Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 18

  utóbbi, a kinek fokonkénti fejlődése lélektani és drámai egyszersmind,
  bár hiányozni látszik benne valami arra nézve, hogy a tragikai nagyság
  erősb benyomását tehesse a lélekre. Miben rejlik e hiány, mert nem
  merjük hibának mondani?
  Szigligeti költészete sajátságában, a mely ki tudja ugyan fejezni a
  szenvedély természetét, fordulatait, de nem erejét, változatosságát,
  aránytalan hullámzásait és megdöbbentő fenségét. Innen hőseiben nincs
  elég kedélygazdagság, lelki emelkedettség, gondolatbeli mélység és
  valódi páthosz. Borics általában gonddal dolgozott jellem, szenvedélye
  rajzában sem hiányzik bizonyos hév, de fejlődése majd minden lépcsőjén
  lágyabb, egyhangúbb, mintsem a keblében duló szenvedély megengedné, s
  legválságosb perczeiben sem emelkedik helyzete és lelki állapota
  magaslatára. El-elbágyad s néha oly felkiáltásokban tör ki, a melyek
  inkább az idegesség, mint a szenvedély hangyái, inkább köznapias panasz,
  mint egy hősi lélek fájdalma.
  A más két műről kevés a mondani valónk. Szigligetinek talán nincs műve,
  a melyben a melyben oly kevés összhangzat volna a cselekvény és
  jellemrajz között, mint Török Jánosban, pedig kiválóan a szenvedély, a
  féltékenység rajza akarna lenni. A cselekvény fordulatai mesterkéltségök
  mellett is elősegíthetnék e szenvedély fejlődését, de a személyek épen
  nem valók e czélra. Az a körülmény, hogy Borbála kényszerítve ment nőűl
  Törökhöz, bár később becsülni és szeretni tanulta őt s a dráma kezdetén
  egész szerelemmel és szenvedélylyel csüng rajta, nem elég arra, hogy a
  féltékenység belső indokául szolgáljon, midőn a Török jellemében nincs
  semmi, a mi táplálója, fejlesztője lehetne, például: az önbizalom hiánya
  nagyon hivő vagy nagyon gyanakvó természettel egyesülve. Neje sem
  ártatlan kaczér vagy gondolatlanul bizalmas sőt okos, belátó asszony, a
  ki csakhamar felfogja helyzete veszélyes voltát s igyekszik
  felvilágosítani férjét. A mi pedig Jago helyettesét, Balassa Menyhértet
  illeti, ez iránt oly kevés rokonszenvet tanusít Török, sőt annyira
  lenézi, hogy épen nem alkalmas gyanuja, féltékenysége táplálására.
  Általában Török sokkal józanabbnak van feltüntetve, mintsem észre ne
  vehetné, hogy ha a fenforgó körülmények között valaki gyanú alá jöhet,
  az nem az ő neje, hanem a Menyhérté, Judit. A féltékenység árapálya, a
  kutatás, vallatások, aprólékos, majdnem vígjátéki vonásokkal
  tárgyaltatnak. Nagy szenvedély nem fejlődhetik ki, s a cselekvény
  folyvást meghasonlásban áll a jellemekkel.
  Struensee sem sikerült mű, bár tárgyánál fogva is gazdag drámai
  mozzanatokban és felfogása is tragikai. Struensee erőszakos reformer, ki
  nagy czélokért lelkesülve jól kiszámított ármánynyal kezébe ragadja a
  főhatalmat s azt épen oly módon veszti el, a mint megnyerte; mindent
  tesz a népért, de a nép nem érti s veszni hagyja szabadítóját; nagy
  czéljaiért küzdve lankadni kezd, a nagyravágyás mellett a szerelem
  szenvedélye is fölébred benne, tévútra s vészbe sodorja azzal együtt, a
  kit szeretett. Azonban a fölfogás e valóban tragikai érdeke a cselekvény
  folyamában lassanként elpárolog s tragédia helyett egy cselszövényes
  melodráma kerekedik ki belőle. Lehet, hogy ennek egyik oka az indokok
  gazdagsága és össze nem olvadása, a külső tényeknek a belső küzdelemmel
  nem elég összhangzása is. De a legfőbb mégis az erős és határozott
  szenvedély hiánya, az érzések bizonyos bágyadtsága. Különösen Struensee
  szerelme nem tud elég részvétet kelteni. Alig veszszük észre ébredését,
  fejlődését s midőn már erős viszonynyá válik is, egyetlen nagyobb
  hullámot sem vet, a mely szívünket magával ragadhatná. Azt sem vehetni
  ki tisztán, hogy e szerelem mennyiben idézi elő Struensee bukását.
  Midőn a testőrök ügyében enged a királynénak és szerelemből tovább is
  minister marad, bár nagy czélját elérni többé nem reméli, ez bukásának
  csirája lehetne, ha a fejlődés ez irányban haladna. Ha fölhagyva
  czéljával szerelmének élne, s a főhatalmat csak ezért kivánná
  megtartani; ha ellenségei a multért ki nem békülnének, barátai a
  jelenért ellene fordulnának; ha titkos szerelmének kitörése a gyanunak
  erősb alapot kölcsönözne s felköltené a király gyanúját: mindinkább
  érthetőbbé, drámaiabbá és tragikaiabbá válnék a fordulat. Mind ebből
  keveset vagy épen semmit sem látunk. Struenseet leginkább cselszövény és
  erőszak buktatják meg, melynek sikerét öntudatlan maga nem segíti elő. A
  negyedik fölvonásban ezért a gyors haladás és fordulat mellett is kevés
  a drámai bensőbb érdek s azt egyedül Ranzau tétovázása tartja fönn. Az
  ötödik fölvonás e tekintetben már gazdagabb, de melodrámai hatású s
  abban, hogy Ranzau csak Struenseehez megy Schach ármányai kijátszása
  végett s nem egyszersmind a királynéhoz, kit inkább félthet, feltünő
  mesterkéltség nyilatkozik. Szigligeti kelletnél több indokot és tényt
  ölelt föl s a cselekvény menetének nem adott határozott irányt. Úgy
  látszik, a mellékdolgok csábították el, melyektől több hatást remélt s
  mintegy megújult ifjúkori hibája, midőn a hatásnak nem egyszer épen a
  szerfölötti hatni akarással ártott.
  Szigligeti épen oly szaporán termékeny, szívósan kitartó volt a vígjáték
  terén, mint a komoly drámáén. Különösen az ötvenes és hatvanas években
  tünt ki vígjátékaival. Előszeretete a mennél bonyolultabb cselekvény
  iránt inkább is vonzhatta a vígjáték, mint a tragédia felé. Valóban nem
  egyszer használt komoly drámában oly indokot és szövevényt, a melyek
  inkább vígjátékba valók. A tragédiának majd mindig használ az egyszerű
  cselekvény, ha erős, ellenben a vígjáték bizonyos fajában a főérdek épen
  a cselekvény bonyolult voltából szokott kifejlődni. Egyébiránt
  Szigligeti a vígjáték mindenik fajában tett kisérletet. Tárgyát hol a
  multból, hol a jelen életből vette; érinteni törekedett a fensőbb
  komikumot és le-leszállott az alsóhoz. Irt prózában és versben, sőt a
  magyar vígjátékot először szólaltatta meg rimes jambusokban.
  E téren is a cselekvényben van főereje, de jellemrajza elevenebb, mint
  drámáiban és szorosb kapcsolatban áll a cselekvénynyel. Nem mélyebb
  vizsgálója s a társadalomnak, s az emberi szívnek, de az élet benyomásai
  itt inkább áthatják színpadi emlékeit. Nem mélyebb vizsgálója se a
  társadalomnak, se az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább
  áthatják szinpadi emlékeit. Nem szokása valamely nagyobb gyarlóságot,
  rögeszmét, divatos lelki betegséget, vagy épen bűnt jellemzően
  kidolgozott typusban vagy egyénben tenni vígjátéka központjául, de a
  kisebb gyöngeség és gyarlóság egy-egy felötlő vonása hamar
  megtermékenyíti leleményességét, s alakul át cselekvénynyé, habár a
  fordulatok ritkán hű kifejezői az eszme lényegének. Nem tűzte feladatul
  a magyar élet rajzát, a viszonyok, eszmék, osztályok, törekvések komikai
  oldala feltüntetését a családi, társadalmi és közélet körében, az
  időszerintit általános érdekűre emelve, de azért vígjátékaiban nem
  hiányzik bizonyos magyar élet, noha az időszerinti és általános érdek
  összeolvadása nem emelkedik fensőbb fokra. Leginkább a családi élet
  rajzát kedveli: kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házas pár,
  az uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti
  fejében fényűzésbe merülő anya és leány. Legalább jobb vígjátékai:
  Házassági három parancs, Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom,
  nagyrészt mind e körben forognak. Népszinművei sokkal inkább tükrei a
  magyar társadalomnak, mint vígjátékai, sőt amazok komikai genre-alakjai
  gyakran sikerültebbek emezek főszemélyeinél. Sokkal inkább emlékünkbe
  nyomulnak s egy-egy ötletökből könnyen válik közmondás. Nem habozunk azt
  is kimondani, hogy Szigligeti népszínművei között van egy bohózat,
  Liliomfi, mely többet ér közép és fensőbb fajú vígjátékai bármelyikénél.
  Komikai erő seholsem nyilatkozik több erővel és eredetiséggel, mint itt.
  A mű leleménye épen oly önkénytelen, mint gazdag, mintegy a jó kedv
  szüli, s a frissesség ragadja. Alakjai elevenek s a cselekvény
  legszeszélyesebb fordulatait is követni, magyarázni és emelni tudják.
  Valóban sajnálnunk kell, hogy Szigligeti az alsó komikai fajokat nem
  mívelte szorgalmasabban. Úgy látszik nem becsülte eléggé az e fajta
  vígjátékokat. Pedig soha sem a műfajtól függ a becs, hanem magától a
  műtől s mi részünkről többre becsüljük a Szent-Iván éji álmot, sőt a
  Tévedések vígjátékát is, mint Shakespeare némely fensőbb fajú
  vígjátékait.
  Szigligeti, ha fensőbb vígjáték felé törekszik, könnyen válik igen is
  czélzatos moralistává, ha pedig csak mulattatni akar, a kelleténél
  keveset gondol az eszmei tartalommal. Vígjátékai nagyrészt e két
  szélsőség között hánykódnak, sőt stíljében is van valami ilyes: ha
  versben ír, kissé bőbeszédű, keresett és cziczomás, ha prózához fog,
  kevés szavú, száraz, köznapi. De nem egyszer meglábolja ez örvényeket, s
  ha nem is emelkedik a szellemes könnyedség, az élezett fordulatosság s a
  gazdag árnyalatú finomság fensőbb fokára, általán véve drámaibb,
  természetesb és könnyedebb, mint elődei és kortársai s e tekintetben is
  emelte a magyar vígjátékot. Nagyobb baj az, hogy naiv komikai vagy nem
  egészen komikai személyeiben igen kevés a szellem, s az erényt és
  ártatlanságot unalmasan rajzolja. Példa rá a Fenn az ernyő nincsen kas
  czímű vígjátékban előforduló Várfoki és Etelka. Amaz igen becsületes és
  okos ifjú, ez nemes szívű és házias leány. De csak így bizonyára nem
  arra valók, hogy a költészet eszményei legyenek. Szigligeti kedveli s
  gyakran föllépteti őket vígjátékai- sőt drámáiban is vígjátékíróink
  mintegy örökölték tőle e nemes szívű párt, kivált az okos és erényes
  leánykát, Tóth Kálmán, Berczik és Toldy vígjátékaiban is ott találjuk
  őket különböző változatban. Nagy baj az, a mikor a színpad kevés
  igazsággal és bájjal tudja rajzolni az erényt s mintegy meguntatja a
  közönséggel. Jól tudjuk, hogy a vígjáték nem az erények visszatükrözése,
  hanem épen a gyarlóságoké, de ha ellentétűl vagy más okból szükséges az
  erények föltünése is, ne tegyük tönkre æsthetikai értéköket, mert ártunk
  vele az erkölcsinek is. Vígjátékíróink úgy látszik, azt hiszik, hogy az
  erény már magában is hat. De a költészetben semmi sem hat költészet
  nélkül. Moliére épen oly gondot fordított okos és erényes személyeire,
  mint a gyarlók és hóbortosokra. Kivált női kitünők.
  Elmira, Marianna, Henriette, mily nemes és költői alakok! Marianna és
  Valér összezördülése a legszebb naiv komikai jelenet, melyet valaha
  költő írt. Moliére tanulmányát e szempontból sem ajánlhatni eléggé
  vígjátékíróinknak.
  A közelebbi évek alatt Szigligetinek négy új vígjátéka adatott: A
  bajusz, Ne fujd a mi nem éget, Kedv és hivatás, Az udvari bolond. Ez
  utóbbi megjelent nyomtatásban is.
  Közöttük a legjobbikat sem mondhatni sikerült vagy épen becses műnek. Az
  első a mult század közepén játszik, Bécs németesítő törekvéseit rajzolja
  a társadalmi téren, házasság útján. Egy gazdag magyar nemes Koltay, egy
  előkelő német családból származott leányt vesz nőűl. A nő szereti
  férjét, boldogul él vele falun, de meglepi a honvágy s telelni Bécsbe
  költöznek. Koltay itt is magyar marad, még ruhában is, sőt bajuszát sem
  vágja le, a mi megbotránkoztatja a német köröket s a nőt kellemetlen
  helyzetbe hozza. Kettőjök között áll Koltay huga, Erzsi, egy derék
  magyar leány, szeretve és támogatva mindkettőt. Koltaynénak van egy
  nagynénje is, Thurdreyspitz Thusnelda grófné, nagyvilági nő, a ki eddig
  Párisban élt és pazarolt, most Bécsbe jő, elfoglalja Koltay házát s őt
  németesíteni akarja. Elősegíti Thusnelda e czélját egyik régi imádója,
  Hugolini gróf, de a kit egészen más éri dek vezérel, tudniillik
  beleszeret Koltaynéba, s őt a világba sodorva, el akarná csábítani.
  Közös erővel felköltik Koltayban a hiúságot, hogy Bécshez köthessék.
  Kamarási és grófi rangot igérnek neki, csak jelenjék meg az udvarnál,
  vegyüljön a társaságba, de hogy ezt tehesse, német ruhát kell öltenie,
  sőt levágnia bajuszát. Magyar ruhájából még kivetkőznék, de a bajusz
  levágása ellen tiltakozik magyar érzése. E közben Erzsi mátkája, gróf
  Várkövi, egy kis ármányt szőnek Thusnelda és Hugolini ellen, a kik aztán
  megszégyenülve oda hagyják Koltay házát s így a feleség is, bajusz is
  megmarad.
  E műben inkább csak kiinduló pont az, a mi Mária Terézia korára
  emlékeztet. Az egész cselekvény nem igen hangzik össze a korral. Ha a
  németesedés oly erős ellentállásra talált volna a magyar előkelő
  nemességben, a mint a szerző rajzolja, nem értük volna meg fensőbb
  osztályaink elnémetesedését. Sokkal hűbb lett volna a korhoz az, ha
  Koltay mind bajuszát, mind feleségét elveszti. De más tekintetben sem
  korrajz e vígjáték. A személyek meglehetős újkoriak, még a Thusnelda név
  is, mert a mult században az ős német neveket nem igen elevenítették
  föl. Különben Thusnelda legjobb az egészben, érdekesen lép föl, s van
  benne egy pár jellemző vonás is. A többi személyről nem mondhatni ezt. E
  mellett a cselszövény is durva, s a társalgási hang sem finom. Általában
  Szigligeti kevés szerencsével rajzolja a fensőbb köröket s e tekintetben
  nem sokat tanult a francziáktól Szigligeti erényes typusaival, az
  unalmas derék ifjúval és leánynyal itt is találkozunk. Várkövi és Erzsi
  nem mások, mint Fenn az ernyő nincsen kas Várfokija és Etelkája. Az
  elsőnek még neve is hasonló.
  A Ne fujd, a mi nem éget czíműben egy öreg úr, akarja kigyógyítani
  szintén öreg barátját, a ki egy fiatal nőbe szerelmes, de gyógyítás
  közben maga is bele szeret s így barátja versenytársa lesz. Mindakettőt
  egymás által kijátssza és kigyógyítja egy fiatal unokaöcs, részint hogy
  maga nyerje meg az özvegyet, részint, hogy egyik öreg úr leányát, a kit
  atyja épen neki szánt, kedvese karjába segítse. Az alapeszme komikai, a
  helyzetek is azok, de a bonyodalomban kevés a lelemény s a jellemrajz is
  nagyon gyönge. Szigligetin nem csak az esik meg, hogy jellemrajza és
  cselekvénye meghasonlanak, hanem az is, hogy vagy a jó komikai
  alapeszméhez nem tud cselekvényt találni vagy cselekvényét nem
  lelkesíti, vezeti valamely eszme ereje. Ez utóbbi bajban szenved Kedv és
  hivatás czímű vígjátéka. Ebben egy csoport genreképet veszünk, a
  melyeket nem olvaszt össze uralkodó eszme. Tulajdonkép két hőse van.
  Egyik Szövési Boldizsár, egy jó indulatú ember, a kit csendes házi
  életre teremtett isten, de nem akar másodszor házasodni, mert első
  házassága szerencsétlenül ütött ki, hanem a helyett lopatja magát
  gazdaasszonyával, unalmában philosoph lesz és titkos író, a ki a
  dicsőségnek szeretne élni. Unokaöcscse Szövési Dezső, könnyelmű fiatal
  ember, a kinek nagy tehetsége van a festészetre, de erőnek erejével
  költő akar lenni.
  Nem szeret tanulni, dolgozni, de mégis szeretne valami állást nyerni,
  hogy elvehesse Darvai gyáros leányát s épen azért egy laphoz
  segédszerkesztőnek szegődik. A vígjáték úgy indul, hogy hősei egészen
  egyebek akarnak lenni, mint a mire valók, a miből természetesen annak
  kellene következni, hogy egyik se érje el czélját, mindenik pórul járjon
  s úgy térjen vissza hivatásához. E fölfogás komikai, de a cselekvény
  menete nem felel meg a czélnak.
  Czeczilia egy kissé éltes, de különben derék s nem kellem nélküli
  kisasszony alakjában leginkább a gondviselés működik s ez vonja más felé
  s teszi boldoggá a nagybátyját és unokaöcscsöt. Az ember azt várja, hogy
  Szövésit philosophiája, írói viszketege egy csoport kellemetlenségbe
  bonyolítja, a melyek aztán kigyógyítják. Mindebből keveset látunk s épen
  nem elhatározó befolyással. Szövési kigyógyul, mert észre veszi, hogy
  Czeczilia iránta titkos hajlammal valódi szerelemmel viseltetik, miért
  aztán nőűl is veszi. Szövési Dezső is kigyógyul poétaságából, nem azért,
  mert nevetségessé vált s ez úton semmire sem mehet, hanem mert
  Czeczillia jó indulatú cselszövényei következtében a műtárlatban képei
  elkeltek, s mert nagybátyja házassága vagyonhoz juttatja, s így kedvese
  atyja is beleegyezik a házasságba. E gyönge cselekvény gyönge
  jellemrajzzal párosul. Czeczillia kisasszony még legeredetibb s
  legsikerültebb az egész vígjátékban. Szigligeti egy éltes kisasszonyt
  rajzol, a ki a maga módja szerint csendes-titkosan szerelmes egy szintén
  éltes emberbe; e mellett némi anyai érzelemmel és őrködő gonddal
  viseltetik az egész Szövési család iránt. Úgy rajzolja, hogy nem válik
  komikaivá, még sem visszatetsző, sőt rokonszenvet kelt. Ha Czeczillia
  leány helyett özvegy asszony, e körülmény még inkább emelte volna a
  hatást. Egyébiránt az ily jellemeket könnyebb regényben rajzolni, mint
  színműben; a humoros elbeszélő inkább kiegyenlítheti az ellentéteket,
  mint a drámaíró.
  Legsikerültebb a négy között az Udvari bolond, mert legalább van benne
  lelemény. Történelmi vígjáték akarna lenni, de igen is bohózatos.
  Általában az a baja, a mi történelmi vagy úgynevezett udvari
  vígjátékainknak, hogy akaratlanul is bohózatokká válnak. A költő nem
  akar bohózatot írni, de csakhamar bele esik a bohózatos hangulatba, ki
  is akarna belőle emelkedni, de ez csak félig-meddig sikerül s így mind a
  cselekvény, mind a jellemrajz valami határozatlan, indokra és stilre
  nézve egyaránt. A mű a XIV-dik század elején játszik, III-dik Endre
  özvegyének udvarában. Az ifjú Brebir gróf álruhába belopódzik az
  udvarba, hogy az udvari hölgyek egyikének, Jusztinnak, a kit szeret s a
  ki viszont szerette, szerelméről újabban meggyőződjék. Az ifjú cseh
  Venczel, választott magyar király is álruhában jő az udvarhoz, hogy
  megnyerje Erzsébet királyleány szerelmét és kezét, de Jusztinba szeret s
  épen az ál-Brebir grófra bízza Jusztinhoz írt szerelmes levele átadását.
  Brebir gróf kijátszsza a királyt, de ez is visszaadja neki a kölcsönt,
  mert a midőn, mint Erzsébet vőlegénye, felfödi kilétét, az ál-Brebir
  grófot udvari bolondjává nevezi ki. Ez meg-megtartja a csörgő sipkát,
  hogy ellenőrizhesse kedvesét s kijátszhassa a királyt. S csakugyan meg
  is nyeri bizalmát s élhiteti vele, hogy Jusztin légyottra hívja. Arra is
  ráveszi, hogy a gyanu elkerülése végett az ő udvari bolond ruháját öltse
  fel a légyottra. A légyotton Jusztin helyett Deodata, egy vén udvari
  hölgy, jelen meg, majd az egész udvar föllép s az ifjú cseh Venczel
  csúffá téve, elesik Erzsébet kezétől, Brebir gróf pedig megnyeri a
  Jusztinét.
  A cselekvényben sok a lelemény, de maga az alap nem igen erős. Nekünk
  úgy tetszik, hogy Brebir grófnak teljességgel nincs szükannyi furfangra,
  hogy megnyerje kedvese kezét. Házasságukat semmi sem akadályozza,
  legfeljebb az, a mit Brebir gróf mindjárt az expositióban megemlít, hogy
  őt Jusztin, mint íródiákot szerette meg s tudni akarná: vajjon hű-e még
  most is hozzá. De erről mindjárt az első fölvonásban meggyőződhetett s
  ha fölfedve rangját, mint kérő állana elébe, aligha vége nem szakadna az
  egész vígjátéknak. Az sem valószínű, hogy Venczel egy ismeretlen ifjúban
  mindjárt az első találkozáskor annyira megbízik. Igaz, Venczel nagyon
  együgyűnek látszik, csak az a baj, hogy néhol mégis oly ügyes és
  találékony, mintha helyette maga a költő szerepelne. Mindamellett a
  cselekvény bonyodalma méltánylatot érdemel. Folyvást új meg új
  fordulattal emelkedik s érdeket keltő egész a kifejlésig. A jellemrajz
  már csekélyebb becsű. A színpad ismert s meglehetősen elkoptatott
  alakjaival találkozunk minduntalan, a minők Hancsik, Deodata, sőt
  Venczel, Brebir gróf, Jusztin is inkább csak külső, mint benső érdeket
  tudnak kelteni. Kevés bennök az élet melege, elevensége; a jelmez kirívó
  piperéjében csillognak, s igen is érzik rajtok a színpadi festék szaga.
  Szigligeti munkássága harmadik ágában, a népszínműben sem volt
  terméketlen az utóbbi évek alatt. Két népszínművet írt: A strikeot és az
  Amerikait,[24] a melyek folyvást adatnak, sőt a népszínmű oly divatossá
  lőn, mint ezelőtt húsz-huszonöt évvel, a mennyiben ismét rendes
  népszínmű-énekesünk és énekesnőnk van, a régibb népszínművek
  föleleveníttettek és vasárnaponként a műsor rendes és kedvencz darabjai.
  Ez újabb mozgalom nem szült újabb fejlődést s a kritika is, a mely
  gyakrabban kezd foglalkozni a népszínművel, nem épen a legjobb
  tanácsokat adja a költőknek, mert inkább zavarja, mint tisztázza a
  fogalmakat. Mindennap olvassuk, hogy a népszínmű tárgyában és alakjaiban
  valami ethnografiainak kell lenni, a költőnek népszokásokat s mennél
  kevésbbé ismert népsajátságokat kell feldolgozni; a népszínmű csak a
  jelenben játszhatik, de nem lehet vígjáték, tragikai és komikai
  vegyületűnek kell lennie; csak a népnek szabad benne szerepelni más
  osztályok kizárásával, még a nagy városi népnek sem, csak a falusinak,
  hiszen maga a népszínmű elnevezés eléggé kimagyarázza a válfaj e
  sajátságait. De a név nem sokat magyaráz, mert ha a népdal, népmese,
  népballada neveket tekintjük, a melyek analogiájára neveztetett el a
  népszínmű, egészen más magyarázatot nyerünk. A népdal, népmese,
  népballada oly költemények, a melyeket a nép maga teremt, s a melyeket,
  ha utánoz a műköltészet, azt szint’ oly népi vagyis naiv felfogással
  igyekszik tenni. Vajon a népszínművet a nép teremti-e? Ellenkezőleg a
  népnek, vagy színházi nyelven szólva, a nagy közönségnek írják, s a
  költő álláspontja nem épen a népi naivság. A népmese, népballada nemcsak
  az alsó osztályokkal foglalkozik, sőt hősei gyakran királyok, várurak,
  mert a népiesség nem annyira a tárgyban van, mint a felfogásban. De a
  népszínmű nem egy határozott faj neve, mint a tragédia vagy komédia,
  hanem több válfajé, a melyeket más nemzetek más névvel neveznek, noha a
  németek is használják a Volksstück, Volksdrama kifejezést. Épen azért
  jobb a népszínműnek neve helyett fejlődését venni szemügyre s magából a
  lényegből magyarázni jellemét s jelölni ki æsthetikailag jogos határait.
  A magyar népszínmű a negyvenes évek elején született s fejlődése első
  stádiumán se vígjáték, se bohózat, se dráma, se tragédia nem volt, de
  mindebből valami, bizonyos közép faj, vegyes tartalommal, társadalmi
  iránynyal, segédűl véve a népdalt és zenét is. A magyar színköltészetben
  már volt némi előzménye, külföldi mintái sem hiányoztak, de legnagyobb
  hatással volt reá úgy az európai, mint a magyar politikai, társadalmi és
  irodalmi viszonyok democratiai és nemzeti szellemű fejlődése. A
  tragikomikai elem többé-kevésbbé mindig megvolt a keresztyén drámában s
  az úgynevezett középfajú drámának mintegy alapul szolgált, bár a tárgy
  szerint, hol az egyik hol a másik elem túlsúlyával, most a tragédiához,
  majd a vígjátékhoz közeledve. A spanyol, angol, franczia
  színköltészetben és később a németben is mindig volt egy csoport válfaj,
  melyek az idő szelleme szerint különböző változásokon mentek át. Mi
  mások Shakespeare közép fajú drámái, mint a XVIII-dik századéi és ezek
  mennyire különböznek a jelen század úgynevezett melodrámáitól és komoly
  vaudevilleitől. A regény mindig nagy befolyással volt az e fajú drámára
  s van még ma is, úgy szólva az amabból táplálkozik. A harminczas években
  a franczia középfajú dráma társadalmi irányt vett, épen mint a regény. A
  párisi boulevard-színházak darabjai többé-kevésbbé váddal léptek föl a
  társadalom ellen, a socialismus érdekében s kirívó színekkel festhették
  az alsóbb osztályok szenvedéseit. A magyar népszínmű is előszeretettel
  rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép
  szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink fejtegetéseit a
  jobbágyság eltörlésétől a börtön-rendszer javításáig örömest fogadta
  alapeszméűl s általában ott is, hol nem vett föl valamely speciális
  kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztályai
  iránt és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására.
  Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tünt föl a
  népszínmű színpadunkon. Ez volt az egyik forrás, melyből merített, a
  másikat az irodalom nyújtotta, hol szintén hasonló forrongás
  mutatkozott. A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé,
  részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; szorosb
  kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg a magyar
  genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusok- és trochæusokban írták
  már s költői rhytmusunk ismét összeolvadt zenénkkel.
  Mindez elősegítette a népszínmű fejlődését. Szigligeti drámai formába
  öntötte mindazt, a mi politikai és irodalmi mozgalmainkban czéljára
  szolgált. Elődei nyomdokain új utat tört, nem elégedett meg Kisfaludy
  komikai genreképeivel, s a mit Munkácsy és Gaal csak félénken
  kisértettek meg, a magyar népdal fölhasználását drámai czélokra, egész
  bátorsággal érvényre emelte. Eddig csak pár víg népdalt hallottunk a
  garaboncziás diák- és Peleskei nótáriusban, most a víg mellett az
  érzelmes egész csoportja zendült meg, mint a drámai mozzanatok
  kifejezője, vagy kisérője. Szigligeti népszínművei egész 1848-ig nagy
  részt középfajú drámák, a melyekben tragikai és komikai elemek
  vegyülnek. Köztük a Szökött katona és A csikós vívták ki a legnagyobb
  tetszést és méltán, mert mind cselekvény, mind jellemrajz tekintetében
  legkitünőbbek. Azonban a népszínmű sem kerülhette ki a középfajú drámák
  örvényét. Gyakran erősb tragikai összeütközéseket használt, mintsem
  kiegyenlíthetők lettek volna, a tragikai és komikai elemeket ritkán
  vegyítette a tárgy természete és hangulata szerint. Mindig fölvette a
  komoly és víg részt, de arra nem igen volt gondja, hogy ezek egymásnak
  árthatnak is, gátolhatják egymás fejlődését s minthogy a víg rész inkább
  sikerűlt, a legtöbbször háttérbe szorította a komolyt. Nem a tragikai és
  komikai vegyületet hibáztatjuk, hanem annak a módját. Shakespeare
  tragédiáiba is vegyít némi komikai elemet, de csak egy pár népjelenetben
  és csak annyit és úgy, hogy semmi sem zavarja meg a mű stíljét. Közép
  fajú drámáiban már sokkal több van, de nagyrészt az alapeszme, tárgy
  természetéhez és hangulatához alkalmazkodik. A magyar népszínműben e két
  elem inkább egymás mellett van, mint egymásért, inkább rontja egymást,
  mint elősegíti, és együttvéve ritkán æsthetikai hatású.
  Ide járult még az is, hogy az énekes rész aránylag nagy tért foglalt el
  s nem igen olvadt be a mű szervezetébe. A népszínmű-énekesnő szerepe,
  egyénisége miatt ritkán lehetett drámai, néha nem is volt fontos, de
  megrontotta a fontosabb szerepeket. A népszínmű komoly része majdnem oly
  nemű vázlat volt, mint az opera-szövegé, s így alig lehetett szó drámai
  cselekvényről és jellemrajzról. Az énekes és komikai részek egészen
  nyakára nőttek a komoly részeknek s a hatásból az oroszlánrész mindig
  őket illette. Látni való volt, hogy e részint össze nem olvadt, részint
  ily alakban össze sem olvadható részeknek a fejlődés bizonyos folyamán
  kell átmenniök: vagy összeolvadniok, vagy elválalniok. Az énekrészek
  nagyobb kiterjedése majd kifejleszti a magyar operettet, a komikai
  részek túlsúlya a magyar bohózatot, a komoly rész polgári vagy
  népdrámává emelkedik és eldobja a népdalt, vagy ha megtartja is,
  mérsékli s egészen czéljához alkalmazza, mint a komolyabb franczia
  vaudeville Csak ez lett volna természetes és helyes útja a magyar
  népszínmű fejlődésének, hogy nyerjen tartalomban és æsthetikai becsben.
  S egy darabig úgy is látszott, mintha ez úton akarna fejlődni. A
  forradalom után a viszonyok miatt elvesztvén irányszerűségét, inkább a
  komikai conceptio felé hajlott, sőt a népdalt is inkább alkalmazta
  tárgyához s igyekezett szervezetébe olvasztani. Valóban Liliomfi és
  Dalos Pista a legsikerültebb magyar bohózatok, kivált az első, a melyet
  fennebb is kiemeltünk. S nemcsak Szigligeti indult ez úton, hanem
  Szigeti is. A magyar polgári vagy népdráma felé való törekvés sem
  hiányzott, sőt a magyar operette terén is tettek kisérletet. Ilyen
  magyar népdráma Szigligeti Lelencze, ilyen magyar operette a Debreczeni
  biró, csakugyan Szigligetitől. De úgy látszik, hogy mind ez a
  körülmények kényszerűségéből folyt s nem a fejlődés belső ösztönéből. A
  Lelenczet e legjobb népszínművet, a komoly nemben a népszínmű énekesnő
  hiánya szülte, a Debreczeni birót pedig alkalmasint a zeneszerző
  nógatása. Ezzel aztán annyiban maradt minden s most midőn a népszínmű új
  életre kezd ébredni, nem látunk egyebet, mint a fejlődés első
  stádiumának ismétlését csekélyebb tartalommal, erővel, frisseséggel.
  A strike és Amerikai annyiban egészen a régi népszínművekre
  emlékeztetnek, a menynyiben a komikai és tragikai elemet nem jól
  vegyítik s az énekes részek háttérbe szorítják a cselekvény és
  jellemrajz drámai fejlődését. Inkább tárgyukban van valami új, mert a
  cselekvény főbb mozzanatai a gyári munkás és kézműves életviszonyain
  sarkallanak, a melyekhez Szigligeti eddig nem igen nyúlt. Némely lap ezt
  hibáztatta, mintha csikósok és szegénylegények nélkül nem is lehetne
  népszínmű. A népszínmű nem szorítkozhatik csak pusztai vagy falusi élet