Drakula: angol regény - 08

kapu aljában, mig ő el nem tünt egy mellékutcában.
A szivem olyan hangosan dobogott, hogy némelykor azt hittem, hogy el
kell ájulnom. Telve voltam aggodalommal Lucy miatt, nem csak az
egészségét féltettem, de a jó hirnevét is, ha kitudódnék ez a dolog.
Mikor hazaértünk és megmostuk a lábunkat és buzgón hálát adtunk az
égnek, lefektettem Lucyt. Mielőtt elaludt volna, kért, könyörgött, hogy
ne szóljak egy szót se senkinek, még az édes anyjának se ez éjjel
alvajárásáról. Eleinte haboztam igéretet tenni, de édes anyja
egészségére gondolva és hogy mennyire nyugtalanitaná ez a dolog, hát
mégis csak megigértem. Remélem, hogy helyesen cselekedtem. Az ajtót
bezártam és a kulcsot a kézcsuklómra kötöttem, igy talán nem fognak még
egyszer háborgatni. Lucy mélyen alszik, a hajnal rózsás pirja ömlik
szerte a tengeren…
_Ugyanaz nap délben._ Minden jól megy. Lucy aludt, még föl nem
keltettem. Az éjjeli kaland nem esett kárára, sőt ugy látszik, javára
vált, mert ma jobb szinben van, mint bármikor ezelőtt. Sajnálattal
vettem észre, hogy ügyetlenségemben a kapcsos tüvel megsértettem.
Szerencse, hogy nagyobb bajt nem okozott, mert a torkán egészen
átlyukasztotta a bőrt. Meg kellett valahogy csipnem és átszurnom vele a
laza felsőbőrt, mert két pici piros folt, mint a tü szurásé van rajta, a
hálóinge gallérján pedig egy csöpp vér. Mikor bocsánatot kértem tőle és
aggságoskodtam miatta, Lucy kinevetett és megcirógatott és azt mondta,
hogy nem is érzi. Szerencse, hogy oly parányi a szurás, hát sebhelyet
nem hagyhat.
_Ugyanaznap éjjelén._ Nagyon jól töltöttük a napot. A levegő tiszta, a
nap ragyogó, a tengeri szellő kellemesen hüvös volt. Villásreggelinkkel
kirándultunk egy távoli szép erdőbe. Lucy és én gyalog, Lucy anyja pedig
kocsin. Engem egy kissé busitott a gondolat, hogy mily boldog lehetnék,
ha Jonathán is velünk lehetne. De hisz türelmesnek kell lennem. Este
kitünő zenét hallgattunk a sétatéren, aztán korán lefeküdtünk. Lucy
nyugodtabbnak látszott, mint az utóbbi napokban és csaknem rögtön
elaludt. Az ajtót ismét be fogom zárni és a kulcsot a csuklomra kötni,
mint az elmult éjjel, noha azt hiszem, hogy nyugodtan fog telni az
éjszakánk.
_Augusztus 12._
Várakozásunkban megcsalódtam, mert két izben is arra ébredtem ez éjjel,
hogy Lucy ki akart menni. Még álmában is, mintha kissé haragudott volna,
hogy zárva találja az ajtót és kelletlenül ment vissza az ágyába.
Hajnalban a madarak csiripelésére ébredtem. Lucy is fölébredt és én
örömmel láttam, hogy még jobb szinben van, mint tegnap reggel. A régi
vidámsága is mintha visszatért volna. Mellém furakodott az ágyba és
Arturjáról kezdett beszélgetni; én is elmondtam neki, hogy mennyire
aggódom Jonathan miatt és ő vigasztalni próbált. Egy kicsit mintha
sikerült volna is neki, mert noha a részvét nem változtathat az ember
baján, mégis csak elviselhetőbbé teszi.
_Augusztus 13._
Egy nyugodt nappal több és lefekvés ismét csuklómra erősitett kulcscsal.
Éjjel ismét fölébredtem és Lucyt ülve találtam az ágyában, alva, ujjával
az ablakra mutatva. Én csendesen fölkeltem, félre huztam a függönyt és
kitekintettem. Ragyogó holdvilág volt, csendes szép nyugodt éjszaka
terült a földre és tengerre, kimondhatatlan szépségben. Köztem és a
holdvilág közt egy óriás denevér röpködött, nagy köröket irva le, hol
közeledve, hol távolodva. Egyszer-kétszer egészen közel jött az
ablakhoz, de valószinü, megijjedt tőlem és átrepült a kikötőn az apátság
felé. Mikor visszafordultam az ablaktól, Lucy már feküdt és csendesen
aludt. Egész éjjel nem mozdult többet.
_Augusztus 14._
A régi temetőben rendes helyünkön töltöttük az egész napot, irva,
olvasva. Lucy épp ugy megszerette ezt a helyet, mint én magam, és alig
lehet hazacsalni villásreggelire és ebédre. Ma délután furcsa
megjegyzést hallottam tőle. Mikor estefelé hazajöttünk, a lépcsők
tetején, mint rendesen, most is megálltunk egy percre, a remek
kilátásban gyönyörködni. A nyugvó nap épp a hegylánc mögé csuszott és
vörös fényével elárasztotta az apátságot és a régi temetőt a padunkkal
is rózsás fénybe vonta. Egy pillanatig némán bámultunk, egyszer csak
Lucy suttogva, mintha csak magának beszélne, megszólalt:
– Ismét az ő vörös szemepárja! Most is épp ugyanaz. – Ez olyan furcsán
hangzott, minden apropos nélkül, hogy szinte megrettentett. Kissé oldalt
fordultam, hogy jól lássam Lucyt, a nélkül, hogy észrevegye és láttam,
hogy ugy áll ott, mintha félálomban volna, különös tekintettel a
szemében, a melyet nem birtam megérteni, nem szóltam, de tekintetének
irányát követtem. Mintha kedvenc helyünket nézte volna, a melyen egy
sötét alak ült egyedül. Egy kissé magam is megrettentem, mert egy
pillanatig ugy tetszett, mintha az idegennek nagy tüzes szeme volna, de
a következő pillanatban szétfoszlott az illuzió. A nyugvó nap vérvörös
fénye tükröződött a kedvenc padunk mögött levő templom ablakaiba és a
mint a nap letünt, a verőfénye épp ugy változott, mintha bolygó tüz
volna. Én Lucy figyelmét a sajátságos látványra irányoztam és ő
megrázkódva tért magához, de levert maradt; lehet, hogy az itt fönt
töltött rettenetes éjszaka jutott eszébe. Soha sem emlitettük még egymás
közt sem; hát most sem szóltam. Hazamentünk ebédelni, Lucynek fájt a
feje és korán lefeküdt. Én megvártam, mig elaludt, aztán egy kis
magányos sétára indultam, Jonathánra gondolva. Mikor hazafelé jöttem,
fényes holdvilág volt és noha a villasornak az a része, melyen laktunk,
árnyékban volt, mindent jól lehetett látni, fölnézek az ablakunkra és
Lucy fejét látom kihajolva rajta. Azt hittem, hogy engem vár, hát
kivettem a zsebkendőmet és integettem neki. Nem vette észre és nem
mozdult. A holdvilág épp ekkor került át a sarkon és fénye az ablakra
esett. Ekkor láttam, hogy Lucy feje az ablakpárkányán fekszik és a szeme
le van hunyva. Mélyen aludt és mellette, a párkányon ült valami, a mi
egy jókora madárhoz hasonlitott. Megijedtem, hogy meg talál hülni, hát
fölszaladtam a lépcsőn, de mire a szobába értem, már ballagott vissza az
ágya felé, még mindig mélyen alva és nehezen szedve a lélegzetét; a
kezét a torkán tartotta, mintha a hideg ellen akarná védeni.
Nem keltettem föl, csak jól betakartam; gondom volt rá, hogy az ajtó és
ablak jól be legyenek csukva.
Lucy oly édes, a mikor alszik, de sápadtabb mint rendesen és olyan
mélyen gyürüs a szeme, a milyennek még soha sem láttam. Félek, hogy
gyötrődik valamin, bár ki tudnám találni, hogy min.
_Augusztus 15._
Később keltünk mint rendesen. Lucy nagyon kimerült és bágyadt volt és
nagyon sokáig aludt. Reggelinél kellemes meglepetés várt ránk, Artur
édesatyja jobban van és siettetni óhajtja a fiatalok esküvőjét. Lucy el
van telve boldogságával. Az édesanyja szomoru is vig is egyszerre.
Később, napközben, megvallotta nekem az okát. Busul, hogy meg kell
válnia egyetlen leányától, de másrészt örül, hogy lesz, a ki gondját
viselje. Szegény, édes öreg néni! Megvallotta nekem azt is, hogy halálra
van itélve. Lucynek nem mondta meg és velem is megigértette, hogy
megőrzöm titkát; az orvos tudtára adta, hogy napjai megszámlálvák;
szivbajos; a legjobb esetben is már csak hónapokig élhet, de bármely
hirtelen fölindulás minden pillanatban véget vethet életének. Ah, mily
okosan tettük, hogy eltitkoltuk előtte Lucy borzasztó kirándulását
alvajárása közben.
_Augusztus 17._ Két teljes napig egy sort sem irtam a naplómba. Nem volt
kedvem hozzá. Mintha valamely titokzatos, kisérteties lepel borulna
boldogságunkra. Semmi hir Jonathánról és Lucy mintha napról-napra
gyöngülne, mig az édes anyja szemlátomást közeledik a vég felé. Nem
értem Lucy csodálatos hervadását. Jól eszik, jól alszik és élvezi a
friss levegőt, de azért arca rózsái haloványulnak és gyöngébb és
bágyadtabb lesz napról-napra, éjjel pedig hallom, hogy csak ugy kapkod
levegőért. Az ajtó kulcsát mindig a csuklómra kötve tartom éjjel, de
Lucy fölkel, a szobában járkál és a nyitott ablakba ül. Mult éjjel, a
mikor fölébredtem, látám, hogy kihajol az ablakon és mikor föl akartam
kelteni, nem ébredt föl, el volt ájulva. Mire magához téritettem, oly
gyönge volt, mint a viz és csöndesen sirdogált, közbe-közbe keservesen
zihálva és küzködve lélegzetért. Mikor kérdeztem, hogy mint jutott az
ablakba, a fejét rázta és elfordult. Remélem, hogy nem annak a
szerencsétlen kapcsos tünek a szurásától beteg. Megnéztem a torkát, a
mint aludt és láttam, hogy a parányi sebek még most sincsenek
begyógyulva. Még mindig nyitva vannak és mintha nagyobbak volnának, mint
eleinte, a szélük körül meg sárgásfehérek. Olyanok, mint egy fehér pont,
piros középponttal. Ha egy-két nap mulva be nem gyógyulnak, nem
nyugszom, mig meg nem mutatjuk az orvosnak őket.

_Levél, Billington F. és fiai ügyvivők Whitby-ben Carter, Paterson és A.
uraknak Londonban._
_Aug. 17._
Tisztelt uraim!
Van szerencsénk az Északi vasut vonalán utnak inditott szállitmány
jegyzékét idezárva átküldenünk. A szállitmány megérkezése után azonnal
Carfax-ba küldendő. A ház jelenleg üresen áll, idecsatolva küldjük a
kulcsokat, a melyek mind számozva vannak.
A ládákat – szám szerint ötvenet – a melyekből a teljes szállitmány áll,
a házhoz tartozó részben romba dőlt régi kápolnában kell elhelyeztetni,
a mely az idecsatolt épület tervrajzán „A“-val van jelezve. A
szállitmányt a ma esti 9 órai vonattal inditjuk utnak, holnap délután 4
óra 30 perckor érkezik Londonba. Minthogy megbizónk sulyt fektet a gyors
szállitásra, kérjük önöket, hogy a mondott időben készen várjanak a
fuvarosok a Kings-Cross-i állomásnál, hogy azonnal rendeltetési helyükre
szállitsák a ládákat. A kulcsokat kérjük a bejárat csarnokában hagyni, a
hol is a tulajdonos, a kinek külön kulcsa van a főbejárathoz,
megtalálhatja őket.
Kitünő tisztelettel
_S. F. Billington & fiai._

_Levél. Carter, Paterson és t. London. Billington és fiai uraknak
Whitby-ben._
_Augusztus 21._
Tisztelt uraim!
Szállitmányt átvettük és utasitásaikhoz hiven helyeztük el, a kulcsokat
meghagyásuk értelmében a főbejárat csarnokában hagytuk.
Kiváló tisztelettel
_Carter, Paterson és t._

_Murray Minna naplója._
_Augusztus 18._
Ma boldog vagyok és itt irok a temetőben kedvenc helyünkön ülve. Lucy
sokkal jobban van. Az elmult éjjel jól aludt és egyetlen egyszer sem
zavart föl álmomból. A rozsás pir mintha vissza kezdene térni szép
arcába. Jó kedvü, telve élettel és pajkossággal. Az a beteges
zárkózottság mintha teljesen elhagyta volna és ő épp most emlékeztetett
arra a rettenetes éjszakára, a mikor itt találtam alva. A mint beszélt,
tréfásan veregette a cipője sarkát, a lapos sirkőhöz mondván:
– Szegény kis lábaim, akkor bezzeg nem csináltak ilyen zajt! Szegény jó
öreg barátunk ha élne, erre bizonyosan azt mondta volna, hogy azért nem,
mert féltem, hogy Gyuricát, a ki itt nyugszik, fölverem álmából.
Minthogy ilyen közlékeny hangulatban volt, kérdeztem tőle, hogy
álmodott-e valamit akkor éjjel. Mielőtt felelt volna, kissé tünődve
huzta össze a homlokát és azután félig álmodozó hangon, mintha csak alig
tudna rá emlékezni, kezdte:
– Nem is tudom, hogy álmodtam-e, az az egész oly igaznak tetszett. Azt
tudom, hogy nagyon vágytam ide erre a helyre jutni, azt nem tudom, hogy
miért, mert nagyon féltem valamitől, azt nem tudom, hogy mitől.
Emlékszem, noha aludnom kellett, arra, hogy az utcákon végig, a hidon
keresztül jöttem. Egy halacska vetette föl magát a vizből és én
lehajoltam, hogy jobban lássam és hallottam a kutyák vonitását, ugy
tetszett, mintha az egész város tele volna kutyákkal, a kik mind
egyszerre vonitottak, a mig én lassan fölfelé mentem a lépcsőkön. Aztán
homályosan emlékszem valami hosszu sötét alakra, vörös lángoló
szempárral, épp olyannal, a milyent naplementekor láttunk és valami
nagyon édesre és nagyon keserüre egyben ugy körülöttem; aztán mintha
mély zöld vizbe merültem volna és ugy zugott a fülem, mint a hogy
mondják, a vizbefulóké szokott; aztán mintha minden elmult volna tőlem;
a lélek mintha kiszakadt volna a testemből és a levegőben lebegett
volna. Mintha arra is emlékezném, hogy egyszer épp a világitó torony
fölött lebegtem, aztán egyszer csak hirtelen rémület fogott el, mintha
földrengésbe jutottam volna és fölébredve láttam, a mint ráztad a
vállamat. Hamarább láttalak, mintsem éreztelek volna.
Erre kacagni kezdett. Én lélegzet nélkül figyeltem, oly kisértetiesnek
tetszett az egész. Nem is láttam jónak feszegetni a dolgot, hát másra
tereltem a beszédet, és Lucy régi jó kedve azonnal visszatért. Mire
hazaértünk, a fris szellő oly rózsásra festette arcát, hogy édes anyja
nem győzött benne gyönyörködni és nagyon boldog estét töltöttünk együtt.
_Aug. 13._
Öröm, öröm, öröm! Noha nem egészen tiszta öröm. Végre hirt kaptam
Jonathánról. A szegény fiu nagy beteg volt; ezért nem irhatott maga.
Hawkins ur küldte a levelet és oly kedvesen, jóságosan irt hozzá. Holnap
indulok utnak, hogy ápolni segitsem Jonathánt, ha kell és hogy haza
hozzam magammal. Hawkins ur azt irja, hogy legjobb volna, ha mindjárt
odakünn megesküdnénk. A jó ápoló testvér levelét könnyeimmel öntöztem és
a keblembe rejtettem. Az utam iránya meg van határozva és málhám kész.
Nem irok többet – a többit Jonatánnak tartogatom – a férjemnek fogom
elmondani.

_Levél, Ágota testvér a budapesti szt. József kórházból Murray Minna
kisasszonynak._
_Augusztus 12._
Kedves kisasszony!
Harker Jonathán ur kivánságára irok – a ki maga nem elég erős arra hogy
irjon, noha – hála érte patrónusunknak, szt. Józsefnek – a javulás utján
van. Majdnem teljes hat hete, hogy ápolás alatt van, heves agylázban
szenvedett. Kért, hogy kegyedet változatlan szerelméről biztositsam és
adjam tudtára hogy a mai postával Hawkins urnak is iratott velem
levelet, a melyben bocsánatot kér akaratlan késedelmeért és tudtára
adja, hogy rá bizott ügyét befejezte. Még néhány heti üdülésre szorult a
hegyek között levő szanatóriumunkban és csak ekkor térhet haza. Kér,
hogy azt is irjam meg, hogy nincsen elegendő pénze, pedig hogy szeretné
megfizetni az itt nyert ápolást, ne hogy egy nálánál szegényebbet
foszszon meg az esetleges istápolástól.
Fogadja kedves kisasszony őszinte rokonérzésem kifejezését és áldásomat.
_Agota nővér._
_U. I._ Betegem álomba merült és én fölbontom a levelet, hogy még
valamit megmondjak önnek. A betegtől tudom, hogy önök nemsokára férj és
feleség lesznek. Áldásom mindkettőjükre! A vőlegényét valamely rettentő
rázkódás érte – ezt az orvos mondja – és deliriumában az őrjöngései
borzalmasak voltak. Farkasokról, méregről, vérről, kisértetekről,
démonokról és nem is merem mondani, hogy mi mindenről beszélt. Nagyon
gondosan őrizze őt jó ideig minden efféle izgalomtól; az ilyen betegség
nyomai nem egyhamar tünnek el. Már rég irtunk volna, de semmit sem
tudtunk barátairól és semmi sem volt vele, a mi nyomra vezethetett volna
bennünket. A kolozsvári vonaton érkezett és az ottani állomásfőnök azt
mondta a kalauznak, hogy ott az állomásra rohanva, jegyért orditozott, a
melyen haza mehessen. Annyit láttak parancsoló heves modoráról, hogy
angol, hát adtak neki jegyet a legtávolabb állomásra, a meddig az a
vonat ment.
Meg lehet róla győződve, hogy jól gondját viseljük. Minden szivet
megnyert szelidsége és kedvessége által. Most már elég jól érzi magát és
nem kétlem, hogy néhány hét mulva teljes lesz a gyógyulása. De gondosan
vigyázzon rá, hogy semmi izgalom ne érje. Remélem, hogy a jó Isten és
Szt. József még sok-sok boldog évvel fogja önöket megáldani.

_Seward dr. naplója._
_Augusztus 19._
Különösen és hirtelen változás Renfieldben az elmult éjjel. Nyolc óra
tájban kezdett izgatott lenni és körül szaglászni mint egy vadat
csapászó kopó. A segédorvost meglepte a modora és tudva, hogy mennyire
érdeklődöm iránta, beszélgetésbe akart vele eredni. Betegem rendesen
nagyon tiszteletteljes, néha szinte alázatos még az ápoló iránt is; de
az éjjel azt mondja emberem, hogy roppant gőgösen viselkedett. Szóba sem
akart vele állni. Mindössze annyit mondott neki: – Nem akarok magával
beszélni: maga most már számba sem jöhet. A mester közeledik.
Az orvos azt hiszi, hogy a vallásos rajongás egy neme lepte meg. Ha ez
igaz, ekkor résen kell lennünk, mert egy izmos, erős férfiu – egyesült
emberölő és vallásos mániával – nagyon veszedelmessé válhatnék. Az
összetétel rettenetes. Este kilenc órakor magam is meglátogattam. Velem
szemben is épp ugy viselkedett, mint az ápolóval. Fönséges nagyzásában
nem birt semmi különbséget sem tenni köztünk. Csakugyan, mintha vallásos
őrület lepte volna meg, nemsokára azt fogja hinni, hogy ő az
Atyauristen. Egy félórán keresztül, ha nem tovább, Renfield mind
izgatottabb lett. Én nem árultam el, hogy figyelem, de azért szorosan
szemmel tartottam. Egyszer csak hirtelen azt a ravasz kifejezést láttam
a szemében, a mely mindig elárulja, hogy az őrültnek valamely uj ötlete
támadt és vele a fej- és hátnak azt az alamuszi tartását, a melyet az
őrülteket ápolók oly jól ismernek. Egészen megnyugodott, ment és az ágya
szélére ült, az ürbe bámulva fénytelen szemével. Én tudni szerettem
volna, hogy közönye tetetett-e, vagy igazi és a kedvenceit hoztam szóba,
olyan tárgy, a mely rendesen azonnal felköltötte érdeklődését. Eleinte
nem is felelt, végre türelmetlenül csak annyit mondott:
– A fránya hordja el őket! Egy szikrányit sem törődöm velük!
– Micsoda? – mondtam én – csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem
törődik a pókjaival. (Mert most ismét a pókok a kedvencei.) Erre ő
rejtélyesen felelt:
– A menyasszonyt várók szeme is a nyoszolyó lányokban gyönyörködik; de
mihelyt megjelent a menyasszony, minden szem csak ő vele telik meg.
Nem akarta magát kimagyarázni és csökönyösen az ágya szélén maradt ülve
mindaddig, a mig nála voltam.
Nagyon fáradt vagyok az éjjel és levert. Mindig csak Lucyra gondolok és
arra, hogy milyen másképpen lehetett volna minden. Ha nem fogok
elaludni, chloral – a modern Morpheus segitsen rajtam. De vigyáznom
kell, nehogy szokássá váljék nálam. Nem, ma éjjel nem fogom használni!
Lucyra gondolok és nem akarom azzal megbecsteleniteni, hogy ezzel
kapcsolatba hozzam. Ha kell, hát inkább álmatlanul fogom tölteni az
éjszakát.
Örülök az elhatározásnak; még jobban örülök annak, hogy meg is maradtam
mellette. Egy darabig forgolódtam az ágyban, kétszer Hallottam az órát
ütni, a mikor a fölügyelő azzal küldte hozzám az éjjeli őrt, hogy
Renfield megszökött. Magamra kapkodtam a ruhámat és rohantam le –
betegem sokkal veszedelmesebb egyén, hogysem sokáig kószálni hagyjuk.
Sajátságos ötletei veszedelembe dönthetnék azokat, a kiket sorsa utjába
sodor. Az ápoló már várt. Azt mondta, hogy alig tiz perce még látszólag
nyugodtan látta őt aludni az ágyában, a mikor az ajtón alkalmazott
figyelőn keresztül benézett. Figyelmét az ablakráma kifeszitésének zaja
vonta ismét vissza. Mire az ajtóhoz ért, már csak a lábait látta az
ablakon eltünni és azonnal értem küldött.
A beteg nem mehetett messze, mert csak hálóruha volt rajta. Az ápoló azt
gondolta, jobb lesz az ablakból meglesni, merre veszi utját a szökevény,
mert mire az ajtónak kerülne, eltévesztené szem elől, annál sokkal
vastagabb ember volt, hogysem az ablakon keresztül mászhatott volna
utána. Én elég vékony vagyok, hát az ápoló segitségével kimásztam az
ablakon és lábbal lefelé ereszkedtem le. Minthogy csak néhány lábnyira
voltam a talajtól, baj nélkül értem le. Az ápoló mondotta, hogy betegünk
balra fordult, aztán egyenes irányt vett, hát oly gyorsan, a hogy csak
birtam, szaladtam arrafelé. A mint a kert fáin kivül jutottam, egy fehér
alakot láttam a magas falat megmászni, mely kertünket a szomszédos
elhagyott épülettől elválasztja.
Rögtön visszafutottam megmondani a fölügyelőnek, hogy három-négy jó
markos legényt inditson azonnal utánam Carfax udvarára, arra az esetre,
ha barátunk veszedelmessé válnék. Magam létrát fogtam és a falra mászva
leugrottam a tulsó oldalon. Láttam Renfieldet épp a ház tulsó szögletén
eltünni, hát utána iramodtam. A házat megkerülve, ismét láttam őt, az
ódon kápolna vaspántos tölgyfa ajtajához lapulva. Mintha valakinek
beszélt volna, de nem mertem olyan közel menni, hogy halljam, hogy mit
mond, ne hogy elriaszszam és elillanjon.
Mert rajzó megvadult méheket könnyebb üldözőbe venni, mint egy csupasz
őrültet, a kire ráért a szökés mániája! Néhány perc mulva azonban
észrevettem, hogy ő nem vesz tudomást semmiről sem, a mi körülötte
történik, hát megpróbáltam közelebb huzódni hozzá, annál inkább, mert
embereim is átjöttek már a falon és elzárták az utját. Hallottam a mint
a következőket mondta:
– Itt vagyok, hogy a parancsolatod szerint cselekedjem Mester. A
rabszolgád vagyok és te meg fogsz engem jutalmazni, mert hiven foglak
szolgálni. Imádtalak régóta a nagy távolban. Most hogy közel vagy, várom
a parancsaid és te nem fogsz engem mellőzni drága Mester, a mikor a jó
dolgok fölosztásának kerited sorát – ugy-e nem?
Mégis csak önző egy vén koldus a fickó. Az osztalékra gondol akkor is, a
mikor az Ur jelenlétében képzeli magát. Mikor körülfogtuk, verekedett
mint egy tigris. Iszonyu ereje van és igazán sokkal jobban hasonlitott
vadállathoz, mint emberhez. Soha eddig nem láttam őrültet a dühödtségnek
ilyen fokozatában; és remélem, hogy azután sem fogok. Szerencse, hogy
ilyen jókor kitapasztaltuk az erejét és veszedelmességét. Ilyen erővel
és elszántsággal rettenetes dolgokat müvelhetett volna, ha szerencsésen
el nem fogjuk. Most már jó helyen van. Még Lucifer maga sem igen tudna
kiszabadulni abból a kényszer zubbonyból, a mit ráhuztunk és a
kárpitozott szoba falához is hozzá láncoltuk. Az üvöltése néha
borzadalmas, de még szörnyüségesebb az elhallgatása, mert minden
mozdulata és nézése halált jelent.
Épp most ejtette ki az első összefüggő szavakat:
– Türelmes leszek Mester. Már jön, jön, jön!
De már erre én is eljöttem. Izgatottabb voltam, hogy sem alhattam volna,
de ez a napló lecsillapitott és érzem, hogy most már fogok aludni.


IX.

_Levél Harkerné Minna Westenra Lucy-nek._
_Budapest, aug. 24._
Legédesebb Lucym. Tudom, hogy alig várod, hogy hirül adjam a velem
történteket, a mióta a Whitby vasutállomástól elváltunk egymástól. Az
utamról csak annyit irhatok édes, hogy szerencsésen ideérkeztem. Nem
emlékszem semmire sem, mert mindig csak Jonathánra gondoltam és arra,
hogy mentül hamarabb ide érjek. Az én drágámat nagyon gyöngének,
sápadtnak és megfogyottnak találtam. Szeméből kihalt a határozottság és
a fény és arcából kiveszett a nyugodt méltóság, a melyet annyira
szerettem benne. Csak romja annak, a mi volt és nem emlékszik semmire
sem, a mi jó ideje történt vele. Agata nővér, a ki egy áldott jó
teremtés és született betegápoló, azt mondja, hogy iszonyu dolgokról
beszélt, a mig magán kivül volt. Nagyon szerettem volna tudni, hogy
miről, de a jó lélek csak keresztett vetett és azt mondta, hogy soha sem
fogná elárulni, mert a mit a beteg félre beszél, az az Ur Isten titka és
ha az ápolónő hivatásánál fogva meg is hallja, tiszteletben kell
tartania a titkot. Most is a betegem ágya mellett ülök, hogy az arcát
láthassam, a mig alszik. Most ébredez!… Alig ébredt a kabátját kérte
tőlem, hogy a zsebjéből szeretne valamit kivenni. Agáta nővér kérésemre
előhozta, minden holmiját. Köztük volt a jegyző könyve és én éppen el
akartam kérni tőle, gondolva, hogy abban nyomára akadok betegsége
okának, midőn ő nagyon komolyan igy szólt hozzám.
– Minna maga tudja édes az én fölfogásomat a férj és feleség közti
bizalomra vonatkozólag. Nem szabad, hogy titok legyen közöttük. Én igen
nagy megrázkodáson mentem keresztül és ha rá probálok emlékezni, hogy mi
is volt tulajdonképpen, érzem, hogy a fejem szédül és nem tudom, hogy
igaz volt-e mindaz, vagy csak egy őrült ember álma. Maga tudja, hogy
agyvelő lázam volt és ez annyit tesz, mint őrültnek lenni. A titkomat ez
a könyv őrzi, de én nem akarok bele nézni. Ujra akarom az életet
kezdeni, az esküvőnkkel. Itt a könyv Minna, fogja és tegye el, ha
akarja, elolvashatja, de nekem soha se szóljon róla, ha csak valamikor a
kötelesség nem parancsolja, hogy visszatérjünk azokhoz a keserü órákhoz,
a melyeket akár őrülten, akár józanon ide bejegyeztem. Ezzel kimerülten
dült vissza és én a vánkosa alá dugtam a könyvet és megcsókoltam őt.
Agata nővért a fejedelem asszonyhoz küldtem, azzal a kérelemmel, hogy
esküvőnket délután megtarthassuk, várom a feleletet.
A nővér visszajött és hirül hozta, hogy elküldtek az angol egyház
papjáért. Egy óra mulva lesz az esküvő.
Lucy az idő érkezett és elmult. A hangulatom nagyon ünnepi, de
nagyon-nagyon boldog. Jonathán felült az ágyban, vánkosokkal
megtámogatva. Hanem azért az _igent_ szilárdan és erősen mondta ki. Én
alig birtam szólni, a szivem annyira tele volt, hogy még az az egypár
szó is fojtogatta a torkomat. Az apácák oly kedvesek voltak soha,
sohasem fogom elfelejteni. Midőn a pap és az apácák egyedül hagytak a
férjemmel – a Lucy először irom le ezt a szót „férjem“ – egyedül hagytak
férjemmel, kivettem naplóját vánkosa alól, fehér papirosba burkoltam,
egy kis kék szalaggal, a mit a nyakamon szoktam viselni, átkötöttem és a
kötést a mátkagyürümmel pecsételtem le. Azután megcsókoltam, megmutattam
a férjemnek és azt mondtam neki, hogy ugy fogom tartani, mint külső s
látható jelét annak, hogy teljes életünkben megbizunk egymásba. És hogy
soha sem fogom kinyitni, ha csak ő vagy a kötelesség nem parancsolja.
Ekkor ő kezébe fogta a kezemet és Lucy először fogta meg _a felesége_
kezét és azt mondta, hegy én a legdrágább asszonyka vagyok a világon és
hogy szivesen átélné még egyszer a multat, ha engemet kellene vele
megnyerni.
Nos drágám, mit felelhettem volna minderre? Csak azt mondhattam neki,
hogy én vagyok a világ legboldogabb asszonya és hogy semmit sem adhatok
neki, magamon, az életemen és bizodalmamon kivül és hogy ezekkel együtt
szerelmemet és hüségemet életem hátralévő napjaira. És édesem, mikor ő
megcsókolt és magához vont gyönge kezeivel, ugy éreztem, mintha igazán
csak most esküdtünk volna meg.
– Lucy édes, tudod-e, hogy miért mondom el mindezt neked? Nem csak
azért, mert jól esik elmondanom, hanem mert téged mindig nagyon
szerettelek és most is szeretlek. Nekem esett osztályrészül, hogy a te
barátod és vezetőd legyek, mikor az iskolából az életre készültél.
Drágám, adja a jó Isten, hogy az életed mindig olyan legyen, a milyennek
most igérkezik, tele napfénynyel, zord szelek nélkül. Remélem, hogy
mindig oly boldog lész, a milyen boldog vagyok én most. Isten veled
drágám, nem irok tovább, mert Jonathán ébredez és nekem a férjemhez kell
sietnem. A te szeretö
_Harkerné_ Minnád.

_Levél, Westenra Lucy, Harkerné Minnának._
_Whithy, aug. 30._
Szeretett Minnám!
Tenger ölelést és millió csókot és minél hamarébb siessetek vissza
férjeddel az édes hazába. Szeretném, ha ugy jöhetnétek meg, hogy még
velünk lehetnétek itt egy ideig. Ez a jó levegő épp oly gyorsan
helyreállitaná férjedet, mint a hogy engem helyreállitott, Olyan
étvágyam van, mint egy saskeselyünek, tele vagyok élettel és kitünően
alszom. Örülni fogsz, ha megirom, hogy teljesen abba hagytam az
alvajárást. Egy hét óta ki nem mozdultam az ágyamból reggelig, ha
egyszer lefeküdtem. Artur azt állitja, hogy hizom. Igaz el is
felejtettem megmondani, hogy Artur itt van. Nagyszerüeket kocsikázunk,
sétálunk, lovagolunk, evezünk, teniszezünk és halászunk együtt. És én
jobban szeretem őt, mint valaha. Ő is azt mondja, hogy jobban szeret,
mint akkor, de ezt nem hiszem el neki, mert akkor azt mondta, hogy
annyira szeret, hogy már jobban nem is szerethetne. De hát ez ostobaság.
Már megint itt van és hiv, hogy menjek vele. Hát nem irhat többet a te
szerető
Lucyd.
P. S. A mama csókoltat, mintha egy kicsit jobban volna szegény.
P. P. S. Igaz, szeptember 28-án lesz az esküvőnk.

_Seward doktor naplója._
_Augusztus 20._
Renfield esete mind érdekesebb lesz. Most már annyira le csöndesedett,
hogy kitörései közben pihenőket tart. A kitörését követő egész héten
folyton dühöngött. Aztán egyik éjjelen épp hold feljöttekor
elcsöndesedett és csak magában mormogta: – Most már várhatok; Most már
várhatok. Az ápoló feljött jelenteni és én azonnal lesiettem hozzá. Még