Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 11

akár Nyárayt, akár Charlotteot, hogy semminemű részvétet ne érezhessünk
irántuk? S vajon, midőn a szerencsétlenség megtörtént, nem nemes
oldalról látjuk-e Nyárayt, s neje iránti szerelme nem jő-e
összeütközésbe becsületérzésével? Az igaz, hogy mind Nyáray szenvedélzes
szerelme, mind Charlotte szeretetreméltósága a bizonyos tekintetben
szellemi fensősége költőibb és erősbb vonásokat kivánt volna meg,
azonban a költői erő rendkivüliségének hiányát nem kell a felfogás
hibájának vennünk.
A _Pester Lloyd_ harmadik ellenvetése a mű nem értéséből származik. «Ha
valami morált lehet kivonni Szigligeti művéből – úgymond – az így
hangzik: pazarold el őseid birtokát, mindig találkozni fog egy gazdag
nagybátya, ki új milliókkal téríti meg károdat.» A mű egész cselekvénye
ellenkezőt tanusít s a morál a következő lesz: pazarold el őseid
vagyonát, bár nem léha kedvtelésből, hijába nyersz uj milliókat
örökségben, erkölcsi életed könnyen megrendülhet s magával temetheti
boldogságod és becsületed egyaránt. A nagybátya nemesszívűsége nem
engesztelheti ki a viszonyok nemesisét, s az új millióknak nem veheti
hasznát az unokaöcs. A _Pester Lloyd_, úgy látszik, a tékozlás valami
kézzelfoghatóbb, mindennapibb következményeit várta volna, a nyomort
iszonyu alakban s az általa nemzett bűnök kiséretében. Vajon így az
egész cselekvény nem sodródott volna-e a criminalitások örvényébe,
melyet a szerző meglehetős szerencsével elkerült, annyira, hogy az épen
egyik érdeme e műnek?
A _Bécsi Hiradó_ szintén a _Pester Lloyd_ nézeteihez csatlakozik,
vagyis, rosszabbul és követelőbben, oly nemű ellenvetéseket hoz föl,
mint a _Pester Lloyd_. Szerinte a hőst nem önhibája buktatja meg, mert a
gazdag nagybátya nem hagyta volna elveszni szeretett öcscsét. De hiszen
épen az a lényeges dolog, hogy áldozatkészsége sem segíthet öcscsén, s
milliókkal sem gyógyíthatni be az erkölcsi életen ütött sebeket. A
_Bécsi Hiradó_ Nyárayt gyönge, bár becsületes embernek mondja, a ki nem
érdemes részvétünkre, a ki ép azért nem lehet drámai alak, mert apró
előnyök és csekély hibák nem idézhetnek elő tragikumot, s vagy el
kellett volna veszni a hősnek neje iránti vak szerelmében, vagy lett
volna féktelen pazarlásának áldozata, tertium non datur.
Ez okoskodást nem értem eléggé, de annyi belőle világos, hogy a biráló
ellenkezésben van önmagával, mert ha egy hős alapjában nem drámai alak s
alapjában nem érdemes részvétünkre, bárminő katasztrófa nem fogja azzá
tenni. A mi a gyöngeséget illeti, az a kérdés, mit értünk alatta, mert a
legerősb szenvedélynek is meg van a maga gyöngesége, s hogy Nyárady
szenvedélyes szerelmében és kényes becsületérzésében semmi se volna, a
mi részvétünket érdemelje s a viszonyokkal összeütközésbe jöve drámai
érdeket költsön, épen nem lehet állítani. A _Bécsi Hiradó_ csak apró
előnyöket és csekély hibákat lát Nyárayban, s azt mondja, hogy így
minden öngyilkos, még ha borbélylegény is, lehet drámai hős. Megengedem,
hogy az ilynemű megjegyzés az úgynevezett tárczaírói szerelemdússághoz
tartozik, hanem egy kis baj van vele, tudniillik az, hogy ily módon
nemcsak Szigligeti hőseit lehet kilökdösni a drámai költészetből, hanem
a Shakespeareéit is, mit bizonyára maga a szerkesztő sem engedné meg,
bár mennyire szeret néha maga is elmés lenni. Például: Lear gyönge, de
becsületes ember, s így nem drámai alak, szereti leányait, apró előny,
kedveli a hizelgést, szeszélyes s bolond fejével elosztja leányai közt
vagyonát, csekély hibák; ily felfogás szerint minden őrült, még ha
csizmadia is, lehet drámai hős.
A _Hon_ megdicséri e drámát, de a mi dicséretében őszinte, távolról sem
oly igaz, mint az, a mi ironia. «Szigligeti – úgymond – egyetlen
lélektani hibát sem követett el. Ilyen az élet, de nem ilyen a költészet
ideálja. Ha a nő, ki szenvedő férjét az őrültek házába csukatja,
szenvedélylyel függne a szeretőn, kivel azt fölcseréli, nagy vonásokkal
lehetne rajzolni a szenvedélyt, egész pokol világa tárulna föl a
lélekteni küzdelemnek, s azt talán sokan nem értenék meg s mindenki azt
mondaná, hogy hasonló esetre nem emlékszik; de itt egy nő áll előttünk,
ki hideg számítással tesz rosszat, hideg ragyogásért, s ezt mindenki
megérti; korunknak átka, hogy a jelenkor az életre ismer benne.» Hogy
Szigligeti egyetlenegy lélektani hibát sem követett el, azt alkalmasint
maga sem hiszi. Ha a Hon azt akarta mondani, hogy a lélektan még nem
költészet, az igaz; de másfelől az is igaz, hogy lélektan nélkül nincs
költészet, s legkevésbbé drámai; épen azért kár volt ily kapcsolatban
csak annyira szembe is tenni az élet visszatükrözése, az æsthetikai
érdek szerint nagyítva, összpontosítva az eszmei fény világításában.
Charlotte sok tekintetben hibás alak kivált a jellemfejlesztés
leghatározóbb pontján, mely nincs drámailag kiemelve; de azt nem merném
aláírni, hogy az úgynevezett hideg fényért való küzdelem kizárja a
nagyobb vonásu rajzot s a lelki küzdelmek pokolvilágát.
Az elvesztett vagyon, társadalmi állás, fény visszaszerzése sohasem csak
a hideg számitás munkája, valamint megszerzése sem, hanem egy csoport
szenvedélyé, a jellemek és viszonyok szerint. S ha valakiben az éledő
vagy sértett hiusággal, a fölébredt vagy megalázott ambitióval, még más
szenvedély is összeolvad, a küzdelem erősebbé válik. Szigligeti sokat
elmulasztott vagy sokra nem volt képes e nő jellemének rajzában. A _Hon_
érzi e bajt, hanem részint abban téved, hogy ilynemű küzdelmet nem tart
költőinek, részint abban, hogy a szerelem mel nem hiszi
összeolvadhatónak.
A _Fővárosi Lapok_ legszigorubban itél, egész Aristarchus, mintha soha
sem lett volna _Hölgyfutár_ s most se volna _Fővárosi Lapok_. Szerinte
Szigligeti mindent, de minden feláldozott a hatásvadászatért, s művében
nincs semmi, csak bizarrság és rémség. Először is azt jegyzi meg, hogy e
mű a mai nap divatozó franczia drámai iskola árnyékában termett, de csak
hibái vannak meg benne s nem egyszersmind fényoldalai is. A most
divatozó franczia dráma ellen sokat lehet beszélni, de azt senki sem
foghatja reá, hogy vadászsza a hatást. Annyira nem vadászsza, hogy a
tragikai tárgyakat sem dolgozza fel tragikailag, s még a technikát is
mintegy megvetni látszik. Ha e drámában hasonlít valami a most divatozó
franczia drámákhoz, az leginkább a jelen életből vett tárgy; de épen
abban áll Szigligeti egyik érdeme, hogy nem követte a franczia újabb
drámaírókat, s tragikai természetű tárgyát tragikailag igyekezett
feldolgozni, még pedig a franczia régibb drámai iskola virtuozitásával.
A _Fővárosi Lapok_ első kifogása Nyárayt illeti, kinek második
felvonásbeli magaviseletét ellenkezésben látja az első felvonással.
Vajon miért ne vegye Nyáray szívére mindazt, a mi a becsületet és
lelkiismerete nyugalmát fenyegeti, ki sem kéjencz, sem cselszövő, kinek
jellemében az író már az első felvonásban egy pár nemes vonást emel ki,
s kinek tévedése neje iránti szenvedélyes szerelméből s némi
aristocratiai büszkeségből származik? Charlotte-al épen nincs
megelégedve, a min, megvallom, csodálkoznom kell. A minap a Zichy
drámájáról írt bírálatában azt az elvet állítá fel, hogy a mely drámaíró
haboz hősét, vagy nagyon bűnösnek, vagy nagyon erényesnek rajzolni, az
megbukott. Im most teljesült kivánsága, a mennyiben Szigligeti adott
neki egy nagyon bűnössé vált asszonyt, s a hálátlan nincs megelégedve.
Mindennapi- és silánynak találja, de a mint elbeszéli tetteit, oly
dolgok jönnek ki, melyeket egy silány és mindennapi teremtés csakugyan
nem vihetne véghez. Leginkább azt hibázhatja, hogy nincs meg benne a
démoni nők érdekes szörnyszerűsége, mert nincs más szenvedélye a
gyémántokon kívül. Azt hiszem, a gyémántot nem szószerint érti, csak
olyformán, mint a mikor valakiről azt mondjuk, hogy koronára vágyik, a
mi, már magában, erős szenvedély is. Igaz, hogy Szigligeti e szerelmet
nem tudta jól összeolvasztani ama másik szenvedélylyel, s kivált a
Szenczeyvel való viszonyra nézve sokat homályban hagyott mit igen
hatásosan kiemelhetett volna, de ha mindezt megteszi, vajon az
úgynevezett szörnyszerűséget nem azzal teszi vala érdekessé, hogy még
inkább enyhíti, s nem jő-e összeütközésbe a _Fővárosi Lapok_
elméletével, ki nem kedveli a jó és rossz vegyületét s így a jó némi
surrogatumát sem igen lehet tűrnie, a mivel a drámaírók enyhíteni
szokták a nagy bűnök hőseit. Legnyomósabban szól a dologhoz a _Pesti
Napló_, kiemeli a mű érdemeit, alapjában jól gondolt tragédiának nevezi,
de a kidolgozást sok tekintetben hiányosnak találja. Érintvén némely
hibát, a fő hibát Charlotte jellemrajzában találja, s ebben tökéletesen
igaza van, azonban inkább érzi, mint kimagyarázza, s jellemzés
világossága és következetessége melletti buzgalmában tovább megy,
mintsem kellene, s oly drámai szabály felé látszik hajlani, mely egész
általánosságban meg nem állhat. «A mű egyik hátránya abban áll – úgymond
– hogy a cselekvő személz, kié a főszerep is egyszersmind, az első
felvonásokban nem mutatja ki valódi jellemét. Ez a főszemély egy
franczia marquisnő, ki egy nagybirtoku magyarhoz ment nőül. Az első
felvonásban sejtelmünk sincs róla, minő jellemet fog ölteni a második
felvonásban; a másodikban látunk ugyan valmit e nő szívtelenségéből, de
nem is sejthetjük mi ő a maga valóságában, sőt a harmadik felvonásban is
úgy viseli magát, hogy nem teszszük fel róla azt, a mire a negyedik és
ötödik felvonásban képes.» A _Pesti Napló_ ostromolván ez eljárást mind
lélektani, mind költői szempontból, így folytatja: «És legkevésbbé áll
természetében a tragédiának e titkolódzás s a jellemek és lelki
állapotok elleplezése. Valódi tragikum ily eljárás mellett talán
lehetlenség is, mert felesleges tán fejtegetni, hogy a tragicum egy
tragédiában nemcsak az utolsó felvonásban van, hanem végig kell huzódnia
az egész művön s többnyire az első felvonásban is kivehető a
végkatasztrófa tompa moraja, mi fokonként emelkedvén, az utolsó
felvonásban csak tetőpontot ér. Egy tragicus alaphang vonul végig az
egészen, s ez teszi valódi és a szó magasabb értelmében vett
költőiségét. _Bánk bán_ első felvonásaiban már nagyon világosan szól s
minő mély hatásu az alaphang. Lehetséges-e ez a jellem belső egysége, a
főszereplő egész jellemének s lelki állapotának és küzdelmeinek
feltárása nélkül? Ha ez csak a jellemfejlesztés előkészítésének és
kapcsolatos fokozatának szükségességét sürgetné, nem lehetne ellene
szólni, de az a baj, hogy valamivel több. Lehet, hogy a _Pesti Napló_
csak ennyit akart, de többet mondott, s minthogy szavai legnagyobb része
igazság, az is annak tetszik a mi nem az. A _Pesti Napló_ azt kivánja a
drámairótól, hogy már az első felvonásokban tárja fel hősének valódi,
egész jellemét, szándékaival és küzdelmeivel egyetemben. Ez ily mérvben
lehetlen, sőt sok tárgy még kisebb nagy mérvben sem engedi meg, mert a
jellem a dráma emelkedési pontjáig, az esés kezdetiég, még mind fejlik,
sőt néha nagy átváltozásokon megy át, s igy addig nem lehet szó valódi
vagy egész jellemről. Shakespearetől fogva az újabb dráma – kivéve a
vígjátékot – nem kedveli a főhősben az úgynevezett állandó, kész
jellemet, az ilyek pedig leginkább megfelelnének ama követelésnek. A
_Pesti Napló_ alább Sophocles Orestesét hozza föl, ki mindjárt
fölléptekor elmondja szándékát. Ez keveset bizonyít. Az ó és új kor
drámája közt épen az az egyik különbség, hogy amaz az estpositió után
csakhamar az emelkedési pontig ér, az elhatározó tett a fő, a görög ki
nem állhatta az önmagával küzdő hőst, az akarat ingadozását; míg az
újabb kor drámája épen a belső küzdésnek ad nagyobb tért s a hős sorsa
fölött végkép határozó tettet minél hátrább tolja. De e mellett hány oly
cselekvény van, melyben a hős tulajdonkép nem akar semmit, hanem az
ellene megindult cselszövény hozza tevékenységbe, ilyenkor aztán
nagyrészt a megindított cselszövény foglalja el az első felvonásokat, s
a hős jellemének valódi fejlesztése hátrább esik. Ilyen Othello is,
Shakespeare majdnem legtökéletesb szerkezetű drámája; a hős igazában
csak a harmadik felvonásban fejlődik.
Visszatérve Szigligeti Charlottejára, nem ott találom a hibát, hogy az
első felvonásban nincs letéve a későbbi fejlemények alapja, hanem ott,
hogy a második felvonás után a jellemek a függöny mögött fejlődnek s
igen is készen lépnek föl. Charlotte az első felvonásban úgy van
feltüntetve, mint a ki saját férjét együtt szereti vagyonával, fényével,
gazdagabbnak hiszi férjét, mint a minő, s a férj nem világosítja föl,
bár sejti a veszélyt, de azt hiszi, hogy még mindent rendbe hozhat. A
bukás bekövetkezvén, igen természetes, hogy a fénnyel együtt a Charlotte
szerelme is apadoz, melynek egyik része csak hiuság volt. A nő félvén a
nyomortól, a mit lehet, megmenteni igyekszik, férje kényes
becsületérzése ellenére is. Összetűzésök mutatja, hogy a férj szerelme
is apadóban, s a bekövetkezett gyászesemény, melynek a nő az oka, még
inkább elválasztja őket. Ime mennyi indok van letéve a viszonyokban és
jellemekben, hogy szerző természetes úton vigye hőseit kitűzött
czéljához, egy félrelépés, s megbénítja művét. A férj lelkifurdalása és
csalódása nejében, már magában felég ok ama őrültszerű rohamokra, s
nincs szükség mesterséges izgatásra; e beteg kedélyállapotból s a
viszonyok kényszerűségéből önként következik, hogy Charlotte más iránt
érez rokonszenvet s menekülni akar férjétől. Mindezt nem lett volna
bajos felmutatni a harmadik felvonásban, fejlődésök egy oly drámai
pontján, mely a cselekvényt előbbre tolja. Szerző homályban hagyta
nézőit, mert maga is homályban tapogatózik. Csak a tettet mutatja föl, s
minthogy jellemeit nem fejlesztette, hanem erőltette odáig, elesik a nő
átalakulása fejleményének drámai érdeke, el a Szenczey jelleme, pedig
mindkettő fontos a katasztrófára. Szerző ha e pontra figyel, mintegy
kényszerül Szenczeyt kellőbb világításba helyezni, jobban marquirozni
Charlotte jellemét és czélját, mi mind természetesebbé, erősebbé tehette
volna a katasztrófát. Igy nemcsak nem érdeklődünk eléggé, de egy s mást
nem is értünk. Azt értjük, hogy Charlotte menekülni akar férjétől és
mást szeret, azt is értenők, ha férjét azért csukatná az őrültek házába,
mert ez halálát idézhetvén elő, Szenczeyhez férjhez mehetne, de azt nem
értjük, hogy mint Szenczeynek nem neje, a Szenczey pénzén hogyan akar
nagy szerepet játszani a fensőbb társaságban, hol mindkettőjök vagyoni
viszonyát igen jól ismerhetik. Szerepet játszani ugyan így is lehet, de
nem ott és úgy a hogy Charlotte szerethetné, ki a fensőbb világnak
nemcsak fényét szomjúhozza, hanem hódolatát is, s a társadalmi magas
állás egész varázsát, legalább így van az első felvonásban megindítva.
Ha csak pénzt szomjuhoz, akkor könnyebben elérheti vala czélját úgy,
hogy elszökik kedvesével, ha csak szerelmet, akkor azt az elvonultság
jobban elleplezi. Szigligeti nem tudta a Charlotte jelleme
fejlesztésében a letett alkatrészeket összeolvasztani, s ezt érezzük az
utolsó jelenetekben is. Charlotte halála lehetett volna a megaláztatás
és szerelem kétségbeesése, külön is, együtt is, de így kivíve egyik sem.
A harmadik felvonásban megbénul a mű; e bénaságot, sőt organikus hibát
sokkal tudja ugyan takargatni a szerző, de a többszöri látás és
gondosabb vizsgálat mind élénkebben érezteti.
Azonban így is annyi jó oldala van, hogy még sokáig tapsok közt fog
adatni; idővel feledésbe mehet, nem halhatlan mű, mint Szigligeti
legjobb művei sem, de a szerző neve halhatlan lesz drámairodalmunk
történetében, mert egy korszak képviselője, mely maig sem végződött be,
s melyet nem szün meg újabb diadalokkal jelölni.


STUART MÁRIA.
Irta Schiller. Forditotta Szenvey József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1865 november 8-án.
Egy uj szinésznő és franczia uj szinmü voltak a közelebbi két hét drámai
ujdonságai. Nagy közönség gyült fel mindkettőre, taps is volt elég,
talán kelleténél is több. Most már nem volna egyéb hátra, mint
megbirálni mindkettőt. De miért birálni egy még kezdő szinésznőt, miért
bonczolgatni egy már ismert franczia drámairó müvét, midőn annyi minden
birálat nélkül suhan át irodalmi, sőt politikai életünkben is? Rendesen
megbiráljuk a drámákat, de nagyrészt hallgatunk az irodalom másszemü
termékeiről. Szigoru szemle alá veszszük a szinész jatékát, de a magyar
politikai szinpad szereplőivel csak kivételkép foglalkozunk. Im most is
öt-hatszáznál több szereplő lépett föl; mennyi beszédet hallunk,
programmot olvasunk s mégis egyikre sem pazarlunk annyi analysist, a
mennyit egy kis egyfelvonásos vigjátéktól sem szoktunk sajnálni. A
drámairót keményen megleczkézzük, ha más czélt ér el, mint a melyet maga
elé tüzött: de azt szó nélkül hagyjuk, ha valamelyik követjelölt a
Lajtán inneni és tuli országok érdekeinek ellenkezését mutogatván, épen
csak azokat az édekeket emliti, melyek legkönnyebben kiegyenlithetők. A
szinészben megrójuk, ha nem tudja szerepét, ha elvéti az értelem vagy
indulat hangsulyát: a követjelöltek összebeszélhetnek mindent, eltürjük,
ha egyik esetenkénti érintkezés helyett esetlegest mond, a másik pedig,
midőn bizonyos ügyek közösséget akarja kiemelni, had- és békejogot
emleget, melyek tulajonkép fejedelmi jogok. A drámiróban kigunyoljuk a
dagályt, a természetellenes képeket: a követjelöltek dagálya és rossz
hasonlatai iránt gyöngéd tisztelettel viseltetünk s nem bánjuk, ha
veszélyes betegségben sínlődő emberről beszélnek, ki a patikai kontó
miatti aggodalmában nem meri gyógyittatni magát, vagy ellentétes evezőjü
hajóról, mely legbiztosabban eléri a révet. A szinészt hibáztatjuk, ha
tehetsegéhez nem illő szerepben lép föl, vagy ha untalan kiesik
szerepéből: a követjelölttől nem vesszük rossz néven, ha akár Móze
szerepében izetlenkedik, vagy ha követelő kevélységét sehogysem tudja
eltakarni a szerénység palástjával. A drámairót csaknem üldözzük
valahányszor nem müvészi eszközzel vadászsza a hatást s költőből
szemfényvesztővé válik: a követjelölt kiméletre tarthat számot, még
akkor is, ha teljesithetlen igéretekkel lelkesiti választóit; ha az
elemi csapások által előidézett inség ellen is törvénynyel akarja
biztositani az országot; ha minden indirect adót a magyar nép
szellemével megférhetetlennek nyilatkoztat; ha annyi mindent igér,
mennyit a legnagyobb ország budgetje sem bir el s mégis az adó
leszállithatását erősiti. A kezdő szinészt szigoruan itöljük meg: a
politikai pályára először is követjelöltként föllépett kezdő politikus
iránt türelmesek vagyunk s azt sem kérdjük: adta-e tehetségének,
jártasságának, vagy politikai jellemének valami bizonyságát a köz élet
vagy irodalom terén? Oh boldogtalan drámairók és szinészek, kiket
mindenki birál s mégsem tudtok nagy müvészekké válni! Oh boldog
követjelöltek, kiket senki sem birál s mégis politikai notalibilitásokká
emelkedhettek!
A politikai élet ez annyira kritikus s mégis kritikátlan napjaiban vajon
helyes-e, hogy egyedül csak a szinkritikus kivánjon valóságos kritikus
lenni? Vajon nem illő-e, hogy tanuljon egy kis türelmet, elnézést és
kiméletet a polítikai kritika közlönyeiből? Vajon, ha a művé szeti
dolgokban szigoruan járunk el s a politikaiakban enyhén, nem azt fogja-e
hinni rólunk a külföld, hogy a művészetben haladunk, de politikai
müveltségünk hanyatlóban? Kár volna ily igazságtalan itéletre bárkinek
is ürügyet szolgátatni. Jó lesz, ha a szinkritikus leszáll triposzáról s
türelmes és elnéző igyekszik lenni. Részemről megkisérlem s ha netalán
nem sikerülne, ha kiesném szerepemből, szol gáljon ment ségemül, hogy
nem akaratomon, hanem természetemen mult. Olvasóim bizonyosan
megbocsátják; a kik annyi beszédet és programmot türelemmel
végigolvastak, talán nem lesz nehéz megemészleniök ráadásul egy nem épen
sikerült szinkritikát is.
Bognár Adél Stuart Mária szerepében első kisérletét tette a nemzeti
szinpadon. Némely lap már előlegesen ugy mutatta be e kezdő szinésznőt,
mint a tragikai muzsa rendkivüli kegyenczét. Nem szoktunk az ily
előleges dicsérgetésnek hinni, de most az egyszer nem csalódtunk.
Termete valóban deli s majdnem vetekszik a Jókainééval. Hangjában sem
csalódtunk annyiban, a mennyiben rekedt lévén, nem itélhetünk róla s igy
remélhetni, hogy e tekintetben is igazolható lesz amaz előleges
bemutatás. Nagyobb baj az, hogy szavalata egyhangu, hangsulyozása olykor
hibás, arczjátéka nem változatos, hanem ez alkalmasint csak a
gyakorlatlanság jele, melyen majd segit az idő. A müvészetben épen ugy
nincs ugrás, mint a természetben, de a gyors fejlődést olykor
remélhetni. Némelyek igen méltánylandónak találták, hogy kezdő szinésznő
elfogultság nélkül, sok önmérséklettel játszott s egy pár érzékeny lyrai
helyet bensőséggel fejezett ki, de hibáztatták, hogy a szenvedély
egyetlen hangját sem hallatta s a tragikai páthosz teljesen hiányzott
játékából. Ez igaz. De vajon az Athenaeum kora óta nem üldözi-e a magyar
kritika az álpáthoszt oly szenvedélyesen, hogy végre a valódit is
öszszetévesztette vele? Nem vezette-e félre kritikánk e tekintetben az
ujabb szinészi nemzedéket s vajon most egy kezdő szinésznőt tegyünk
felelőssé mindezért? Részemről ily igazságtalanságot nem követek el.
Némelyek azt jegyzik meg, hogy Bognár Adél szerepének egyetlen oldalát
sen emelte ki, s bár játszott volna kevesebb önmérséklettel, ejtett
volna nagyobb hibákat, csak törekedett volna valami jellemet alkotni
Stuart Máriából; a jellemalkotás a szinészet főfeladata, szavalni a
szónok is tud, a mozdulat és taglejtés szep formáit a világfiak is
könnyen elsajátitják, de hanggal szóval, arczczal, mozdulattal egy más
élő személyt, egy egyént állitani elő, ez egyedül a szinész feladata s
az ide való törekvést a kezdőnél is megvárhatni. De vajon oly könnyü-e
Stuart Mária szerepe, vajon nem oka-e annak félig-meddig Schiller is,
hogy e szerepet kész és kitünő szinésznők sem mindig ábrázolják eléggé
találó felfogással. Stuart Mária hálás szerep, mert szenvedő nőt ábrázol
a martirság gloriájában, de nem elég drámai és tragikai. Erzsébet sokkal
drámaibb alak. Mária jelenetei, kivévén a kertit, mind szenvedőlegesek
és sorsát a tragédia folyama alatt nem annyira maga vonja magára, mint
inkább mások áldozata. Az előadásban valamivel drámaibbá és tragikaibbá
kell tenni e szerepet, a költő által megadott, de eléggé ki nem emelt
vonásokat erőteljesebben kiemelve és összhangzásba hozva. Ha a szinésznő
csak egy szerencsétlen szenvedő s önmegadó nőt játszik benne, e különben
annyira szép drámának csak árnyoldalára emlékezteti a nézőt. Éreznünk
kell, hogy Mária szépségében valami démoni van, mely mind őt, mind
környezetét az örvény felé vonja, hogy e nő egykor a szenvedély
pillanatában nagy vétket követett el s a féktelen szenvedélyek most is
csak nyugszanak benne, de ki nem aludtak. Minderre a Mortimerrel és
Erzsébettel való jelenetei tág tért nyujtanak s még akkor is, midőn a
vérpadra indul s Leicestert meglátja, a vallásos lemondás pillanatában
is, föl kell ébrednie benne a szerelem szenvedélyének, hogy mintegy
végküzdelmét ábrázolja. Szóval a szinésznőnek részvétet kell iránta
fölkelteni, de bizonyos rejtélyes félelmet is. Azonban ily felfogást,
ily ábrázolást nem igen várhatni egy kezdőtől, midőn a legjelesb német
szinésznők is főleg érzelmes oldalról fogják föl e szerepet s először
Rachel és Ristori mutatták meg a világnak a szép, a bűnös, a vezeklő és
szenvedélyes Máriát. Bognár Adél második föllépte bizonyosan sikerültebb
lesz, kivált ha oly szerepet választ, mely egyéniségéhez alkalmasb s
könnyebben is felfogható. Azért e szerepből nem itéljük meg, hanem
várunk és remélünk.


AZ ERDŐ SZÉPE.
Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1865 november 19-én.
Feuillet Octáv nem tarthat igényt ily várakozásra és reményre. Régi
ismerősünk, nem először lép fel, azonban a türelmes hangulat, melybe
beleringattuk magunkat, inkább védelmére készt, mint gáncsolására.
Feuillet tehetséges regényiró, s mint ilyen lépett a drámairói pályára.
Csoda-e, hogy kevés tisztelettel viseltetik a drámai forma iránt, mely
nem kedveli a regény detailrajzát, sőt épen nagy vonásokat és gyors
cselekvényt kiván. Aztán Feuillet rendesen tárgyát előbb regénynyé
dolgozza fel, s ha tetszést nyer, csak akkor alakitja drámává? Csoda-e,
ha a eetailrajzból kivetkőzött regény még nem válik drámává, ha csak egy
pár oly részletben mutat fel drámai mozzanatokat, melyek a regényben is
drámaiak voltak? Bizonyára mindez természetes, valamint az is, hogy mig
az iró kettős nyereséget préselhet ki ugyan egy tárgyból, nem fog
felhagyni vele s bármit beszéljen az idealista kritika, egyaránt
zsebredugja a regény tiszteletdiját s a dráma tantièmét. A franczia uj
dráma e drámaitlan hajlamának csak a kormány vethetne véget, ha
megtiltaná a regényiróknak a drámairást, vagy legalább azt, hogy saját
regényeikből drámát irhassanak, azonban a franczia kormány sokkal
szabadelvübb, sokkal inkább tiszteli az egyéni jogot, a gondolat
szabadságát, mintsem ily zsarnoki rendszabályra szánhassa el magát.
Feuillet a valódi tragikumot vagy komikumot épen oly kevésre becsüli,
mint sok más társa Francziaországban. Nem emlékszem, hogy egyetlenegy
tiszta tragédiát, vagy vigjátékot is irt volna. Az érzékeny drámát
kedveli, mely jól végződik; hőse majd sohasem bukik meg, hanem majd
mindig megtér. Mintha a franczia drámaköltészetet Kotzebue és Iffland
szelleme szállotta volna meg, mintegy boszuló viszonzásul a franczia
klasszikai dráma igájának, mely alatt Németország oly sokáig szenvedett.
Csodálatos! a restauratio és a juliusi trón idejében, a béke árnya
alatt, a franczia dráma kedvelte az erős felindulást, sőt a borzalmast
is: most a forradalom és háboruk benyomása közt óhajtja az érzelmes
nyugalmat, az idylli hangulatot. De mégsem csodálatos. A tiszta tragikum
és komikum erkölcsi mély meggyőződéseket kiván s bár Francziaország
tizenöt év alatt sokat nyert, de abból, mit I-ső Napoleon ideolog
szellemnek nevezett, sokat veszitett, pedig ez táplálja a költészetet
költőben és közönségben egyaránt. Épen azért természetes, hogy Feuillet
oly drámákat igyekszik irni, melyek a közizlésnek leginkább megfelelnek.
Emellett ő az udvar kegyelt költője, a ki kénytelen a hivatalos lapok
vezérczikkeit drámáiba szőni s oly cselekvényeket gondolni ki, melyek
bizonyos irányokat népszerüsitsenek. Feuillet kitünő tehetségü iró, de
helyzete olyan, hogy gyönge drámairóvá kell válnia. Hibái helyzetéből s
nem tehetségéből folynak s azt épen nem vehetni rossz neven tőle, hogy
többre becsüli az udvar kegyét, mint a kritika bókjait s inkább szereti
a szerencsét, mint a halhatatlanságot. Jelen drámájának hibái is mind
helyzetéből folynak, legfeljebb csak azt róhatni meg, hogy ez uj
drámájában helyzete kényszerüségének inkább alávetette magát, mint a
régebbiekben. E drámáját is alkalmasint regényből irta, vagy regénynek
gondolta. Egy franczia marquis és egy gyáros-családot rajzol, melyek egy
bretagnei faluban élnek és egymást ki nem állhatják. A marquis
szegényedik, a gyáros gazdagodik, amaz aristrocratia képviselője, emez a
democratiáé. E két család hanyatlását és emelkedését, torzsalkodását és
kibékülését mily könnyen lehetett volna keresztülszőni a regény
detailrajzán. Megismerkedtünk volna az emberekkel és viszonyokkal s
megértettük volna talán azt is, hogy a marquis kevély testvére hogyan
szeret bele a gyárosba, a kit alig ismer és megvet, a marquis pedig a
gyáros testvérébe, kit oly neveletlennek talál; igy az előttünk folyó
drámai cselekvényből bajosan okosodhatunk ki. Ime a regényi elemek
drámaiatlan nyomása! A tragikumnak érzékenységbe és megtérésbe fulladása
is nagy mértékben jellemzi e drámát. Egy aristocrata bukása, ki nem akar
megalkudni az ujabb kor szellemével, küzd ellene erényei nemességével,
előitéletei szenvedélyességével, megható és tanulságos lehet egyaránt.
De ha az aristocrata csak azért békül ki a democratiával, mert
elpazarolta vagyonát, mert szegénységre jutott, mert demcorata jóltevője
segélyére szorult, kinek hugát el is veszi vagyonával együtt, ez
nevetséges. A jó Scribe bizonyára vigjátékot csinált volna e tárgyból,
nevetségessé tette volna az aristocratát, ki megveti a polgárságot, de
szereti vagyonát, kigunyolta volna a democratát, ki gyülöli az
aristocratiát, de nem élhet, ha nem marquise lesz a nője. Ily
feldolgozás illenék e tárgyhoz, nem pedig holmi Kotzebue-féle
érzékenykedés. Talán Feuillet tudta volna ezt igy is feldolgozni, de
helyzete nem engedte. Neki egy csoport vezérczikket kellett beleszőni az
aristocratiáról és a democratiáról s hirdetni mint kormányparancsot: