Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 04

eleinte vontatva, de mégis csakugyan átadta magát e mű varázsának.
Kritikusaink majd mindnyájan méltánylattal szólnak róla, habár kissé
mérsékelt lelkesüléssel. Csak egy lap akadt, mely illőnek találta
Shakespearet ledorongolni – a _Pesti Hirnök_. Tudniillik azt mondja,
hogy e mű csak azoknak tetszhetik, kiknek minden jó, ha Shakespearetől
jő, a mint ez a nagy költőnek igen sok felületes ismerőivel így van, kik
félnek valamit remeknek el nem fogadni tőle, nehogy az által
tudatlanságot áruljanak el. Puszta vasárnapi darabnak tartja az egészet,
mely komoly birálatra nem érdemes s a budai szinház _Ördög pilulái_-val
és _Szamárbőr_-ével teszi egy sorba. Ime a _Pesti Hirnök_ hogyan
tiszteli meg Shakespeare születésének háromszázados emlékünnepét. Hja!
ennek így kell lenni, mert a _Pesti Hirnök_ egy idő óta æsthetikára adta
fejét. Ugy látszik, hogy Széchenyinek herolddá alázott képe, melyet e
lap homlokán visel, lassanként æsthetikai jelvénynyé alakul át; nagy
buzogányával nem azokat fogja többé ijeszteni, kik a szerkesztőt sehogy
sem akarják Széchenyi tanítványának elismerni, hanem azokat, kik nem
hódolnak ízlésének. De van-e a szerkesztőnek ízlése, adta-e jelét irodai
tanulmányának, kritikai lelkiismeretességének bármily csekély részben
csak mint szerkesztő is? Ezelőtt kilencz évvel megfeleltem a kérdésre,
midőn az akkor általa szerkesztett _Pesti Napló_ irodalmi eljárását
birálat alá vettem, furcsábbnál furcsább dolgokat mutattam ki benne,
különösen oly irodalmi elvtelenséget, melyhez hasonlót alig találunk
journalistikánk történetében.[1] S vajon ily szerkesztő, ily lap
ellenében kell-e védenünk Shakespearet? Képes-e a _Pesti Hirnök_
Shakespeareről írni vagy általában a drámai költészethez hozzá szólani?
Hiszen csak ezelőtt néhány nappal is a dramaturgiában való
járatlanságának oly jelét adta, mely még a mi irodalmunkban is
hallatlan. E számában az akadémia dráma biráló-választmányának tartott
leczkét s a tragikumot úgy határozta meg, hogy az tulajdonkép nem egyéb,
mint azon egymásból folyása a drámai cselekvényeknek, melyek által egyik
esemény a másikat mintegy kényszerűleg követi. E tan szerint minden
dráma tragédia, még a vígjáték is, mert ebben is meg kell lenni ez
egymást követő események kényszerűségének; e szerint a történelem és
élet minden oly eseményei, melyek egymással szoros kapcsolatban állanak,
már tragikum; e szerint, ha a _Hirnök_ szerkesztője elveszti kalapját,
aztán bemegy a boltba s mást vásáról, az is tragikum, mert e két esemény
közt kényszerű kapcsolat van. Ily fogalma van a _Hirnök-_nek a
tragikumról. Ily lap meri Shakespeare egyik ritka becsű művét silánynak
nevezni! Minő fogalma lehet a _Hirnök_-nek Shakespeareről, mutatja az
hogy a midőn dicsérni akarja is, olyanokat mond, melyek lélektani
képtelenségek. _Romeo és Júlia_ hő képzeletű írója – mond a _Hirnök_ –
valóban nem ismeré az érzelmeket; hidegen, anyagi gondok közt folyt le
élete, mindazon indulatok és gerjedelmek nélkűl, melyek a nagy költők
műveit sugallták.» Ilyeneket mondanak 1864-ben a magyar irodalomban
Shakespeareről és ily írók merik birálni Shakespearet! Valóban kedvem
volna a _Pesti Hirnök_ Shakespeare czikkei bonczolásával tölteni meg e
hasábokat, hogy megtoroljam Shakespeare szelleme ily megcsufolását. De
egyéb dolgom van. A _Szentivánéji álom_-ról kell írnom s már kifogyok a
térből, bár hozzá se kezdtem.

II.
A _Szentivánéji álom_-ról írni mindenesetre nehéz föladat. Alig van műve
Shakespearenek, mely annyira megpróbálja a kritikust, nem mintha ez
volna a legremekebb vagy épen a legnehezebben felfogható. Oh nem, de e
művet tulajdonkép érzeni, élvezni kell s egészen átadni magunkat annak
az önkénytelen és naiv felindulásnak, a minőt csak egy bohó, de kedves
álomkép, egy rég elhangzott, de folyvást visszhangó népmese emléke költ
föl lelkünkben.
A kritikai eszmélet ily műnél sokfélekép árthat. Nem az élet tragikum-
vagy komikumával van dolgunk, melyek a már tárgyul vett positiv
viszonyoknál fogva is igénybe veszik értelmünk egész komolyságát, a
bánat, a derültség felindulásai közt is. A könnyű, vidám, naiv képzelet
űz itt játékot velünk; leigázza értelmünket, elvarázsolja kedélyünket,
mint a népmesék bizonyos fajában. Ki fog a phantasia és kedély némi
naivitása nélkül gyönyörködni a népmesékben, ki fogja csak
magyarázatból, érteni és érzeni szépségöket? Ide nem elég az értelem,
bármily mívelt legyen, nem elég az érzés, bármily nemes szívből áradjon,
sőt oly phantasia sem, melynek csak a nagyszerű és fönséges iránt van
érzéke. Ide bizonyos primitiv fogékonyság szükséges, vagy sokoldaluan
kimívelt ízlés. A ki érzi a népmesék szépségeit, nem igen van szüksége
magyarázóra, például a népnek; a ki nem érzi, az a legjobb magyarázót
sem fogja megérteni. Így van a dolog a _Szentivánéji álom_-mal is. Ha
bonczolni kezdi az ember e szeszélyes, játszi s mégis minden követelés
nélkül mély értelmű álomképet, e mintegy oda lehelt tündéri látomást:
úgy jár, mint a gyermek a pillangóval, letörölte minden fényporát s csak
roncsolt szárnyakat szorít kezébe.
De minthogy szerencsétlenségem kritikát írni, megpróbálom a mit tehetek.
Bizonyára most lesz legkevésbbé az én hibám, ha nem tudom kellő
világításba helyezni ezt az anynyira sajátságos és ritka becsű művet.
Tulajdonítsa ezt az olvasó Shakespeare csodálatos geniusának, mely
annyiszor daczolt már a legkitünőbb kritikusok éleselműségével is, és e
művében a vásott Puckként épen gunyt űzött bölcseségökből.
E műről is, mint Shakespeare mindenik művéről, sok mindent írtak már
össze a Shakespeare-magyarázók, de nekem úgy tetszik, hogy bár sok
szépségét kiemelték, az egész alapeszméjét és compositióját illetőleg
egy pár lényeges dolgot mellőztek. Nem ismerem ugyan a
Shakespeare-magyarázók mindnyáját, sőt negyedét sem, de néhányat, sőt
egy párt a hiresebbek közül, megforgattam. Nem támaszkodhatom hát
egészen reájok, bár inkább szeretném csak az ő fejtegetéseiket
összeállítani s még részben sem tolni elő az enyémet. Egy pár pontban
mindenesetre el kell tőlök térnem.
Úgy hiszem, az alkalom, melyre Shakespeare írta e szinművét és a
népmese, mely részben alapeszméűl szolgált, nagyobb szerepet játszik az
egész mű æsthetikai becse megitélésében, mint egyelőre látszik. Lássuk
először, hogy az elsőre nézve mit mondanak Shakespeare életírói és
magyarázói.
Némelyek szerint Shakespeare e művet 1594-ben írta, mert ekkor volt oly
időjárás, a minőre a második felvonás első szinjében czéloz: hideg, esős
nyár, terméketlen év; mások szerint 1598-ban, még pedig barátja
Southampton lord tiszteletére, a ki ez évben kelt össze Miss Vernonnal.
Sokan az 1597-ik évet vitatják benső okokra támaszkodva, mert e művében
tehetségének oly fejlődését találják, mely költői pályájának csak
második korszaka végére vagy a harmadik elejére eshetik s így 1591 –
1597-ik évekre. Annyi bizonyos, hogy e mű 1598-ban már ismeretes volt,
1600-ban már nyomtatásban is megjelent. Az is kétségtelen, hogy alkalmi
szinmű volt, melyet a költő, valamelyik nagyúri pártfogója vagy barátja
lakodalmi ünnepélyére írt. Minket ez utóbbi körülmény érdekel, az elsőt
csak azért említettem, hogy megczáfoljam a _Pesti Hirnök_-öt mely e
művet Shakespeare első gyarló kisérletének hirdeti. Tehát Shakespearenek
alkalmi művet kellett irni, egy főúri ünnepély fényét emelni, vidám és
szellemes lakodalmi népet mulattatni. Ez igen divatos volt akkor
Angolországban, főúri körökben nem eshetett ily ünnepély drámai előadás
nélkül, sőt a mesteremberek is játszottak a magok és mások mulatságára.
A drámának egy egész új faja alakult ki, melynek épen úgy nem volt
határozott formája, mint az akkor szintén divatos ugy nevezett
históriáknak.
E körülmény is mutatja, hogy Shakespeare kora mennyire kedvezett a
drámai költészet fejlődésének. Népnek és aristocratiának kedvencz
mulatsága volt a dráma, nem unalomból, divatból, hanem benső szükségből.
Valóban ez a nép és aristocratia megérdemelte a nagy drámaírót; még a
telivér democrata is elismerheti, hogy Shakespeare a mai fogalmak
szerint sem alázta meg magát, midőn geniusa fényével tisztelte meg
valamelyik derék angol lord lakodalmát. Már csak azért is örvendenünk
kell, hogy nem vetette meg az alkalmi szinmű nemét, mert oly költőivé
alkotta, a minő se előtte, se utána nem volt.
Shakespeare mint alkalmi költő is Shakespeare maradt; itt is követte és
fölülmulta kortársait; átvette mások kezéből a rosszul vagy csak
félig-meddig megírt művet, s jobbá alkotta; megrabolt mindent, a mire
szüksége volt s egy új egészbe olvasztotta át. Ha most élne, bizonyosan
epigonnak vagy plagiatornak neveznék mindazok, a kik azt hiszik, hogy a
lángelmét nagy részt nem kora szüli, hanem megfordítva egészen ő szüli a
kort, s az eredetiség nem a más vállain emelkedés, hanem fegyveres
Minerva kiugrása Jupiter fejéből.
Shakespeare oly kevéssé találta föl az ily ünnepélyes alkalmakra írt
szinműveket, mint akár a tragédiát. Készen találta e műfajt is, mint a
többit, sőt itt is ugyanazon elemekből dolgozott, mint elődjei. Ily
alkalmi szinmű természetesen nem lehetett se tragédia, se vigjáték, se
szoros értelemben vett dráma. Kivált lakodalmi ünnepélyen ki fogja
élvezni a tragédia megrázó jeleneteit, sőt ki fog igazán gyönyörködni
oly komikumban is, mely mélyen az életbe vág s talán épen a házasélet
köréből van véve? A bohozat az, a mi ilyenkor leginkább tetszhetik, s
valóban a népies clown, az angol humor ez ősi képviselője nélkül nem is
eshetett meg ily mulatság. De puszta bohózatot máskor is lát a közönség.
Egy alkalmi műnek kapcsolatban kell lenni az alkalommal, melyet épen
ünnepel. Ily körülmények között természetes, hogy allegoriai és jelképes
elemeket kellett használni a költőnek, melyeknek leple fedezze és
kiemelje az ünnepelt személyeket; jól ismert viszonyokra vonatkozó
czélzatokkal és bókokkal átszőni művét, s mindenek fölött ügyelni, hogy
az egész ne zavarja, sőt emelje az ünnepély hangulatát.
Íme, minő czélra s minő elemekből dolgoztak az ily alkalmi színművek
költői Shakespeare idejében. Ő maga sem tett mást, csakhogy valamivel
máskép. Ő sem írt ily alkalomra se tragédiát, se vígjátékot, sőt puszta
bohózatot sem; ő is némi alkalomszerű allegoriához folyamodott, de az
abstract tündéralakok vagy classikai reminiscentiák helyett, a
népmesékhez fordult s itt is mint egész költői pályáján a népnemzeti
elemnek adott magasabb emelkedést. Méltán mondja egy angol kritikus,
Drake, hogy a _Szentivánéji álom_ első oly műve Shakespearenek, melyben
az idegen példányoknak már nem látszik nyoma s mely lángeszét már egész
fejlődésében mutatja.
Az angol clown bohóságai természetesen az ő művéből sem maradhattak ki,
de mélyebben olvadnak a mű organismusába, mint elődjeinél; valamint a
czélzások és bókok is megszűnnek nála csak puszta diszítményül
szolgálni. A terméketlen évre való czélzás önként következik a Titania
és Oberon közti viszályból. A bűvös virág története, midőn, a mint
Oberon mondja Pucknak, tegzes Cupido biztos czélba vőn
Egy vestaszűzet nyúgot tronusán.
Pattant az ívről a szerelmi vessző,
Átfurni képes százezer szivet;
De láttam a tűznyíl hogyan aludt ki
A vizenyős hold szűz sugáriban
S a fejedelmi papnő elhaladt
Szűz gondolattal szerelem ne’kül,
Erzsébet királynőre vonatkozik, a ki alkalmasint maga is jelen volt az
előadáson. A költő bókot mond az általa annyira tisztelt királynőnek,
mert ellentállott Leicester csábításainak, de e bók nem az udvaroncz
hizelgése, hanem az önérző hazafi hódolata, a ki örvend, hogy királynője
nem áldozta föl Angolország jóllétét a szerelem szeszélyeinek.
Oberon elbeszélésének mindjárt a föntebbiek után következő e helyeiben:
Szemmel kisértem az eső nyilat:
Egy kis virágra hullt az nyúgaton
Tejszin előbb, most bíbor sebben ég;
Hivják a lányok «égő szerelemnek».
Hozz ily virágot, hisz’ mutattam egyszer:
Alvó szemekre csöppenő leve
Nőt, férfit örjöngő szerel’mre gyújt,
Az ébren elsőbb látta lény iránt.
szintén czélzás rejlik. A nyiltól megsebzett virág alatt Essex Letice
grófnét kell érteni, kivel Leicester titkos viszonyban élt s kinek ez
idő alatt Irlandban mulató férje meggyilkoltatott.
Mindkét czélzás szoros kapcsolatban van a művel, mely a minden erkölcsi
tartalmat nélkülöző szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyazza, s
melyben e varázst épen a bűvös virág csöpjei idézik elő.
Az ünnepelt személyek is be vannak foglalva a műbe. Theseus és Hippolyta
nem mások, mint a vőlegény és menyasszony, kiknek tiszteletére írta
Shakespeare szinművét. Néhány vonással egy valódi angol gentlemant
rajzol Theseusban; higgadt, eszes és vitéz férfiút, jó vadászt, nemes
szívű s valódi műértőt, de Shakespeare nem hideg allegoriával akart
kedveskedni pártfogójának és barátjának; Theseus, Hippolyta s kiséretök
csak fényes rámája az egésznek, maga a lakodalmi ünnepély, a lakodalmas
vendégcsoport, mely elébe a phantasia bűvös tükrét tartja a költő. S e
napon mi inkább ilhetett inkább e tükörbe, mint ez álomképek
csoportozata, az az ábránd és való, a szeszély és érzelem, a bohóság és
bölcsesség e kedves játéka, melyen valami kimondhatatlan derültség ömlik
el? A költő egy pár népmese töredékből czéljának megfelelő egészet
alkotott és oly alapeszmével, mely épen illett az alkalomhoz, de
egyuttal, mint minden költői gondolat, örök időkre szól.
Mi az alapeszme? A tőlem ismert Shakespeare-magyarázók érzik, érintik,
sőt félig-meddig ki is fejtik s még se mondják meg világosan. Gervinus,
ki majd minden angol magyarázót felhasznált s ő maga a németek közt
leghiresb magyarázó, szintén mellőz valami olyant, a mi nélkül az
alapeszme magyarázata sem elég természetes, sem elég világos. Ő
álomképnek tartja a művet, csodálkozik, hogy Coleridge, a ki szintén e
véleményben van, e felfogással nem tudott behatolni a mű belsejébe,
holott e mű nem csak külső szinezetére és alakjára nézve álom, hanem
benső jelentőségében is. A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak
szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az «égő
agy» változékonysága és tévelygései, a szeszély és ábránd ez eszmélet
nélküli fél-éber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi
központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely
szorongató bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más
szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása. Minden oda mutat,
hogy a költő nem czélzott egyebet, mint az érzéki szerelmet az
álomélettel allegoriailag összehasonlítani.
Ez röviden összevonva Gervinus véleménye a mű alapeszméjéről; nagyrészt
igaz, de csak így felfogva, hol marad a mű alkalomszerűsége, mi szükség
Theseusra és Hippolytára s általában miért választott Shakespeare ily
alapeszmét épen egy oly művének, melyet egy boldog mátkapár lakodalmi
ünnepélyére írt? Gervinus ugyan említi, hogy e mű lakodalmi ünnepélyre
iratott, de nemcsak mint történelmi adatot, s az alapeszme
kimagyarázásával semmiféle viszonyba nem hozza. A dolog pedig igen
egyszerű és világos. Theseus jellemzése mindent megmagyaráz. Shakespeare
benne egy higgadt férfiút rajzol, ki túl van a fölületes szerelem
bohóságain s érett a valódi szerelemre, a házas életre. Nem ábrándozó,
megvetéssel szól a képzelgő szerelemről, nem indítják meg a nagy hangú
szerelmesek panaszai, de valóságos férfiúi hévvel szereti menyasszonyát,
s épen úgy tudja élvezni az élet reális örömeit, mint a művészet báját.
E férfiú az ünnepelt vőlegény képe, és Shakespeare mivel dicsőíthette
volna jobban házasságát s általában a házasságot, mint azzal, hogy
ellentétül egy tündér álomképben oda rajzolta a könnyelmü és éretlen, az
ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát?… Ki előtt kedvesebb és
nevetségesebb az ifjukori illusiók emléke, mint a ki már tul van rajtok
és boldog valóságra ébredt? S kell-e költőibb bók, szellemesebb
üdvözlet, bölcsebb tréfa, melyet a költő pártfogójának és barátjának
nyujt? Mennyire eltalálta Shakespeare alapeszméje megérzékítésének
formáját is. A mindennapi élet rajza akár komoly, akár komikai vagy épen
bohózatos oldalról igen komoly vagy igen víg lett volna ez ünnepély
derültségéhez és méltóságához képest, s még sem fejezte volna ki épen
azt, a mit akart. Mindennek vegyülete kellett, a phantasia könnyű
játéka, a szeszély, a kedvcsapongás költészetének bizonyos neme, melyben
kár nélkül sokat lehet merni s mindent összeolvaszthatni. A népmeséhez
folyamodott, melynek lényege épen a csodálatos és köznapi vegyülete,
mely túlteszi magát a természet törvényein, de nem a szellemén, mely a
naivitás burkában gyakran egyszerű, de mély bölcseséget rejt.
De magának az alapeszmének is ide kellett vezetni őt. Az ifjukori
ábránd, érzékiség, melynek ingere és szeszélye, makacssága és
változékonysága, bohósága és tévedései a legnemesebb szívet is megejtik,
nem hasonlítanak-e a mesebeli varázshoz? S míg rabjai vagyunk, életünk
nem álmodozás-e, melyben csak beteg képzelődésünk és hő vágyaink
vezérelnek s ha szükség, daczolunk minden physikai és erkölcsi
lehetetlenséggel? Mindennek költői feltüntetésére mi alkalmasabb, mint
az elfek, az éj e mystikus álomtündérei, kik könnyelmű szerelem tündérei
is? S a bonyodalmak előidézésére kell-e jobb alak, mint Puck (Robin
Goodfellow), az angol népmesék e bohócza, ki az északi parasztot és
vadászt annyiszor megtréfálta; e kissé napégette arczu parasztos,
tündér, ki részint kujonságból, részint ügyetlenségből annyi furcsa bajt
idéz elő, s kinek szájába Shakespeare e szavakat adja:
… Én vagyok az éj víg vándora
Ki Oberont is megnevettetem,
Ha a zabszúrta mént rá-rászedem
Nyerítve hozzá, mint szép kanczaló,
Vagy, ha tű-tűzget holmi vén anyó,
Vaczkor gyanánt rejt a kancsó-fenek
Iváskor én ajkához billenek,
Hogy a sör mind aszú keblére fut.
Mesél egy néni szörnyű szomorút,
S engem néz háromlábu zsámolyul:
Kibiczczenek alóla, felborul,
Óbégat és majd megfúl, úgy köhög;
A többi oldalához kap, röhög,
Tüszköl, csuklik nevettében s hitet
Mond rá, hogy ily jól sohsem nevetett.
Ime, az alkalomszerűség és népmeséi alap legjobban megmagyaráz mindent,
magát a czimet is, a Szentivánéjet, mint a melyen a szellemek leginkább
szoktak játékot űzni a halandókkal. Ebből kiindulva minden rész egy
organikus egésznek fog feltűnni s nincs szükségünk erőltett
magyarázatra, melyhez nem egy német æsthetikus kénytelen folyamodni.
Így egy a cselekvényre vetett futó pillanat is mindent megértet velünk.
A mű egész drámai összeütközéssel kezdődik s híre-hamva sincs a
tündéreknek, de a négy szerelmes kedélyén már nyilatkozik a bohó ábránd,
a lángoló, de felületes szerelem egész varázsa, melyet aztán Oberon
bűvcsepjei annál természetesebben valódi örjöngéssé változtatnak. Hermia
összetűz atyjával Lysander miatt, kibe halálosan szerelmes, könnyelműen
széttépi a szülői köteléket s kész elszökni vele. Demetriust üldözi,
ostromolja szerelmével. Íme a szerelmi ábránd, mely nem ismer physikai
és erkölcsi lehetetlenséget, íme az érzéki erős mámor, mely nem tisztel
semmi szentet s benső ürességét hiányzatos phrásisokkal takarja.
A tündérudvarban is hasonló felfordultság uralkodik. Oberon és Titania,
e két könnyelmű házaspár, viszálykodásban élnek egymással. A szenvedély
és könnyelműség e mindinkább emelkedő mámorában oly természetes az az
örjöngés, melyet a bűvös virág cseppjei később előidéznek. Lysander
odahagyja Hermiát és Helénába lesz szerelmes; Demetrius hasonlókép.
Hermia most arra a sorsra jut, a melyben az előbb Helénát kigunyolta. A
két szerelmes ifjú párbajt akar vívni. Egy emberélet legkevesebb, a mit
szerelmi szenvedélyünknek áldozhatunk. A földi szenvedélyek bohósága
lépést tart a tündérekével. Titánia, a szép finom és ragyogó királyné
egy szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. A bűvölet a
legfurcsább bonyodalmakra ad alkalmat, míg végre tünik a varázs, a
mámor, az álom s mindnyájan megenyhülve, kiszenvedve szép valóságra
ébrednek. A két ifjú pár kiocsúdva elvakult szenvedélyből, mint
menyasszony és vőlegény Theseus lakodalmi ünnepélyéhez csatlakozik;
Oberon és Titánia is kibékülnek s megáldják a hármas házasságot. Mindez
a legerősebb kapcsolatban van az alapeszmével; még az is mi, csak
groteszk tréfaként látszik közbe szőve; a mesteremberek szinelőadása.
Pyramus és Thisbe története, a mint ezt a jó mesteremberek kidolgozzák
és előadják, nemcsak a Shakespeare idejebeli műkedvelők és rossz
szinészek kiparodiázása, de egyszersmind azon nagy és üres szenvedélyé
is, mely az egész mű tárgyát teszi, s melyben már Pyramus személyesítője
mint szamár szerepelt is.
Való, hogy a negyedik felvonásban már be van fejezve a cselekvény, s az
utolsó felvonás, melynek e parodia szinhelye, szorosan vett drámai
szempontból hibás. Bizonyára Shakespeare, a drámai művészet e nagy
mestere, ki a kritikának törvényt szabott, jobban érezte ezt bármely
kritikusnál. De minthogy alkalmi művet írt s az ünnepély hősét nem
léptethette föl drámailag, lehetetlen volt drámailag leléptetnie is.
Foglalványnak használta s e fényes foglalványt be kellett fejezni. S
mivel fejezhette volna be méltóbban, mintha lakodalmi ünnepélyén
láttatja egész méltóságában; e költött lakodalmi ünnepélyt mintegy
összeolvasztja a valódival, saját maga művét a mesteremberekéivel, s a
mű alapeszméjének néhány pillanatnyi groteszk föltüntetése után a
tündérek áldásával és saját szerény engedelem kérésével bocsátja el a
közönséget. E szempontból minden dicséretet érdemel a befejezés.
Különben is a mesteremberek előadására már rég kiváncsiak vagyunk, s ha
magában a műben be is van már fejezve a drámai élet, az övékben most
kezdődik és Shakespeare elég ügyes arra, hogy e drámaitlan és mégis
drámai fogással lekösse figyelmünket.
Sokat akartam írni e műről s alig tettem többet, mint azt, hogy talán
némi kulcsot nyujtottam alapeszméje és compositiója helyes fölfogásához.
Még mennyi mindenről kellene írni, ha ugyan képes volnék száraz
bonczolással e mű szépségeit éreztetni; ha ugyan a közönség örömmel
olvasná a hosszabb kritikai dolgozatokat.
De Shakespeare mindig megérdemli a kivételt. Közelebbről hát bátor
leszek visszatérni e műre s az előadást birálva elmondani egyet-mást mit
most tér hiány miatt is el kellett hagynom. Örömest elszenvedem
Shakespeare-ért, és emlékünnepén azt a szemrehányást, hogy a magyar
kritikusok között én gyönyörködöm leglelkesültebben Shakespeare ez
úgynevezett sületlenségében. Van egy-két oly magyar kritikus, ki
Molièret letette trónjából, most néhány másik Shakespeare-rel birkózik;
hadd legyen olyan is, ki védni meri e nagy szellemeket. Ma holnap oda
jutunk, hogy még ehhez is egy kis bátorság kell.

III.
Ma ötödikszer került színre e mű; e körülmény alkalmat szolgáltat nekem
arra, hogy beváltsam igéretemet s még egy czikket írjak róla. Miért is
ne? Ha divatlapjaink két-három czikket írnak a budai színház
_Genovevá_-járól s lelkesülésökben nem tudják hová legyenek, talán nekem
is szabad még egyszer visszatérnem a Nemzeti Szinház _Szentivánéji
álmá_-ra. Igaz, amazt Jaime és Treffreu írták, emezt pedig csak
Shakespeare, egy elavult költő; amahhoz a híres Offenbach írta a zenét,
ehhez pedig csak Mendelssohn; de a _Koszorú_ nem levén divatlap, nem
köteles mindennemű divat szószólója lenni, sőt elavult dolgokat is
kedvelhet minden önmegtagadás nélkül.
A _Szentivánéji álom_ alkalmi mű, de kérdés: vajon az alkalmi mű alkot-e
külön nemet a drámai költészetben s mennyiben jogosan? Hogy
gyakorlatilag alkot, nem lehet tagadni.
Egész napjainkig fentartotta magát, s nagy költők is dolgoztak e nemben,
például Goethe, sőt a mi irodalmunkban sem hiányoznak ily alkalmi
drámák. Hogy többet ne említsek, ott van Vörösmartytól _Árpád ébredése_.
Azonban az ily alkalmi művek, mint drámák, csekély becsűek, sehogy sem
tudnak valódi drámává lenni, mint az alkalmi dal, óda, vagy elegia
valódi dallá, ódává, elegiává. Rendesen nem egyebek dialogizált
allegoriáknál, néha énekkel vegyítve. Sokszor van bennök költői
alapeszme, de nincs drámai élet, ezért a drámai költészetnek inkább csak
kinövései, melyeket az alkalomszerüség ment s az általában vett
költőiség, később is olvasásra méltók, de mint drámáknak a szinpadhoz
tulajdonkép nincs többé joguk. Épen az bámulatos Shakespeareben, hogy e
sikamlós téren is valódi drámát tudott írni, oly drámát, melynek, mint
ilyennek, alig van versenytársa: szóval az alkalmiságot szoros
kapcsolatba hozta a drámai költészet belső igényeivel is. De minő drámát
írt: tragédiát, szoros értelemben vett drámát, vígjátékot vagy
bohózatot-e? Tulajdonkép egyiket sem. Leginkább bohózatos vígjátékot
vagy jobban mondva a bohózat egy magasb faját tartalomban és formában
egyaránt. Tudom, hogy a bohózat rossz hangzású szó irodalmunkban;
emlékszem, hogy ezelőtt egy pár hónappal két politikai nagy lap, melyek
semmiben sem értenek egyet, abban szépen megegyeztek, hogy a bohózat
annyi, mint puszta semmiskedés s rendesen oly iró munkája, a ki képtelen
jó vígjátékot írni, vagy a vasárnapi közönség ízléséhez aljasul. Íróink,
kritikusaink, közönségünk jó része souverain megvetéssel tekint a
szegény bohózatra, s ha néha mulat is rajta, mintegy szégyenli
bevallani.
Honnan vettük e nézeteket, e szokást, e kedélyhangulatot? Aesthetikai
míveltségünk hiányossága-e vagy a magyar természet sajátsága? Ez utóbbit
nem merném állítani. Népünk igen jól mulat a maga bohózatos meséin. Úgy
hiszem, másutt rejlik az ok. Sokáig a bécsi nagyrészt ízlés- és
erkölcstelen lokal-bohózatok járma alatt nyögtünk s miattok megutáltuk a
bohózatnakm ég a fogalmát is.
Újabban a budai szinház a franczia bohózatok selejtesebbjeivel vendégli
a magyart; a táncz, zene és látvány mulattatják ugyan a közönséget, de
magoknak e műveknek csekély értéke nem igen hozhatja jobb hírbe a
bohózatot. Talán maga az elnevezés is rossz, s az egyoldalú fölfogás
könnyen hajlandó az úgynevezett bohóságot csak bohóságnak tartani,
melyhez az æsthetikának nincs köze. A jobb bohózat nálunk már vígjáték
számában megy; például Molière _Botcsinálta doctor_-át nem meri
bohózatnak nevezni, talán már csak azért sem, mert a Théâtre
Francais-ben adják, s ezt bizonynyal nem tennék, ha valósággal csak
pusztán bohózat volna. Szóval közönségünk nem becsüli a bohózatot s a
kritika általában véve elősegíti a fogalomzavart. Ez még ugyan magában
nem oly nagy baj, sokkal nagyobb az, hogy nem volt s nincs költőnk, a ki
kivívja a bohózat becsületét. Költészetünk a fajok tekintetében nagyon
szűk körben mozog; majd mindenik költő ugyanegy úton jár, pedig a
kezdeményezés és bátorság nemcsak a genie kiváltsága, hanem a
talentumoké is.
Bárki bármit mondjon, a bohózat épen oly jogos nem, mint a vígjáték; s
ha alsóbb komikumnak nevezik, ez nem azt teszi, mintha sokkal csekélyebb
becsű volna a fensőbbnél, hanem inkább csak azt, hogy alsóbb körben
mozog, kevésbbé korlátolt, erősebb vagy ha úgy tetszik durvább hatásra
törekszik: mosoly helyett hahotára. Megengedem, hogy a mosoly
tiszteségesebb a hahotánál, kivált szalonban, de azért a hahota
kunyhóban, palotában mindíg drága kincse marad az embereknek. A bohózat
tulajdonkép nem egyéb, mint a komikai jellemek és helyzetek túlzása;
épen úgy meg kell lenni benne a komikai összeütközésnek, drámai életnek
és költői igazságnak, mint a vígjátékban, csakhogy máskép. A bohózat nem
a jellemrajz pontosságával hat, hanem a jellemző vonások éles
kiemelésével, túlzásával, épen mint a torzkép. Kit nem hat meg egy jó
torzkép komikuma, ki fogja tőle megtagadni a művészi igazságot, pedig
egyetlen vonása sem hű a természethez? A hűséget és valóságot épen a
pontatlanság, a túlzás fejezi ki, csakhogy a túlzásnak is van túlzása, a
pontatlanságnak is pontatlansága, s épen abban rejlik a művészet titka,
eltalálni az illő határt és mértéket.
A bohózat a cselekvényben is sokkal szabadabb, túlzóbb a vígjátéknál. A
jellemrajz és viszonyok túlzásából önként következik a helyzetek és
bonyodalom túlzása is, de természetesen soha sem a költői igazság
rovására, mely nem mindíg egy a valószínűséggel. Ha az alapeszme és
cselekvény az emberi szív és viszonyok komikumán alapul: akkor a túlzás
úgynevezett valószínűtlensége a cselekvény folyamában sem igen jöhet
kérdésbe. Ha a költő valóban tud hatni reánk, magával ragad s csakhamar
otthon érezzük magunkat a tévedések, hibák és bohóságok ez eltorzult
világában is, mely külsőleg kevéssé hasonlít az élethez, de bensőleg