Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881) - 17

Szigligetiben hiányzott volna a valódi költői becsvágy. Ha eleget tett a
napi szükség kényszerűségének, örömest elmélyedt s kereste a tisztáb
lelkesűlés óráit, kivált akadémiai pályázatra készűlt. De az írók nem
írhatnak máskép mint a hogy körülményeiknél és hajlamaiknál fogva
szoktatták magokat. Aztán valamely költői műnek sikere ritkán függ az
akarattól és készűltségtől; okai bár esetlegeseknek látszanak, bensőbb
természetűek, mintsem könnyen kideríthetők volnának. Midőn Szigligeti
bizonyos önbizalommal és követeléssel fogott Bajusz czímű vígjátékához,
aligha sejtette, hogy sokkal csekélyebb becsű művet ír a Liliomfi
czíműnél, a melyet amugy könnyedén mintegy csak odavetett.
Az is jellemző a Szigligeti fejlődésére nézve, hogy őt nem az irodalom
adta a színpadnak mint elődeit, hanem a színpad az irodalomnak. A
színpad volt dajkája s a színészek pártfogói. Nem tartozott az irodalmi
pártok egyikéhez se, a politikában pedig, épen nem vett részt. Az
irodalmi és politikai lapok se rokon-, se ellenszenvvel nem viseltettek
iránta, de folyvást bírálták minden tekintet nélkül. Egyetlen egy magyar
költőt se bíráltak meg annyiszor, mint őt. Ha a hasonló termékenységű
Jósika és Jókai annyi bírálatnak lettek volna kitéve, a magyar közönség
kevésbbé hinne regényírói nagyságukban. Ide járúlt még az is, hogy a
fiatalabb drámaírók, Szigligeti versenytársai, koronként egész
hadjáratot indítottak ellene. Majd minden lapnak meg volt a maga
drámaíró barátja, a kit borura-derűre emelni igyekezett; néha magok a
drámaírók váltak színikritikusokká és feltünő szenvedélyességgel
bírálták szerencsésebb versenytársukat. Szigligeti sohase volt egykedvű
a kritika nyilatkozatai iránt, de ahhoz képest majd mindig elég
nyugodtan tűrte ugy az igazságos, mint az igazságtalan bírálatokat.
Tulajdonkép nem igen hitt az elméletben s egész ujabb időkig nem is
foglalkozott ilyesmivel. Annál többet adott tapasztalataira, annál
nagyobb buzgalommal tanúlta a színpadot, a szinészeket és közönséget.
Minden nap tapasztalta, mint színész, rendező és drámaíró, hogy nem a
szép nyelv, lyrai ömledezés, mélyreható reflexiók, elmés párbeszédek
hatnak leginkább a közönségre, hanem a cselekvény. Tapasztalta, hogy az
expositió világos, a bonyodalom fokozatosan emelkedik és gyors kifejlést
ér, a hatás nem igen szokott elmaradni. Tapasztalta, hogy a színészek a
legjobb drámát is tönkre tehetik, ha a szerepek nem természetök- és
tehetségökhöz valók, ellenkező esetben a gyengébbek is sikert vívnak ki,
s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják s általában sok
gyakorlati jó tanácscsal szolgálnak. Tapasztalta, hogy a közönségnek meg
vannak a maga divatos eszméi, előítéletei, rokon- és ellenszenvei,
melyeket nem lehet figyelem nélkűl hagyni s gyakran némely külsőség sem
téveszti el hatását.
Szóval Szigligeti folyvást oly tapasztalatokkal gazdagodott, melyeket
elődei részint elhanyagoltak, részint alkalom hiánya miatt meg nem
szerezhettek. Mindez elhatározó befolyással volt pályájára. Egész erejét
a cselekvényre, a bonyodalomra fordította, főleg a színészeknek írt
szerepet, s nem egy eszményi, hanem a nemzeti színház közönségét
tartotta szeme előtt, természetesen a tapsra leghajlandóbb részt.
Fejlődését ez irányban nagyon elősegítette először is nem mindennapi
leleményessége, mely ha koronként kimerűlni látszott is, ujabb erővel
buzgott fel; továbbá a bonyodalmas és gyors menetű franczia drámák
hatása, melyek épen föllépése idejében kezdették leszorítani
színpadunkról a nehézkes német drámákat és végre a siker, melyet bajos
lett volna tőle elvitatni. Már első műveiben a cselekvény föltünően
erősb oldala, mint a szenvedély és jellem rajza. Nem volt szenvedélyes
lélek, világ- és emberismerete szűk körre szorítkozott, s nem igen
igyekezett mélyebben fölfogni a múltat és jelent: a történelmet és
társadalmat. Ritkán írt belső szükségből, áthatva tárgyától, a mi
fölemeli a lelket és kifejti rejtett erejét. A történelem és élet
eseményei hamar föllobbantották képzelődését, leleményessége könnyen
szőtt belőlük érdekesnél érdekesebb bonyodalmakat, de a drámai
összeütközéseket ritkán tudta egyszersmind tragikaiakká emelni és
hőseinek megadni a fenséget. A komikumban már szerencsésebb volt, de
inkább az alsóbb, mint a fensőbb komikum terén. Azonban a jellemrajz
biztossága és elevensége se itt se ott nem tartott lépést a bonyodalom
leleményességével s a sikert majd mindig ez utóbbinak köszönhette.
Mint nem egy költő, ő is saját szükségei szempontjából alkotta meg
dramaturgiai elméletét. Szemben a költői hatás elvével, a melylyel
védeni szokták akkortájt a szépen írt, de gyönge alkotású drámákat, nem
a drámai hatást vitatta, mint egyedül jogost, hanem a színpadit, a mely
legalább is kétes becsű, sőt a mint a gyakorlat értelmezte, veszélyes
is. Ezt hirdette beköszöntő értekezésében a Kisfaludy-társaság
szószékén, ezt később hírlapi polemiáiban is. Harmincz év óta ez elv
védelmével és ostromával foglalkozik dramaturgiánk. A legtöbb drámaíró a
színpadi hatás elvét pártolta, sőt a kritikusok egy része is ide
szegődött. Majdnem hitté kezdett válni, kivált a színházaknál, hogy
minden oly mű jó, a mely a színpadon egy párszor tetszést arat és mind
az rossz, a mely nem részesűl ily szerencsében, mintha a tetszés és nem
tetszésnek nem lehetnének esetleges okai, a melyeknek kevés közük a
drámai művészettel; mintha a színpadon nem hathatna sok olyas, a mi nem
valóban drámai, ennek csak külsősége, álorczája vagy épen színpadi
csíny; mintha a közönség zajosabb és kevésbbé mívelt részének
változékony hangulata döntő ítélet lehetne a művészet legfontosabb
kérdéseiben; mintha a drámairodalom történelmében nem volna elég példa
arra, hogy hidegen fogadott művek később nagy tetszést vívtak ki s az
eleinte zajosan megtapsoltak csakhamar minden hatásukat elvesztették.
Egyébiránt abban, a mit Szigligeti a színpadi hatás elvénél fogva
hírdetett, sok jó tanács is volt a dráma technikájára nézve. De hibás
volt kiinduló pontja, a mennyiben a tragikai és komikai alapot egészen
mellőzte, a cselekvény és jellemrajz szoros kapcsolatát kevésbé vette s
mintegy a közönség és színpad tanulmányát látszott ajánlani az élet és
történelem helyett.
Nincs ok kicsinyleni vagy épen hibáztatni a cselekvényre fordított
gondot, mert épen az egységes, gyors és erős összeütközések között
fejlődő cselekvény a drámai költészet főjellemvonása s ez értelemben
mondja Aristoteles, hogy cselekvény nélkül nincsen tragédia. De hathat-e
reánk mélyebben bármily bonyodalmas cselekvény, ha nem a szenvedély és
jellem rajzából szívja éltető nedvét? Ringathat-e bennünket illusioba a
fordulatok és helyzetek bármily változatossága, ha úntalan érezzük, hogy
mind ebben kevés a lélektani s még kevesebb a költői igazság? S emberek
helyett bármily ügyesen mozgatott bábok kielégíthetik-e az emberi
szívet, mely örömei és fájdalmai, erényei és gyarlóságai, szenvedélyei
és tévedései rajzát keresi a költészetben? Régi vita tárgya és sok
egyoldalusággal vitatták a mi irodalmunkban is, hogy melyik főbb a
drámai költészetben: a jellemrajz vagy cselekvény? Úgy hisszük, egyik
félnek sincs igaza. Mennél nyomósabb okok hozatnak fel, akár a
jellemrajz, akár a cselekvény védelmére, annál inkább meggyőződünk annak
igazságáról, hogy a cselekvény és jellemrajz egymásra hatása és
összhangja alkotja a valódi drámát: a jellemrajz e hatás alatt válik
drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső szervezetét és ez
összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely drámai mű csekélyebb
vagy nagyobb értéke. A színpad tanúlmányát se lehet hibáztatni. A dráma
földje a színpad, s az nem épen véletlen szüleménye, hogy az új kor
legnagyobb drámaköltői, Shakespeare és Molière színészek voltak. A ki
tanúlta a színpad természetét s különböző osztályokból egy nagy tömegbe
gyűlt hallgatóság hajlamait, az tulajdonkép a drámai forma titkait
tanúlta. A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat s épen úgy
megragadja a nagy tömeget, mint kielégíti, a mélyebben gondolkozót, ha
nem is mindig ugyanazon okból. Bizonyára, ha a drámaíró minél több dráma
közvetlen hatását vizsgálja, saját művészete hatásának annál több
eszközét ismeri. De mindez nagy részt csak a forma tanulmánya. A
tartalmat nem a színpad, hanem az élet tanulmánya nyújtja. S ha a költő
mellőzve e tanulmányt, főleg a színpadtól vesz tárgyat és lelkesülést,
csak a színpadot fogja rajzolni a színpadnak s nem a színpadnak az
életet. A színpad és élet tanulmányának összeolvadása épen oly
befolyással van a dráma valódi sikerére, mint a cselekvény és jellemrajz
összhangja. Tulajdonképen egymást szülik és táplálják, de meghasonolva
szintén egymást emésztik.
Szigligeti színműveiben többé-kevésbbé megtaláljuk e meghasonlást, s hol
összhang van is, az nem fensőbb fokú. Érezzük, hogy a költő inkább a mi
kedvünkért ír, mint a maga jókedvéből s nem annyira valamely eszme, tény
vagy szenvedély által felköltött lelkesülés ragadja, mint a lelemény
ösztöne, a bonyodalom ingere. Érti a szövevény logikai folyamatosságát,
az érdek fokozását, de nem követi nyomról-nyomra a szenvedély
fejlődését, nem leplezi föl a szív mélyebb örvényeit, a jellem
legbensőbb mivoltát. Ritkán ír saját éleményeiből vagy az élet és
történelem közvetetlen hatásai alatt, önkénytelen a színpad emlékei
lepik meg képzelődését s a szereplő színészek állanak előtte mint
szobrász előtt az élő minták. Pályája kezdetétől mostanig megismerhetni
darabjain, hogy kikre gondolt mint játszókra. Valóban jellemrajzai
akarva nem akarva a színészekhez vannak mérve. Legerősb a
genrealakokban; midőn magasb, eszményibb körbe emelkedik, gyöngülni
kezd, épen mint színészeink. Nem küzd nagy feladatokkal új eszmékkel, de
nem esik az ál-lángeszűség hóbortjaiba se; nem lobog lelkében az
erkölcsi és társadalmi érdekek erős cultusa, a mely mélyen érzi s másba
is át tudja lehelni az emberi dolgokban nyilatkozó nemesis szent
félelmét, de majd mindig megőriz bizonyos erkölcsi érzéket, jó
tapintatot, józan itéletet, melyek óvják az élet sívár vagy épen léha
felfogásától. E tulajdonok Szigligeti jobb műveinek mindig sikert
biztosítanak, de ha az ujság ingere enyészni kezd, lassanként mind
kevesebb érdeket találunk bennök, kivált tragédiában. Ismervén a
cselekvény fordulatait, majdnem ismerjük az egészet. A szenvedély rajza
erőtlenebb, mintsem felindulhatnánk rajta, a jellemekben kevés olyas
nyilatkozik, a mi tartósabban, foglalkoztatná az elmét, a párbeszédek
tartalmilag, sőt gyakran alakilag sem eléggé vonzók, a nyelvnek nincs
olyan bűbája, a mely lekösse a figyelmet, aztán a színészek se a régiek,
a kiknek oly jól illett ez vagy ama szerep. A régi hatás elpárolgott; a
bűvész fogásait nagyon is észrevettük. Ez okból Szigligeti műveinek
sokat árt az idő; régebbiek mind inkább vesztik hatásukat s újakkal kell
fentartani uralmát. De bár hogyan ítéljünk Szigligeti művei æsthetikai
értékéről, egy nagy érdemét senki sem hozhatja kétségbe s ezt még inkább
el fogja ismerni az irodalom történetírója, mint a mi korunk. Összes
munkássága mindig nevezetes mozzanata marad a magyar színészet és dráma
fejlődésének. Negyven év óta főtámasza a fővárosi és vidéki
színházaknak, az eredeti műsor nagy részt műveiből telik ki, s nagyobb
közönséget vonzott a színházba mint elődei. Több-kevesebb sikerrel
művelte a drámai költészet minden faját, sőt nemzeti irányban új
válfajnak tört utat, ha tévedések árán is, kivívta a nálunk addig
elhanyagolt cselekvény jogait s fensőbb fokra emelte a magyar dráma
technikáját.
Először is tragédiákkal lépett föl s egy jó darabig leginkább történelmi
tragédiákat írt, Követte Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, a kik egész
epikai lelkesedéssel fordultak a múlthoz. Nyelvet is tőlük tanúlt, előbb
prózát, majd verset. De már fölléptekor nyilatkoztak lényegesen
különböző sajátságai. Nyelve és verselése messze maradt elődeitől,
kivált Vörösmartytól, s e tekintetben, ha évek folytán erősödött is
Szigligeti, máig sem elég erős. Szabatosan és folyékonyan ír, nem kellem
nélkül, de kevés bájjal és erővel. Drámaibb Kisfaludy és Vörösmartynál;
kerüli a lyrai áradozást, de gyakran, kivált ha prózában ír, csak a
legszükségesebbek száraz elmondására szorítkozik.
Átalában ritkán emelkedik a szenvedély magaslatára, ily nemű törekvésén
majd mindig erőltetés érzik; hasonlatai nem meglepők, találóak s a
legtöbbször bizonyos bágyadtság jéllemzi pathoszát. Mindez lyrai ere
csekély voltát bizonyítja. Igaz, hogy az erős lyrai alanyiság árt a
drámaírónak, de bizonyos lyrai erő és hév nélkül meg nem születhetik a
drámai páthosz, a mely legtöbbször nem egyébb, mint a jellemek és
helyzetek szerint a legfensőbb fokra emelt ódák és dithyrambok töredéke.
Igazolják ez állítást, hogy csak a legnagyobb példákra hivatkozzunk,
épen úgy Sophocles és Shakespeare, mint Corneille, Racine és Schiller,
sőt nálunk is Katona. Szigligeti magán- és párbeszédeiben sehol se
hallatszik a szenvedélyes elragadtatás, küzdelem és kétségbeesés oly
kifejezése, mely megragadja lelkünket és emlékünkben maradjon. Egyetlen
verssora se került a közönség ajkára, hogy idézetté váljék. Nincsenek
nyelvtani rögeszméi, stylbeli különösségei, de keveset ad a drámai styl
fensőbb művészetére is. Nem tud kevésben sokat mondani s nem látszik
kedvelni a szenvedély inversios, szaggatott nyelvét s egyenetlen
változatosságát. Színészeink jó színpadi nyelvnek tartják Szigligeti
nyelvét, mert könnyen lehet megtanúlni és elmondani. De vajon
megelégedjünk-e ezzel s az ugynevezett jó színpadi nyelv maradjon-e a
magyar drámai nyelv példánya?
Sokkal lényegesb és méltánylandóbb az a különbség, a mely Szigligeti
első tragédiáit cselekvény tekintetében jellemzi. Itt elődei maradnak
messze tőle, kiket a történelmi tragédia terén Shakespeare példája épen
úgy félre vezetett, mint a német költők nagy részét. Kétségkivűl
Shakespeare a történelmi dráma terén is örök becsű műveket hagyott
hátra. Coriolan és Julius Caesar a történelmi tragédia felűl nem múlt
példányai az összes drámai költészetben. De ha római tárgyú tragédiáitól
az angol történelem írt drámáihoz fordulunk, egyet-kettőt kivéve, csak
történelmi rajzok állanak előttünk, melyekben erőteljes korrajz,
bámulatos egyénités s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de
egészben véve se drámák, se tragédiák. Hajlanak az eposz felé s cyclusos
bevégzettségökben drámai formában írt epopeiának tünnek föl, melyekben
az egyes drámák mind megannyi rhapsodiák. Maga Shakespeare _Chronikled
histories_ néven nevezi e drámáit, melyek kedvencz darabjai voltak
korának, midőn minden műnem és faj mint egy a drámába olvadt. Mily
különbség a római tárgyú tragediái s az angol történelemből vett
drámáinak legtöbbje között! Amazokban a cselekvény kerek, egész,
egységes: emezekben alig találhatni meg az alapeszme egységét is s csak
a személy egysége tartja össze a cselekvény szálait. Amott egymásból
foly a cselekvény a fő hős fejlődő szenvedélyével, a legszorosb
kapcsolatban, a hatás és visszahatás drámai fokozatain: emitt nagy részt
egymás után vagy mellett füződnek az események s kapcsolatuk a dráma
hősével meglehetős külsőleges, vagy laza. Szóval amazok valóban
történelmi drámák, mig ezek csak dramatizált életrajzok vagy krónikák. A
németek között előbb Goethe _Götz von Berlichingen_-ével, majd a
romanticusok indúltak e nyomon s a német kritika igazolásukra a
történelmi dráma oly elméletét állította fel, mely lényeges pontokban
tér el drámáétól. E hatást a magyar irodalom is érezte. Vörösmarty
történelmi drámáin, sőt Kisfaludy Károly _Csák Máté_ töredékén is észre
vehetni a német romanticusok szellemét, kik szerint a történelmi dráma
ikertestvére az epopeinak.
Szigligeti nem követte ez irányt, sőt mintegy tiltakozott ellene. Első
trágédiái _Dienes, Gyászvitézek, Vazul, Aba_ épen drámai cselekvényök
által vonták magokra a figyelmet s főérdemök csak is ebben áll.
Vörösmarty a másik irány képviselője, a ki azt, legalább elméletben,
elhagyni készült, méltán üdvözölte e műveket, mint olyanokat, melyekben
a cselekvény ügyesen bonyolított, az elrendezés jó, tisztán drámai
gazdaságos: s méltán rótta meg a jellemek ürességét, az érzelmek és
indulatok erőtlen rajzát.[22] Szigligeti tragédiáinak e két sajátsága
végig vonul egész pályáján. A cselekvény bonyolításában még több
ügyességre tett szert, jellemrajzai tartalmasabbakká váltak, de egy
valóban nagyobbszerű tragédiával annyi küzdelem díjában se
ajándékozhatta meg nemzetét. Pályája második és harmadik évtizedében
inkább a népszínművekhez és vígjátékokhoz fordult nagy előszeretettel,
de folyvást írt tragédiákat is. Ezek nagy részt leszorúltak a színpadról
és feledségbe sűlyedtek, de a melyek fenmaradtak is, mint _Gritti, Béldi
Pál_, a _Fény árnyai_, nem nagy becsüek. Hiányzik bennök a tragikai
fenség; vagy a cselekvényben vagy a hősben nincs meg a nagyság, hogy
egymást emelni birják. Grittiben egy pár jó jelenetet találunk, de a
hősben nagy gonoszban, nincs se nagy ész, se hősiség. A híres olasz oly
ügyetlen, hogy a jámbor Czibakot se tudja elszédíteni s alig tesz
többet, mint hogy orgyilkosokat bérel ellene. Béldinek mind tévedésében,
mind erényében van valami gyámoltalanság. A _Fény árnyai_-ban a
főszemély, Charlotte, átalakulása nem eléggé drámai, jellemének
alkatrészei nem olvadnak össze egy határozott szenvedélylyé, a mi aztán
a katasztrófát inkább csak színpadi hatásúvá teszi, mint egyszersmind
valóban tragikaivá.
Szigligeti ujabb tragédiái közül (1868–1873) csak három kerűlt színre és
jelent meg nyomtatásban. A _Trónkereső, Török János, Struensee_.[23] Az
első nemcsak társai, hanem általában Szigligeti összes tragédiái között
is legjobb, évtizedek óta a legsikerűltebb tragédia irodalmunkban. A
közönség a gyönge előadás mellett is tetszéssel fogadta, azonban a
hírlapok épen azt támadták meg benne, a mi legjobb, a tragikai alapot.
Elmondották, hogy a főszemély nem a tragikai hős, akit a szabad akarat
sodor örvénybe, hanem csak báb, akivel az események játszanak s
bukásában nem az erkölcsi világrend kényszerűsége nyilatkozik, hanem a
sors szeszélye. Sulyos vád de mivel nem igaz, nem nyom többet ama
dicséreteknél, melyekkel hírlapjaink némely új drámát oly méltatlanul
elhalmoznak. Mind maga a kérdés, mind pedig a tragédia megérdemelnek egy
kis bővebb fejtegetést.
A mű hőse Borics, a ki nem tudja, hogy törvénytelen szülött, mert
kolostorba vonult anyja folyvást rejti előtte születése titkát. Nem
örökölhette a magyar trónt, de mint Halics fejedelme boldogan él.
Szeretett férj és uralkodó. Midőn egyszer anyjánál van látogatóban,
megjelennek előtte Magyarországból az elégedetlenek követei s
felszólítják, hogy mentse meg az országot a zsarnokságtól s foglalja el
a trónt, mely jog szerint őt illeti. Borics nemes szíve föllángol e
felhívásra; nem csak trónját foglalhatja vissza, hanem nemzetének is
szabadítója lehet. Anyja Predzlava, a ki tudja, hogy fia nem törvényes
szülött, tartóztatná, de nem meri bevallani bűnét. Borics lengyel
segítséggel betör Magyarországba. Csalódásai egymást érik. A helyett,
hogy az ország fölkelne, csak némely érdekeiben sértett főurak és kóbor
vitézek gyűlnek táborában. A két tábor szemben áll egymással.
Magyarország királya részéről megjelen a nádor, felmutatja a Borics
törvénytelen születéséről szóló ítélet okiratát, melyet még azok a
főúrak is aláírtak volt, a kik őt most behívták. Borics nem hisz az
okiratnak, mert hiszen anyja megvallotta volna neki, hogy nem törvényes
szülött. Most már nemcsak jogáért, hanem anyja becsületéért is vívni
akar, és elveszti a csatát. Anyja ezalatt lelkiismeret furdalásainak
martaléka s érzi végelgyengülését. Egy papnak meggyónja bűnét s Borics
nejének, Juditnak, fia számára egy lepecsételt iratot ad át, a melyben
neki is bevallja törvénytelen szülöttségét s egyszersmind megesketi
Juditot, hogy iratát bontatlan szolgáltatja fia kezébe. Judit sejti a
titkos irat tartalmát; fél férje, maga és gyermekei meggyaláztatásától s
hajlandó eltitkolni férje előtt a végzetes iratot. A csatát vesztett
Borics haza érkezik, keresi anyját, hogy születése titkát megtudja. De
épen akkor kondúl meg a halálharang: anyja meghalt. Judit látva férje
kétségbeesését, hogy új életet, hitet öntsön bele, eltitkolja előtte az
iratot, elhiteti vele, hogy anyja rá bízta búcsuját, végakaratát; minden
rágalom, a mit beszélnek, anyja végszava szerint ő törvényes szülött.
Boricsot nemes szíve s jogának hite sodorta a küzdelembe, majd anyja
becsülete is belevegyült a játékba; most, mert legyőzetett, győzni, mert
megalázott uralkodni, mert sértett, boszúlni akar. Mindinkább sűlyed, de
mind erélyesebbé válik és kész mindent koczkáztatni. Mint keresztes
vitéz ismét Magyarországba jő és összeesküvést szervez, Bodomér,
Kúnország száműzött fejedelme és leánya, Rózsa, hű társai vállalataiban.
A harczos kún leány szereti őt s már az első vesztett csatában
megmentette életét, a mi Judit szívébe a féltékenység fulánkját ütötte.
Borics nem veszi észre se Rózsa szerelmét, se neje leplezett
féltékenységét; csak trónkereső tervei foglalják el. Azonban neje
mindenütt nyomában, s midőn a kún leány másodszor is megmenti Boricsnak
veszélyben forgó életét, a két nő összeszólalkozik; Judit megerősödik
gyanújában s férjét bár alaptalanul, hütelennek hiszi. A másodszor is
megszabadult Borics Kúnországba menekül, hol Bodomér visszanyerte ősei
trónját és szövetséggel kínálja Boricsot egy Magyarország elleni
hadjáratra. Borics elfogadja a szövetséget; kigúnyolt joga, földig
aláztatása, boszúja újabb küzdelemre sarkalják s már a tábor indúlandó,
midőn föllép féltékeny neje s boszúból átadván anyja iratát, születése
titkát fölfedi előtte. Borics lesújtva áll anyja becsülete, családi
boldogsága romjain; képzelt jogaiért elkövetett tettei miatt
lelkifurdalások kinozzák. Fölébrednek nemes érzelmei; többé nem vezet
sereget Magyarország ellen. Kihívóan lép a kún tábor elébe, fölbontja a
csak előbb megkötött szövetséget; fölingerli maga ellen a lázadó népet a
mely aztán leszúrja.
E vázlatból is könnyen kivehetni a hasonlóságot Szigligeti tragédiája és
Schiller _Demetrius_ czímű tragédia-terve és töredéke között. Mindketten
a viszonyok démoni hatását akarják rajzolni, egy nemes jellem küzdelmére
és megrontására. Demetrius se törvényes szülött, de jó hiszemben küzd
trónjáért s midőn megtudja, hogy hite tévedésen alapszik, nem lép
vissza; tévedése új bűnökre s a bukás örvényébe sodorja. A főkülönbség
köztük az, hogy Demetrius a tragédia közepén tudja meg törvénytelen
születését, Borics a végén; amaz új bűnre ragadtatik, ennek nemes
érzelmei ébrednek föl; amazt a titok fölleplezése rontja meg
erkölcsileg, ezt a föl nem leplezés és tetteinek visszahatása. De épen e
főkülönbség a baj, mondák hírlapjaink, ez emeli tragikai hőssé
Demetriust és sülyeszti ártatlan szenvedővé Boricsot. Demetriusnak
módjában lett volna visszalépni, midőn megtudta, hogy nincs joga a
koronához, de nem lépett vissza követte szenvedélyét, s így szabad
akarata határozott jövőjéről. Borics egész a tragédia végéig jó
hiszemben küzd, csalódásban él s így tettei nem eshetnek erkölcsi
beszámítás alá. De szemben ez ellenvetésekkel nem méltán kérdhetni-e:
Vajon Boricsnak, mint Halics fejedelmének, nem volt-e módjában tovább is
nyugodtan és boldogan élni? Anyja kolostorba vonulása, mély bánatja,
marasztása nem kelthetett-e benne gyanút? Borics bizalmas, hivő és
könnyen lelkesülő természet, a ki nem tud megnyugodni sorsában. Nemcsak
trónjáért küzd, hanem Magyarország szabadítója is akar lenni. Vakon hisz
az elégületlen magyar főuraknak. Ime hogyan ragadja a szenvedély, mennyi
ballépést követ el, melyek még akkor is bukáshoz vezethetik, ha
csakugyan törvényes szülött. Csalódásai és megvetése gyülöletet és
boszút keltenek szívében, egész odáig sülyed, hogy hazája ellen
idegenekkel szövetkezik s azt nekik zsákmányul igéri. Szenvedélyét, hol
akaratlanul, hol akarva mennyire táplálják anyja és neje, e két nő
kimélete és ragaszkodása. Igaz ugyan, hogy Borics pályájára nagy
befolyással vannak a már meglevő viszonyok, anyja végzetes bűne, de nem
csak e viszonyok démoni hatása ragadja őt, hanem szenvedélye is, mely
nélkül egészen más fejlődés állhatna elő. Hamlet is oly viszonyok között
lép föl, melyeknek nem maga az oka, hanem anyja bűne, de hogy azok
fejlődjenek tovább, nagyrészt tőle függ. Othello is csalódásban él, őt
is altatja Jago gonosz indulatból, mint Boricsot anyja és neje
szeretetből, de vajon azért ártatlan szenvedővé sűlyedt-e? Mind az
életben, mind a tragédiában két elem játszik főszerepet: a viszonyok és
szenvedély végzetessége; néha amazok szülik emezt, néha emez amazokat,
néha pedig a legszorosabban összeolvadnak. Mindez nem zárja ki a szabad
akaratot, mely tulajdonkép nem egyébb, mint a viszonyokból fejlődő és a
viszonyokra ható szenvedély. És épen abban áll a tragikai hatás
félelmletes és rejtélyes volta, hogy a nemesis fejlődése egyenetlen és
aránytalan. A bűntetés ritkán áll arányban a bűnnel, tévedéseink, sőt
erényeink is, ha nem voltunk elég okosak, nagyobb vészt hozhatnak reánk,
mint bűneink. A fődolog, hogy küzdő és erős szenvedély fejlődjék ki,
mert ez az emberi szabad akarat, és szoros kapcsolatban legyen a
katasztróffal, a melyet fölidézett.
Valóban mi nem hibáztatjuk, sőt védjük és dicsérjük e mű tragikai
alapját. A _Trónkereső_ Szigligeti legnagyobbszerű tragikai conceptiója.
Cselekvénye is sikerűltebb, mint a minőt régibb műveiben találunk.
Van ugyan benne némi mesterkedés, de általában az egymásra ható
szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze bonyodalmát. A
személyekben sok a részvétre gerjesztő, nemes szívek tévedéseit látják
mindenütt, a melyek egymást rontják meg, a viszonyok és szenvedélyek
nemezisének hatását érezzük, nemcsak a főhősben, hanem környezetében is.
A mű gyönge oldala egészen másutt rejlik. Itt is nyilatkoznak, ha nem is
nagy mértékben, mindazon sajátságok, a melyek Szigligeti tragédiáit nem
igen szokták emelni. A cselekvény inkább combinálva van jól, mint
megalkotva; a szenvedély kevésbbé bágyadt ugyan, de nem erős, a
jellemrajz nagyrészt szabatos, de itt-ott jelentékenyen hibás és sehol
sem eléggé eleven.
Legfeltünőbb ez Judit és Rózsa rajzában. Szigligetinek a cselekvény
fejlődése szempontjából szüksége volt arra, hogy Judit, mint Borics
neje, vágyjék a magyar trónra, szeresse férjét és féltse a kún leánytól,
a ki részt vesz harczaiban és kétszer menti meg az életét. Ez indokok
jól vannak combinálva, de magában a jellemben nincsenek jól
összeolvasztva és elevenen rajzolva. Judit mindjárt első jelenetekben
fájlalja, hogy bitorlás győzte le a jogot, hogy férje, ki oly nemes,
vitéz és bölcs s egy világot boldogíthatna, Halicsra, egy talpalatnyi
földre van szorítva, de midőn férjét az elégületlenek a magyar trón
elfoglalására szólítják fel s anyja lebeszélni igyekszik, hallgat,
teljes szenvedőlegesen viseli magát, pedig biztatása, buzdítása
jelleméből folyna, drámaiabbá tenné a jelenetet s erősb indokul
szolgálna később arra nézve, hogy anyja végzetes iratát férjének ne adja
át. A mi féltékenységét illeti, annak okai meg vannak a viszonyokban, de
nincsenek meg természetében A költő minden felvonásban mondat vele
valami olyast, a mi féltékenységét sejteti s elég fokozatosan egész a
kitörésig, de nem rajzolja úgy, hogy azt természetesnek találjuk,
elhigyjük s ne lássuk mesterkedő fogásnak. Ez általában egyik főhibája
Szigligeti jellemzési módjának. Az alapul vett indokok a viszonyokból
folynak ugyan, de nincsenek teljes összhangzásban a személyek belső
természetével. Ez az oka aztán Szigligeti gyakori panaszainak, hogy
kritikusai félre értik, vagy nem találják meg jellemei indokait, pedig
elég világosan megírta ez vagy ama sorokban. De nem egyes mondatok
határozzák meg a jellem lényegét, hanem az egész rajz szabatossága és
elevensége. Rózsa egész elhibázott jellem. Szükséges személy a műben, de
szavai és tettei között nincs meg a szükséges összhangzat, sőt tele a
legkirívóbb ellenmondásokkal. Harczos, vad, egészen amazon s mégis oly
szelid érzelmekben áradoz, mintha a modern lyra legérzelgősb termékeivel
táplálkoznék. Nem keresztyén, a házasság szentségét nem ismeri el, a
szenvedély jogát állítja ellenében s mégis oly keresztyén, lemondó
érzelmű, a minő egy sincs az egész műben. Valóban a többi személyek
inkább hordják magokon a kor bélyegét s jellemzőbb vonásokkal emelkednek
ki. De legkitünőbb a két főszemély: Predzlava és Borics, kivált ez