Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 16

látni fogjuk, e gyüjteményünk mysteriumai alapjokban nem egyebek, mint a
nép közé szállók s egész napjainkig fönmaradt liturgiai mysteriumok.
A fejlődés második korszaka, midőn a mysterium elválik a liturgiától,
csak toldalékát képezi, majd önállóan indul virágzásnak, nálunk aligha
megjelölhető. Mindenesetre mysterium-drámánk nem lehetett virágzó és
általános divatú. Az a körülmény, hogy egyetlen emlékünk sem maradt e
korszakból, még magában keveset bizonyít, de hogy a viszonyok s maga a
népszellem sem kedveztek fejlődésének, bizonyosnak látszik. A román
nemzeteknek a római korból fönmaradt szinészethez való ragaszkodása
mintegy forrásul szolgált a mysterium fejlődésének; ide járult még a
román faj formaérzéke, a külsőségek iránti előszeretete, mozgékonysága,
melyek mind megannyi szinészeti tulajdonok. A germán népek ősvallásából
folyó látványos, alakoskodó és drámaias szokások, melyeknek a
keresztyénségbe olvadását épen a katholikus cultus segítette elő,
szintén fejlesztő hatással voltak a mysteriumra. A fogékonyság és
fejlődés ez alapjai hiányoztak nálunk, vagy legalább kevésbbé voltak
meg. Az ősmagyar vallásos szertartások nyomait aligha megtalálhatni
keresztyén népszokásainkban. Legalább egy pár nevet kivéve, nem tudjuk
kimutatni, hogy a pogány magyar eszmék és szokások hogyan nyertek
keresztyén jelentőséget s voltak-e köztök olyanok, melyek kapcsolatba
hozhatók a mysterium fejlődésével. Másfelől a magyar népszellemben ha
nem is hiányzik, de nincs feltünőbb szinészeti hajlam. A magyar nép még
napjainkban sem csüng annyi rokonszenvvel a szinészeten, mint a román és
germán népek. E mellett nálunk a polgári elem úgy a közép-, mint az
újkorban kevésbbé volt kifejlődve, mint Európa déli és nyugoti
országaiban. A mysterium pedig mindenütt csak oly nagyobb városokban
virágzott, hol erős polgárság volt. Az angol mysterium-dráma hamar a
polgári testületek kezébe kerűlt. A franczia mysterium-dráma gyors
fejlődését és elvilágiasodását Jubinal[8] egyenesen a harmadik rend
emelkedésének tulajdonítja, mely már a XIII. században jelentékeny
befolyásra vergődött. Továbbá mindenütt, hol a mysterium-dráma
virágzott, egyszersmind erős fejlésnek indúlt a kéresztyén uj dráma is.
Szóval ez úgynevezett harmadik korszak, a másodiknak mintegy kényszerű
következménye volt. S vajon nálunk a XVI. és XVII. században mit
találunk? Csak tanodai drámát, s a szintén odaszorúlt moralítást,
melyeket részint a jezsuiták hoztak divatba, részint a külföldi
egyetemekről hazajött protestáns papok. A világi drámának, szinészetnek
kevés nyoma, s a mi legrégibb világi drámánkat, «Balassi Menyhárt
árultatásá»-t illeti, nem épen bizonyos, valóban színpadra készült-e,
vagy csak dialogisált satyra? Szóval a magyar újabb szinészet és dráma
korszakát nem hozhatni szoros kapcsolatba a mysterium-dráma
elvilágiasodó korszakával, mi azt bizonyítja, hogy nálunk sokkal
kevésbbé virágzott a mysterium-dráma, mint Európa más nemzeteinél.
Mindezt összevéve bizonyosnak látszik, hogy nálunk inkább csak a
liturgiai mysterium volt divatban akkor is, midőn másutt a
mysterium-dráma önállóan fejlődött, s ha itt-ott valamely egyházban
külföldről behozott vagy talán itt készült önálló mysterium-drámák
adattak is, az csak a kivételek közé tartozott. Ily kivételek lehettek a
brassói szerzetesek által 1500-ban előadott mysteriumok, melyekről
Ipolyi[9] emlékszik, s melyek azt is mutatják, hogy e kivételeknek
leginkább a magyar birodalombeli német városok voltak színhelyei.
Toldy Ferencz más nézetben van. Ő azt állítja, hogy a mysterium-dráma
nálunk épen úgy virágzott, mint Angol-, Franczia-, vagy Németországon, s
a népszinjáték és bohózat már a XIII-dik században kiszakadt a magyar
mysterium-drámából.[10] Állításait oly történeti adatokkal támogatja,
melyek aligha kiállják a kritikát. Felhozza az 1271-diki budai zsinat
VIII. kánonát, mely tiltja, hogy az egyháziak a mimusokat, histriokat és
joculatosokat (hegedősöket) ne hallgassák; továbbá az 1460-diki szepesi
zsinat XXXVIII-dik kanonát, mely inti a papokat, hogy mimusoknak,
histrioknak, siposoknak krisztus alamizsnájából, mely a szegényeket
illeti, ne adjanak semmit. Hivatkozik egy pesti barát-, Laskai Osváldra,
a «Biga salutis» (1498.) írójára, ki panaszolja, hogy magukban a
klastromokban is színi énekek zengenek (cautus theatrales perstrepunt);
és Zsámboki tizenhatodik századbeli történetirónkra, ki szerint a
törökök azért határozták el II. Lajos ellen a háborut, mert
tapasztalták, hogy a magyarok a lakomák és theatrumok örömeibe
sűlyedtek.
Vajon ama két kanon a mysterium-drámára czéloz-e, vagy részint a magyar
vándor hegedősökre, kik a nép ősmondáit fentartották s a keresztyénség
előtti emlékeit élesztgették, részint pedig amaz idegen bohóczokra,
bűvészekre, kötéltánczosokra, zenészekre, kik hol Német-, hol
Olaszországból jőve, bebarangolták az országot, mint azt napjainkban is
tapasztaljuk? Az úgynevezett joculatorokat, histriókat, mimusokat
folyvást üldözte az egyház jóval a mysterium-dráma keletkezése előtt,
sőt a mysterium-drámát is főleg azért kezdette, hogy tőlök elvonja a
népet. A második arelati zsinat már az V-dik században menydörög
ellenök.[11] A karolingek conciliumai, capitularei[12] számos tilalmat
bocsátanak ki a kóbor színészek ellen, kiknek még ekkor nincs közük a
mysterium-drámával. Agobard, lyoni püspök (816–840) megbélyegzi kora
histrioit és mimusait, kiket a főurak az egyházi szegények rovására
táplálnak.[13]
A magyar egyház követve a külföld példáját, szintén felvette kanonjai
közé a histriok, mimusok és joculatorok elleni tilalmat s nem ok nélkül.
A magyar és szláv hegedősök széjjel jártak az országban, nemzeti dalukat
kedvelhették maguk az egyháziak is; a kóbor olasz és német bohóczok,
tánczosok, zenészek, bűvészek mutatványaiban gyönyört talált a nép, sőt
maguk a papok is, s talán alkalmazták is őket egy-egy liturgiai
nagyobbszerű mysterium előadásakor. De ebből nem következik, hogy e
mimusok és histriok magyarok lettek volna, sem az, hogy mint idegenek
nagyban befolytak volna a mysterium-dráma fejlődésére, legkevésbbé pedig
az, hogy már a XIII-dik században a mysterium-drámából kiszakadt
népszínjátékunk és bohózatunk lett volna. Hiszen a XII-dik és XIII-dik
században a németeknél is, mint Reidt[14] megjegyzi, együtt de egymástól
függetlenül találjuk a világi színjátékot az egyházi színjátékkal
(mysterium), csak a XIV-dik században olvad egymásba a kettő, vagy
jobban mondva a világi az egyháziba, hogy a XV. és XVI-dik század
folyamán a farsangi bohózatokban uj életre ébredjen. Lehetetlen tehát,
hogy nálunk, kik később lettünk keresztyének és fejlődésünk lassubb
volt, már a XIII-dik században megtörtént volna az, mi szomszédainknál
is csak a XV-dik században ment véghez.
A más két történeti adat sem nagy fontosságú. A «Cantus Aheatrales» a
hegedősök énekeire, az idegen kóbor színészek zenéjére vonatkozhatik; a
mi pedig a II. Lajos alatti theatrum örömeit illeti, azok udvari és
főuri ünnepélyek lehettek, melyekbe a külföld példájára kóbor mimusok és
zenészek allegoriai és tánczos mutatványai szövettek be. Szóval okunk
van hinni, hogy ez adatok a virágzó mysterium-drámából kifejlett
népszínjáték mellett nem bizonyítanak. A dolgok természetéből vett okok
többet nyomnak, mint oly történeti adatok, melyeknek értelme legalább is
kétes. Mi azt hisszük, hogy magyar nyelvű mimusok és histriok nem
voltak, mert ha lettek volna, nem csak későbbi századokban, de még ma is
találkoznánk velök. Az olasz bajazzo, az angol clown, a német hanswurst
és bábjátékos még ma is létezik. De hogy valaha magyar ezt a művészetet
űzte volna, akár a régibb akár az újabb időben, annak semmi nyoma.
Nálunk nem volt magyar népszínjáték, épen azért mysteriumunk sem
fejlődhetett úgy, mint más európai népeknél. Volt liturgiai
mysteriumunk, mely az isteni tisztelet részét képezte, lehet, sőt
valószinű, hogy később mint a liturgia toldalékja magyar nyelvűvé
változott, sőt némi fejlődésen ment át, de nem vált valódi
mysterium-drámává s épen nem vett oly lendületet, hogy az újkori dráma
és színészet bölcsőjéül szolgálhasson. A magyar mysterimu részint mint
liturgiai rész, részint mint toldalék folyvást kedvencze volt a népnek,
s midőn az egyház felhagyott vele, maga vette át. Az énekes és élénkebb
parasztlegények, kik a falusi egyházakban eddig is közreműködtek, az
egyházon kívül is folytatták az ájtatos mulatságot egész napjainkig. Így
maradtak reánk e magyar mysteriumjátékok, melyek mindinkább kimennek a
divatból, s melyek közül tizenötöt ment meg gyűjteményünk az
enyészettől.
Azonban mindezek csak karácsoni mysteriumok és vízkereszti játékok; a
passiói és husvéti játékok teljesen hiányzanak, pedig, hogy mint a
liturgia részei, ezek is előadattak egyházainkban s később a nép között
is elterjedtek, alig szenved kétséget. Emlékök ma már csak egy pár
közmondás – és adomában él. Szirmay, Dugonia, Erdélyi: «Molnár lettél,
pedig kövesdi Krisztus vagy»; «Lisztlopó», «Kötve higyj a komának»
közmondásokat azzal magyarázzák, hogy Kövesden a passiói játékok
alkalmával midőn a Krisztust személyesítő molnárt sárral dobálta a nép,
ez mindent szivesen tűrt, de mikor valaki lisztlopónak csúfolta,
megfeledkezett szerepéről, a keresztet eldobta és utána iramodott.
Szalka János[15] egy ponyván árult passiói játékról tesz említést.
«Gyermekkoronban – úgymond – vett istenben boldogult anyám ilyetén
vásári nyomtatványt, melyet én olvasgattam előtte, s tudom, mind rá,
mind rám mély hatást gyakorolt. A mysterium a szent szüzet írja le, hogy
jár egyik műhelyből a másikba, s kérdezősködik, vajon nem hallottak-e
valamit az ur Jézusról? Először is a kovácsműhelybe megy, s kérdi: «Mit
csináltok kovácslegények? mit értettetek az ur Jézusról?» Amazok így
válaszoltak: «Épen szegeket csinálunk, melyekkel fel fog feszíttetni.»
Innen elmegy az ácsokhoz, kik szintén ily leverő választ adnak: «Most
faragjuk a keresztet, melyre fel fog feszíttetni.» Úgy látszik azonban,
hogy e nyomtatvány is végkép eltűnt, minthogy a legszorgosabb kutatás
sem vezetett ekkoráig reá» stb. Kétségtelen, hogy mind a tartalom, mind
a felfogás népies, de az már kétséges: vajon ama nyomtatvány valóban
népmysterium volt-e? Lehetett párbeszédbe szedett Krisztus-monda is,
mert magát a mondát mi is ismerjük, s még a következő részletekkel
bővíthetjük ki: Mária beszélt a szíjgyártóhoz is, s kérdezte, nem tud-e
valamit Krisztusról? «Épen most fonom számára az ostort!» – volt a
felelet. Mária a csősztől is kérdezte Krisztust, ki szintén így
válaszolt: «Most szedek tövist koronájához». Ipolyi Arnold[16] Juhász
Máténak 1761-ben nyomatott «Szép és ájtatos különféle magyar versek»
czímű munkáját is adatkép idézi, mint amely számos karácsoni, passiói,
urnapi és ó-szövetség-történeti játékokat foglal magában. Mi nem
láthattuk e könyvet, de azt gyanítjuk, hogy tartalmát nem valódi
népmysteriumok képezik, hanem csak tanodai drámák vagy a nép számára
drámai alakban dolgozott olvasmányok. Úgy látszik, hogy a nép a passiói
és husvéti játékokat nem ápolta oly szeretettel, mint a karácsoniakat és
vizkeresztieket. Amazokra a tavaszi munka kevesebb időt engedett, míg
ellenben emezeket a téli idő, nyugalom és a családi együttlét mintegy
táplálták.
De térjünk vissza a gyűjteményünk karácsoni mysteriumai- és vizkereszti
játékaihoz, melyeket a legrégibb, az úgynevezett liturgiai mysteriumok
maradványainak neveztünk. E maradványok természetesen nagy változásokon
mentek át az idők folyama alatt, midőn a templomból kiszorúlva, a nép
védő szárnyai alá menekültek. Egyik egyszerű, másik mesterkélt, emezen
népies naivságot érezhetni, amazon iskolás tudákosságot. Egyikben
katholikus énekek zendűlnek meg, a másikban protestánsok, van olyan is,
mely mind a kettőt vegyíti. Ide népdaltöredékek vegyűltek, amott egy
múlt századi népies magyar költő soraira bukkanunk. Néhol a liturgia
latin szavai is megmaradtak, másutt a megújított magyar nyelven írt
versszakok csengnek fülünkbe. De a modern külső alól mindenikben a
liturgiai mysterium régi alkata tűnik ki, mert e maradványok a legfőbb
pontokban megegyeznek a legrégibb karácsoni és vizkereszti
szertartásokkal és hasonlítanak a franczia és német legrégibb liturgiai
mysteriumokhoz, s épen azért tartjuk magyar liturgiai mysteriumnak, s
nem a kifejlett mysterium-dráma töredékeinek, mint Toldy véli.
Karácson ünnepe a IV-dik században alapíttatott meg a nyugoti egyházban,
honnan a keleti is csakhamar átvette. Weinhold a német karácsoni
játékokról és énekekről irt munkájában leginkább Martene és Durandi
után, gondosan és bőven összeállítja a karácsoni szertartások fejlődését
illető adatokat;[17] átveszünk belőlök egy párt, melyek szorosan
tárgyunkhoz tartoznak. Úgy látszik, Francziaország a karácsoni
szertartások bölcsője, a mennyiben itt találhatni a legrégibb nyomokat.
Lássuk Rouenben hogyan ünnepelték Krisztus születését. A «Te Deum» után
az oltár megett jászolt emeltek, a melyre a szent szüz képét tették. Az
énekkar előtti emelvényen egy fiu állott, ki mint angyal a Krisztus
születését hirdette. Az énekkar nagy ajtaján beléptek a pásztorok s a
jászolhoz mentek, «Pax in terris»-t énekelve, üdvözölték a szent szüzet
s imádva hódoltak a gyermeknek. Az oltár előtt misét olvasott a pap,
melyet bevégezve a pásztorokhoz fordult és kérdezte: Quem vidistis
pastores? A pásztorok felelték: Natum vidimus. A nantesi egyházmegyében
szokás volt, hogy a «Benedicite» ének után énekes fiúk pásztorbotokkal
az oltár elébe állottak. A kántor kérdezte: «Pastores dicite» etc., a
fiúk felelték: «Infantem vidimus». Ezután közülök egy elkezdte a
«Paroulus filius» antiphonát, melyre a «Landate dominum» zsoltár
következett. Hasonló szertartás divatozott Toursban és némely más
helyen. A rheimsi szertartás a következő volt: a «Pervulus filius»
antiphona bevégzése után a pap a főénekessel rákezdte a «Pastores
dicite» antiphonát. A kar viszonozta: «Infantem vidimus», a pap «Landate
dominum in sanctis»-t énekelte, a kar «Pastores dicite» és így ment
tovább az énekes felelgetés egész a «Gloria patri et filio»-ig. A laoni
templomban mise után a fő és alkántor fejükön fehér sipkával az énekkar
jobb felőli ajtajához állottak és énekelték: «Pastores dicite!» A
klerikusok, a kik az ajtó előtt állottak, felelték: «Infantem vidimus» s
midőn a harangok megszólaltak, a kántor rákezdett a «Lux fulgebit»-ra,
mire a második mise következett.
Vizkereszt ünnepének szertartásai szintén ily drámai elevenségűek
voltak. A latin egyház felfogása szerint a három napkeleti bölcs
hódolata és imádása képezte ez ünnep tárgyát s ez irányban képződött a
szertartás is, mely Ronenben Martene szerint a következő volt: Ének után
megkezdődött a három király szertartása. A templom különböző részeiből
előlép a három király koronával diszített sipkában, szolgáktól követve,
kik az ajándékokat hozzák. Az első király, ki középről jő, botjával a
csillagra mutat és így szól: Stella fulgore nimio rutilat; a jobbról
jövő második király hozzáteszi: Quem regem regum natum demonstrat, és a
harmadik, ki balról lép elő, így végzi be: Quem venturum olim profetiae
signaverant. Az oltárnál mindnyájan összetalálkoznak, megcsókolják
egymást s így énekelnek: Eamus ergo et inquisamus eum offerentes ei
munera: aurum, thus et myrham. Erre a kántor rákezd a «Magi veniunt»
responsorium s a körmenet megindul. Mihelyt ez a templomra hajójába ér,
a keresztoltáron levő csillár meggyujtatik és a magusok éneklik: Ecce
stella in oriente prævisa iterum præcedit nos lucida. Hæc inquam stella
natum demonstrat, de quo Balaam cecinerat dicens: Orietur stella ex
Jacob et exsurget homo de Izrael et confringet omnes duces alienigenarum
et erit omnis terra processio ejus. Ekkor két pap dalmatikában öltözve,
az oltárhoz lép és szelid hangon énekli: Qui sunt hi qui stella duce nos
adeuntes inandita ferunt. A magurok így válaszolnak: Nos sumus qui
cermitis reges Tharsis et Arabám et Sabæ, dona ferentes Christo regi
nato domino, quem stella deducente adorare venimus. A dalmatikában
öltözött két pap a függönyt félre vonva így szól: Ecce puer adest quem
queritis, quem properate adorara, quia ipsa est redemtio mundi. A három
király térdre esik s e szavakkal üdvözlik a csecsemőt: Salve princeps
sæculorum! Erre az első átveszi szolgájától az aranyat s így szól:
suscipe rex aurum; a második a tömjént e szavakkal áldozza: Tolle thus,
tu vere deus; a harmadik a myrrhát nyújtja, mint a halál jelképét.
Ezalatt a tömeg áldozni megy s a feláldozott arany a dalmatikás papoknak
adatik. A magurok térdelve imádkoznak s majd mintha álomból ébrednének,
egy fehérbe öltözött gyermek, mint angyal a következő antiphonat énekli
nekik: Impleta sunt omnia, quæ profetice dicta sunt. stb.
Erre a három király az oldalhajón kimegy a templomból és a balfelőli
ajtón az énekkarba lép, mialatt a kántor rákezd e responsoriumra: Tria
sunt munera. A mise alatt a három király vezeti az énekkart és a «Kyrie
fons bonitatis», «Alleluja» és «Sandus» et «Agnus» énekeltetnek.
A limogesi vizkereszti rituale is hasonló volt a rouenihez. Mielőtt a
nép áldozott volna, három karénekes selyemruhában, fejökön koronával,
kezökben arany pohárral vagy más díszjellel a nagy ajtón az énekkarba
lépett és énekelte: «O quam dignis celebranda dies ista laudibus»
kezdetű prózát. Ez ének alatt a kar közepére érkeztek, akkor egyikök
fölemeli kezét s a csillagra mutat, mely egy kötélen feléjök ragyog.
Egyszerre harsány hangban törnek ki: Hoc signum magni regis. Azután
megindulnak a főoltár felé énekelve: E amus, inquiramus eum et offeramus
ei munera aurum, thus et myrrham. Diszjelöket lerakván, áldozni mennek.
Az oltár mögül egy gyermek így szólítja meg a királyokat: «Nuncium vobis
fero de supernis, natus est Christus, dominator orbis, in Bethlehem
Judæ, sic enim propheta dixerat ante. Elcsodálkoznak a királyok és
zavarodva mennek ki az ajtón, mely a sekrestyébe vezet, mialatt az
antiphonat éneklik: In Bethlehem natus est rex cœlorum.
Ily s ezekhez hasonló szertartások az egész nyugoti egyházban
elterjedvén, liturgiai mysteriummá fejlődtek. S vajon mit találunk a
magyar karácsoni népmysteriumokban és vizkereszti játékokban? E
szertartások emlékeit. Vizkereszti játékaink csillagos lámpája nem
egyéb, mint a limogesi rituale kötélen csüngő csillaga. A három király
ajándékkal hódoló jelenete itt is megvan, csakhogy idő folytán még
egyszerűbbé vált magánál a szertartásnál is. Karácsoni
népmysteriumainkban az úgynevezett Betlehem nem egyéb, mint az oltár
mögötti jászol, s nevénél fogva egyszersmind a városnak is jelképe. Szüz
Mária képe helyett egy gyermekbáb, a Krisztus van benne, de ez is
szertartásos szokás volt, kivált a XVI-ik században, a mennyiben az
oltárra egy báb tétetett, mint Krisztus jelképe, mely előtt a gyermekek
karácsoni verseket énekeltek.[18] A fehérbe öltözött angyal szintén ott
áll, s épen úgy hirdeti a pásztoroknak Krisztus születését, mint a
roueni szertartásban. A pásztorok szintúgy hozzájárulnak Krisztushoz és
imádják. De a mi népmysteriumainkban a pásztorok tréfálkoznak is
egymással és megajándékozzák Krisztust.
Ezt nem találhatni az idézett szertartásokban, sőt a legrégibb franczia
és német liturgiai mysteriumokban sem, csak a német népmysteriumok
gyűjteményeiben, melyeket Weinhold (1853.) és Lexer (1862.) adtak
ki.[19] Ez úgy látszik a németeknél is, nálunk is későbbi fejlődés,
azonban valószinű, hogy magokban az egyházakban is divatoztak, mert az
egyházi szertartások közé már jókor vegyültek világi szokások és tréfák,
melyekhez, mint a karénekes ifjak kezdeményéhez, csakhamar felnőtt
emberek is csatlakoztak. Krisztus megajándékozása is nálunk tejjel,
vajjal, sajttal, vagy kenyérrel, pólyarongygyal és báránykával, a
németeknél tyukkal, tojással, vajjal, zsiradékkal, sóval, répával, úgy
látszik, a három király ajándékozásának utánzása és szintén későbbi
fejlődés.
Hasonló eredményre jutunk, ha népmysteriumainkat a legrégibb franczia és
német karácsoni liturgiai mysteriumokkal kisértjük meg összehasonlítani,
bár itt a különbségek feltünőbbek. A franczia karácsoni mysteriumok
között legrégibb az, melyet az orleansi városi könyvtár XI-dik század
codexéből másolt le Monmerqué s csak harmincz példányban adott ki a
franczia bibliophilek számára s melyet épen azért Wright Tamás újra
lenyomatott saját gyűjteményében is.[20] E mysterium két részből áll,
vagy jobban mondva kettő, az első: Herodes sive Magorum adoratio; a
második: Interfectio puerorum. A legrégibb német liturgiai mysterium
majd oly régi, mint a franczia, s abban is hasonlít hozzá, hogy szintén
kettős: Herodes sive Magorum adoratio, et Ordo Rachelis. Egy előbb
freisingi, jelenleg müncheni codexből adatott ki, Weinhold többször
idézett munkájában újra lenyomatta s gondosan összehasonlította az
orleansival. Mind a franczián, mind a németen meglátszik, hogy
liturgiába szőtt mysteriumok; ezt a kar szereplése is bizonyítja s
egyiknek végén az éneklendő próza előtt e kifejezés: expleto officio,
mely az előzményt officiumnak jelöli. Szerkezetök egyszerű, a ritualéra
támaszkodnak, az eseményeket az érzés őszinte kifejezésével ábrázolják s
nem árulnak el dogmai irányt, mint a kifejlett mysterium-drámák. Nyelvök
latin, és egyházias. Ha karácsoni népmysteriumainkból kivesszük a
pásztorok tréfáját, de meghagyjuk mindazt, mi tisztán egyházi eredetű s
a szent esemény ábrázolására vonatkozik; ha a pásztorok imádását
odakapcsoljuk a három király hódolatához, szóval, ha karácsoni
mysteriumainkat összevegyítjük vizkereszti játékainkkal, előttünk
állanak a legrégibb franczia vagy német liturgiai mysterium körvonalai.
Azonban a mi népmysteriumainkban egy s más megromlott vagy egészen
kiveszett, mit a franczia és német legrégibb liturgiai mysteriumokban
még épen találunk. Tudniillik itt Heródes nagy szerepet játszik:
megtudja a magusoktól, hogy királyok királya született Betlehemben s
fegyvereseket küld a csecsemők legyilkolására; az angyal inti Józsefet
és Máriát, hogy gyermekökkel Egyptomba meneküljenek; a menekülő család
szerencséjével éles ellentétben hangzik föl Ráchel siralma, melylyel
bevégződik a mysterium. A mi népmysteriumainkban szintén előfordul
Heródes, még pedig elég hősies módon, egy huszár alakjában, de egészen
elvesztve bibliai jellemét. A bősz király igen szelid emberré változott
s vagy csak a betlehemesek prológjának elmondója (28. sz.), vagy a
pásztorok közé őgyeledik mint katona minden ok és következmény nélkül
(5. és 13. sz.), vagy mint király bölcselkedik bizalmas huszárjával s a
keményszívű házigazdát játsza, ki Máriának és Józsefnek nem akar
szállást adni (15. sz.). József s Mária gyűjteményünk csak két
mysteriumában fordulnak elő, de itt is igen csekély szereppel. Szóval,
úgy látszik, hogy a pásztorok jelenetének kiképzése mintegy háttérbe
szorította vagy egészen kitolta mindazt, mi Herodes- és Józsefre
vonatkozott. Egyébiránt nem csoda, hogy a pásztorok jelenetét annyira
kedvelte és kiképezte a nép: legközelebb volt felfogásához életéhez, s
míg egyfelől önmagát látta benne megdicsőítve, addig másfelől
legalkalmasabbnak találta arra, hogy ide szőjje be tréfáit és élczeit.
Úgy hisszük, hogy a fejtegetések és hasonlítások mindenesetre némi
figyelmet s legrosszabb esetben némi czáfolatot érdemelnek. Nem ok
nélkül állítjuk, hogy gyűjteményünk mysteriuma és vizkereszti játéka nem
egyebek, mint liturgiai mysteriumok maradványai, melyek a falusi
egyházakból a nép közé menekülve, részint megbővültek, részint
megcsonkúltak. Mellettünk szól az egyházi rituale s a legrégibb
liturgiai mysteriumok tanúsága. De nemcsak a múlt, a jelen is támogatni
látszik állításunkat. Ha megvizsgáljuk a német népmysteriumokat, melyek
szintén nem rég gyűjtettek össze, első tekintetre két csoportot
különböztethetünk meg. Egyik a bonyolúltabb szerkezetű, cyclusos
tartalmú, kidolgozottabb s nagyobb terjedelmű népmysteriumok
csoportozata, melyek igen hasonlítnak a középkor fejlettebb
mysterium-drámáihoz, s úgy látszik e korból maradtak meg a nép közt, s
itt-ott még ma is előadatnak. De vannak e gyűjteményekben s élnek a
német nép ajkán sokkal nagyobb számmal oly népmysteriumok is, melyek
hasonlítanak a mieinkhez, melyek szintén csak falusi egyházak liturgiai
mysteriumainak maradványai, mert úgy látszik Németországon is csak a
városokban s némely nagyobb helyeken élhette át a mysterium a fejlődés
minden fokát s a legtöbb falusi egyházban liturgiai mysteriumnak maradt
s így szállott át a népre. Hasonló jelenséget tapasztalunk, bár
csekélyebb arányban a magyarországi németeknél is, kiknél szintén
találhatni nagyobbszerű karácsoni mysteriumot, melyet a középkori
virágzó mysterium-dráma maradványainak tarthatni. Ilyen a főrévi
(Oberufer) karácsoni mysterium, melyet a XVII-dik századbeli német telep
lakosai ma is játszanak, s melyet Schröer ki is adott némely más
magyarországi német karácsoni és vizkereszti mysterium kiséretében. Ez
egyen kivül a többi hasonlít a mieinkhez, azaz liturgiai mysteriumok
maradványai.[21]
Oda térünk vissza, a honnan kiindúltunk. Csak liturgiai mysteriumok
maradványait mutathatjuk fel, de még eddig se középkori magyar
mysterium-dráma, s e nagyobbszerű népmysterium nyomaira nem akadhattunk.
Fogunk-e ezután? oly kérdés, melyre gondos kutatás és gyűjtés adhatna
legjobb feleletet. Egyházi és világi levél- és könyvtáraink e
tekintetben talán még nem voltak átkutatva, a nép ajkáról való gyűjtés
pedig csak most kezdődött meg. Azonban kivált a gyűjtéssel sietni
kellene. A jobb karba helyezett népiskolák, a terjedő míveltség
mindinkább betemeti a népköltészet maradványait. A nép új kincseket
nyerve a régieket veszíti el, melyek a nyelvész, régiségbúvár és
æsthetikus előtt becsesebbek amazoknál. Adja isten, hogy a kutatás és
gyűjtés gazdag eredményre vezessen, oly eredményre, mely megczáfolja
nézeteinket is, Toldynak adjon igazat.



1873


SZIGLIGETI ÉS UJABB SZÍNMŰVEI.
A Nemzeti Szinház, sőt általában a magyar szinházak műsora husz –
huszonöt év óta sokat változott. Hugó, Dumas Scribe helyett. Feuillet és
Sardou jöttek divatba; Shakespeare és Molière gyakoribb vendégeink, mint
régen; egy pár rég elfeledett spanyol színmű ujabb diadalait ünnepli;
Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe sűlyedtek; Czakó nem
tetszik többé; Nagy Ignácz, Obernyik, Degré, Dobsa színműveit ujabbak
váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem
szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a
magyar színpadon s műveit most is annyiszor vagy még többször játszszák,
mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorúlt műveit újakkal pótolta, bukásait
sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámaírói pályára
lépett. Csakhamar a közönség kedvenczévé vált s háttérbe szorította
legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta folyvást megtartotta a
helyét. Az utána föllépő drámaírók napjainkig mintegy ostromolni
látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájokat s
most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a színpad és
akadémia küzdő homokján egyaránt.
Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemre
méltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosb kapcsolatban
vannak élete körülményeivel s azzal az állással, a melyet a színháznál
elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint színész
írta első drámáját 1834-ben s mint a nemzeti színház titkára, rendezője,
dramaturgja szakadatlanul drámaírással foglalkozott. A lyrai és az
elbeszélő költészet terén alig tett kisérletet; nem volt szerkesztő, se
hírlapíró. Kizáróan a drámai költészetnek szentelte életét s a mit azon
kivűl írt néhány színészettörténelmi rajzot, dramaturgiai értekezést,
szintén e körbe vonhatni. E körülmény egyik főoka termékenységének. Aki
költészetnek csak egy nemére szorítkozik, sokkal biztosabban megleli az
illető forma szerinti uralmat s könnyebben kap új kedvet újabb tárgyhoz,
bár ki van téve annak, hogy gyakran ismételje magát s formai készségénél
fogva könnyü dolgozásra ragadtassék. Szigligeti se kerülte ki ez
örvényt. De neki a drámaírás egyszersmind életmód volt. Részint ez,
részint az eredeti műsor szegénysége szakadatlan és gyors munkásságra
ösztönözték. Ritkán érlelhette meg gondolatja és telhetett el tárgyával:
egy szóval gyors és könnyü dolgozáshoz szokott s művei benső értéke nem
volt arányban termékenységével. Azonban ne higyje senki, mintha