Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 14

Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna
megtámadni, ily formán: «Könnyü belátni, hogy az éles ellentétet szül,
ha a nyereségvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély,
összekapcsoljuk a bosszuval, mely meggondolatlan és koczkáztató: a
nyereség áhitozása rendesen jó óvszer a bosszu ellen.» Macbethet igy
kellett volna megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze az a
Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert koczkáztatni mer,
mert koczkáztató és merész, nem hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s
ezt a Macbethet, ki áhitja a koronát, feleségének kell a véres tettre
ösztönözni, Papucshős és királygyilkos, minő szörnyü kivételesség.» Igy
lehet végig menni az egész Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel e
bölcs szempontot, ez éles analysist nem alkalmazta Shakespearere is?
Vagy talán mérsékelnie kell e magát, mert Shakespeare angol, s az
angolok szövetségesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel
szolgált s kik nem kevesebb szerencsével harczoltak a francziák, mint ő
Molière ellen? Schlegel tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik
ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus
társait, Corneillet és Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt
rajzolnak, mig Molière gyakran több szenvedélyt vegyit egy
főszenvedélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár nem tudja oly életteljesen
összeolvasztani, mint a nagy angol költő. Innen van, hogy Molière
typusai némileg hajlanak az egyénhez és sokkal közelebb állanak az
élethez, mint a franczia classicismus bármely teremtménye. Ha Molière
Harpagonjában hiba van, az nem a fösvénység és szerelem vegyitése, mi
épen oly természetes, mint komikai, hanem az hogy nem mindenik olvad egy
életteljes egészszé. Harpagonban van ugyan hiuság, fiatalabb óhajt
lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy
gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán
élénkebben, természetesben, több változatossággal vegyülhetne a
jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem Shakespeare? Igy is
nagy költő marad s az európai drámairobalomban egyedül méltó arra, hogy
Shakespeare mellett foglaljon helyet.
A mit Schlegel a Fösvény erkölcsi hatásáról mond, épen nevetséges. Úgy
látszik, azt hiszi hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy féltékenyről
irt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára
készülnek, s az iró erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, féltékeny,
nagyravágyó egészen magára ismer. Igy egyetlen tragédiának, egyetlen
vigjátéknak se volt és lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagyrésze
azt fogja mondani Schlegel szerint én nem vagyok se fétékeny, se
fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik rám az egész: a valóságos fösvény,
nagyravágyó, féltékeny pedig kik nem találják meg a rajzon minden
szőrszálukat, rossz photographnak nevezik a költőt s erkölcsi épülés
nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll s ir ilyforma
kritikákat: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a
szinházban, ki igy fog szólni:» Én legalább nem vagyok szerecsen; «ha
pedig szerecsen találna ott lenni, ez igy vigasztalja magát: «Én
legalább nem vagyok féltékeny;» Macbeth hatása olyan, mint Othellóé,
mert a nős ember igy fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem
ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó;» a nagyravágyó pedig
így kiált föl: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt
nincs is nőm.» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat
s elmefuttatásnak talán beillik.
Molière költészetét erkölcstelenséggel is vádolják. Schlegel erkölcsi
lelkesülésében többször megtámadja Molièret, kit nem átalt XIV. Lajos
udvari bohóczának nevezni. Rousseau vádja régibb s egész európai hirüvé
lett. Rousseau itt sem tagadhatta meg különczségét. Ő zenész és költő is
volt, irt operát, sőt vigjátékot is, de mintha megbánta volna ifjukori
büneit, megtámadta a drámai művészetet a romlottság szüleményének
nevezte, mi igen illett ily bölcshöz, ki a polgárisodásban csak
romlottságot látott s visszavágyott a természeti ős állapotba. Nem
vizsgálom, vajon Rousseau az affectált vagy őszinte erkölcsbirák közé
tartozott-e, de annyi bizonyos, hogy e nagy iró, kinek, mint a szinpad
elvbeli ellenségének, kár volt szinművet birálni, aligha hirdetett
nagyobb előitéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvényét erkölcstelen
vigjátéknak nevezte.
Nagy bün – ugymond – a fösvénység és uzsoráskodás, de nem nagyobb-e
ennél meglopni az atyát, s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a IV.
fölvonás 5-ik jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a
rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiut a nézővel
megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalu
erkölcsi szempontból itélni meg költői művet Rousseau előtt is divatos
volt s most még divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a
legkevésbbé kedvelt iró. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem
kerülte ki. Hiszen minden nap olvashatunk birálatokat, melyek a drámai
költészet erkölcsi tartalmát félreértik. Hiszen alig mult néhány éve
annak, hogy egyik vigjátékirónk akadémiánkba oly elmélettel köszöntött
be, mely szerint Molière legkitünőbb vigjátékai erkölcstelenek, sőt
általában a valódi komikum lehetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez
egyoldalu képviselői hatását sok tekintetben elősegiti az a körülmény,
hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldaluságában
sinylenek. A művészet önmagának czélja – semmi köze a morállal – mondja
az ellenfél – a művész ecsete csak ugy adja vissza a rajzot igazán, ha
logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve se jóval, se
rosszal megy czélja felé. Ily egyoldalu általánossággal még csekélyebb
érdekü kérdéseket sem dönthetni el. Ha a költészetben minden a morál,
akkor tulajonkép nincs szükség költészetre, ha a morál semmi, akkor a
költészet nem csak hütlen rajza az emberi szivnek, hanem egészletében
véve nem is költészet. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze ne volna a
morállal s épen a drámai költő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a
költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja, szemben a társadalom és
állam nagy érdekeivel s egyszersmind a tévedések és bünök nemesisével
rázza meg szivünket? Ha ugy áll a dolog, akkor a költői
igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a
szenvedélyek küzdelmét akár a véletlen döntheti el, e részben
legművésziebb rajz, véghatásában a legművészietlenebbé válik, s a drámai
művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztitásának nevezett, a
szenvedélyek fölzavarását tüzné ki czélul. A morál épen ugy része a
drámai művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt
ugyszólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrasisokkal nem a morált
kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga
követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a
drámai művészet alkatrésze.
A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a
költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély
eszményeit kell rajzolni. A drámai költő épen ily személyeket használhat
legkevésbbé. Hova lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe vagy bünbe
sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes embereket
szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz? Igy lehetlen tragédiát
irni, legfeljebb csak érzékenykedő drámát s mellőzve a költői
szempontot, csak tisztán erkölcsiből is, melyik nagyobb hatásu: az
erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet mindennemü viszonyaiban
többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább
az életben s melyet maga a keresztyén vallás is tulvilágba helyez? A
martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma s erkölcsi
tulbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan
lehet irni erényes hősökről épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem
tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A komikus
költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus.
A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt érintjük, mely
némikép rokon a fentebbivel s a Molière Fösvénye ellen emelt vádat
képezi. A drámában igy szólnak: a jónak kell győzni a rossz felett; a
tévedt vagy bünös ember bukását az erényes diadalának kell követni akár
a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában,
mind a komédiában valaminek győzni kell s ez nem lehet ellentétben a
morállal, sőt széles értelemben maga a morál az az erkölcsi rend; de
tulajdonkép eszmének kell győzni, nem személynek, s hogy a személyek,
kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább
csak a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és
komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg nem türné. Mind a
tragédiában, mind a komédiában a katastropf a megsértett erkölcsi érdek
kiengesztelődése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem
legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert
akkor művészietlen is, de ne vessétek latra azok erényét, kik a
katastropfot előidézték, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbuvárok,
mint æsthetikusok. Ime Sophokles Elektrájában Klütemnestra, a
férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a
férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek
talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet.
De az erényes ember boszuálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki
itélettel akarjátok-e befejezni, mely inkább külső-, mint belsőkép
büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket
is, melyek kivül esnek a törvényszék hatáskörén s némely nagy bűnök
esetében miféle törvényszék fog itélni a királyok és királynők bűnei
felett? Ime ott van Shakespeare Brutusa, megbukik: nem azért, mert a
szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények
között akarta visszaállitani a respublikát, midőn már hiányoztak a
respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek a hazafiság és erény
képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavius nem azok, de az
természetes, az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság
nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kaczérkodó
zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép cæsarismus
karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás,
kiengesztelés s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámai költő
inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a
többi személyekéit is. A görög drámairók ugyan trilogiákat irtak,
melyekben a tévedések és bűnök egymásból folyó lánczolatát rajzolják
külön fő személyekben s igy Orestes bűne egy uj tragédia alapja lesz, de
arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az erényes
emberek győzelmében keressék s nem tévedők vagy bűnösök bukásában. A
fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hordozza nemesitét, mely
végre eléri a viszonyok kényszerüségénél fogva: ez az eszme győzelme, az
a morál, a többi e tekintetben kevésbbé lényeges, sőt épen lényegtelen.
A komikus költő még kevésbbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát,
mint a tragikus. A vigjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi
ellenkezésben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs,
társadalom, életbölcsesség, közszokás, illem követeléseivel.
Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem
érheti el, a mit akar, vagy ha eléri, el kell vesznie, porul járnia, mit
cselszövény eszközöl a többiek részéről. E cselszövényt önkénytelen maga
a komikai hős is elősegiti, mi emeli a komikai hatást, mind a
jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős porul jár;
kijátszodják, megcsalják, csuffá teszik, meg is javul olykor, ha a
körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon
erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy
czéljokat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem
is épen bűnd e mindenesetre mégis annyi, a mennyi a szigorú moralisták
kritikáját ki nem állja? Mit csináljon a szegény vigjátékiró erényes
jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét
tönkre tegyék? A cselekvény megindul, s ha a jámbor embernek egy kissé
nem gonoszodnak el, bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni
felettök, mi aztán épen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van
egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát
nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhiti is, annyira, hogy épen nem
sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga
ellen a cselszövényt, saját hibájával vagy bünével kelti ki
környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt s igy midön porul
jár, azt az érzést költi fel bennünk, hogy megkapta a mit keresett és
megérdemelt, s távolról sem azt, hogy ama gonoszok mily rutul bántak e
szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katastrophba olvad, a
fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza nemesisét, mely eléri, s
nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány probás erényüek. Ha az
igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bün üldözése, az
igazság kideritése közül, még inkább meg lehet engednünk személyeire
nézve a drámai költőnek, ki ugyan rendőr, nem vizsgáló biró, de, ha
valódi költő, nem minden törvényszéknél, minden moralistánál igazságosb.
Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és müvészeti elem
összeolvasztását a komikumban senki sem értette jobban, mint ő.
Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt, és a szenvedélyök által
felköltött szenvedélyekben lelik büntetésöket, bukásukat. Az a vád,
melyet Rousseau fösvénye ellen emel, a münek épen egyik legfőbb érdeme.
Harpagon fösvénységével kinozza egész családját, még a legszükségesebbet
is megvonja gyermekeitől. Mi természetesb, hogy a fiu adósságokat
csináljon és tékozló legyen? Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy az,
a ki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyüjti vagyonát? Mi
utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kivül saját fiának akar nagy uzsorára
pénzt kölcsönözni, s óhajtja a gazdag atya, saját maga halálát. Nem
vitatjuk, a tékozlás nagyobb bün-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte
elő a tékozlást s ki szenved miatta? Nem az-e a ki megérdemelte?
Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem az, hogy melyik nagyobb bün. Harpagon
vén létére szerelmes is, s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia
széret. Fia kijátsza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a
szolgája által ellopott pénzes szekrényt, s addig nem adja vissza
atyjának, mig házasságába belé nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon a
lopás és fiui tiszteletlenség nagyobb bün-e a fösvénységnél érd
uzsoráskodásnál, de, ismét kérjük nem oly embert ér-e, ki azt felidézte
és megérdemli? Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily porul járt s e
nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau
moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiut szeretjük de
csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s
boszankodnánk, ha egy szerény engedelmes fiut látnánk magunk előtt, ki
eltüri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rosseau nem gondolta meg, hogy
midőn a tékozló és tiszteletlen fiu miatt annyira feljajdul, okvetlen a
fösvény és rosz atyát védi, s ha ő maga irta volna meg e müvet, már
conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen ugy
gyöngitette volna az erkölcsi, mint a müvészi hatást. Ha a fösvény
katasztrophját nem családi tagok idézik elő, kevésbbé lesz vala
természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége seholsem
tünhet föl élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bünt s vonhat
magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt lehetett
Molièrenek kifejteni komikai erős nemesist vagy más névvel valódi drámai
morált. Kell-e több morál mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt
tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki mert nem tiszteli magát,
gyermekeitől sem tiszteltethetik és semmit sem ér el, mire nevetséges
szenvedélyében törekszik. Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval?
Nagyoe kétlem, s meg vagyok geőződve, hogy a morálisták némely balga
követelései a drámai müvészetben épen ugy tönkre tennék a tragikumot,
mint a komikumot s velök együtt az erkölcsi mélyebb hatást.
Az erkölcstelenség e képmutató és léha vádjainál fontosbak azok, melyek
Molière némely vigjátékainak szerkezete ellen hozatnak fel. Legalább van
alapjok, ha egy s más tekintetben tulzottak is. Molière technikája erösb
és változatosb, mint tragikus társaié s ment a classicismus némely
stereotyp eszközeitől. Például a franczia classzikai tragédia expositiói
meglehetős egy hanguak és drámaiatlanok. Egy jó barát, nevelő, egy
meghitt udvaronc vagy udvarhölgy kezdik meg legtöbbször az expositiót s
épen nem azzal a természetes és drámai mozgással, mely Shakespearenek
oly bámulatos sajátja, hogy nem tudja az ember tragédiái tetőpontját és
katastrophját vagy expositióit bámulja-e inkább. Corneille és Racine
beszéltetik e meghitteket, udvaronczokat és udvarhölgyeket, de
tulajdonkép magok beszélnek, hogy tájékozzák hallgatóikat, s csak a
cselekvény első mozzanatakor zökkennek bele a drámaiságba. Molière
valódi drámaisággal exponál. Például _Tartuffe_ expositiója majdnem oly
drámai, mint Shakespearenél a _Romeo és Juliáé_. Mindamellett annyi
igaz, hogy a franczia classicismushoz hiven Molière is inkább kedveli
mint szükséges a bölcs mondatokat, az erkölcsi maximák fejtegetését, s
_Misanthrope_-jában részint a jellemrajz, részint a sentiosus magán- és
párbeszédek kedvéért elhanyagolja a cselekvényt. Néha a cselekvény bogát
a mü végén váratlan eseménnyel oldja meg, mint a _Fösvény, Nők
iskolája_, s _Tartuffe_ czimü vigjátékaiban. Azonban e váratlan
események nem folynak be a jellemekre, csak a bonyolult helyzetből való
kiemelkedésöket segitik elő s általában nem oly lényeges részei,
elhatározó mozzanatai az emlitett müveknek, mint azt Molière némely
birálói feltüntetik. Inkább csak _Tartuffe_ szenved e tekintetben
kivételt, hol Orgonnak kegyelem általi megszabadulása és Tartuffe bukása
a végső stadiumon lényeges rész, elhatározó mozzanat. De Molière csak
kényszerült ugy végezni be e müvét, mint a hogy bevégezte, a kor
fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt. A
fejedelem a régibb drámákban a gondviselés szerepét játszta, továbbá a
középkor letüntével, a hübérurak hatalma romjain emelkedő uj monarchiára
áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok. Mindez
vonzotta Molièret a csomó kegyelem utján való megoldására, de az a
körülmény, hogy csak félig kész müvét is már megtámadták ellenségei,
vallástalansággal, erkölcstelenséggel vádolták, később eltiltatták a
királylyal, kényszeritette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját a
végső stadiumon, s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e
kényszeritett bevégzést, lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Argonnak
nem minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem, Orgon szolgálatokat tett
régen az államnak, melyeket a fejedelem most akar megjutalmazni. Továbbá
Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát törbe, a felsőség
egy rég nyomozott gonosztevőre ismer, kire már csak a törvényszék
itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásban mennyi drámai
indokot vegyit Molière, s mi szép az, mit a rendőrrel Orgonnak,
közönségének és királyának mondat. S mennyi szépség takarja a münek
nagyobb vagy csekélyebb hibáját. Egyebet mellőzve van-e hatásosb naiv
komikum, mint Marianna és Valér összezördülése s rajzolt-e valaha
vigjátékköltő szeretetreméltóbb, okosabb s minden affectatió nélküli,
erkölcsösebb nőt, mint a minő Orgon neje. Elmira?
E töredékes vázlatokból is kitetszik, hogy a franccia classzikai
drámának nagy árnyoldalai mellett nagy fényoldalai is vannak. Az
árnyoldalakat eléggé, sőt tulozva kiemelte Lessing, de a fényoldalakat
mellőzte. Nem Lessing ellen akarok szólani. Táborozása a franczia
classicismus ellen, nemcsak korszakos polemia, hanem hazafiui tett is
volt. Megszabaditotta nemzetét a franczia classicismus jármától s a
görög classicismusra és Shakespearere utalva, lehetővé tette a német
dráma kifejlődését. Azonban, hogy polémiai hevében s a helyzet
kényszerűsége miatt egészen igazságos lett volna, azt épen nem
mondhatni. Nem a rendszer teszi a nagy költőt, legfeljebb csak egyben
másban elösegiti vagy akadályozza, hanem a tehetség, s ha valamely
rendszerben egészséges elemek is vannak, még mindig születhetnek nagy
művek.
A német kritika még most sem eléggé igazságos a franczia classzikai
dráma képviselői irányában, s tulbecsüli zaját német-görög classicismusa
drámai kisérleteit. Melyik ér többett, a francia klasszikai dráma-e vagy
a német-görög dráma, melyet Schiller és Goethe fejlődésök bizonyos
stadiumán egy pár műben megkisérlettek. Azt hiszem a franczia többet ér,
ha nem is elvben, de művekben s ha vita tárgga lehet is e kérdés, annyi
bizonyos, hogy a német-görög classicismus nem szült Molièret. Arago, a
mathematikus, majdnem mathematikai igazságot mondott, midőn Molière
szobra leleplezése alkalmával tartott beszédében igy szól:
«A nemzetek természetszerü hévvel versenyeznek a szellemi elsőbbség
fölött. Ha mi francziák idézzük Descartes, Pascal, Corneille, Racine,
Bossuet, Voltaire, Montesquieu, d’ Alambert, Buffon, Lagrange,
Lavoisier, Laplace s mások neveit, válaszul azonnal Bacon, Galiléi,
Newton, Leibniz, Huygens, Euler, Kepler, Linné, Dante, Shakespeare,
Milton, Tasso, Ariosto, Priestley, Volta, Cavendish stb. neveit fogjuk
hallani. Molière, az egyetlen Molière bir azon kiváltsággal, hogy
versenytársa nincs az európai irodalomban.»


BUDAI SZINHÁZ.
Sardou: _A jó falusiak_, – Girardin és Dumas fils: _Egy nő vétke_. –
Grange és Thiboust: _Egy férj vétke_. – Rajkai: _Hasznos orvosság a
nősülésre_. – Előadattak a Budai Népszinházban 1867 junius 15–23-ika
közt.
A budai népszinház ujra megnyilt egy igazgató bizottság felügyelete
alatt és Molnár művezetése mellett. Örvendünk rajta. A budai népszinház
meggyökerezése fontos mind nemzetiségi, mind irodalmi, mind szinészeti
szempontból, mert a magyarság erősödését mutatná s elősegítené drámai
irodalmunk és szinészetünk oly ágainak felzsendülését, melyek eddig nem
igen fejlődhettek. Némelyek ugy fogják fel a budai népszinházat, mint a
nemzeti szinház versenytársát, s fontosságát épen e versenybe helyezik,
mely mindkét részről csak üdvös eredményeket szülhet. Ez igen
balfelfogás. Ha a budai népszinház a nemzeti szinházzal akar
versenyezni, elveszti fontosságát, megbukik, s bukását megérdemli.
Budapest nem tarthat el két ugyanegyféle szinházat, s nincs mód benne,
hogy a budai szinház diadalmaskodhassék az oly sok segédforrással
rendelkező nemzeti szinház felett. A nemzeti szinház, bárminő igazgatás
alatt, jobb operát és drámát állithat ki, mint a budai, s ennek épen
ezért oly körben kell mozognia, melyet a nemzeti szinház többé-kevésbbé
mellőzni kénytelen, minők az operai és drámai alsóbb nemek: operette,
kisebb vigjáték, népszinmű, melodráma. A budai népszinház csak így
töltheti be hivatását s lesz valódi népszinház, mely minden tekintetben
szükséget pótol.
Molnár, midőn a budai népszinházat megalapitotta, szintén versenyezni
kivánt a nemzeti szinházzal. Törekvését nem követte siker. Később
felhagyott ez iránynyal, jobb utra tért, habár nem vette elég figyelembe
az izlés és erkölcsi érdek követeléseit. Mily irányt fog követni
ujabban, nem tudjuk. Az eddigi előadásokból még nem itélhetni elég
határozottan. Mind ő, mind társulata a kezdet, a szervezkedés
nehézségeivel küzdenek. Egy pár drámával, vigjátékkal és operettel
köszöntöttek be. Az ujdonságok sorát egy franczia drámával, két, szintén
franczia vigjátékkal kezdette meg, melyhez ujabban egy eredeti vigjáték
is járult. E körülmény is mutatja, hogy a budai népszinháznak nincsenek
még költői, pedig felerészben ezektől függ a népszinház jövője. A
fővárosi és vidéki élet sikerült rajzai, eredeti operettek,
népszinművek, bohózatok avatnák föl igazán e szinházat valódi
népszinházzá. Azonban költőket se az igazgató-bizottság, se Molnár, se a
kritika nem teremthet. Várjunk és reméljünk.
Az ujdonságok közül először Sardou a _Jó falusiak_ czimű vigjátéka
került szinre. A szinlap európai hirre emelkedett új s nagy vigjátéknak
nevezi Sardounak e legujabb művét, melyet a népszinház számára Molnár
scenirozott. Nem ismerve az eredetit, nem tudjuk, vajon ártott-e vagy
használt a scenirozás e műnek, vagy általában az egész scenirozás alatt
csak egy kis röviditést kell értenünk, melyet egyetlen mű sem kerül ki
szinpadunkon. Mindegy. Elég az hozzá, hogy Sardou európai hirü ember
Molnár segélye nélkül, sőt ellenére is.
Az európai hir sokféle és Sardou európai hire önkénytelen eszünkbe
juttatja Kotzebuet, ki a maga idejében szintén európai hirü költő volt
és sokban hasonlit Sardouhoz. Egyiktől sem lehet megtagadni a
leleményességet s a genreképi rajzok virtuozitását; de mindkettő
szelleme oly felületes, alantjáró, sőt léha, hogy egyiket sem lehet
valódi költőnek nevezni. Mindkettő erkölcsi irányt hajhász erkölcstelen
érzülettel, mindkettőben hiányzik a nevető bölcs mélyebb érdeke az
emberiség és társadalom nagy érdekei iránt. Mindkettő vadászsza az erős
kaczajt és érzelgő könyet, csakhogy Kotzebue amazt vigjátékaiban
igyekszik előidézni, emezt pedig drámaiban, mig Sardou ugyanegy műben
egyesiti mindkettőt. Sardou vigjátékaiban mindig két részt
különböztethetni meg, melyek a cselekvényben összeforrnak ugyan, de nem
egyszersmind hangulatban. Az egyik rész a komikai elem, mely genreképi
rajzokban nyilatkozik, a másik a tragikai összeütközés, mely
érzékenykedésben olvad föl. Vigjátékainak főszemélyei ritkán komikaik,
hanem komoly drámaiak, s a komikai alakok csak a mellékszemélyek. Ha
Sardou egészen csak könnyed vagy bohózat felé hajló vigjátékot irna,
sokkal inkább sikerülnének művei. De ő, ugy látszik, fensőbb vigjátékot
akar irni, melyet Molière alapitott meg s melyet kiválóan kedvel a
franczia. Mit értett Molière a fensőbb vigjáték alatt? Oly vigjátékot,
mely az életnek hübb képét igyekszik rajzolni, melyben a véletlen
csekély szerepet játszik, mely mellőzi a vigjáték szokott fogásait vagy
épen szinpadi csinyeit, melyben az indokolás szigorubb, mely nem idéz
elő erős kaczajt s megelégszik ugyszólva a lélek mosolyával, mely az
emberi bohóságok komoly oldalát is fölleplezi, vagy mint Horatius
mondja: «Interdum tamen et vocem comoedia tollit», de mindamellett
alapeszméjénél, főszemélyeinél fogva nem szünik meg vigjáték lenni.
Ilyen például Tartuffe, melynek komoly oldala is van, mert egy képmutató
egy egész családot sodor a veszély örvényébe, mindamellett a főszemélyek
Tartuffe és Orgon komikaik. Ebben a gyöngeséget látjuk komikai oldalról
felfogva, amabban a bűnt, mely utóbbi a komikai művészet legnehezebb
feladata.
Sardou máskép fogja fel a franczia vigjátékot mint Molière; eldobja a
komikai főcselekvényt s érzékenykedéssel akarja pótolni a fensőbb
komikumot. Személyei e műben is két részre oszlanak, a főbbek komoly
drámaiak, a mellékesek bohózatos komikaiak. A cselekvény falun foly le.
Villepreux báró falusi jószágot vásárol s a helység mairejévé lesz,
Floupein gyógyszerész nagy boszuságára, ki maga szerette volna elnyerni
a hivatalt. Az uj maire-re sokan haragusznak s egész párt alakul
megbuktatására. Egy más párisi, Morisson, szintén falusi jószágot vesz.
Erre is haragusznak a jó falusiak, mint betolakodóra. A falusiak
cselszövényeit ez ugynevezett idegenek ellen jól rajzolja nehány jelenet
s az alakokat nehány komikai vonással biztosan veti oda a költő. Annál
gyöngébb a főcselekvény. Morissonnak egy fia van, Henrik, ki egy fürdőn
megismerkedett Paulinával Villepreux nejével s ennek hugával, Margittal.
Az ifju a leánynak udvarolt, de a nőt szerette, s most, midőn a sors egy
faluba hozta őket össze, ujra ostromolja a nőt, ki vele egyszer titkon
találkozik is, de csak azért, hogy leveleit visszakérje, melyek
egyébiránt egészen ártatlanok, s így véget vessen még a gyanunak is.
Henrik e mellett Margit iránt is szerelmet szinlel s kicsalja tőle a
park kulcsát, hogy vele s egyszersmind nénjével is találkozhassék. A jó
falusiak közül Grinchu észrevévén Henriknek ólálkodásait, be- és
kilopódzásait a parkba, elmondja azt a gyógyszerésznek s a maire többi
ellenségének, kik neje compromittálásával akarják őt megbuktatni. Henrik