Drakula: angol regény - 18

– Én is önnel tartok – mondta lord Godalming – ha másért nem, hát Lucy
emlékezeteért.
Seward dr. csak bólintott. A professzor erre fölállott és az asztalra
térve a kis aranyfeszületet, kinyujtotta mind a két kezét. Én megfogtam
a jobb, lord Godalming a bal kezét; Jonathán fogta az én jobb kezemet,
bal kezével és a másikkal átnyult Morris urhoz. Igy kört képezve tettünk
fogadást. Az én szivem remegett, de azért eszembe sem jutott
visszalépni. Ismét helyet foglaltunk és Van Helsing folytatta a szót:
– Most már tudják, hogy mi ellen kell küzdenünk; de tudják meg azt is,
hogy mi sem vagyunk erő és hatalom nélkül. Nekünk vannak tudományos
eszkőzeink; megvan a gondolat és cselekvés szabadsága és a nap és éj
órái fölött egyaránt rendelkezhetünk. A mi hatalmunkat, a mennyire
terjed, semmi sem korlátozza és mi szabadon használhatjuk.
Még csak azt engedjék fölsorolnom a mit a vampirról általánosságban és
erről a mi ellenségünkről különösen megtudni sikerült. Az egészben alig
támaszkodhatunk egyébre a hagyományoknál és babonás hiedelemnél. És
mégis be kell érnünk ennyivel. Hisz mindenki csak ezeknek a nyomán tud
valamit a vampirokról – sajnos hogy nekünk bizonyitékaink is vannak!
Csak egy évvel is ezelőtt, melyikünk hitt volna ennek a lehetőségében a
mi skeptikus, tudományos, kézzelfogható tényekre támaszkodó
tizenkilencedik századunkban? Hisz még ekkor is kételkedtünk létezésében
a mikor bizonyitékaink voltak róla. Pedig a vampir létezését hitték
mindenütt a hol emberek laktak. A régi görögöknél, a régi rómaiknál,
Germániában mindenütt ugy Frankhon, India és Kinában. A vampir ezek
szerint tovább él és nem pusztul el az idők mulásától; él tovább, de
csak ugy, hogy élők vérével táplálkozhatik. Sőt mi magunk tapasztaltuk,
hogy még meg is fiatalodik. De nem élhet meg, ha az ő rendes
táplálékához nem jut, mert nem ehetik, mint más élő lény. Hisz még
Jonathán barátunk, a ki hetekig élt vele, sem látta őt soha sem enni,
soha! Nem vet árnyékot; a tükörben nincsen képmása, mint azt ismét
Jonathán barátunk észlelte. Sok ember erejét egyesiti magában, azt is
tapasztalta John barátunk. Aztán át tud változni Farkasnak, a mint az a
hajónak Whitby-be érkezése alkalmával kitünt, a mikor széttépett egy
kutyát; lehet denevér, a milyennek madame Minna látta Whitbyben Lucy
ablakának párkányán és John barátunk látta elröpülni a szomszédos
elhagyott házból és Morris barátunk ismét Lucy ablakán. Ködbe
burkolózhatik, a melyet maga támaszt – ezt a hajó derék kapitánya nyomán
tudjuk. A hold sugarain szállhat tovább parányi porszemekben, mint a
Jonathán által látott nővérek Drakula várában. Oly légiessé válhatik,
hogy, a mint a saját szemünkkel láttuk, Lucy kisasszonyt a sirboltnál,
az ajtónak egy hajszálnyi nyilásán keresztül el tud tünni. Ha egyszer
megtalálta az utját, ki tud jönni mindenünnen és be tud jutni mindenüvé,
még az ólommal forrasztott koporsóba is. Lát a sötétben is, a mi nem
csekély hatalom a földön, a melynek egyik fele mindig sötétben van. Ah,
de figyeljenek tovább. Noha mindezekre képes, ezért még sem szabad. Nem,
ő jobban le van kötve, mint a gályarab vagy a cellába zárt őrült ember.
Nem mehet, a hova kedve tartja, ö, a ki a természeten kivül áll, mégis
kénytelen a természet némely törvényének engedelmeskedni, – hogy miért,
azt nem tudni. Nem juthat be sehova sem előszörre, ha csak a házbeliek
közül valaki be nem hivja, noha azután szabadon jöhet-mehet. Hatalma,
mint minden gonoszé, a nap keltével megszünik. Csak bizonyos időben
élvez, de csak korlátolt szabadságot. Ha nincsen azon a helyen, a
melyhez kötve van, csak délben, vagy pontosan napkeltekor és
napszálltával tud elváltozni. Ezeket tartja róla a hagyomány és
naplójegyzeteink is e mellett bizonyitanak. Azért, ha bizonyos korlátok
közt tetszése szerint tehet is, a mikor megvan neki a maga pihenő
földje, a maga koporsója, a maga pokoli otthona és a saját külön
szenteletlen területe, a melyen támadhat, mint például az öngyilkos
sirja Whitbyben, máskor meg csak a maga idejében tud elváltozni. Aztán
vannak dolgok, a melyek annyira bántják, hogy minden hatalmát veszti,
mint például a foghagyma; a mi pedig a szentelt dolgokat illeti, mint
például az ilyen szimbolumot, mint a feszület, ezek előtt megsemmisül.
Van még valami, a mit föl kell emlitenem, ha esetleg rászorulnánk. A
koporsójára tett vadrózsaág megakadályozza kijövetelét; a koporsójába
lőtt megszentelt golyó megöli és igazán halottá teszi; a mi a szivén
keresztül vert karót illeti, annak a hasznáról magunk is meggyőződtünk,
valamint a fenséges nyugalomról, a mely a fej elválasztását a törzstől
követi.
Ezek szerint ha megtaláljuk annak a szörnyetegnek a buvó helyét, a
koporsójába szorithatjuk és megsemmisithetjük őt, ha élünk azzal, a mit
tudunk. De ő nagyon ravasz. Megkértem egy tudós barátomat, a budapesti
egyetem tanárát, hogy tudassa velem Drakula gróf történetét. Azokból, a
miket törtörténeti források után közölt velem, csak ez lehetett a hires
Drakula vajda, a ki a törökök ellen vivott harcaival szerezte dicsőséges
nevét. Ha ez ugy van, akker ő nem közönséges ember; mert akkor is és még
századokkal azután, mint a legeszesebb és legravaszabb, valamint a
legvitézebb fiát emlegették hazájának. Az a hatalmas elme és vasakarat a
sirjába szállt vele és azzal küzd most mi ellenünk. Ugyan ettől a nagy
Drakulától származott egy sereg nagy ember és jó asszony és az ő sirjuk
szentelt földje nyujt ennek az undok rémnek pihenő helyet. Mert a
legkülönösebb az egész dologban, hogy ez a gonosz rém csak szentelt
földben bir megpihenni.
Mig Van Helsing beszélt, Morris ur tekintete merően az ablakra
szegződött és most fölkel és csöndesen elhagyta a szobát. Egy kis
szünettel a professzor folytatta beszédét:
– És most el kell határoznunk, hogy mit tegyünk. Jonathán utánajárásából
megtudtuk, hogy Whitbyből mind az ötven láda földet ideszállitották
Carfaxba; azt is tudjuk, hogy nehányat a ládákból elszállitottak azóta
innen. Azt hiszem, hogy első dolgunknak kell lenni meggyőződni róla,
hogy a többi, a mit akkor el nem vittek, itt van-e még a szomszéd
házban, vagy azóta elszállitották-e azokat is. Ha igen, utána kell
járnunk, hogy hova.
Itt ijesztő módon szakitottak bennünket félbe. A ház előtt pisztoly
lövés durrant; az ablaküveget szétszórta a golyó, a mely a szemközt levő
fal fölső párkányába furódott. Én elég gyáván fölsikoltottam. Az urak
mind fölugrottak; lord Godalming az ablakhoz rohant és fölrántotta a
függönyt. Ekkor Morris ur hangját hallottuk.
– Sajnálom! Félek, hogy megijesztettelek benneteket. Jövök és megmondom
az okát. Egy pillanattal későbben a szobába lépett, mondván:
– Bocsánatot kérek szamárságomért Harkerén asszonyom. Attól tartok, hogy
borzasztóan megijesztettem kegyedet. A dolog ugy esett, hogy a mig a
professzor beszélt, egy óriási denevér telepedett az ablak párkányára.
Én ugy meggyülöltem az utóbbi események óta ezeket az undok állatokat,
hogy kimentem lelőni ezt is, mint a hogy már számtalant lelőttem azóta
esténkint, a miért Artur nem egyszer ki is nevetett.
– Eltalálta? – kérdezte Van Helsing.
– Nem tudom; aligha, mert mintha az erdő felé láttam volna repülni.
Ezzel ismét elfoglalta helyét és a professzor folytatta beszédét.
– Föl kell kutatnunk az összes ládákat: és ha készen vagyunk, vagy el
kell fognunk, vagy megölnünk azt a szörnyeteget a buvóhelyén, vagy
pedig, hogy ugy mondjam, sterilizálni kell a földet, hogy ne nyujtson
neki többé menedéket. Igy aztán talán végre rá akadunk valahol emberi
formájában a déli óra és napszállta közt és megtámadhatjuk olyankor, a
mikor leggyöngébb.
– És most Madame Minna ez éjszaka az utolsó, a mit velünk tart. Kegyed
sokkal drágább nekünk, hogysem igy kockáztassuk. Ha ma éjjel megváltunk,
kegyednek többé nem szabad kérdezősködni. Majd meg mondunk mindent a
maga idején. Mi férfiak vagyunk és edzettek; hegyed pedig a mi
csillagunk és reményünk és mi sokkal szabadabban fogunk mozogni, ha
kegyed is nem forog veszedelemben.
A férfiak erre mind, még Jonathán is, mintha megkönnyebbültek volna.
Nekem ugyan keserüen esett, de mit tehettem volna, láttam hogy el vannak
szánva, hát hallgattam és ezzel elfogadtam lovagias gondoskodásukat
rólam.
Morris ur vette át a szót.
– Minthogy nincsen vesztegetni való időnk, azt tartom, hogy legjobb
lesz, ha most mindjárt átlátogatunk a szomszéd házba. Az idő neki nagyon
becses és gyors közbelépésünk esetleg egy ujabb áldozatot ment meg.
Megvallom, hogy a szivem elalélt, mikor a cselekvés idejét ily közelnek
láttam, de nem mertem szólni, mert nem akartam őket föladatukban
megakadályozni. Most átmentek Carfaxba, hogy először ezt az elhagyott
régi házat vizsgálják át.
Mint afféle férfiak, persze azzal hagytak itt, hogy feküdjem le és
aludjam; mintha asszony alhatna, a mikor azok, a kiket szeret,
veszedelemben vannak! Le fogok feküdni és ugy fogok tenni, mintha
aludnám, nehogy Jonathán visszatérve még miattam is aggódjék.

_Seward doktor naplója._
_Október 1. hajnali 4 óra._ – Épp a mikor el akartuk hagyni a házat,
sürgős izenetet hoztak Renfieldtől, hogy nem mennék-e le azonnal hozzá,
mert igen fontos mondani valója lenne. Én azt mondtam az izenethozónak,
hogy korán reggel meg fogom hallgatni Renfield ur kivánságát; de ebben a
pillanatban mással vagyok elfoglalva. Az ápoló erre még hozzátette:
– Ő nagyon sürgősnek találja a maga dolgát uram. Még soha sem láttam őt
ilyen erőszakosnak. Attól tartok, ha nem jön le hozzá hamarosan, hát
ismét kitör rajta a dühöngés. – Tudtam, hogy emberem ilyet nem mondana
komoly ok nélkül, hát azt feleltem neki: – Jól van, hát megyek azonnal;
és kértem a többieket, hogy várjanak egy kissé, mert meg kell előbb
néznem a betegemet.
– Vigyen engem is magával, barátom John – szólt a professzor. A beteg
naplójában nagyon érdekelt és mintha itt-ott a mi dolgunkkal is
összefüggésben állana. Nagyon szeretném őt látni, kivált kissé izgatott
állapotában.
– Nem mehetnék-e én is velők? – kérdezte lord Godalming.
– Meg én is? mondta Morrisz. Én bicentettem, és mind együtt mentünk le a
lépcsőn.
Meglehetősen izgatott állapotban találtuk a beteget, de sokkal
józanabbnak beszédében és modorában egyaránt, mint ezelőtt bármikor.
Mi mind a négyen egyszerre léptünk a szobájába, de a többiek eleinte nem
szólottak. A beteg kivánsága ez volt, hogy rögtönösen bocsássam őt el az
intézetből és küldjem haza. Kérése támogatására fölhozta, hogy ő
teljesen meg van gyógyulva és tökéletesen józan eszü. – A barátaihoz
folyamodom – mondta többek közt – talán ők nem vetnék meg, hogy
itéljenek fölöttem. Különben kérem még be sem mutatott nekik. Én annyira
el voltam ámulva, hogy annak a furcsasága, hogy egy őrültet forma
szerint bemutassak, nem is ötlött az eszembe. Különben is betegem modora
oly uri és méltóságteljes volt, hogy egy percig sem haboztam a
bemutatással. Lord Godalming; Van Helsing profeszor; Morrisz ur Texasból
– Renfield ur. Ő mindenkivel sorban kezet szoritott, mondván:
– Lord Godalming volt szerencsém az édes atyját ismerhetni; sajnálattal
látom abból, hogy ön a cimét viseli, hogy ő már nincs többé. Morrisz ur,
ön büszke lehet nagy és szabad hazájára. Mivel fejezhetné ki az ember
méltón az örömét, mikor Van Helsinggel foghat kezet? Uram, még
bocsánatot sem kérek öntől, hogy neve elől minden cimezést elhagyok. A
ki egész forradalmat csinál fölfedezéseivel a tudomány terén, az nem
szorult konvencionális cimezgetésre. Önöket uraim, a kik nemzetiségük,
születésük vagy természeti adományaik által arra hivatottak, hogy tért
foglaljanak a haladó világban, önöket hivom föl bizonyság tételre, hogy
vagyok oly józan eszü, mint az embereknek, a kik teljes szabadságukat
élvezik, a legnagyobb része. És én meg vagyok róla győződve, hogy ön
Seward doktor morális kötelességének fogja tartani, hogy ugy bánjék
velem, mint ezt kivételes körülményeim megkövetelik.
– Azt hiszem, hogy valamennyien meg voltunk hökkenve. A mi engem illet,
én meg voltam róla győződve – noha alaposan ismertem betegem jellemét és
történetét – hogy helyrejött az esze. Alig állhattam meg, hogy azt ne
mondjam neki, hogy teljesen meg vagyok elégedve elmebeli állapotával és
hogy reggel hozzá fogok látni az elbocsátásához szükséges
formalitásokhoz. De mégis jobbnak gondoltam várni, mielőtt ilyen fontos
kijelentést tennék, mert régtől fogva tudom, hogy mily hirtelen
elváltozásoknak van alávetve épp ez a betegem. Igy hát csak
általánosságban jegyeztem meg, hogy nagyon meg vagyok a Javulásával
elégedve, hogy majd reggel alaposabban megbeszéljük a dolgot és hogy
akkor majd meglátom, mit tehetnék kivánsága teljesitésére. De ezzel ő
egyáltalán nem látszott megelégedni, mert gyorsan mondta:
– Attól félek Seward doktor, hogy ön nem jól értette meg kivánságomat.
Én azonnal el szeretnék menni – most – ebben az órában – ebben a
pillanatban, ha lehet. Meg vagyok róla győződve, hogy egy ilyen kitünő
és tapasztalt gyakorló orvos elé, mint a milyen Seward doktor, csak elő
kell terjeszteni egy ilyen egyszerü, de mégis nagy horderejü kérést,
hogy az biztosan teljesittessék. – Élesen nézett a szemem közé és
tagadást olvasva ki arcomból, a többiekhez fordult és azokat vette
szemügyre. Nem találkozva a kellő méltánylással, folytatta:
– Lehetséges-e, hogy tévedtem volna föltevésemben:
– Ugy van, tévedt, – feleltem neki nyiltan, de egyuttal éreztem, hogy
kegyetlenül. Erre jókora szünet következett, aztán busan kezdte ismét:
– Akkor hát más alapokra kell a kérelmemet fektetnem. Engedje, hogy ezt
az engedményt jó tétemény vagy kegy gyanánt kérjem, a hogy ön akarja. Én
hajlandó vagyok a legalázatosabb könyörgésre, nem személyes okoknál
fogva, de a mások jóvoltáért. Nem áll szabadságomban önnel okaimat
megismertetni; de higyje el, biztositom róla, hogy jó okaim vannak,
alaposak és önzetlenek és a legnemesebb kötelességérzésből fakadók.
Uram, ha a szivembe láthatna, hát tudom, hogy teljesen méltányolná ez
érzést, a mely lelkesit. Sőt többet mondok, akkor ön tudná, hogy legjobb
és legigazabb barátai közé számithatna. – Ismét merően nézett ránk. Van
Helsing élesen figyelte őt, bozontos szemöldeit erősen összehuzva szurós
szemei fölött. Renfildhez olyan hangon szólt, a mely akkor nem lepett
meg, csak később, mikor rágondoltam, olyan hangon, mintha magával
teljesen egyenrangu épp elméjü emberrel beszélne:
– Nem mondhatná meg nyiltan az igazi okát annak, hogy miért kiván még ez
éjjel szabadulni! Én magamra vállalom, ha okai engem, a ki teljesen
idegen és elfogulatlan vagyok, meggyőznek, rá veszem doktor Sewardot,
hogy a saját felelősségére teljesitse az ön kérelmét. Renfield szomoruan
és nagyon leverten rázta a fejét. A professzor folytatta:
– Gondolja meg uram jól, ön olyan jogokat követel, a melyeket csak a
teljesen józan elméjüek élvezhetnek. Ön, kinek a meggyógyulásában
kételkednünk kell, mert hisz orvosi fölügyelet alatt áll még. Ha ön nem
támogat bennünket abban, hogy önnel szemben a leghelyesebb eljárást
kövessük, hogyan kivánhatja tőlünk, hogy eleget tehessünk a ránk rótt
kötelességnek? Legyen bölcs és segitsen nekünk. És ha lehet, mi rajta
leszünk, hogy teljesithessük a kivánságát. A beteg még folyton a fejét
rázva mondotta:
– Van Helsing doktor, én nem mondhatok semmit sem. Önnek igaza van és ha
nekem szabad volna szólnom, hát egy percig sem haboznék. De ebben az egy
dologban nem vagyok a magam gazdája. Én csak arra kérhetem önöket, hegy
bizzanak bennem. Ha elutasitanak, a felelősség nem engem terhel. Én azt
gondoltam, hogy ideje lesz véget vetni a jelenetnek, a mely már
komikusan komoly kezdett lenni. Az ajtó felé indulva szóltam:
– Jöjjetek barátaim, lássunk a dolgunkhoz. Jó éjt!
A mint azonban az ajtóhoz értem, a betegem ujabb változáson ment
keresztül. Oly gyorsan rohant felém, hogy egy pillanatig azt hittem,
ismét meg akar támadni. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, mert a
kezét csak azért emelte föl, hogy összekulcsoltan, meghatóan ismételje
kérelmét. A mikor látta, hogy tulságos fölindulása maga is ellene
bizonyit, még izgatottabb lett. Én már máskor is tapasztaltam rajta ezt
a folyton fokozódó izgatottságot, mikor valamit kért és nagyon szerette
volna megkapni, pl. egy izben a macskát és intettem neki, hogy
hasztalanul fárad. El voltam rá készülve, hogy kérése megtagadásába
ugyanazzal a mogorva megnyugvással fog beletörődni, mint rendesen
szokott. De föltevésem nem bizonyult igaznak. Mert mikor látta, hogy
egyáltalán nem vagyok hajlandó a kérését teljesiteni, egészen magánkivül
volt kétségbeesésében. Térdre vetette magát, kezeit tördelve nyujtotta
felém, a köny patakzott végig az arcán, a mint a legmélyebb
fölindulástól remegő hangon rimánkodott.
– Seward drtor mindenre, a mi szent, kérem, könyörgök, ereszszen ki
engem azonnal ebből a házból. Küldjön el engemet innen, a hogyan és a
hova akar. Küldjön velem ápolókat korbácscsal és láncokkal. Huzzanak rám
kényszerzubbonyt; veressen láncra, küldjön börtönbe, csak ereszszen ki
innen, ebből a házból. Ön nem tudja, hogy mit tesz azzal, hogy engem itt
tart. A szivem legmélyéből, egész lelkemből könyörgöm önnek. Ön nem
tudja, hogy kinek árt ezzel és miként, és énnekem, nem szabad szólanom.
Oh jaj nekem! Hogy én nem szólhatok.
De mindenre, a mi önnek szent, a mi önnek kedves, az elveszett
szerelmére, az élő reménységére, a mindenható Istenre kérem, hogy
ereszszen engem ki innen és mentse meg lelkemet a büntől! Hát nem hall-e
engem, ember! Hát nem ért-e engem? Hát soha sem fog már tanulni! Hát nem
tudja, hogy én józan és komoly vagyok most? Nem egy elmebeteg, a kit az
őrület rohama gyötör, hanem egy józan ember, a ki a lelke üdveért
küzködik. Oh, hallgasson meg, hallgasson meg! Ereszszen el! Ereszszen
el! Ereszszen el!
Attól tartottam, hogy mentül tovább engedem beszélni, annál izgatottabb
lesz és végre is dühöngővé válik. Megfogtam hát a két kezét és
fölemeltem.
– Jöjjön, mondtam neki szigoruan. Keljen föl és csillapuljon, elég volt
ebből ennyi. Feküdjék le és viselje magát csöndesebben.
Ő hirtelen elhallgatott és merőn nézett rám néhány pillanatig. Aztán szó
nélkül fölállt és keresztül menve a szobán leült az ágya szélére. Épp
ugy elcsöndesedett, mint rendesen szokott, ha valamely kérését
megtagadtuk.
Midőn utolsónak hagytam el a szobát, betegem nyugodt hangon szólt
utánam:
– Remélem, Seward doktor, hogy annak idején eszébe fog jutni, hogy én
mindent megtettem az éjjel arra nézve, hogy önt elbocsátásom
szükségességéről meggyőzzem.


XIX.

_Harker Jonathán naplója._
_Okt. 5. reggel._
Én nyugodtan indultam a többiekkel a szomszéd ház átkutatására, mert
Minnát is tökéletesen nyugodtnak és erősnek láttam. Ugy örülök, hogy
beleegyezett abba, hogy visszamarad és ránk, férfiakra bizza a föladat
véghez vitelét. Nekem ugy sem tetszett, hogy ő egyáltalán belekeveredett
ebbe a rettenetes dologba. Minket férfiakat is, azt hiszem, hogy kissé
meginditott a Renfield urral való jelenet. Mikor kijöttünk a szobájából,
hallgattunk, mig a könyvtárba nem értünk. Ott is Morris ur mondta Seward
doktornak:
– Hallod-e Jack, ha ez az ember nem komédiázott, hát a legjózanabb
lunátikus, a kit valaha láttam. Nem merem bizonyosnak állitani, de én
hiszem, hogy valamelyes komoly szándéka volt és ha igen, hát keservesen
eshetett neki, hogy megtagadták a kérését. – Godalming lord és én
hallgattunk, de Van Helsing hozzátette:
– John barátom, maga többet tud lunátikusokról, mint én tudok és ennek
örülök, mert tartok tőle, hogy ha rajtam állott volna az elhatározás, én
az előtt a végső kitörése előtt szabadon eresztettem volna őt. De hát
azért élünk, hogy tanuljunk és jelen föladatunkban óvatosaknak kell
lennünk. Minden ugy van jól, a hogy van.
– Seward doktor sajátságosan tünődő modorban felelt nekik:
– Magam is majdnem ugy vagyok vele, mint önök. Nem tudom, hogy nem
vállaltam volna-e el a szabadon bocsájtásának a felelősségét, ha az az
ember közönséges őrült volna. De valahogy olyan csudálatos
összefüggésben van a gróffal, hogy félek a kivánságait teljesiteni. Nem
tudom elfelejteni, hogy majdnem éppen ilyen kétségbeesetten könyörgött
valamikor egy macskáért és a következő pillanatban a torkomat akarta
szétmarcangolni a fogával. Azonkivül a grófot „uram és mesterem“-nek
szólitgatta. Hátha csak azért akar kiszabadulni, hogy valami pokoli
módon a segitségére legyen. Az a rettenetes lény, a ki farkasokat,
denevéreket és hozzá hasonló lényeket kényszerithet a szolgálatára, ki
tudja, hogy egy boldogtalan őrültet is nem kényszerithet-e? Igaz, hogy
nagyon komolynak látszott. Most már mindegy; remélem, hogy helyesen
cselekedtem. Ezek a különös dolgok, kapcsolatban azzal az őrült
föladattal, a melyre indulunk, képesek megzavarni az embert. – A
professzor Seward doktorhoz lépett, kezét a vállára tette és komoly,
jóságos hangon mondotta neki:
– Barátom John, ne aggodalmaskodjék. Mi mind a kötelességünket próbáljuk
tenni egy igen szomoru és rettenetes föladatban, csak azt tehetjük, a
mit jónak látunk. A többit a jó Istenre kell biznunk. Lord Godalming egy
pár percre távozott és visszatérve egy kis ezüst fütyülőt mutatott föl:
– Lehet, hogy az az elhagyott, ódon épület tele van patkányokkal, ha
igen, hát gondoskodtam segitségről. A falat megmászva, a ház felé
igyekeztünk, óvatosan a fák árnyékát keresve a holdfényben. A mikor a
kapu bejárat alá értünk, a professzor kinyitotta a táskáját és egy csomó
holmit vett ki belőle, a mit négy csoportba osztva, rakott a lépcsőre,
nyilván egyet szánva mindegyikünknek. Aztán igy szólt:
– Barátaim, mi borzasztó veszedelembe indulunk és mindenféle fegyverre
lesz szükségünk. Ellenségünk nem pusztán szellem. Jusson eszünkbe, hogy
husz ember erejével bir és hogy noha, a mi nyakunk és hátgerincünk a
közönséges fajtából való és ennélfogva kitekerhető és törékeny, az övé
nem az. Nekünk tehát őrizkednünk kell az ő keze érintésétől. Ezt tegyék
a szivükhöz közel – ezt mondva egy kis ezüst feszületet adott
mindegyikünknek – „ezt a virágot akaszszák a nyakukba“ – ezzel egy
hervadt foghagymavirágkoszorut adott – „földi ellenségek ellen pedig
vegyék ezt a revolvert és ezt a kést, segitségül, ugy az egyik, mint a
másik esetben ezeket a kicsi elektromos lámpákat, a melyeket a mellükre
tüzhetnek; és mindenek ellen és mindenek fölött pedig vegyék _ezt_, a
mit szükség nélkül nem szabad megszentségtelenitenünk.“ – A legutóbbi
adomány fehér papirba burkolt szentelt ostya volt. – Most barátom John
ide a tolvajkulcsokkal. Ha ki tudjuk nyitni az ajtót, nem kell az
ablakon keresztül behatolni, mint egykor Lucy kisasszonynál.
– Seward doktor egy-két kulcsot próbált megforgatni a zárban és
csakhamar akadt egyre, a melylyel sikerült kinyitnia a rozsdás zárt. Az
ajtónak dültünk mindnyájan, a mely egyesült erőfeszitésünknek engedne,
lassan csikorogva fordult meg berozsdásodott sarkain.
A professzor elsőnek lépett be a nyitott ajtón.
– _A te kezedben vagyunk Uram!_ mondotta, a mint keresztet vetve magára
átlépte a küszöböt. Az ajtót betettük magunk mögött, nehogy a lámpáinkat
meggyujtva, magunkra vonjuk az utca figyelmét. A professzor gongosan
próbálgatta a zárt, hogy könnyon nyitható-e belülről is, ha esetleg
sebtében kellene visszavonulnunk. Aztán mind meggyujtottuk a lámpáinkat
és megkezdtük a kutatást.
A pici lámpák világa csodálatos formában vetette az árnyékunkat a falra,
a mint a sugaraik egymáson kereszteződtek. A mi engem illet, én sehogy
sem tudtam megszabadulni attól a különös érzéstől, hogy láttatlanul is
van még valaki közöttünk. Azt hiszem, hogy ezt az érzést a hely okozta,
a mely vissza varázsolta Transzszilvániai emlékeimet. Különben ez az
érzés nemcsak engemet bántott, mert vettem észre, hogy a többiek is
minden neszre vagy ujabb árnyékra hátrafelé néztek, csak ugy mint jó
magam is.
Az egész ház vastagon be volt lepve a portól. A falakon és szögletekben
rongyokban csüngött a poros pókháló. Az előcsarnokban az asztalon egy
nagy csomó kulcs hevert, minden kulcson egy elsárgult jelző kártyával. A
kulcsokat többször használhatták, mert a porlepte asztalon többszörös
nyoma látszott a fölvevésük és ismét letevésüknek. A professzor a
kulcsokat fölvéve felém fordult mondván:
– Ön ismeri ezt a helyet Jonathán, mert lemásolta a térképet, mondja,
melyik a kápolna utja. Én előre indultam és némi keresés után szemben
találtuk magunkat egy alacsony, ivezett tölgyfaajtóval, a mely erősen
meg volt pántolva. – Ennek kell a kápolna ajtajának lenni – mondta a
professzor a lámpáját a háznak egy kicsi térképére irányozva, a melyet
az irataim közül vett ki. A csomon megtaláltuk a kulcsot és kinyitottuk
az ajtót. El voltunk készülve némi kellemetlenségre, mert a mint az
ajtót nyitogattuk, hasadékain keresztül állott, rossz szagu levegő
tódult felénk, de egyikünk sem volt elkészülve arra a büzre, a mi az
ajtó kitárolásával arádt felénk. Közülünk rajtam kivül senki sem jutott
még közel a grófhoz és akkor is, a mikor én láttam, vagy koplaló
állapotában volt a szobában, vagy pedig friss vérrel telesziva, egy
szellőjárta rombadült sirboltban.
De itt szük, fojtott, zárt helyen a levegő teljesen meg volt romolva. A
romlott, büzös levegőn keresztül sajátságos erjedt földszag terjengett.
Leirni ezt a szagot szinte lehetetlenség, olyan volt, mintha a halandó
világ minden büzébe, még a vérnek émelyitő, maró szaga is vegyült volna.
Olyan volt, mintha a rothadás rothadt volna meg. Roszszul leszek még
most is, ha rágondolok. Mintha annak a szörnyetegnek minden lehellete
itt rekedt volna, hogy fokozza a hely undoritó voltát.
Közönséges körülmények között ez a büz egyszeriben végét vetette volna
vállalkozó kedvünknek, de a jelen körülmények közt kötelességérzetünk
erőt adott a testi irtózat legyőzésére. Az első önkéntelen
visszarettenés után valamennyien ugy fogtunk a dologhoz, mintha ez az
undok kápolna a világ legszebb helye volna.
Az egész helyet gondosan átkutattuk, a professzor szólalt meg elsőnek, a
mint hozzáfogtunk:
– Először is meg kell néznünk, hogy hány ládát hagytak itten. Aztán
megvizsgálnunk mindent, hogy nem akadunk-e nyomára, hogy hová lettek a
hiányzók.
Az ötven ládából csak huszonkilencet olvastunk meg a kápolnában.
Egyizben megrettentem, látva, hogy Lord Godalming hirtelen megfordul és
a tárva hagyott boltives ajtón keresztül merően kinéz a sötét folyosóba.
Én is odanéztem és egy pillanatra elállt a szivem verése. Valahonnan a
homályból, mintha a gróf gonosz arca meredt volna rám. Láttam a hajlott
éles orrát, vörös szemét, vérpiros ajkát és kisértetiesen sápadt arcát.
De csak egy pillanatra, mert a mint Lord Godalming azt mondta: Azt
hittem, hogy egy arcot látok, pedig csak árnyék volt – én arra
forditottam a lámpámat és kimentem a folyosóra. De nem volt ott senki és
minthogy semmiféle kiszögelés, vagy ajtónyilás, sem buvóhely nem volt,
csupán csak a folyosó sima fala, hát még ő sem rejtőzhetett volna el.
Meg voltam győződve róla, hogy csak fölizgatott képzelődésem játéka volt
az egész és nem szóltam.
Nehány pillanattal késöbben Morris urat láttam hirtelen visszaugrani egy
szögletből, a melyben kutatott. Valamennyien odanéztünk, a honnan ő
elugrott és egész tömegét láttuk a foszforfényü apró csillagoknak. Erre
valamennyien ösztönszerüleg visszahuzódtunk, mert az egész hely mintegy
megelevenedett a patkányoktól. Egy pillanatig megrettenve állottunk
mind, lord Godalmingot kivéve, a ki nyilván el volt készülve erre az
eshetőségre. A nagy, vaspántokkal ellátott külső bejárathoz rohanva, a
melyet Seward doktor emlitett Renfilddel kapcsolatban, megforditotta
kulcsát a zárban, visszahuzta az óriás reteszeket és kilökte az ajtót.
Aztán ezüst sipját elővéve, halkan, de élesen sipolt rajta. A sipszóra
kutyaugatás felelt doktor Seward háza felől és alig egy pillanat mulva
három patkányirtó kis kutya rohant az ház sarka körül. Mi mind az ajtó
felé huzódtunk és e közben észrevettem, hogy a vastag porréteg ugyancsak
föl van taposva: a hiányzó ládákat erre felé kellett kihurcolniok. De
még ez elmult egy perc alatt is a patkányok száma mintha
megsokszorosodott volna. Minden tele lett velük. A kutyák rohanva
közeledtek, de a küszöbön hirtelen megálltak, morogtak, aztán mind a
hárman egyszerre emelve orrukat a levegőbe, kegyetlenül el kezdtek