Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 15

találkozik Margittal, ki ugy nyilatkozik, hogy nem szükség titkolni
szerelmüket s holnap kérje meg kezét Henrik Villepreuxtől egész
ünnepélyesen. Henrik megigéri s ugy látszik, hogy valósággal bele is
szeret Margitba. E fiatal ember jellemét általában nem érthetni, csak
báb, kivel a költő kénye-kedve szerint játszik. Henrik távozik s nem
akar többé régi szerelmére gondolni; de nem mehet ki a parkból, mert a
jó falusiak, kik meglesték, zajt ütnek, hogy tolvaj van a kertben, mire
aztán a maire is az üldözőkhöz csatlakozik. Henrik Paulina szobájába
rohan; nincs más módja menekülni a gyanu elől, s megkimélni a női
becsületet, mint az, hogy Paulina nyakáról letépi a gyémántos
nyaklánczot s tolvajnak adja ki magát. Villepreux kivallatja, elhiszi az
áltolvaj meséjét, sőt mint egy könnyelmü, de bünbánó ifjut, kit a reá
bizott s általa elköltött pénz tett tolvajjá, kéz alatt meg akarja
szabaditani. Azonban épen akkor lép be Morizon, Henrik atyja, ki
megismeri fiát. Villepreux gyanakodni kezd, hogy Henrik nem tolvaj,
hanem kalandor, s összevetvén a körülményeket, gyanuja erős
féltékenységgé növekszik, mely boszura ragadja. Párbajra hivja az ifjut,
ki ugyan elfogadja azt, de magában elhatározza, hogy a párbaj előtt főbe
lövi magát. Villepreux épen a párbajra készül, midőn sógornője, Margit,
egész jó kedvvel jő haza egy falusi bálból s elbeszéli, hogy holnap
Henrik meg fogja kérni kezét s egyszersmind elmondja, hogy Henrikkel ma
este a parkban találkozott, ő adta neki oda a park hátsó ajtója kulcsát,
egyszóval elmond mindent s egészen lecsillapitja sógorát, ki meggyőződik
neje ártatlanságáról. Ekkor nagy zaj támad s egy lövés hallik. Az ember
azt hiszi, hogy Henrik főbe lőtte magát. Oh nem! A jó falusiak
kitekerték kezéből a pisztolyt s elfogták mint szökevényt. Ekkor
Villepreux kinyilatkoztatja, hogy Henrik megkérte Margit kezét s érte
szökött be a parkba. Így minden jóra fordul s a jó falusiak hoppon
maradnak.
Ime Sardou fenső vigjátéka komikai főszemélyek nélkül. A báró nem az,
neje sem, Henrik sem, csak Margitban rejlik egy kis naiv komikum, ki más
tekintetben legsikerültebb a főszemélyek között. Paulina és Henrik a
legelhibázottabb jellemek. Egyiknek sem érthetni lélekállapotját. A
köztük és Villepreux közt előforduló érzékeny jelenetek minden
mesterkedés mellett is hidegen hagyják az embert, mert a költő nem
készitette elő rájok hallgatóit, a jellemek magyarázatával,
fejlesztésével. A technikát sem dicsérhetni. Két felvonás nem egyéb,
mint vontatott hosszadalmas expositio. A két utolsóban ugyan eléggé
rohan a cselekvény, de mi haszna: az alap a lehető leggyöngébb. Hogy
csak egyet emlitsünk: ugyan mi oka lehet Henriknek arra, hogy be nem
mutattatja magát Villepreux házánál, hanem bujkál a park körül és a
parkban? Bemutattatva magát könnyen találkozhatott volna mind
Paulinával, mind Margittal, hanem az igaz, akkor elmaradt volna az egész
bonyodalom és Sardou nem irhatott volna belőle egy öt felvonásos
vigjátékot. Ily gyönge alapon nyugszik a főcselekvény, melyre épen oly
kevés gondot forditott a költő, mint főszemélyeire. A cselekvény
mellékesb részei és személyei sokkal sikerültebbek, s a mű leginkább
ezeknek köszöni hatását. Ez Sardou modora; igy irta a «Jó barátok»-at, a
«Benoiton család»-ot is. Mi nem helyeseljük e modort s épen nem ajánljuk
vigjátékiróinknak. A minapában egy magyar kritikus azzal dicsért meg egy
eredeti vigjátékot, hogy nincsenek komikai főszemélyei, s ezt eredeti uj
iránynak nevezte, mely korszakot alkot a dramaturgiában. E balirány nem
uj s rendesen az iró rossz izlésének vagy tehetlenségének szüleménye. A
tragikumot és komikumot, a komolyt és derültet lehet vegyiteni, de nem
ugy, hogy akár a tragédiában, akár a komédiában egyik a másiknak ártson,
vagy épen tönkre tegye. E vegyitésre nézve is Shakespeare és Molière a
legjobb a példányok, amaz a tragédiában, emez a vigjátékban.
A második ujdonságot _Girardin_ Emil és ifj. _Dumas Egy nő vétke_ czimű
drámáját még kevésbbé dicsérhetjük. Ugy látszik, hogy a conceptio és
jellemrajz Girardintől származik, s inkább csak a szerkezet s általában
a szinpadra alkalmazás az ifju Dumas műve. Meg kell vallani, hogy ez
utóbbi jobb az elsőnél. Az ifju Dumas minden eszközt felhasznált, melyek
e nem eléggé drámai tárgyat a szinpadon élvezhetővé tegyék. Családi
egyszerü dráma tárul ki előttünk, mely három személy közt foly le.
Dumont bankár egy derék ember, ki üzletének él; szereti nejét, gyermekét
és boldog. Neje boldogtalan; ő is szereti ugyan férjét, de a darab
kezdete előtt volt oly idő, midőn hütlen lett férjéhez s Alvarec Juant
szerette, ki férjének üzleti társa s egykor férjét bukása szélén
kölcsönével megmentette. Ekkor szövődött a titkos viszony a hütlen nő és
barát között. A nő most bünbánó s épen azért gyermekét sem szereti, kit
nem férje, hanem Alvarec gyermekének tart. Egy szobaleány és jó barátnő
fecsegése e viszonyt félig-meddig föllebbentik s Alvarec szökésre
kényszeriti a nőt. Azonban a nő nem szökik el, hanem mindent fölfedez
férjének. A férj nem hivja párbajra Alvarecet, hanem erkölcsi
eszközökkel arra kényszeriti, hogy követeléseivel szegényitse el,
buktassa meg őt, mint üzlettársát, nejét pedig arra, hogy
elszegényedésének ürügye alatt hagyja el őt s menjen vissza anyjához. A
kis lánynak választani kell Dumont és Alvarec között; Dumontot
választja, ki nem atyja. Alvarec elrohan, a nő távozik, és visszafordul
s kérdi, mikor láthatja még lányát.
E dráma inkább a tévedés következményeivel foglalkozik, mint magával a
tévedéssel, s innen aztán az, hogy Dumont neje s Alvarec jellemét nem
érthetjük eléggé s kevés részvéttel viseltetünk irántok. Mit és mit ne
tárgyaljon mint előzményt, mely a mű kezdete előtt történt, mindig
lényeges kérdés a drámában, nemcsak a cselekvényt, hanem a jellemet s az
egész dráma hatását illetőleg is. Ha csak a bünhödést látjuk s nem
egyszersmind a tévedést, a drámai felindulást alkotó négy érzés közül,
minők a részvét és félelem, szánalom és megnyugvás, csak a két utóbbit
veheti igénybe a költő, s azt is csak hiányosan, mert egyik a másiknak
következménye. E mellett a jellemrajz sem lehet eléggé biztos és
kidomborodó. Dumontné nem egyéb, mint egy a legnagyobb általánosságban
tartott bünbánó nő; hiányzik belőle minden egyéni vonás, sőt még
typusnak sem vehetni be. Aztán egy nő hütlensége, mint pusztán csak
hütlenség, sohasem lehet aesthetikai értékü. Látnunk kell a viszonyokat,
melyek a nőt tévedésbe vagy bünbe sodorják, s melyek megfoghatóvá teszik
szenvedélyét s igy igazolják részvétünket és szánalmunkat. Dumontné
rajza egészen elhibázott. Általában a mű főszemélyei többé-kevésbbé mind
mesterkéltek egész az igen is okos kis gyermekig, s a természetnek, a
valódi szenvedélynek alig találhatni bennök egy-egy igaz vonását. A mű
hatását leginkább az ügyesen combinált szerkezetnek köszönheti, mely az
utolsó fölvonásban majdnem a virtuozitásig emelkedik.
Paródiája sem több értékü, mely ugyanazon este került szinpadra s
melynek czime _Egy férj vétke_, Grange és Thibousttól, szintén három
felvonásban. Itt is inkább az ügyes szerkezet s egy pár jól combinált
jelenet idézte elő a hatást, mint a komikai ér gazdagsága. Nem azt
hibáztatjuk benne, hogy a komikai vonásokat tulozzák az irók, hisz ez a
bohózat jogos eszköze; hanem azt, hogy magukban a vonásokban kevés az
igazság és természetesség. Itt is legkevésbbé sikerült egy nő rajza, a
Turlot Antóniáé, kinek lelkiállapotához nincs kulcsunk. Mindamellett a
budai szinpad e három ujdonságát sokkal többre becsülhetni a
negyediknél, a _Hasznos orvosság a nősülésre_ vagy _Ő sohasem akar
férjhez menni_ czimű két felvonásos vigjátéknál, mely _Rajkaitól_ junius
22-én került szinre. Alapeszméje oly régi, mint maga a vigjáték,
tudniillik az, hogy a férjhez menni nem akaró vagy begyes lányokat
hidegséggel s más hölgyeknek való udvarlással kell meghóditanunk. E régi
alapeszmét sem öntötte uj formába a szerző. A vigjáték legelhasználtabb
fogásait s legstereotypebb alakjait használja. E mellett kelleténél
hosszabbra nyujtja; egy felvonásban el lehetett volna végezni az
egészet. A mit egyik személy, Gárdonyi Vendel mond a második
felvonásban: «Ez igen hosszu historia», legjobb kritikája a műnek. Hogy
nem bukott meg, leginkább a szinészeknek, kivált a szinésznőknek,
Kocsisovszky Borcsa és Boér Emma kisasszonyoknak köszönheti, kik jeles
tehetségü kezdő szinésznők. Általában Molnár társasága, nagy hiányai
mellett is, méltánylatot érdemel s közelebbről e lap hasábjain egy kis
időt szakitunk a szinészek birálatára s nehány jó tanács kifejtésére,
melyek, ugy hisszük, nem fölöslegesek.


SZINHÁZI SZEMLE.
A _Szent korona varázsa_. Irta Rákosi Jenő. Előadatott a Budai
Népszinházban. _Fiesco_. Irta Schiller. Előadatott a Nemzeti Szinházban.
Ujra megértük, hogy Pesten is, Budán is magyar szinelőadásokban
gyönyörködhetünk. Részünkről nem mindig gyönyörködünk se itt, se ott,
néha valósággal unatkozunk, de nincs oly gyönge mű, vagy előadás, mely
annyira untasson vagy épen boszantson bennünket, mint egy pár lap
eljárása, melyek a budai szinházat minden tekintetben a nemzeti szinház
fölibe akarják emelni.
A budai szinházból mindig pártkérdést csinált ujdonságiróink bölcsesége.
Már megalakulásakor bizonyos ellenzékies szinben tüntették föl s
versenyre ösztönözték szemben a nemzeti szinházzal a tragédia és fensőbb
vigjáték terén. A terv kivihetlennek mutatkozott, mert nem volt hozzá se
költő, se szinész, se közönség. A budai szinház végre belátta, hogy más
hivatása van, s leszállott a drámai közép- és alsó-nemekhez, mit aztán
siker is követett, annyira, hogy ideiglenes bukását más körülmények
idézték elő, mint tisztán a közönség részvétlensége. Most ujra
megnyilván, azon az uton halad, melyen már sikert aratott s fejlődve,
még többet arathat.
Az ujdonságirók most nem állottak elő régi bölcs tanácsaikkal, melyeket
a tapasztalat anynyira kinevetett, hanem a helyett ismét valami olyat
tesznek, a mi szintén csekély bölcsességre mutat. Nem mondják többé,
hogy a budai szinház versenyre szálljon a nemzetivel a tragédia és
fensőbb vigjáték terén; azonban mindent elkövetnek, hogy amazt eme
fölibe emeljék. A nemzeti szinházban majd semmi sem elégiti ki őket, a
budai szinházról valódi leikesüléssel irnak. A nemzeti szinházban a
méltánylandó is rossz, a budai szinházban a rossz is méltánylandó. A
nemzeti színházban előadandó műveket már előre lerántják, a budai
szinházéiról szintén előre hosszú magasztaló tárczaczikkeket irnak, sőt
a mi több, nem átallják kimondani, hogy a budai szinház irányában nem
szükség æsthetikai szempontból kiindulni, ezt csak a nemzeti szinház
irányában alkalmazhatni, mert ez a fensőbb drámai művészet csarnoka, s
mert országos segélyben részesült.
Szeretjük hinni, hogy az ily szempont inkább fogalomzavar eredménye,
mint nem épen tisztességes szenvedélyeké. Szinház irányában mindig csak
æsthetikai szempontból lehet kiindulni, legyen az akár a fensőbb, akár
az alsóbb drámai művészet szinháza, akár országosan dotált, akár
magánvállalat. A drámai fensőbb és alsóbb nem csak megkülönböztetés, de
nem azt teszi, hogy az alsóbb nem már nem művészet, vagy a művészetnek
csak forgácsa. Egy jó bohózat épen oly ritka, mint egy jó tragédia; a
«Szentiván-éji álom» ép oly fénysugara Shakespeare dicsőségének, mint
akár Macbeth; Ira Aldridge nem kevésbbé bámulatos volt Mungo szerepében,
mint az Othellóéban. A szinház nem dotáltságának körülménye sem
némithatja el az aesthetika követeléseit. Egy országosan dotált
szinhától a nemzeti művészet és irodalom körülményei közt a lehető
legjobbat követeljük működése terén. A nem-dotált szinháztól nem
követelhetünk ennyit; de annyit minden esetre megkivánhatunk, hogy
tehetsége szerint a művészetet szolgálja s ne legyen se a nyegleség, se
az izléstelenség szinháza. Ha azt mondjátok, hogy a budai szinház
megitélésében nem kell æsthetikai szempontból kiindulni, akkor
kimondjátok, hogy az nem szinház, akkor nincs kapcsolata a
nemzetiséggel, mert nem a művészetet szolgálja, akkor czircussá
aljasitottátok.
Mi mindig azzal tiszteltük meg a budai népszinházat, hogy aesthetikai
szempontból indultunk ki megitélésében s tőle várjuk a drámai alsóbb
nemek felvirágoztatását mind drámairodalmunkban, mind
szinművészetünkben. E szemponttól ezután sem állhatunk el. Bizonyára mi
igen méltányoljuk az igazgató-választmány és a szintársulat buzgóságát,
mely a népszinház megalapitásán fáradozik; de azért nem hunyhatunk
szemet némely balirányra. Ily balirány az obligát cancan-táncz, melynek
semmi köze a művészettel. «Dunanan» kellemes operette, de mi szükség
végéhez odabiggyeszteni azt a nyomoruságos cancant. Az alsóbb komikumnak
sok szabad, de a cancantánczot csak az találhatja komikumnak, kinek
muzsája Priaposz. Azt sem helyeselhetjük, hogy a budai szinház némi
nyegle üzletté akarja alázni a honvédség, a forradalom emlékeit. Ha a
honvédek derüsebb oldalát valaki vigjátékba szövi, ha valaki egy drámát
ir, melynek háttere a forradalom, ez mind helyes; de hogy a szinpadra
czipeljük az 1848–49-iki történeti nagy dolgokat, hogy fölszaggassuk a
sebeket, melyek alig hegedtek be; hogy minden művészi czélzat nélkül
szinműveket férczeljünk össze, melyek csak tárgyuknál fogva akarnak
hatni: ez nem helyes. Hetek óta olvassuk a lapokban, hogy a budai
szinház ily meg ily műveket fog szinre hozni; bennök ennyi meg ennyi
honvédattila, bakkancs és ágyu fog szerepelni. Egyéb oldalát nem igen
emlegetik e magasztalt szinmüveknek a budai szinház hivatalos
ujdonságirói. Majdnem ugy beszélnek, mintha hadi mozgalmukról
tudósitanák a közönséget. A forradalom nem azért történt, a honvédek nem
azért haltak meg, hogy a budai szinház speculatiói tárgyaiul
szolgáljanak.
A mi a látványokat illeti, azokról is más véleményünk van, mint
laptársainknak. Nem vagyunk a látványosság ellenségei; de óhajtjuk, hogy
valami drámai czélt szolgáljon. Egy oly mű, melyben csak látvány van, da
semminemü müvészeti érdek: teljességgel nem mű. A látványnak szolgálni
kell a szinművet, legyen az akár megforditva. Az oly szinmű, mint
«Zrinyi a költő» melynek szerzője Jósika hasonczimű regényéből
összeférczelt nehány szakaszt minden benső összefüggés nélkül, csak
gyermekeknek való bábkomédia. De nagy közönség látogatja, vethetik
ellenünk. Igaz; de ha e látványok egy kissé értékes szinművet
érdekesitenének, vajjon elmaradna-e akkor a közönség, s nem jobban
szolgálná-e a budai szinház az izlést? Ott volt például Rákosinak a
«Szent korona varázsa» czimű drámája, melybe sok látványt lehet beszőni.
Vajjon nem jobban megérdemelte volna-e ez a diszleteket és a görögtüzet,
mint «Zrinyi».
Nem ok nélkül emlitettük e szinművet, mely legtöbb figyelmet érdemel a
budai szinház ujabb eredeti szinművei közt. Mi örvendünk, ha a budai
szinház bármi kis lendületet ad az eredeti drámairodalomnak. Rákosi e
művet a budai szinpadra irta, s a bohózat, operette és kisebb vigjáték
mellett egy oly genre mivelésére adott példát, mely óhajtandó, hogy a
budai szinpadon meghonosuljon. Nem a történeti tragédiák, hanem az ily
történeti drámák valók a budai szinpadra, melyek történelmünk nem
tragikai, de mindamellett drámai eseményeit veszik tárgyul; tért
engednek a komikai elemeknek, s a nem igen jó hirü melodrámai hatást
összeolvasztani igyekeznek a valódi drámai hatással. Nem mondjuk, hogy e
szinmű egészben véve sikerült; de a törekvés igen méltánylandó, s egy
pár részlet tanuságot tesz a szerző nem mindennapi tehetségéről. Rákosi
nem tud elég erős cselekvényt alkotni, minden eddigi szinműveinek ez
egyik főhibája. Itt is inkább egymás mellett foly a cselekvény, mint
egymásból. Imre és Endre királyok küzdelmeiben nincs elég fokozatos
emelkedés, s Endre Gertrud kedvéért annyira háttérbe nyomul, hogy csak
puszta báb.
Rákosi egy másik hibája is megvan e szinműben. Ő, ugy látszik,
Shakspearet sokat olvassa s annyira kedveli, hogy észrevétlen
mindjárt-mindjárt másol belőle valamit, s maga sem tudja, hogy
inspiratio helyett reminiscentiákból dolgozik. Egyebet mellőzve, e
művében is Lipócz és neje, Percy és nejének elmosódott másolatai, az
élet minden melege nélkül. Sőt a reminiscentia varázsa néha tárgya
szellemét is megtagadtatja vele. Midőn Imre elárulva, elhagyatva,
kétségbeesésben kimerülve sátorában koronája mellett elalszik, s
fölébredve az az eszme támad benne, hogy koronásan, fegyver nélkül az
ellen táborába menjen s testvérét elfogja: álmában nem angyalok lebegik
körül és sugalmazzák az eszmét, mint a hogy a szent korona mondája hozná
magával, hanem a Szentiván-éji álom vig manói, kik itt a nemzet jó
tündéreiként jelennek meg.
A nemzeti szinházban augusztus és szeptember eleje képezi a holt
időszakot. A drámairók őszig nem engedik adatni uj szinműveiket, a a
közönség kevesebb a szokottnál s a szinészek talán ez ok miatt
meglehetős kedvetlenül játszanak. Az ugynevezett összjáték ilyenkor a
leggyöngébb. Néha a szereplők lassusága, a csoportozatok életlensége
majdnem boszantó. Ezt többé-kevésbbé még Schiller «Fiescó»-jában is
tapasztaltuk, mely uj betanulással közelebbről kétszer is adatott. Talán
több próbát kellene tartani, vagy a próbákon némely jelenetet addig
próbáltatni, mig a játék gyors, összevágó. A kisebb szereplők, a néma
személyek közönye némely drámai erős jelenetben különösen feltünő.
Szinészeink a józsefvárosi képviselőválasztásoknál oly élénken mozognak,
gesticulálnak, mintha szerepet játszanának; a szinpadon pedig és épen
Fiescóban az összeesküvési és lázadási jelenetben oly csendesen viselik
magokat, mintha józsefvárosi jámbor polgárok volnának.
Fiescóban a czimszerepet Lendvay játszta. Igazságtalanok volnánk, ha el
nem ismernők, hogy gondot forditott szerepére; de nem mondanánk
igazságot, ha azt mondanók, hogy Schillernek e különben sem sikerült
jelleméből valami olyat alkotott, mi közel járt a költő czélzatához. E
szerepben sok a természetlen, az erőltetett, s a különböző alkatrészek
nincsenek ugy vegyitve, hogy életteljes jellem állhasson előttünk.
Azonban annyi bizonyos, hogy Fiesco nobili, büszke, sőt majdném kevély,
de bizonyos illemmel; leereszkedő, de méltósággal; udvarias,
egyszersmind ravasz és szenvedélyesen konok, midőn tenni kell. Lendvay
nem volt eléggé nobili; büszke volt, de közönségesen büszke.
Leereszkedésében inkább dölyf volt, mint urias és finom méltóság, s az
uvariasság és ravaszság vegyületének könnyedsége egészen hiányzott
belőle.
Tóth Muley Hassan szerepének egyik a magyar szinpadon eddig talán nem
eléggé méltatott alkatrészét jól eltalálta; de ez alkatrészből képezvén
ki egész szerepét, természetesen a jellem sok tekintetben érthetlenné
vált. Tóth a mór humorára vetette a fősulyt, sőt majdnem csak ezt emelte
ki. Az igaz, hogy ha e jellemet a humor nem enyhitené, visszatetsző s
költőileg érdektelen volna. A mór találó elméssége, szeszélyeinek
frissesége költői érdeket kölcsönöznek jellemének, melytől távol van
minden erkölcsi tépelődés, meghasonlás, a lelkiismeret minden furdalása,
mert fajánál, vallásánál, neveltetésénél fogva sohasem jutott erkölcsi
öntudatra s e tekintetben majdnem naivnak mondható. De sok benne a
démoni hajlam és erő, az állati düh, dacz a veszélylyel és a vad
káröröm. Tóth az utóbbi alkatrészekből semmit sem tüntetett föl, sőt a
humort itt-ott a bohózatig vitte. Álljanak itt egy német iró szavai, ki
a hires Seydelmannt e szerepben következőkép rajzolja:
«Seydelmann játékában előttünk állott Afrika e szülötte a maga egész
macskaszerü mozgékonyságában, mint egy exotikus növény európai földön,
mint egy teremtvény, mely a miveltség alanti fokának tompa, kifejletlen
erkölcsi világával szemtelenséget és elmés szeszélyt egyesit, mely
ötleteit tüzröppentyükent emelkedő kedvvel löveli a magasba. Démoni
guny, szemtelenség, naivitás a gazság kifejezésében, szakadatlan
mozgékonyság, nyugtalanság és mohó sietség oly csodásan olvadtak össze
Seydelmann játékában, hogy minden pillanatban magunk előtt láttuk a
mórt, kiben afrikai vér forr és tombol. Más szinészek (például Devrient
és Döring) bármily méltánylandók voltak e szerepben, Muley Hassan
szellemi és erkölcsi lényét senki sem testesitette meg annyi illusióval,
mint Seydelmann.»



1872


KARÁCSONI MYSTERIUMOK ÉS VIZ-KERESZTI JÁTÉKOK.[2]
Eddigi népköltési gyűjteményeink mellőzték a népmysteriumokat, de 1859
óta némi figyelem fordult feléjök, s folyóiratok, lapok örömest
nyújtottak tért egy-egy ily tartalmú közleménynek. Igy jelent meg az
első magyar népmysterium a _Magyar Nyelvészet_ IV-ik évi folyamában
(1859. 177–181. lap), a második a _Magyar Sajtó_ tárczájában (1864. 297.
sz.), a harmadik a _Vasárnapi Ujság_-ban (1866. 13. sz.), a negyedik
Orbán Balázs _Székelyföld_-jében. Pest, (1869. II. k. 152–155. l.).
Itt összesen veszi az olvasó nemcsak az elszórva megjelent
közleményeket, hanem mindazt, mi eddig különböző gyűjteményekben
kéziratban lappangott. Úgy hittük, hogy semmivel sem nyithatjuk meg
méltóbban gyűjteményünket, mint a magyar költészet e kevésbbé ismert és
legrégibb maradványaival, mert bár e népmysteriumok nyelv- és
részletekre nézve változásokon mentek át, de szerkezetök körrajza s
tartalmuk alapja a magyar egyház és népélet legrégibb korszakáig
felvihető.
Kétségtelen és köztudomásu dolog, hogy a keresztyén épen úgy az oltár
bölcsője, mint a görögnek. A keresztyén egyház liturgiájából fejlett ki
a mysterium, hit- és erkölcstani allegoriáiból a moralitás. Ez elemek
soknemű hatások alatt fejlődve, végre érintkeztek a classicismussal, s
megteremték a keresztyén új drámát, mely különösen Franczia-, Angol- és
Spanyolországban a tökély magas fokára emelkedett. A fejlődés különböző
fokozatait többé kevésbbé tisztába hozta az európai irodalom, de maga az
eredet s az első mozzanatok meglehetős homályban vannak. Annyi
bizonyosnak látszik, hogy a keresztyénség első századaiban az egyház
ellenséges szemmel nézett mindennemű szinészetet, mint a paganismus élő
emlékét. Európa déli részeiben, hol a római műveltség és nyelv
romanizálta a különböző népfajokat, a római histriok, pantomimok,
bűvészek folyvást kedvenczei voltak a népnek, északon pedig a german
népek nagy szeretettel csüngöttek minden drámaias babonán, alakoskodó
szokáson, melyek régi vallásukkal voltak kapcsolatban. A tilalom és
üldözés nem használván, az egyház szép módjával a pogány szokásoknak
lassanként keresztyén jelentőséget adott, s magát a keresztyén cultust
látványosabbá tette. Így történt, hogy a mi eredetileg a pogány istenek
dicsőítésére szolgált, idővel az apostolokra, szentekre, sőt magára
Krisztusra szállott át.
Az új ünnepek a régiek idejére tétettek vagy kapcsolatba hozattak
amazokkal. Krisztus születésének ünnepe nem csak azért tétetett
deczember végén, mert a hagyomány szerint a téli napfordulat idejére
esik, hanem azért is, hogy a saturnaliák keresztyén jelentőséget
nyerjenek.[3] A téli napfordulat a germán népeknél is szent volt, mert
akkor tartattak a Woutan és neje Fricke tiszteletére rendelt ünnepek. A
német, angol és skandinár karácsoni szokások egész vegyületét képezik a
pogány és keresztyén eszméknek.[4] Szóval a keresztyén egyház igyekezett
magába olvasztani a római és germán pogányság drámaias szokásait és
keresztyén iránytadni látványos hajlamainak, mire mindinkább fejlődő
cultusa elég eszközt és alkalmat adott.
A már Tertullian idejében (220.) rendezett keresztyén liturgia drámai
mozzanatokat rejt magában. Maga a mise nem egyéb, mint mysterium, a
megváltás nagy titkának ábrázolása, melynek mint a primitiv görög
drámának megvannak epikai, drámai és lyrai elemei. Epikai elem a
profetia és evangelium, drámai maga az áldozat, lyraiak pedig a dialog
felé hajló sesponsoriák, antiphonák, bymmusok s prózák.[5] A mise ez
elemeit még inkább kifejtették a keresztyén nagy ünnepek, melyek
Krisztus születése, szenvedése, feltámadása és mennybe menetele emlékét
ujítják meg, s melyek központja szintén a magváltás nagy titka.
Különösen karácson, nagypéntek és husvét ünnepe kedvezett a
mysterium-dráma kifejlődésének. Ez ünnepek liturgiája mindinkább hajlott
a drámai énekhez. A pap nem egyedül énekelte többé, mint a régi időben
Krisztus születését és szenvedését, hanem különböző személyek között
osztattak ki József, Mária, Gábor angyal, a pásztorok, Herodes és a
Krisztus beszédei. E mellett oly czeremóniák, látványok szövettek be,
melyek mintegy kifejezték a cselekvény főbb mozzanatait, mint a jászol
kitétele, a pásztorok hozzájárulása, a három király megjelenése,
Krisztus sirja, a mellé rejtőző angyal, az asszonyokat ábrázoló papok
csoportja.[6]
Ez a mysterium-dráma fejlődésének első foka, melyet liturgiai
mystericumnak nevezhetni, a mennyiben a liturgiának egy részét képezte.
Jean de Bayeux, avrauchei püspöknek egy a norman egyház liturgiájáról a
XI-dik században írt munkája kétségtelenné teszi, hogy akkortájt a
templomban előadott mysteriumok szorosan az isteni tisztelethez
tartoztak.[7] A fönmaradt legrégibb franczia és német mysteriumok, a XI.
és XII-dik századból mind liturgiai mysteriumok, latin nyelven és
egyházi stylben írva. A francziák régiebbeknek látszanak, mint a
németek, de mindenik hasonlít egymáshoz, közös forrásuk az egyházi
rituale.
Azonban a mysterium lassanként kiszakad a liturgiából s annak része
helyett toldalékát kezdi képezni. E körülmény mindinkább háttérbe
szorítja a mysterium lyrai elemeit: az énekrészt. A drámai elemelőtérbe
nyomul, az egyszerű szerkezetet bonyolultabb váltja fel, a latin nyelv a
nemzetivel vegyül, majd egészen annak adja át helyét, az előadók
jelmezbe öltöznek s többé nemcsak papok, hanem vándor énekesek,
tánczossk, alakosok is, kik a népnek eddig is kedvenczei voltak s kiket
a papok az élénkebb előadás kedvéért alkalmazni kezdenek. A színhely
nemcsak a templom, hanem, hogy több ember láthassa, a templom előtti
tér, temető, klastromok udvarain. Tárgyainak köre is szélesbül, nemcsak
a megváltás nagy titkára vonatkozó események dolgoztatnak fel, hanem
vegyesen bibliai történetek, szentek viszontagságai, vallásos allegoriák
s a nagyobb hatás végett komikai intermerrók, népies tréfák szövetnek be
a legkomolyabb jelenetek közé is.
E második fok képezi a mysterium-dráma virágzási korát. Nem liturgia
többé, de világi dráma sem. Iránya még egyházias, szerzői papok s ha
előadói nem is mindig ők, de egészen az ő befolyásuk alatt áll. Azonban
e befolyás lassanként gyengül. A vándor énekesek és szinészek részvéte
kezdi kivetkőztetni a mysteriumot egyházias jelleméből. A czéhek és
testületek is rendeznek mysterium-előadásokat, előbb a papok
befolyásával, később ellenökre. A mysterium mindinkább elvilágiasodik.
Történeti tárgyak is feldolgoztatnak s arallegoriai személyek
typikaiakká válnak. A classicismus befolyása alatt a mysteriumból
tragédia, a moralitásból komédia fejlik. Nemcsak új nevet, de új
tartalmat is nyer, csak a keresztyén világnézethez marad hű, de ez sem
többé a középkori egyházé. A papok ezentúl is rendeznek még
mysterium-előadásokat, de ezek már nem oly népszerűek. Az egykor annyira
kedvelt mysterium a városi nagyobb iskolákba szorul s itt-ott a falukon
marad fönn még egy jó darabig, mint az ájtatos nép mulatsága.
E fokozatos fejlődés különböző országokban különböző időben ment véghez
és mindenütt a viszonyok és népszellem módosító hatása alatt. Vajon
Magyarországon ugyanaz volt-e a fejlődés, mint Európa más országaiban?
Mutat-e különbséget a viszonyok és népszellem módosító hatása? Általában
volt-e és mennyiben mysteriumunk? E kérdések még nincsenek tüzetesen
kifejtve a magyar irodalomban, s nekünk nincs bátorságunk kifejtésöket
igérni. Inkább csak egy pár gondolat-ébresztő nézetet szándékunk
elmondani, melyek szoros kapcsolatban vannak gyűjteményünk
népmysteriumaival.
A magyar egyház liturgiája nem volt más, mint a nyugoti keresztyén
egyházé s ennélfogva a mysterium-dráma elemei épen úgy meg voltak benne,
mint akár Franczia- vagy Németországon. A liturgiai mysterium bizonyára
nálunk is kifejlődött, vagy jobban mondva, hozzánk is átszármazott
külföldről, épen úgy, mint a katholikus cultus másnemű czerimoniája.
Nincs ugyan reá történeti adat, mi legalább nem ismerünk, de majdnem
kétségtelenné teszi két körülmény: egyik a katholika egyház
liturgiájának egysége, mely a X. század óta kevés eltérést mutat;
második, hogy e korból élő emlékek is maradtak ránk, mert a mint alább