom, vajon _Montjoye_ eregényből írt dráma-e, de
azt a hatást teszi, mintha az volna. Általában az újabb franczia
drámának jellemvonása, hogy csak annyiban tud dráma lenni, mennyiben a
regény is az, melynek szintén vannak drámai mozzanatai. S épen ez a pont
az, melyben a fraczia régibb dráma végtelenül felülmulja az újabbat. Az
újabb drámának vannak ugyan negativ érdemei, melyeket abban foglalhatni
össze, hogy kerüli a képzelet kicsapongásait, a szinpadi hatás
mesterkéltségét; azonban elvből vagy erőtlenségből, de oly határozottan
és annyira compositio ellen, hogy tisztán drámai szempontból, minden
nagy árnyoldalai mellett is a régibb dráma részére kell állanunk.
De nem csak formára nézve különbözik az új franczia dráma a régitől,
hanem tartalomra és felfogására nézve is. A régibb dráma a történelemből
szerette szedni tárgyait, s csak később merült a jelen társadalom
birálatába, midőn a romaticismus a socialismussal vegyült; de Hugo és
Dumas, mint drámairók, nem csatlakoztak a romanticismus e fordulatához.
Az új dráma épen nem kedveli a történelmet, csak a jelen élethez fordul
előszeretettel, de már nem socialista, sem köztársasági, csak democrata,
s ragadt valami reá a napoleoni korszakból, némi könnyelmű élvezetvágy,
egy kis tág lelkiismeret; nem idealista, józan, de szeret moralizálni,
nem tudhatni, képmutatásból-e vagy szívből; mindamellett elnéző,
engedékeny, sőt néha cynikus is a maga finom módja szerint. Hugó és
Dumas csak drámáknak nevezték műveiket, hogy megkülönböztessék magukat
Corneille- és Racinetől, de tulajdonkép leginkább tragédiákat irtak. Az
újabb drámairók nem igen irnak tragédiát; feldolgoznak ugyan egyet-mást
a romanticismus hagyományaiból, de a magok rendszere szerint, s
lehetőleg őrizkednek az erős felindulástól. Különösen Feuillet a
polgári, vagy a mi Francziaországban mindegy, a szalondrámákat kedveli.
Úgy látszik, ellenszenve van a tragikum iránt. Nála a befejezésben jóra
fordul minden, az összeütközések kibékülnek, a hős megjavul, s azzal a
kétes becsű vigaszszal bocsájtja el hallgatóit, hogy tévedéseink és
bűneink nemesise épen nem kiengesztelhetlen. Csak elérzékenyítni kivánja
közönségét, de nem tragikailag meghatni. A tévedt vagy bűnös
szenvedélyek bünhődését, a kérlelhetlen nemesist, mintegy száműzték a
franczia ujabb drámából, s épen ez a második fő különbség a régibb és
újabb franczia dráma közt. Hugó és Dumas kedvelték a tragikumot, bár
majd mindig vegyítettek bele valami bizarrt, groteszket, s a véghatást
néha megzavarta a kegyetlenség vagy iszony. Lehet, ez abból is folyt,
hogy a tragikumnak, oly neme iránt viseltettek nagy előszeretettel, mely
jogos ugyan, de kevésbbé természetes, s épen azért nehezebb, mint a
szokottabb. Nem a tévedők vagy bűnbe sodortak tragikuma volt igazi
elemök, hanem a nagy bűnösöké, úgyszólva szörnyeké, kik kész bünösökként
lépnek föl, s mint III-ik Richard, merészen haladnak pályájokon, míg
végre a siker pillanatában minden ellenök fordul és semmivé lesznek;
avagy oly bünösöké, kik egy nemesebb érzés hatása alatt javulni
kezdenek, részvétet keltenek magok iránt, de már késő, a multat jóvá nem
tehetik, s épen a fölébredt nemes érzés bonyodalmai készítik elő
nemesisöket. Kivált Hugo a tragikum ez utóbbi nemét kedvelte. Ilyen a
többek között _Borgia Lucretiá_-ja; ilyen, noha más árnyalattal, a
_Király mulat_ czimű drámájában Triboulet. Mindkét műben sokat lehet
hibáztatni; az elvetemültség és erény vegyületének rajza, a lélektani
legnehezebb feladatok egyike, kivált oly költőnek, mint Hugo, ki az
ellentétből egész drámai rendszert alkotott; de azt el kell ismernünk,
hogy mindkét mű tragikai hatásra törekszik s a költőnek sokkal több
érzéke van a nemesis iránt, mintsem feltartóztassa a viszonyok
kényszerűségét, s az ily hősöket megjavítani s az ellenök küzdő
szenvedélyeket kibékítni merje. A mit a régibb franczia dráma nem mert,
nagyon ismeri az újabb. Eddig csak kerülte a tragikumot s oly tárgyakat
választott, melyeket többé-kevésbbé tragikai katastropha nélkül is
tárgyalhatni: mert, a mint _Montjoye_ mutatja, divatba jő előszedni a
romanticismus kedvencz tárgyait, oly tárgyakat, melyeket szükségképpen
tragikailag kell feldolgozni, és feldolgozzák tragikai katastropha
nélkül.
Montjoye egy erkölcsi szörny, sőt annyiban felülmulja mind III-ik
Richardot, mint Borgia Lucretiát, a mennyiben III ik Richardban a testi
rútság gonoszságának egyik forrása; Borgia Lucretiát pedig a női
féktelen szenvedélyek tették elvetemültté. Montjoye nyugodt ember, hideg
számító, és negatiója minden erkölcsnek, minden idealismusnak. Nem
annyira szenvedélye ragadja, mint rendszere, elvei vezérlik. Csalással
veti meg vagyona alapját, gúnyt űz a házasságból és barátságból,
eszköznek tekint minden embert, még saját gyermekeit is, s gazdagodni,
élvezni minden törekvése. Igaz, nem gyilkol mint III-ik Richard, nem
mérgeztet mint Borgia Lucretia, s finom modor alá rejti elvetemültségét:
de az a dolog lényegén keveset változtat; Montjoye épen úgy hadat izen
az egész erkölcsi világrendnek, mint amazok. S mit mível Feuillet?
Polgári tragédia helyett egy Kotzebue-féle érzékeny drámát ir: ezt a
rettentő embert megjavítja és boldoggá teszi, csak azért, mert neje, kit
nem szeretett, oda hagyja; mert leánya, kit eszköznek tekint, elájul
sebesült kedvese mellett, kit ő sebesített meg egy párbajban. Egy
franczia kritikus épen ugy csodálkozik Feuillet merészségén, hogy nem
félt ily rettentő embert rajzolni, mint azon, hogy a közönség és kritika
nem találta hűtelennek, mert ily ember nincs Francziaországban. Legyen
nekem szabad még nagyobb csodálkozással kérdenem: nem kigunyolása-e ez a
lélektannak, erkölcsnek s mindenek felett a tragikumnak? Ha ily tragikai
összeütközést ki lehet békiteni, akkor nincs tragikum; akkor nem csak
Coriolán, Brutus tragikuma kegyetlenség, hanem az III-ik Richárdé és
Borgia Lucrétiáé is. Feuillet ki fogja javítani: mily megható lesz,
midőn Richárd kibékül népével és ellenségeivel s egy derék öreg ur válik
belőle; Borgia nem fog elveszni saját fiától kapott sebében, hanem
összeölelkezik vele s holtig boldogul élnek. Feuillettől egy Don Juant
is várhatunk, ki megjavulva, mint boldog és engedelmes férj végzi
pályáját. Feuillet finom érzékenysége ki nem állhatja a nemesis
kérlelhetetlen bosszuját; elég merész rettentő alakot rajzolni, de nem
elég bátor azt rettentően lakoltatni is.
A drámai összeütközések kibékéltetése bizonyára nehéz, de nem
lehetetlen, s ha ritkán sikerül, oka rendesen az, hogy az összeütközés
sokkal erősb, mintsem kibékíteni lehessen. Ezért rossz hirűek a tragikai
katastropha nélküli drámák. A drámairók rendesen nagy tévedéseket, erős
összeütközéseket vesznek föl, mert hatni akarnak; de nem veszik észre,
hogy a véghatást épen azzal rontják el, hogy az előzmények ellenére a
katastropha olyan, mely az összeütközést mintegy erőszakosan állítja meg
s nagy tévedés következményeit, bocsánat és bűnbánat által, némi hamis
sentimentálismussal jóra fordítja. De merjen bármit e tekintetben a
drámaíró, talán még eltürhetni, de a nagy bűnök drámáját derült
katastrophával végezni, művészeti lehetetlenség. Montjoye nem egyes
tévedés vagy bűn képviselője, hanem az egész erkölcsi világ negatiója.
Ily embert oly kevéssé változtathat meg egy ájulás, ha mindjárt saját
leánya ájulása is, mint nem békíthet ki se velünk, se az erkölcsi
nemesítéssel az a körülmény, hogy szét osztja millióit, elűzött nejét
visszaveszi s fiával vitézen harczol Magentánál. A ki annyi szivet
megmérgezett, annyi viszonyt széttépett, ki gúnyt űz mindennel a mi az
emberi szívnek szent – egy pillanatnyi szenvedéssel, vagyis inkább
ellágyulással vásárolja meg boldogságát, s millióival vált magának
bűnbocsátó czédulát. Az erőszakos Hugo a könnyelmű Dumas ilyet nem
mertek volna, s már magában ez is mutatja, mennyire felülmulja a
franczia régibb dráma az újabbat. Sokat merhet a költő, lángeszétől függ
a siker, de kettő a leglángeszűbb drámaírónak sem fog sikerülni: az
ártatlanok szenvedtetése s a nagy bűnösök boldoggá tétele. Ha Feuillet
és társai nem kedvelik a tragikumot, ám legyen izlésök szerint; de aztán
ne fogjanak oly tárgyhoz, mely tragikai katastrophát kiván, s kivált a
romanticismusok erkölcsi szörnyeit ne rajzolgassák. Úgy látszik az újabb
franczia drámát javítási düh szállotta meg, de csak hőseik javulnak s
nem egyszersmind közönségök. Az erkölcsöt, a javulást prédikálják s
akaratlanul is a könnyelműséget és erkölcstelenséget bátorítják föl.
Tulajdonkép nem azt hirdetik: javuljatok és boldoggá lesztek; hanem azt:
tévedhettek, bünöket követhettek el, azok következményei nem épen oly
félelmesek, az erkölcsi világ nemesise nem boszuló cherub, csak jámbor
nagybácsi, a ki mindent megbocsát a gyermekeknek, ha felfogadják, hogy
jók lesznek; űzd el nődet, ne félj, visszajő, mihelyt egy bünbánó arczot
vágsz; csald meg barátaidat, de légy bőkezű, engesztelékeny s
megbocsátanak; neveld rosszul gyermekeidet, nézd őket eszközöknek, s egy
kis összeütközés után nyakadba borulnak s áldani fognak; becstelen ember
lehetsz és tagadhatsz minden erkölcsi eszmét, majd elismered később, egy
kis vért ontasz Magentanál, s a világ épen ugy fog, becsülni mint te
saját magadat.
S különös, az újabb franczia drámának ezt az erkölcsös erkölcstelenségét
épen Feuillet fejezi ki a legerősebben, kit mint regényköltőt méltán
tartanak a mérséklet és jó izlés emberének. S vajon megütközött-e
Montjoye-én a közönség? A mű nagy hatást tett Párisban s nálunk is elég
tetszéssel fogadtatott. Igaz, a részletekben sok olyan van, a mit
méltányolni lehet, de az egésznek conceptiója és compositiója a
legélesebb megrovást érdemeli. Ez az irány nem vezethet egyébre, mint a
drámai költészet felbontására, a tragédia megbuktatására, ha ugyan nem
csupán egy átmeneti korszak zavara és reactio a romantikusok tulságai
ellen. Bármint legyen, feltünő, hogy a franczia kritika oly
engedékenységgel viseltetik e mű iránt. Montégut, a _Revue des Deux
Mondes_ kitünő kritikusa, lapokon át fejtegeti e mű érdemeit; s nagy
hibáját mely az egészet tönkre teszi, csak érinti egy pár sorban. Pedig
e hiba olyan, mely iránt a kritika nem lehet eléggé szigorú, sőt
kegyetlen, mert a dráma lelkét vesztegeti meg. De miért polemizálni egy
franczia folyóirattal? A magyar kritikus szava nem hallik át
Francziaországba; boldognak érezné magát, ha legalább hazájában
meghallgatnák.



1865


TÉLI REGE.
Szinmű öt felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Szász Károly.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 január 1-én.

I.
Mióta a Kisfaludy-társaság fordíttatja Shakespearet s a nagy költő
másod- és harmadrangú szinművei is szinpadra kerülnek, némelyek egész
gúnyt űznek a Shakespeare-cultusból. Íme az óriási szellem törpe művei,
íme a gyöngébbnél-gyöngébb szinművek, melyeket a Shakespearet bámuló
kritika csak azért hirdet jóknak, mert Shakespeare írta. Miért ilyesmit
lefordítani, vagy ha lefordítják is, miért előadni? Lehet a Shakespeare
kora gyönyörködött bennök, de ma már csak unalmat és boszankodást
keltenek. Elégedjünk meg Shakespeare remekeivel, noha ezekben is itt-ott
megbotránkozhatik a kényesebb ízlés, s hagyjuk békét gyarlóbb műveinek,
melyeket hihetőleg maga is kevésre becsült s csak úgy hevenyészett
valamely udvari vagy népünnepély kedvéért. Beszélhetnek a kritikusok,
magyarázhatják, dicsérhetik e gyarlóságokat, a közönségre sohasem fogják
rávitatni. A mi élvezhetlen, az annak marad akár a világhírű Shakespeare
tálalta előnkbe, akár valamely ismeretlen költőcske. Ily s ezekhez
hasonló megjegyzéseket lehetett hallani a _Téli rege_ előadása után nem
egy társaságban, kivált oly szinbirálónak, ki Shakespeare őszinte
tisztelője. Egy szóval az ismétlődött, a mi a _Szentivánéji álom_
előadásakor történt, csak hogy akkor a hirlapok is tolmácsoltak ily
nézeteket, mi most egészen elmaradt. Méltán kérdhetni, vajon Shakespeare
szorult-e védelemre, vagy azok felvilágosításra, kik róla oly könnyedén
itélnek? Minden bizonynyal nem annyira védelemről, mint
felvilágosításról lehet szó, s örvendenék, ha erre nézve e czikk is
tehetne valamit.
A legnagyobb költő sem alkot mindig remeket, sőt remekei között is
bizonyos rangfokozatot vehetni észre. A lángész is fejlődik és
hanyatlik, mint más ember fia, s midőn ereje teljében alkot is, a
nemzeti és egyéni viszonyok hol kedvező, hol kedvezőtlen
kényszerűségének van alávetve. E mellett senki sem egyesíthet magában
mindennemű tökélyt, az erőnek is megvan a maga gyöngesége, vagy legalább
egyoldalúsága.
A lángész rendesen kora törekvéseinek levén legerőteljesb kifejezője,
nem lehet ment egészen kora hibáitól, s a fejlődés forrongásai közt, a
küzdelem hevében gyakran kicsapongások is jelölik diadalait. Az absolut
tökély a a művészetben is csak eszmény marad; mint az erkölcsi világban;
csak emberi tökélyről lehet szó, s ez nem egyéb, mint a jó tulajdonok
nagyobb száma és ereje. A legnagyobb költő is csak nehány főművet
hagyhat hátra, melyekben a legerőteljesebben nyilatkozik ugyan teremtő
szelleme, de nem kizárósan. A főművek mellett ott van néhány másod- és
harmadrangú is, melyek mintegy kiegészítik törekvései összegét, megadják
pályája és jelleme egész képét, néha kulcsúl szolgálnak főbb műveihez,
vagy eddig nem igen ismert oldalról tüntetik föl, s a hiányok és hibák
mellett is többé-kevésbbé oly kincseket rejtenek, melyeket a jelesebb
tehetségek főműveiben is alig találunk.
Lehetnek és vannak kitünő, sőt nagy költők, kik szeszélyből, daczból
vagy hiúságból, oly térre csapnak át, mint például Goethe a vígjáték,
Petőfi a dráma terére, melyre nincs hivatásuk, s ily műveik csak mint
lélektani és életirati adatok becsesek; de egy oly nagy költő, ki a
költészet valamelyik ágában úgyszólva kijelentő szellem, mint
Shakespeare másod- és harmadrangú műveiről megvetőleg szól, aligha
őszintén tiszteli első rangú műveit is s felületesen fogja fel az
európai összes újabb költészetet. Shakespeare nem avult el, csak
legfeljebb némely külsőségben. Az újabb költészet belőle szívja éltető
nedvét, termékenyítő szellemét megérezte minden nemzet, melynek egy
század óta újjászületett irodalma. A lényeget tekintve, alig van az
újabb költészetben, nemcsak a drámaiban, hanem a lyraiban, sőt
elbeszélőben is törekvés, eszme, hang melyet benne meg ne lehetne
találni. A XVI-ik század egyik nagy szelleme ő, honnan kiindulnak az
újabb civilisatio törekvései, Európa e nagy századáé, mely csodás
mozzanata az emberi szellem növekedésének. A Shakespeare-cultus nem
pusztán egy nagy költő tisztelete, hanem az egész újabb költészet
eszményeé, melyet a középkor romjain az új életre ébredt keresztyén és
nemzeti szellem szűlt, a renaissance termékenyítő hatása alatt. Ez
eszménynek az európai irodalomban mind eddig legnagyobb képviselője
Shakespeare. Épen nem csoda, hogy minden európai nemzet foglalkozott
vele, nyelvére fordítá, vizsgálódásai körébe vonta, hogy az újabb kor
költői közt az ő művei jelentek meg legtöbb kiadásban, neki vannak
legszámosb, leglelkesb magyarázói, s midőn közelebbről nemzete
emlékünnepét ülte, az az egész mivelt világ ünnepévé vált. Igaz, a
Shakespeare-cultusnak vannak nevetséges képviselői is, kik legegyszerűbb
sorában is mélységet találnak, fogyatkozásait is bálványozzák, majd
minden művét egyaránt remeknek találják s oly czélzatokat fedeznek föl
bennök, melyekről a költő nem is álmodott. Igaz, e tulságba néha,
legalább kivételkép, kitünő férfiak is belé esnek, mert a szeretet, a
lelkesülés könnyen túloz, akár egy nőnek, akár egy költőnek hódolunk. De
van ennél valami nevetségesebb dolog is, bizonyos lenéző szigor,
fenhéjázó gúny egy oly nagy költő irányában, kit felfogni, megérteni sem
igyekszünk.
A _Téli rege_ bizonyára nem első rangú műve Shakespearenek, talán a
másodrangúak között is az utolsók közé tartozik, ha nem épen
harmadrangú. Távolról sem lehet egy sorba állitani a _Szentivánéji
álom_-mal, melylyel lapjaink némelyike összehasonlítgatja.
A _Szentivánéji álom_ oly sikerült, oly költői bohózat, melynél
kitünőbbet e nemben alig mutathat föl az európai költészet. Lehet, hogy
e nemet sokan lenézik, kivált nálunk, de az semmit se vonhat le e mű
érdemeiből. A _Téli rege_ egészen más; se tragédia, se komédia, se
bohózat, sőt tulajdonkép rendes dráma sem, hanem mindebből valami,
különböző elemek vegyülete, mely némikép a melodráma felé hajlik. A mű
egyik felében a tragikai elem a túlnyomó, a másikban a komikai, három
felvonás mintegy előjátéka a két utolsónak, míg amazokban gazdag drámai
élet fejlik ki, emezekben lankadtságot veszünk észre. A cselekvény
kettős bár, végkifejlésében összeforr; a részek aránytalanok, s a mi
legfőbb, a véletlen, a regényes, a kalandszerű épen annyi vagy talán
több részt vesz a cselekvény szövődésében, mint a szenvedélyek
összeütközése, a drámai benső indok. Íme mennyi oldala van e műnek, de e
gyöngeségek nagyrészt magából a tárgyból folynak, mely se komikai, se
tragikai compositióra nem volt alkalmas, sőt egészben véve nem is
drámai. A tárgy választását hibáztatjuk, de magát a tárgyat aligha
lehetett volna máskép és szebben feldolgozni. Tévednek, kik azt hiszik,
hogy Shakespeare ereje e műben már nagyon hanyatlik.
Igaz, e műve alkalmasint a legutolsó, de ereje még ép, s ezt semmi sem
bizonyítja jobban, mint az, hogy egy drámának nem elég alkalmas regéből
ily művet tudott teremteni. E mű árnyoldalait nagy részt a tárgy hozta
magával, fényoldalai egészen a Shakespeare-éi.
De hogyan választhatott Shakespeare ily tárgyat, miért nem hagyta
nyúgodni Greene regéjét, átalában miért akart rege-meséből drámát írni,
midőn az a drámai költészetben csak komikai compositiókra alkalmas?
Aztán miért vegye a műbiró figyelembe a tárgyból folyó akadályokat,
midőn a költő szabadon választhat? Valóban nem tartozik, de hátha a
tárgyválasztás a kor törekvésével van kapcsolatban, s a tisztán
æsthetikai szempont a történelmi nélkül puszta gyöngeségnek tünteti föl
azt, mi az erőnek duzzadása, s csak a költő szeszélyét látja ott is, hol
a kor küzdelme és iránya lüktet?
Aesthetikai legszigorúbb szempontból is, nagy hibái mellett nagy
szépségei vannak a _Téli regé_-nek, de a történelmi szempont e hibákat
kissé más színben láttatja, mindenesetre kimutat annyit, hogy
Shakespeare és általában az angol dráma, aligha emelkedett volna oda,
hol most oly fönséges magasságban áll a többi nemzeteké felett, ha nem
merészel sokat annyit, a mennyi egy nagyszerű mozgalomban majdnem belső
kényszerűség.
Az antik és keresztyén dráma, már kiinduló pontjában eltérnek egymástól;
csak abban egyeznek, hogy mindenik a vallás mysteriumaiból fejlett ki,
de tárgyban és módban végtelen különböznek. Az antik dráma bölcsőjében a
legegyszerűbb lyrai compositióhoz hasonlít, az egyetlen-egy személyhez
lassan társul a második és harmadik, magokkal hozva a cselekvényt, mely
aztán is folyvást megtartja egyszerű kerekdedségét a formára nézve és
fönséges szigorát a tárgyak megválasztásában.
A keresztyén mysteriumok és moralitások már kezdetben sok személyűek,
sok eseményt ölelnek fel, tárgyaikban épen nem választékosok, s
összevegyítik a fenségest az alacsonynyal, a vigat a szomorúval.
E durva kezdemények a renaissance érintésére fejlődésbe indulva,
szabályosabb drámákká válnak ugyan, de folyvást megőrzik eredetök
szellemét. Franczia- és Olaszországban a kizáró uralomra vergődött
classicismus egy jó darabig lenyomja e szellemet, de Angolországban
szabadon fejlődik és megteremti Shakespearet. Az antik és keresztyén
költészet fejlődésök és tökéletességök legmagasb pontján is folyvást
megtartják azt az ellentétet, mely születésöket jellemezte. Ott a forma
cultusa az uralkodó, itt az eszméé; amaz tárgyaiban szűkkörű, ez
túlgazdag; amazt fenségesebbnek mondhatjuk, ezt mélyebbnek. Shakespeare
és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet, történelem és
phantasia minden zegzúgát: az angol dráma magába olvasztott mindent, a
mit talált, az emberi viszonyok minden árnyalatát, a phantasia minden
szeszélyét, a kedély minden hullámzását, s minden kérdést, mit a
gyakorlati élet vagy a philosophiai elmélkedés fölvethet. Nem kereste
vagy elvetette a példányokat, nem utánzott, s elméletek helyett csak
nemzete és kora geniusát követve; új, eddig ismeretlen tartományokat
hódított meg a költés világában, az egész újabb költészet birodalmát. A
dráma ez óriási ereje egy darabig fölemésztette a költészet minden más
ágát. Drámai alakban jelent meg minden eposz, regény, népmese,
tanköltemény, szatira.
E drámai nagy mozgalom remekeiben ugyanazon szellem nyilatkozik, mintegy
megtisztulva, szabályozva, melyet kevésbbé sikerült műveiben egész
túlságában, féktelenségében látunk megjelenni. Nincs itt helye ezt
minden oldalról kifejteni s elég lesz csak azon oldalt érintenem, mely a
_Téli regé_-vel kapcsolatos.
A tartalomnak, a cselekvénynek az a gazdagsága, melyet Shakespeare
remekeiben bámulunk, szemben az antik drámával, nemcsak kortársainál,
hanem nála is néha többet ölel fel, mint a mennyit a drámai forma
megbír, mi lazábbá teszi a cselekvényt, avagy épen a kettős cselekvény
felé hajtja. A drámai forma kizárólagossága, mely Shakespeare korában
oly zsarnokilag uralkodott az angol költészetben hasonló következményt
vont maga után. Az angol dráma az által, hogy mindent felölelt, magába
olvasztott s a költészet többi nemeitől úgyszólva erőszakosan elszedte
tárgyait, végtelenül gazdagult ugyan, de természetesen nem kerülhette el
azt az örvényt, hogy néha oly tárgyakat is válaszszon, melyek egészben
véve nem elég drámaiak. Így alakultak meg a drámai költészet oly
válfajai is, melyek legalább kétes becsűek. Shakespeare is érinti ez
örvény szélét; ő sem ment egészen kortársai hibáitól, noha benne e
mozgalomnak inkább csak fényoldalai tündöklenek. A mint a _Téli rege_
mutatja, ő is hozzá nyúlt oly tárgyhoz, melyet lehetetlen valódi drámává
alkotni. De vajon e túlságok, tévedések nélkül megnyerhette volna-e az
angol dráma azt a gazdag tartalmat, melyet remekeiben bámulunk,
szélesbíthette válna-e a drámai költészet körét, napfényre hozhatott
volna-e annyi ismeretlen bájt, melyekről az antik dráma nem is álmodott?
Vajon mindez a gyöngeség jele-e vagy pedig az erőé, mely mindent
megkisérel, sokszor a legnagyobb diadalokat vívja ki, s midőn egészen
nem győzhet is, félgyőzelmet képes aratni? Nem igazolni akarom a _Téli
rege_ tárgyának választását, csak megértetni, s ennyiben menteni is, ha
ugyan mentségre van szüksége oly költőnek, a ki tévedéseiben is oly
gazdag kárpótlást nyújt hibáiért.

II.
Aesthetikai szempontból, a mennyire hibáztathatni Shakespearet e szinmű
tárgyának választásáért, épen annyira dicsérhetni azt a módot, mely
szerint azt feldolgozta.
Ha egyszer a tárgyon átestünk, el kell ismernünk, hogy azt csak így és
nem máskép lehetett feldolgozni. Ha összehasonlitjuk Greene regéjét,
mely a _Téli rege_ alapjául szolgált, magával a drámával, egy pillanatra
feltűnik, hogy Shakespeare épen úgy kizsákmányolta a tárgy minden drámai
oldalát, mint folyvást szem előtt tartotta, hogy regét, népmesét
dramatizál, melyet lehetetlen tragédiává vagy mélyebb tartalmú drámává
alkotni, s melyet drámai formában sem lehet kivetkőztetni természetéből.
Mindaz, a mit változtatott, kihagyott, megtartott, vagy hozzá toldott:
épen úgy tanuskodik drámai ereje, mint tárgyilagossága mellett. Először
is a regében Hermione (Greenenél Belaria) meghal, Leontes (Pandosto)
belészeret feltalált leányába, s midőn ez kivilágosodik,
kétségbeesésében megöli magát. Shakespeare mindezt megváltoztatta s az
egész cselekvénynek szerencsés kifejlést adott. Érezte, hogy oly
tárgyat, hol a véletlennek annyi szerep jut, hol úgyszólva két nemzedék
hajtja végre a cselekvényt: lehetetlen oly egységbe hozni, oly bensőleg
indokolni, a hogy a tragédia természete megkivánja.
A mű czime, a szenvedélyek nyilatkozása, a cselekvény menete, a
felléptetett Idő monologja, részint előre sejtetik velünk, részint
folyvást megerősítenek, hogy nem Othello, Macbeth, Coriolan óriás
küzdelmével és katastrophájával akar hatni a költő.
Szorosan tárgyához alkalmazza a hangulatot, szövevényt és kifejlést.