Drakula: angol regény - 01

BRAM STOKER
DRAKULA
ANGOL REGÉNY
HARKER JONATHAN NAPLÓJA
Budapest
Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata kiadása
M DCCC XCVIII
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


I.
_Május 3. Beszterce._ Münchenből 8 óra 35 perckor indultam este. Bécsbe
másnap reggel érkeztem; 6 óra 36 perckor kellett volna érkeznem, de a
vonatunk egy órát késett.
Budapest csodálatos egy helynek látszott, ha a kevésből, a mit a
vonatról és rövid sétám alatt láttam, itélhetek. Nem mertem nagyon
messzire menni az állomástól, mert hogy későn is érkeztünk, meg nem
biztam egészen az indulás pontosságában sem. A benyomásom az volt, hogy
elhagytuk nyugatot és keleten vagyunk, a nyugati-hidak egyik
legremekjebbén, a mely itt a hatalmasan széles és mély Dunát fogja át,
keresztül a hajdani török uralom tradiciói közé jutottunk.
Elég jókor indultunk és éjjelre Kolozsvárra értünk. A Royal-hôtelben
szálltam meg éjszakára. Ebédre, vagyis inkább vacsorára csirkét ettem, a
mely valamiféle piros borssal volt elkészitve, igen izlett, de roppant
szomjas ételnek bizonyult. (_Megjegyzés_. A recipéjét megszereztem Minna
számára.) A pincér hozzá intézett kérdésemre azt mondta, hogy ez
_paprikás csirke_ és minthogy ez nemzeti eledel, hát mindenütt
megkaphatom a Kárpátok között. A csekély német tudományomnak itt is igen
jó hasznát vettem; nem is igen tudom, hogy a nélkül hogyan
boldogulhattam volna.
Indulásom előtt Londonban egy kis időt szakitottam arra, hogy a British
Muzeumban néhány könyvet és mappát átnézzek Erdélyt illetőleg, eszembe
jutott, hogy az országnak némi ismerete nem ártana, a mikor az ország
egyik fővárosával lévén dolgom. Ugy találtam, hogy a vidék, a melyről
szó volt, az ország legkeletibb részén, épp három más állammal határos,
Erdélylyel, Moldovával és Bukovinával, a Kárpátok kellő közepén, egyike
Európa legvadabb és legismeretlenebb részének. Egyetlen egy mappán sem
voltam képes megtalálni a Drakula-kastély fekvésének csak körülbelül
való meghatározását sem, de ugy találtam, hogy Beszterce, a melyet a
gróf utolsó postaállomás gyanánt nevezett meg, elég jól ismert hely.
Néhány jegyzetet szurok itt közbe, hogy majd, ha Minnával utazásaimról
beszélek, felfrisitsem velük emlékezőtehetségemet.
Transzszilvánia népessége négy különböző nemzetségből áll; szászokból
délen és ezekkel vegyest az oláhokból, a kik a Dáciriktól származtatják
magukat; magyarokból nyugaton és székelyekből keleten és északon. Én az
utóbbiak közé megyek, a kik a hunoktól és Attilától származottaknak
mondják magukat. Meglehet, hogy ez ugyis van, mert a mikor a magyarok a
tizenegyedik században elfoglalták az országot, a hunokat már itt
találták. Azt olvastam, hogy a Kárpátok patkóalakja a világ minden
ismert babonáját fogja körül, ha igen, akkor itt időzésem igen
érdekesnek igérkezik. (_Megj_. Meg kell a grófot kérdeznem.)
Nem jól aludtam, noha elég kényelmes ágyam volt, mindenféle különös
álmom volt. Igaz, hogy egész éjjel egy kutya vonitott az ablakom alatt,
tán ez okozthatta; vagy pedig a paprika, mert az egész flaskó vizemet
meg kellett innom és azért még folyton szomjas voltam. Reggel felé
elaludtam és csak az ajtómon való folytonos kopogtatásra ébredtem föl.
Hát ugy látszik, mélyen kellett aludnom. Reggelire megint paprikást és
valami kukorica lisztből készült kása félét ettem, a mit ugy hivtak,
hogy _mamaliga_, aztán valami leveles félébe takargatott füszerezett
vágott husfélét, kitünőnek találtam. (_Megj_. Ennek is elkértem a
recipéjét.) Sietnem kellett a reggelivel, mert a vonat valamivel nyolc
előtt indult, vagyis kellett volna, hogy induljon, mert én hét óra
harminc perckor az állomásra rohantam és egy óránál is tovább ültem már
a kupéban, a mikor végre elindultunk. Ugy látszik, hogy minél jobban
közeledik az ember Kelet felé, annál kevésbbé pontosak a vonatok.
Egész nap ődöngtünk végig az országon, a mely változatos szépségében
fejlődött fel előttünk. Néha apró városokat vagy kastélyokat láttunk a
dombok oldalán, olyanokat, a melyeket csak régi mesemondó könyvek
rajzain látunk, néha folyók és patakok mentén haladtunk, a melyeknek két
oldalt néha köves medre mutatta, hogy milyen szokott áradások alkalmával
lenni. Minden állomáson láttunk embereket, néha egész csoportokat
mindenféle viseletben. Némelyek épp olyanban voltak, mint nálunk otthon
a parasztok, vagy olyanok, a milyeket Német- és Franciaországon
keresztül jövet láttam, rövid zekével, kerek kalappal és otthon készült
nadrágban, de némelyek ma rendkivül festői viseletben voltak. Az
asszonyok igen csinosaknak látszottak, kivéve ha ugyan közelről nézte
őket az ember, csakhogy egy kissé esetlenül vastagok voltak derék körül.
Mindegyiknek bő fehér ingujja volt és csaknem valamennyinek széles öve
egy egész csomó lig-lóggóval, mint valami ballerinának a jelmeze,
csakhogy persze ez alatt egy alsószoknyával. A legkülönösebbeknek a
szlávokat találtam, a kik vadabbak a többinél, széles cseperke
kalapjukkal nagy, bő, piszkos, fehér nadrágjukkal, fehér vászon ingükkel
és óriás bőr övekkel, a mely majdnem egy lábnyi széles és rézszögekkel
gazdagon kivert volt. Óriás csizmát viseltek, a melybe a nadrágjuk széle
bele volt türve és hosszu fekete hajuk és tömött fekete bajuszuk volt.
Nagyon festőiek, de nem igen bizalomkeltők. Szinpadon bárki is valamely
keleti zsiványbandának nézhetné őket. Pedig azt hallottam, hogy igen
szelidek és jócskán hijjával vannak a személyes bátorságnak.
Meglehetősen bealkonyodott, mire Besztercére értünk, a mely igen érdekes
ódon városka. Ugyszólván a határszélen állva – mert a Borgó-szoros innen
át vezet Bukovinába – igen viharos időket látott, a melyek erős nyomokat
hagytak rajta. Vagy ötven évvel ezelőtt öt izben is borzasztó tüzvész
pusztitotta.
Drakula gróf utasitása nyomán az Arany Korona vendéglőbe szálltam, a
melyet kellemes meglepetéssel egészen ódonnak találtam, mert
természetesen szerettem volna, a mit csak lehet, tapasztalni és látni az
ország szokásaiból. Ugy látszik, már vártak, mert a kapuhoz közeledve,
egy jóképü öreges asszonyt láttam, a rendes pórruhában, fehér
alsószoknya, dupla, hosszu köténynyel elül-hátul, szines szövetből, a
mely szinte-szinte szerénytelenül feszült meg rajta. Mikor közel értem,
köszönt és szólott:
– Az angol uraság?
– Igen, feleltem, én vagyok Harker Jonatán.
Ő mosolygott és valamit mondott egy öreges, fehér ingujjas embernek, a
ki utána jött a kapuba. Az bement és rögtönösen vissza jött egy levéllel
a kezében:
Barátom, üdvözlöm a Kárpátokban. Türelmetlenül várom. Pihenje ki magát
jól az éjjel. A delizsánc holnap három órakor indul Bukovinába; helyet
fogadtam az ön számára rajta. A Borgó-szorosban várni fogja a kocsim és
ide hozza hozzám. Remélem, hogy szerencsés utja volt Londontól idáig és
hogy jól fogja magát érezni szép hazámban való tartózkodása alatt. Az ön
barátja: _Drakula_.
_Május 4._ – Megtudtam, hogy a vendéglős is kapott levelet a gróftól, a
melyben meghagyta neki, hogy a legjobb helyet foglalja le a számomra a
kocsiban; de a részletek felől való tudakozódásomra kissé zárkózottnak
látszott és ugy tett, mintha nem igen értette volna német beszédemet, a
mi pedig nem lehetett igaz, mert mindeddig tökéletesen megértett;
legalább ugy felelt kérdéseimre, mintha megértett volna. Ő, meg a
felesége, az öreg asszony, a ki fogadott, mintha ijedten néztek volna
egymásra. A férj azt morogta, hogy levélben küldték neki a pénzt és hogy
ez minden, a mit tud. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy ismeri-e Drakula
grófot és mondhat-e nekem valamit a kastélyáról, mind a ketten, ő is,
meg a felesége is keresztet vetettek magukra, azt mondták, hogy semmit
sem tudnak róla, aztán pedig egyáltalán nem szóltak többet. De ekkor már
oly közel volt az indulás ideje, hogy senki mást meg nem kérdezhettem,
hanem az egész igen titokzatosnak és egyáltalán nem igen biztatónak
látszott.
Épp indulás előtt, az öreg asszony följött a szobámba és szinte
hiszterikus indulattal mondá:
– Hát igazán muszáj elmennie? Oh, ifju uram, hát muszáj elmennie?
Oly izgatott állapotban volt, hogy még azt a kevés németet is
elfelejtette, a mit tudott és folyton valamely idegen nyelvet vegyitett
a beszédébe, a melyet egyáltalán nem értettem. Csak ugy birtam valahogy
megérteni, hogy kérdéseket intéztem hozzá. Mikor megérttettem vele, hogy
mennem kell, még pedig haladéktalanul, és hogy fontos ügyben járok,
ismét kérdezte.
– De hát tudja-e, hogy micsoda nap van ma? – Azt feleltem, hogy május
negyedike. Erre a fejét rázta és igy szólt.
– Oh igen! Azt én is tudom! Hanem hát maga tudja-e, hogy ez miféle nap?
– Feleletemre, hogy nem értem őt, igy folytatta:
– Ez Szent György napjának az előestéje. Hát nem tudja, hogy ma éjjel,
ha elütötte az éjfélt, a világ minden gonosz lelke fölszabadul? Tudja-e,
hogy hová indul és hogy mire mén vele?
Annyira kétségbeesettnek látszott, hogy vigasztalni próbáltam, de hiába.
Végül térdre vetette magát és ugy könyörgött, hogy ne menjek; vagy
legalább várjak egy-két napot az indulással. Mindez igen nevetségesnek
látszott, hanem azért nem igen jól éreztem magamat. Hanem hát egy rám
bizott dolgot kellett elvégeznem és nem engedhettem hogy ebben bármi is
megakadályozzon. Azért hát felpróbáltam emelni az öreg asszonyt és tőlem
telhető komolysággal mondottam neki, hogy köszönöm részvétét, de hát a
kötelességem parancsolja, hogy menjek. Erre ő fölkelt, letörölte könyeit
és egy feszületet oldva le a nyakáról, nekem nyujtotta. Nem tudtam, hogy
mitévő legyek, mert mint az angol egyház tagját ugy tanitottak, hogy az
efféle ugyszólván bálványimádás számba megyen, de szinte kegyetlenségnek
látszott, hogy elutasitsam az öreg asszonynak, kivált ilyen izgatott
állapotban, oly jó szándékkal nyujtott ajándékát. Azt hiszem, észrevette
arcomon a kételkedést, mert az olvasót a nyakamba akasztva igy szólt:
– Az édes anyja kedveért – és ezzel kisietett a szobából.
Naplómnak ezt a részét addig irom, a mig a kocsira várok, a mely
természetesen késik és az olvasó a kereszttel rajta még mindig a nyakam
körül van. Nem tudom, hogy mi okozza, az öreg asszony rettegése, vagy
ennek a helynek a kisérteties hagyományai, vagy tán a kereszt maga, de
nem vagyok távolról sem oly nyugodt elmével, mint lenni szoktam. Ha ez a
könyv valaha nálam nélkül jutna Minna kezeihez, akkor ez legyen végső
bucsum. – No valahára itt a kocsi!
_Május 5. A várkastély._ A reggeli szürkület elmulott és a nap magasan
áll a távoli szemhatár fölött, a mely szakadozottnak látszik, hogy
fáktól vagy hegyektől-e, azt alig látom, mert a nagy távolságban a kicsi
dolgok a nagyokkal vegyülnek. Nem vagyok álmos és minthogy nem fognak
fölkölteni és alhatom, a meddig tetszik, hát természetesen irok, a mig
álom nem kerül a szememre. Nagyon sok különös följegyezni valóm van és
nehogy az, a ki olvassa, azt találja hinni, hogy nagyon is jól
ebédeltem, mielőtt Besztercéből utnak indultam volna, idejegyzem
pontosan, hogy mit ebédeltem. – Ugynevezett zsivány-pecsenyét ettem, a
mely szalonna, hagyma és marhahus-szeletekből áll, jól megvörösborsolva
és fanyársra huzva, aztán a tüz fölött megsütve. Hozzá valami csipős bor
félét ittam, a mi igen jól esett. De ebből is csak egy-két pohárral és
egyebet semmit sem.
Mikor a kocsira ültem, a kocsis még nem foglalta el a helyét és láttam,
hogy a vendéglősnével beszélget. Nyilván rólam folyt a szó, mert néha
néha rám néztek és néhányan, a kik a ház előtti pletyka padon ültek,
szintén hozzájuk csatlakozva hallgatták őket, aztán szintén rám néztek,
mintegy szánakozva. Nehány szót gyakran hallottam ismételni, furcsa
szókat, mert többféle nemzetiség volt együtt a csoportban; hát én szép
csöndesen elővettem többnyelvü szótáramat a táskámból és kikerestem
őket. Mondhatom, hogy nem igen vigasztalók voltak rám nézve, mert
_ördög_-öt, _sátánt, poklot_ jelentettek aztán, meg olyasmit, a mi nagy
emberirtót, vagyis vampirt jelent szerb vagy oláh nyelven. (_Megj_.
felvilágositást kell a gróftól kérnem ezeket a babonákat illetőleg.)
Mikor elindultunk, az egész tömeg, a mely ezalatt jócskán felszaporodott
a vendégfogadó kapuja körül, keresztet vetett és két ujjal rám mutatott.
Nagy nehezen sikerül egyik utitársammal megmagyaráztatnom, hogy ez mit
jelentsen. Eleinte nem akart beszélni, de a mint megtudta, hogy angol
vagyok, megmagyarázta, hogy ez babona, vagyis védelem a gonosz szemverés
ellen. Ez ugyan nem volt valami megnyugtató rám nézve, a ki ismeretlen
helyre, ismeretlen ember elé indultam; de mindenki elég szivesnek, elég
szomorunak és elég résztvevőnek látszott, hogy szinte megindultam belé.
Soha sem fogom elfelejteni az ódon fogadó udvarát és a festői alakok
tömegét, a mint ott álltak az udvar közepén mind keresztet vetve. A
kocsisnak, a kinek bő fehér gyolcs nadrágja (ők gatyának hivják) az
egész ülést elboritotta, félreállt, megdurrantotta az ostorát, négy,
egymás mellé fogott apró lova fölött és mi utnak indultunk.
A remek vidék, a melyen keresztül haladtunk, csakhamar elfelejtette
velem a kisérteties aggodalmakat, bár talán, ha a nyelvet, vagyis inkább
nyelveket értettem volna, a melyeken utitársaim beszélgettek, nem
egyhamar sikerült volna tőlük megszabadulnom. Az ut rosznak látszott,
hanem azért őrületes sebességgel repültünk rajta végig. Nem tudtam, hogy
mit jelentsen az a rémes sebesség, de a kocsis ugy látszik, minél
korábban akatt elérni a Borgo szoroshoz. Azt mondták nekem, hogy ez az
ut nyáron is igen jó szokott lenni, hanem hogy az idén még nem tudták
rendbehozni a tavaszi olvadások után. A bukós, dombos vidéken tul
kezdődtek a rengeteg erdőkkel boritott hegyhátak, a melyek föl egész a
Kárpátok magas csucsáig huzódtak. Jobb és balra emelkedtek fölöttünk, a
délutáni napfénynyel rajtuk, a mely minden szépségét kiemelte a remek
hegyláncnak. A csucsok árnyában rejlő sötét kék és biborszint, a zöld és
barnát, a hol a szikla a füvel vegyült, aztán végtelennek látszó
láncolatát a szakgatott csucsoknak, mig végre ezek is belevesztek a
távolba, a hol a havas csucsok emelkedtek a maguk nagyszerüségében.
Imitt-amott hatalmas szakadások látszottak a sziklás hegyekben, a
melyeken keresztül, a mint a nap lefelé hanyatlott, néha-néha rohanó
vizek esését láttuk. Egyik utitársam megérintette a karomat, a mint egy
hegy lábát megkerülve, egy magas, hófedett csucs tünt a szemünk elé és
igy szólt „nézze uram, Isten széke!“ és ájtatosan keresztet vetett
magára. A mint végtelennek látszó utunkon fölfelé kapaszkodtunk és a nap
lejebb-lejebb hanyatlott mögöttük, az esthajnal homálya kezdett
bennünket körülfogni, a mig a hegyek havas csucsa még mindig rózsás
fényben ragyogott fölöttünk. Egy-egy parasztot hagytunk el utunkon,
székelyt és oláht, mind festői ruhában. Az ut mentén sok helyt keresztet
láttunk és minden utitársam keresztet vetett magára, a mint arra
hajtattunk. Egyik-másik szentkép előtt egy-egy paraszt vagy
parasztasszony térdelt, de csak meg sem fordult a kocsi közeledtére,
annyira el volt merülve buzgó ájtatosságában, hogy sem látni sem hallani
nem kivánt a külső világból semmit sem. A mint jobban beesteledett,
nagyon hideg kezdett lenni és az esthomály egyetlen sötét árnyéka
boritotta a fákat, völgyeket, hegyeket, csak a mint fölebb kapaszkodtunk
a szorosban, egy-egy sötét fenyő vált ki élesen a havas háttérből. A
kapaszkodó néha oly meredek volt, hogy a lovak, a kocsis biztatása
ellenére is csak igen lassan haladtak. Ilyenkor én szerettem volna
kiszállni és gyalog menni a kocsi mellett, mint otthon szoktuk, de a
kocsis hallani sem akart erről.
– Nem, nem, nem lehet itt gyalogolni, – állitotta – nagyon vadak erre
felé a kutyák, – és hozzátette, még pedig olyanformán, mintha valami jó
tréfa lenne, most körülnézett, hogy a többiek helybenhagyó mosolyát
arassa – pedig aligha nem nagy módja lesz ma még az effélékben. Csak
egyetlen egyszer állitotta meg lovait, a mig a lámpákat meggyujtotta.
Mikor egészen besötétedett, mintha bizonyos izgalom vett volna erőt az
utasokon, folyton szólongatták a kocsist, egyik a másik után és mintha
fokozott sietségre nógatták volna. Könyörtelenül ostorozta lovait és vad
kiáltozással nógatta őket erejük megfeszitésére és sietésre. Végre a
sötétségben, épp előttünk, mintha a világosságnak egy szürke foltja
támadna, mintha a hegyek ott ketté volnának hasadva. Az utasok
izgatottsága fokozódott, a kalandos ósdi kocsi ugy himbálódzott óriás
bőrrugóin, mint egy csónak a viharos tengeren. Bele kellett
kapaszkodnom, hogy ki ne essem. Az ut egyenesebb lett és mi csak ugy
repültünk rajta. A hegyek meg mintha rohantak volna velünk és sötéten
fenyegetőn szorosan mellettünk emelkedtek fölénk. Beértünk a Borgo
szorosba. Az utasok közül néhányan egymásután valami ajándékot
erőltettek rám, annyi komolysággal, hogy lehetetlen volt el nem
fogadnom; ezek között ugyan nehány nagyon fura tárgy volt, de mindez
őszinte jóindulattal, egy-egy jó szó és áldás kiséretében adták és azzal
csodálatos mozdulattal, a melyet már a besztercei vendéglő kapujában
észrevétlen – keresztvetéssel és a szenvedés ellen védő jellel. A mint
rohanva haladtunk, a kocsis előrehajolt és az utasok is két oldalt
kihajolva a sötétséget fürkészték tekintetükkel. Nyilvánvalónak
látszott, hogy valami nagyon izgató dolog, nagy esemény bekövetkezését
lesik, várják, de noha mindegyik utast külön megkérdeztem, egyik sem
adta a legcsekélyebb fölvilágositást sem. Ez az izgatottság igy tartott
egy darabig, mig végre a tulsó vége tárult ki előttünk. Nehéz sötét
viharfelhők gomolyogtak a fejünk fölött és a dörgést megelőző fuladt
levegő nyomását éreztük.
Mintha a hegylánc kétféle atmoszferát választott volna el egymástól és
mi derültből beértünk volna a viharosba. Már most magam is kinéztem a
kocsiból az alkalmatosságot keresve, a melyen a grófhoz kellett volna
mennem. Minden pillanatban vártam, hogy meglátom a kocsi két ragyogó
lámpáját a sötétségben; de hiába, nem láttam semmit sem. Az egyetlen
világosság saját lámpáinknak rezgő fénye volt, a melyben agyonhajszolt
lovaink párája fehér köd gyanánt szállt föl. Láttuk a homokos fehér utat
magunk előtt, de kocsinak semmi nyomát sem rajta. Az utasok
megkönnyebbült sóhajjal dültek hátra, a mely, mintha az én csalodásomat
gunyolta volna.
Már épp azon kezdtem tünődni, hogy mittévő legyek, a mikor a kocsis,
óráját nézve, mondott valamit a többieknek, de oly halkan és csöndesen,
hogy én nem igen birtam megérteni. Mintha azt mondta volna, hogy egy óra
hiányzik még, a kitüzött időből. Hozzám fordulva, még az enyémnél is
rosszabb németséggel igy szólott hozzám:
– Itt nincsen kocsi. Az urat, ugy látszik, hogy még sem várják. Tán
velünk jönne Bukovinába, aztán vissza jöhetne holnap, vagy holnapután:
igen, még jobb lesz, ha holnapután.
A mig beszélt, a lovai egyszerre csak nyeriteni, horkantani és ágaskodni
kezdtek, ugy, hogy alig birta őket féken tartani. Aztán az utasok
kiabálása, sikoltozása és kereszthányása közben egy négylovas hintó ért
utól bennünket és szorosan mellettünk megállt. A lámpája fényénél
láttam, a mint az idegen lovakra esett, hogy azok koromfekete remek
állatok. Egy szálas, barna szakállas férfi hajtotta őket, nagy fekete
kalappal a fején, a mely arcát elrejtette előlünk. Csak egy ragyogó
szempár villanását láttam, a mely szinte vörös fényünek látszott a lámpa
világánál, a mint felénk fordult. Igy szólott a kocsisunknak.
– Kend nagyon korán ért ide ma földi.
A kocsis dadogva felelte:
– Az angol uraságnak igen sietős volt az utja – mire az idegen igy
szólott:
– Persze fél, ezért biztatta őt, hogy folytassa az utját Bukovina felé.
Engem ugyan meg nem csal kend, én nagyon sokat tudok és a lovaim
sebesjárásuak. – A mint beszélt, mosolygott és a lámpa fénye rideg
metszésü, duzzadt, piros ajkát és hegyes, éles, vakitóan fehér fogait
világitotta meg. Egyik utitársam Burger Leonórájának egy sorát susogta
egy másik fülébe:
– Mert hisz a halottak gyorsan járnak.
Az idegen alighanem meghallotta az idézetet, mert kegyetlen mosolylyal
fordult az utas felé, a ki keresztet vetett magára és két ujját
kinyujtotta.
– Adják ide az angol ur bagázsiját, – szólott az idegen; – és minden
holmimat széditő sebességgel adogatták ki és át a hintóra.
Aztán magam is lemásztam a kocsiról, és a mint a mellette álló hintóba
szálltam, az idegen segiteni iparkodván, fél kézzel ugy megfogta a
karomat, mintha vasmarka lett volna: bámulatos erejének kellett lenni.
Szónélkül megrázta a gyeplőt, a lovak visszafordultak, és elnyelt
bennünket ujra a hegyszoros sötétsége. Visszatekintve, még láttam a
kocsiba fogott négy ló fehér páráját a levegőben és a lámpák fényénél
utitársaimat, a mint keresztet vetettek magukra. Aztán a kocsis
kieresztette ostorát és kiáltott a lovaira, és eltüntek a Bukovinába
vezető uton.
A mint elenyésztek a sötétségben, sajátságos borzongás futott rajtam
végig és az elhagyatottság érzése vett rajtam erőt; de egy köpeny
hullott a vállamra és meleg pokróc a térdeimre és kocsisom korrekt
németséggel szólalt meg:
– Az éj hideg uram és gazdám, a gróf meghagyta, hogy jól gondját
viseljem uraságodnak. Egy üveg sligovicát is talál az ülés alatt, ha
szükségét érezné. – Nem fogadtam el a kináját, de azért jól esett
tudnom, hogy egy kis sziverősitő van a kezem ügyében.
Egy kissé különösen éreztem magamat, nem akarom mondani, hogy
meglehetősen féltem. Ha lett volna választásom, nem igen hiszem, hogy
folytattam volna ezt a titokzatos éjjeli utazást. A hintó sebesen haladt
egyenes uton előre, aztán hirtelen fordult egyet és egy másik egyenes
után haladt. Nekem ugy tetszett ugyan, mintha ugyanazt az utat tennők
meg ismét és ismételve és hogy meggyőződjem róla, a kiválóbb pontjait
kezdtem figyelni és ugy láttam, hogy csakugyan ugy van. Szerettem volna
megkérdezni a kocsistól, hogy mit jelentsen ez, de igazán nem mertem,
mert azt gondoltam, hogy helyzetemben hiába volna minden ellenkezés, ha
ő neki célja a megérkezés halogatása. Végre már szerettem volna tudni,
hogy hány óra lehet, gyufát gyujtottam hát, a lángjánál az órámat nézve
láttam, hogy nehány perc hijja van csak az éjfélnek. Ez szinte
megdöbbentett, azt kell hinnem, hogy az éjféli órát illető általános
babonás hiedelmét fokozták, bennem a mai nap eseményei. A félelemnek
bizonyos émelyitő kelletlen érzésével néztem a bekövetkezendőket.
Ekkor egy kutya kezdett valahol egy utmenti majorban vonitani – hosszas,
fájdalmas, gyötrő vonitással, mintha félne valamitől, folytatta a
vonitást egy másik, aztán még egy és ismét egy, mig végre a hegyszorosan
mély sóhajtásképpen átsuhanó szél szárnyain, rémes vonitás szállt
felénk, a táj minden irányából, a meddig csak ért a képzelet az éj
homályán keresztül. Az első vonitásra a lovak elkezdtek rugni és
ágaskodni, de a hajtójuk csititgatón szólott hozzájuk, hát
lecsendesedtek, de remegtek és folyt róluk a viz, mint valami hirtelen
ijedség után. Aztán a messze távolban, a hegyekben két oldalt felettünk
egy másik, hangosabb, élesebb orditás kezdődött – farkasoké – a mely
egyforma hatással volt a lovakra és rám is – mert én kiszerettem volna
ugrani a kocsiból és futásnak eredni, mig a lovak ismét ágaskodtak és
kapálóztak félőrülten a félelemtől, hogy a kocsis óriási erejével is
alig birta őket megfékezni és visszatartani az eszeveszett vágtatástól.
Alig néhány perc alatt azonban a fülem hozzászokott az üvöltéshez és a
lovak is annyira lecsendesültek, hogy a kocsis képes volt leszállni és
elejbük állni. Simogatta és cirógatta őket, a fülükbe sugott valamit,
mint a hogy hallottam, hogy a lóidomitók szokták tenni és pedig
csudálatos eredménynyel, mert hizelkedésére a lovak egészen
megszelidültek, noha még mindig reszkettek. A kocsis ismét elfoglalta a
helyét és megrázva a gyeplőt, sebes trappban indult. Ezuttal a
hegyszoros tulsó oldalára érve, hirtelen egy keskeny utra kanyarodott le
jobbra.
Nemsokára fák közé jutottunk, a melyek ugy beárnyékoltak bennünket,
mintha alagutba jutottunk volna és ismét óriás rideg sziklák zárták el
utunk két szélét és noha védett helyen voltunk, hallottuk a szél zugását
fölöttünk a sziklaszorosokban és a galyak tördelését az erdőben.
Hidegebb, mind hidegebb lett és finom hó kezdett szitálni, ugy, hogy
nemsokára mi magunk és minden körülöttünk fehér lepellel volt boritva.
Az éles szél még folyton hozta felénk a kutyák vonitását, noha már csak
igen gyöngén, a mint tovahaladtunk. A farkasok üvöltése ellenben mind
közelebb-közelebbről hangzott, mintha minden oldalról körülfognának
bennünket. Rettenetes félelem gyötört és a lovak osztoztak félelmemben,
de a kocsis föl sem vette a dolgot. Csak jobbra-balra nézett, noha én
semmit sem birtam a sötétségben látni.
Egyszer csak hirtelen, tőlünk balra gyönge kékes lángot láttam lobogni.
A kocsis is abban a pillanatban látta; rögtön megállitotta a lovakat,
leugrott a földre és eltünt a sötétségben. Én nem tudtam, hogy mit
csináljak, annál kevésbbé, mert a farkasok üvöltése mind közelebbről
hangzott; de mig még tünődtem, a kocsis előkerült, elfoglalta helyét és
folytattuk utunkat. Azt hiszem, hogy végre is el kellett szunnyadnom és
ismételten ugyanazt a dolgot álmodnom, mert mintha folytonosan
ismétlődött volna ugyanez a dolog, mint egy rémes álom.
Egy izben a láng oly közel látszott az uthoz, hogy a bennünket körülfogó
sötétségben is jól láthattam kocsisom mozdulatait. Sebesen igyekezett a
kékes láng felé, a mely nagyon gyönge lehetett, mert egyáltalán nem
világitotta meg a körülötte levő helyet, aztán néhány követ keresve,
bizonyos formában rakta le őket. Egy ilyen sajátságos optikai eredményt
észleltem: a mikor köztem és a láng között állt, nem födte el az
utóbbit, épp ugy láttam kisérteties lobogását, mint azelőtt. Ez
megriasztott, de minthogy csak egy pillanatig tartott az egész, azt
hittem, hogy csak a szemem csalt meg, a sötétségbe való meresztés
következtében. Ezután egy ideig nem láttunk kék lángot és sietve
haladtunk a sötétségben előre, a farkasok üvöltésével körülöttünk,
mintha mind szükebb körben követnének bennünket.
Végre egy izben a kocsis messzebbre távolodott el, mint ezelőtt bármikor
és a mig oda volt, a lovak erősebben kezdtek remegni, horkolni és
nyeriteni félelmükben, mint azelőtt bármikor. El nem képzelhettem az
okát, mert a farkasok üvöltése is hirtelen abban maradt; de épp ekkor a
hold kibukkant a sötét felhők közül, a sziklás hegyormok fölött; és
világánál láttam körülöttünk az ordasokat zárt, tömött körben, villanó
fehér fogakkal, kiöltött vörös nyelvvel, hosszu, izmos tagjaikkal és
lompos szőrükkel. Százszorta borzalmasabbak voltak a rémes csöndben,
meredten állva, mint a mikor még üvöltöttek. Engemet a félelem szinte
megdermesztett. Csak a mikor az ember ilyen borzalommal kerül szemtől
szembe, akkor érté meg, hogy mi tulajdonképpen a félelem.
A farkascsorda hirtelen ujra üvölteni kezdett, mintha a holdvilág
különös hatással lett volna rájuk. A lovak ágaskodtak és rugtak és
remegve, gyámoltalanul tekintettek körös-körül olyan szemmel, hogy
fájdalmas volt látni; de a rettenetes ellenség áttörhetetlen gyürü
gyanánt fogta körül őket, a melyből nem volt menekülés. Én orditoztam a
kocsisnak, hogy jöjjön, mert a menekülésnek csak ezt az egy módját
láttam, hogy a gyürün keresztül törve, a közeledését megkönnyitsem:
Orditoztam tehát és döngettem a hintó oldalát, hogy a farkasokat
legalább egy oldalról elriaszszam, hogy a kocsis megközelithessen
bennünket. Hogy hogyan termett ott, nem tudom, de egyszer csak a hangját
hallottam, hatalmasan, parancsolón és a hang felé tekintve, ott láttam
őt az ut közepén állva. A mint hosszu karjaival a levegőben hadonászott,
mintha valamely megfoghatatlan akadályt akarna elháritani, az ordasok
meghátráltak előle. Ebben a pillanatban egy sötét felhő takarta el a
holdat és mi ismét sötétben voltunk.
Mire ismét láttam valamit, a kocsis az ülésbe kapaszkodott és a
farkascsorda eltünt. Mindez oly borzalmasnak és kisértetiesnek tetszett
nekem, hogy irtózatos félelembe estem és sem szólni, sem mozdulni nem
mertem többé. Az idő végtelennek látszott, a mint igy ismét teljes
sötétségben folytattuk utunkat, mert a sötét felhők teljesen elnyelték a
holdat. Az ut hol emelkedett, hol ismét völgynek szállt, de általában
véve mégis folyton magasabbra jutottunk. Egyszer csak azon vettem észre