Drakula: angol regény - 05

  rettenes látományt szemem elől. Utoljára is oly gonosz vigyorgásba
  merülten láttam annak a rémnek vérrel boritott puffadt arcát, a mely a
  legmélységesebb poklokhoz méltó lett volna.
  Gondolkoztam, tünődtem, hogy mihez kezdjek most, de az agyvelőm mintha
  égett volna és én kétségbeesetten vártam – csak vártam. A mint igy
  várok, egyszer csak a távolból cigány nótát hallok, mind jobban közeledő
  vidám hangokkal és ének közben nehéz kerékcsikorgás és ostorpattogás
  hallatszott, jöttek a cigányok és oláhok, a kiket a gróf emlitett. Egy
  végső pillantással körül és a ládára, a mely az undok tetemet rejtette,
  futottam a helyről, föl a gróf szobájába, elszántan, hogy a mint nyilik
  az ajtó, kirohanok rajta. Feszült figyelemmel hallgatózva, hallottam a
  lépcső alján a kulcs csikorgását, a nehéz zárban és a sulyos ajtó
  hátracsapódását. Valakinek, ugy látszik, volt kulcsa a bejárathoz. Aztán
  sok láb lassan-lassan elhaló dobogása hallatszott valamely folyosón
  végig. Megfordultam, hogy még egyszer a kriptába siessek, hogy azon
  keresztül talán megtalálhatom a kijáratot, a melyen a ládákat elviszik.
  De abban a pillanatban mintha hirtelen szélroham támadt volna, a mely a
  csigalépcső ajtaját dörögve csapta be. Oda rohantam, hogy kitaszitsam,
  hiába! teljesen bezáródott! Ismét rab voltam és végzetem hálója mind
  szorosabbra huzódott körülöttem.
  A mig itt irok, lent, valahol a folyóson ismét hallom a lábak dobogását
  és olyan zuhogást, mintha nehéz terhet raknának földre, nyilván a nagy
  ládákat, frissen ásott terhükkel. Kalapácsolást hallok, bizonyosan most
  szögezik le azt az egy, utolsó ládát. Még egyszer hallom a sulyos
  lábdobogást a csarnokon végig.
  Az ajtó becsapódik, a lánc csörömpöl, a kulcs csikorogva fordul meg a
  zárban, aztán hallom, a mint a kulcsot a zárból kihuzzák. Aztán még egy
  ajtót hallok nyitni és csukni, hallom a zár és retesz csattanását.
  Hallom az udvaron és a sziklás uton végig a nehezen gördülő kerekek
  csikorgását, az ostorok pattogását és a cigányoknak a távolban elhaló
  dalát.
  Egyedül vagyok a várban azokkal a rettenetes asszonyokkal. Utálat! De
  hisz Minna is asszony, de semmi közös nincs köztük. Ez a három a pokol
  mélyéből kikelt démon!
  Nem fogok velük egyedül maradni; megpróbálok tovább mászni a falon, mint
  a mennyire eddig eljutottam. Viszek magammal az aranyból, hátha rá
  szorulok később. Hátha ki tudok valahogy menekülni ebből a borzalmas
  helyből.
  Aztán el, el hazafelé! El a legközelebbi és leggyorsabb vonatra, el
  erről az átkozott helyről, ebből az átkozott országból, a hol az ördög
  és ivadékai földi alakban járnak!
  Isten kegyelmére bizom magamat, a szakadék meredek és mély, de inkább
  annak fenekén aludjam örök álmomat, hogy sem e szörnyetegek kényének
  prédája legyek. Isten veletek mind! Minna!
  
  
  V.
  
  _Murray Minna kisasszony levele Westenra Lucy kisasszonynak._
  _Május 9._
  Kedves Lücym!
  Bocsásd meg, hogy oly régóta nem irtam, de el voltam halmozva dologgal.
  Egy segédtanitónő élete néha nagyon nehéz. Alig várom, hogy veled
  lehessek a tengerparton, a hol szabadon beszélgethetünk és együtt
  épithetjük légvárainkat. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, mert
  lépést akarok tartani Jonathán tanulmányaival, meg a gyorsirásban is
  szorgalmasan gyakoroltam magamat. Ha egyszer férj és feleség leszünk,
  támogatni szeretném őt munkájában és ha egyszer jól tudok stenografálni,
  minden utasitását följegyezhetem magamnak, aztán kidolgozhatom az
  irógépen, a melyet szintén nagyon szorgalmasan gyakorlok. Néha
  gyorsirással váltunk levelet egymással és ő minden utinaplóját igy
  jegyzi. Ha egyszer nálad leszek, én is ilyenformán fogok mindenről
  naplót vezetni. Nem olyan fiatal, lányos két lapot egy hétről, a
  vasárnapot is beleszoritvaféle naplót, hanem egy olyan napilapfélét, a
  melybe irok, ahányszor csak kedvem tartja. Nem gondolnám, hogy ez
  másokat nagyon érdekelne; de hát nem is másoknak van szánva. Majd
  egyszer tán Jonathánnak megmutatom, ha valami érdemes lesz benne, de
  tulajdonképpen csak gyakorlófüzetem lesz az egész. Majd ugy fogok tenni,
  a hogy egy ujságiró hölgytől láttam: interviewolok, aztán iparkodom
  hiven leirni a hallottakat. Azt hallottam, hogy egy kis gyakorlattal az
  ember mindenre képes visszaemlékezni, a mi történt, vagy a mit napközben
  mondani hallott. No, majd meglássuk. Majd elmondom a legapróbb terveimet
  is, ha találkozunk. Mostanában kaptam egy-két sietős sort Jonathántól
  Transzszilvániából. Jól érzi magát és majd egy hét mulva hazafelé indul.
  Alig várom, hogy elbeszélhesse élményeit. Érdekes lehet idegen
  országokat látni. Vajjon mi – már mint Jonathán meg én – valaha fogunk-e
  együtt világot látni. De csöngetik a tiz órát. Isten veled.
  Szerető Minnád.
  Minden ujságot elmondj, ha irsz. Már régóta nem mondtál semmit sem.
  Hallottam ám valamit – különösebben egy szálas, szép göndörhaju ifjuról
  rebesgetni???
  
  _Levél. Westenra Lucy-Murray Minnának._
  17. Chatam utca. Kedden.
  Drága édes Minnám.
  – Mondhatom, szép tőled, hogy engem vádolsz hanyag levélirással. Én már
  _kétszer_ is irtam neked elválásunk óta és a te multkori leveled volt
  csak a _második_. Aztán meg nincs is semmi mondani valóm. Igazán semmit
  sem tudok, a mi tégedet érdekelne. A város most igen kellemes és mi igen
  sokat járunk képcsarnokokba, sétálni és kocsikázni a parkban. A mi a
  szálas, szép, göndörhaju ifjut illeti, hát bizonyosan Helmwood Artur
  urat értették alatta, pedig hát szó sincs róla, csak ugy beszélnek az
  emberek. Igaz, hogy sokat jár hozzánk, de hát a mama meg ő olyan jól
  értik egymást, olyan jól el tudnak egymással beszélgetni. Nem rég
  ismerkedtünk meg egy fiatal emberrel, az éppen neked való volna Minna,
  ha már Jonathánnak a mátkája nem volnál. Kitünő párti, szép ember, jó
  módu és jó családból való. Orvos doktor és nagyon de nagyon okos ember.
  Képzeld! még csak huszonkilenc éves és már is egy óriási
  elmegyógyintézetnek a főorvosa. Helmwood ur mutatta be nekünk, azóta
  aztán meglátogatott bennünket, és most már gyakran jár hozzánk. Azt
  hiszem, hogy egyike a legelszántabb embereknek, a kit valaha láttam, de
  azért a legnyugodtabb. Tökéletesen megingathatatlannak látszik. El tudom
  képzelni, hogy mily rendkivüli hatalommal birhat betegei fölött. Különös
  szokása, hogy olyan egyenesen néz az ember arcába, mintha a gondalatait
  szeretné kitalálni. Velem is nagyon sokat próbálgatja, de hizelgek
  magamnak azzal, hogy ezzel kemény diót próbálgat feltörni. Ezt a
  tükrömből tudom. Próbáltad-e valaha a saját arcodból kiolvasni a
  gondolataidat? Én próbáltam és mondhatom neked, hogy különös egy dolog
  és nagyobb föladat, mint hinnéd, ha soha sem próbáltad.
  A doktor azt mondja, hogy neki egy érdekes lélektani tanulmány vagyok, a
  mit szerényen el is hiszek magamról. Mit irjak még. Tudod, hogy nem
  érdeklődöm annyira a ruhák iránt, hogy uj divatok leirásával
  foglalkozzam.
  A ruha kész unalom. Ez ugyancsak olyan szójárás, de sebaj; Artur is
  ugyanazt mondja mindennap. No tessék, hát nem kiszalasztottam. Minna mi
  minden titkunkat elmondtuk egymásnak gyermekkorunk óta; együtt háltunk
  és együtt ettünk és nevettünk és sirtunk is együtt; és most, noha már
  eleget mondtam, szeretnék többet is mondani. Oh Minna, hát nem találod-e
  ki ugyis? Szeretem őt. Pirulok, a mint leirom, mert noha _gondolom_,
  hogy ő is szeret, azért még szóval nem mondta azt nekem. De oh Minna! én
  szeretem, szeretem, szeretem! Na, ez jól esett. Szeretném, ha veled
  lehetnék édes, a tüz előtt, vetkezés közben, a mikor beszélgetni
  szoktunk; és én megkisérleném elmondani, hogy mit érezek.
  Nem is tudom, hogy merem mindezt még neked is megirni. Nem is merek
  megállapodni, mert szét találom szakitani a levelem, de nem is akarok
  megállapodni, mert oh, ugy kivánnék neked elmondani mindent. Jaj,
  azonnal is mondd meg, hogy mit gondolsz mind erről. Minna már mégis meg
  kell állapodnom. Jó éjt és imádkozzál értem és Minna imádkozzál a
  boldogságomért.
  Lucy.
  P. S. Nem kell mondanom ugy-e, hogy mindez mélységes titok. Jó éjt még
  egyszer.
  L.
  
  _Levél. Westenra Lucy Murray Minnának._
  _Május 24._
  Legdrágább Minnám!
  Köszönet és köszönet és még egyszer köszönet édes leveledért! Oly jól
  esett, hogy neked elmondhattam és hogy velem érzesz.
  Drágám, csőstől szakad az áldás. Mily régi jó közmondás. Itt vagyok én,
  a ki jövő szeptemberben leszek husz esztendős és még mindez ideig kérőre
  nem akadtam, legalább igazira nem, hát ma egyszerre került három.
  Képzeld! _Három_ kérő egy napra! Nem borzasztó-e ez? Sajnálok, de igazán
  és tiszta szivemből sajnálok a három szegény fiu közül kettőt.
  Oh Minna, én oly boldog vagyok, hogy azt sem tudom, mittévő legyek
  magammal. És három kérő! De az ég szerelmére, meg ne mondd valahogy a
  lányoknak, mert mindenféle hóbortos képzelődéssel szednék tele a
  fejecskéjüket és ha a nevelőből hazaérkezve, mindjárt első nap legalább
  hat kérőjük nem akadna, hát mellőzve és sértve éreznék magukat. Hisz
  némely leány oly hiu.
  Te meg én Minna, a kik már mátkásak vagyunk és már innen-onnan öreg
  asszonyok leszünk, mi megvethetjük a hiuságot. Nos hát hadd mondjam el
  csak mind a hármat, de titokban kell tartanod édes mindenki előtt,
  kivéve természetesen Jonathánt. Neki meg fogod mondani, mert a te
  helyedben én is megmondanám Arturnak. Az asszony mindent meg kell hogy
  mondjon az urának – nem gondolod édes te is? – és én méltányos akarok
  lenni. A férfiak szeretik is, ha az asszony – legalább a tulajdon
  feleségük – őszinte; és én tartok tőle, hogy bizony az asszonyok nem
  mindig olyan őszinték, mint a milyeneknek lenniök kellene.
  Nos drágám, hát az első szám épp a villásreggeli előtt jött. Már
  beszéltem neked róla, Seward John dr. az őrültek házának orvosa, a kinek
  olyan határozott álla és olyan szép homloka van. Külsőleg nagyon nyugodt
  volt, de azért jól láttam, hogy ideges, bizonyosan jól feltette magában,
  hogy vigyázni fog minden aprólékos külsőségre, hogy izgatottnak ne
  lássék, hanem azért mégis majd rá ült a cilinderére, a mit a férfiak nem
  szoktak éppen megtenni, ha nyugodtak. Aztán mikor legjobban mutatni
  szerette volna, hogy igen-igen nyugodt, hát ugy forgatott egy lánzetát a
  kezében, hogy majdnem sikoltoztam tőle. Hanem azért nagyon egyenesen és
  őszintén beszélt velem. Megmondta, hogy mennyire szeret, noha csak oly
  rövid ideje ismer és hogy milyen lenne az élete, ha én mellette volnék,
  hogy támogassam és derültté tegyem. Már éppen azt kezdte mondani, hogy
  mily boldogtalan lenne, ha én nem törődnék vele, a mikor észre vette,
  hogy potyognak a könyeim. Akkor aztán elkezdte magát szidni és
  bocsánatot kérni és igérte, hogy nem kinoz tovább. Aztán végre
  elhallgatott és kis idő mulva kérdezte, hogy valamikor később nem
  tudnám-e őt szeretni; és mikor erre fejemet ráztam, hát remegett a keze
  és kissé akadozva kérdezte, hogy tán már más valakit szeretek-e? De
  nagyon kedvesen tette, mondván, hogy nem akarja a bizalmamat
  erőszakolni, csak tudni szeretné, mert ha a lánynak a szive szabad, a
  férfi még remélhet. És ekkor Minna, éreztem, hogy kötelességem neki
  megmondani, hogy már van más valaki. De csak ennyit mondtam neki és
  akkor ő fölállt és nagyon erősnek és nagyon komolynak látszott, a mint
  mind a két kezemet az övéibe fogta és azt mondta, hogy reméli, hogy
  boldog leszek és hogyha valaha jóbarátra szorúlnék, hát reméli, hogy őt
  a legjobb barátaim közé sorolom. Ó, Minna édes, nem tehetek róla, hogy
  sirnom kell és meg kell bocsátanod, hogy ez a levél olyan pecsétes. A
  megkérés és több efféle nagyon kedves dolog lehet, hanem azért nem jól
  esik látnod, mikor egy szegény fiu, a kiről tudod, hogy igazán szeret,
  olyan leverten és busan távozik, mintha a szive szakadt volna meg. És
  tudod, hogy bármit mondott is abban a pillanatban, azért mégis csak
  kiestél az életéből örökre. Drágám, be kell fejeznem a levelemet, mert
  nagyon nyomorultnak érzem magamat, noha nagyon boldog vagyok.
  _Ugyan az este._ Artur épp most ment el, és én jobb kedvünek érzem
  magamat, mint mikor a levelet abba hagytam, hát folytatom a nap
  eseményeinek leirását. Hát tudod drágám a 2-dik szám az mindjárt villás
  reggeli után jött. Az is egy olyan édes fiu, amerikai Texasból és oly
  fiatalnak és frisnek látszik, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy annyi
  helyen megfordult és oly csudálatos kalandjai voltak. Én nagyon
  szimpatiálok szegény Desdemonával, a kinek a füle hallatára oly
  veszedelmes kalandokat regélt, habár csak egy szerecsen is. Én azt
  hiszem, mi asszonyok oly gyávák vagyunk, hogy csak azért megyünk
  férjhez, mert azt hiszszük, hogy a férfi mindentől megvéd bennünket. Én
  most már tudom, hogy mihez kezdenék, ha férfi volnék és azt akarnám,
  hogy egy leány belém szeressen. Nem a, dehogy tudám, mert hisz itt volt
  Morris ur, a ki folyton a kalandjait regélte és Artur, a ki sose beszélt
  és mégis, – de drágám, látom, hogy összezavarodom. Morris P. Quincey ur
  egyedül talált idehaza. Ugy látszik, hogy a férfi mindig egyedül találja
  a leányt. Nem a, rosszul mondom, mert hisz Artur kétszer is nagyon
  igyekezett, hogy egyedül beszélhessen velem és én is nagyon rajta
  voltam; most már nem szégyenlem bevallani. Előre kell bocsátanom, hogy
  Morris ur nem használja mindig a maga sajátságos szójárását, vagyis
  sohasem használja idegenek előtt, mert jónevelésü és kitünő modora van,
  de rájött, hogy engem rendkivül mulattat az ő amerikai szójárása és ha
  egyedül voltunk és senkit mást nem botránkoztatott vele,
  furcsábbnál-furcsább dolgokat mondott. Én azt hiszem, drágám, hogy ő
  minden szót maga talál ki, mert mindig tökéletesen illik arra, a mit
  mondani akar. Én nem tudom, hogy fogok-e valaha tudni ilyen furcsa
  szójárással beszélni, mert még nem tudom, hogy Arturnak tetszik-e, mert
  őt magát soha sem hallottam igy beszélni. Nos hát Morris ur mellém ült
  és oly vignak és pajkosnak látszott, mint bármikor, hanem azért én jól
  láttam, hogy nagyon nervozus. Kezemet az övébe fogta és a legédesebb
  hangon szólalt meg:
  – Luca kisasszony tudom, hogy nem vagyok méltó, hogy a maga pici
  csipőcskéjének a szalagját bebógozzam, de mondok, ha addig vár, még
  olyan embert talál, a ki méltó, hát alighanem ama bizonyos hét szüz közé
  sorolják nyolcadiknak, a mikor itt hagyja ezt az árnyékvilágot, a kiknek
  a mécsesük nem volt rendén. Mondok, nem állna mellém rudasnak, hogy
  kettőshámba fogva indulnánk együtt a hosszu utnak?
  Olyan jó kedvünek és tréfásnak tetszett, hogy nem esett olyan nehezemre
  visszautasitani, mint azt a szegény doktort, hát azt feleltem neki, hogy
  nem is tudom mi az a rudas, meg hogy még egyáltalán semmi kedvem nincsen
  a hámbatöréshez. Ekkor ő azt mondta, hogy reméli, nem veszem rossz
  néven, hogy egy ilyen rá nézve komoly pillanatban is tréfásan beszélt és
  hogy megbocsátok neki érte. Igazán nagyon komolynak látszott, a mikor
  ezt mondta és én is egy kicsit elkomolyodtam, noha – pedig tudom, hogy
  te ezért engem egy rettenetes kacérnak fogsz tartani – noha nem tehettem
  róla, hogy roppant jól ne essék, hogy ez már a második kérő egy napon.
  Aztán drágám, még mielőtt csak egy szót is szólhattam volna, valóságos
  zuhatagát a szerelmi vallomásnak, zuditotta a nyakamba, lábaim elé rakva
  szivét, lelkét. És olyan komolynak látszott ezalatt, hogy soha sem fogom
  többé azt hinni, hogy a ki rendesen pajkos és jókedvü, hát nem tud
  komolyan venni semmit sem. Azt hiszem, hogy végre észrevett valamit az
  arcomban, a mi megakasztotta beszédében, mert hirtelen elhallgatott és
  olyan férfias hévvel, a melyért okvetetlen megszerettem volna, ha még
  szabad vagyok, folytatta:
  – Luca, tudom, hogy maga becsületes, nyilt szivü leány. Nem volnék itt
  és nem beszélnék igy magával, ha nem hinném magát a lelke legmélyéig
  nyilt és egyenesnek. Mondja nekem őszintén, mint egyik jó pajtás a
  másiknak, hogy van-e más valaki, a kivel törődik? Mert ha igen, hát én a
  haja szálát sem görbitem többé okvetetlenkedésemmel, csak arra kérem,
  engedje meg, hogy igaz, hü jó barátja lehessek.
  Kedves Minnám, mondd, hogy miért oly nemesek a férfiak, mikor mi nők oly
  kevéssé vagyunk érdemesek rájuk? Ime például én, a ki csaknem gunyt
  üztem ebből az igaz szivü, valódi uri emberből. Könyekre fakadtam –
  attól tartok, édes, hogy ezt a levelemet egynél több oknál fogva is,
  igen vizenyősnek fogod találni – és igazán nagyon rossznak éreztem
  magamat. Miért is nem engedik meg, hogy egy lány három emberhez mehessen
  feleségül, vagy annyihoz, a hány éppen feleségül kivánja, akkor aztán
  semmi baj sem volna? De hát ez persze hogy illetlenség és ilyet mondanom
  sem szabadna. Hanem azért örömmel vallom be, hogy noha sirtam, képes
  voltam Morris urnak becsületes szemébe nézni és őszintén megmondani
  neki:
  – Igenis van valaki, a kit szeretek, noha ő még eddig nem mondta nekem,
  hogy szeret. Helyesen tettem, hogy ily őszintén beszéltem vele, mert az
  arca szinte földerült és mind a két kezét kinyujtva, megfogta az
  enyémet, azt hiszem, hogy én magam tettem a kezemet az övébe és nyilt
  modorában mondta:
  – Ez aztán a derék kis lány. Jobb elkésve érkezni a maga meghóditására,
  mint jókor bármely más lányéra. Ne sirjon, drágám. Ha engem sirat, kár,
  én mokány gyerek vagyok és állva fogadom a csapást. Ha pedig azért a
  másik fickóért sir, a ki még nem is tudja, hogy milyen boldogság érte,
  hát jó lesz, ha hamarosan utána lát, mert különben velem gyülik meg a
  baja. Kis babám, a maga nyiltságával és őszinteségével jóbarátot nyert
  bennem, ez pedig nagyobb ritkaság, mint a szerető, legalább is
  önzetlenebb. Drágám, én nagyon magányosan fogom ám megfutni a hosszu
  utat, a jelenlegi meg a más világ között. Nem adna egy csókot
  utravalónak? Nagyon jól esnék ám bufelejtőnek. Hisz adhat, tudja, attól
  a másik jó fiutól – mert fölteszem róla, hogy jó fiu drágám, meg hogy
  derék szép gyerek, különben maga nem is szerethetné – a ki mindeddig még
  csak nem is nyilatkozott, még megtehetné. – No ezzel aztán elhiheted
  Minnám, hogy teljesen levett a lábamról, a milyen kedves, édes és milyen
  nemesen gondolkozik a vetélytársáról – nem igaz? – és ő maga meg oly bus
  volt; hát feléje hajoltam és megcsókoltam. Ő fölállt, a két kezemet még
  folyton szorosan az övében tartva és a mint lenézett az arcomba – a mely
  félek, hogy nagyon pirult – igy szólott:
  – Kis babám, a kezét a kezemben tartom és maga megcsókolt és ha ez nem
  füzné szorosra a barátságunkat, hát semmi sem a világon. Köszönöm a
  hozzám való édes nyiltságát és Isten áldja. – Megrázta a kezemet, aztán
  fölkapva a kalapját, egyenesen az ajtónak tartott, a nélkül, hogy
  visszanézett, a nélkül, hogy egy könyet ejtett, vagy a hangja remegett
  volna; és én ugy sirok, mint egy kis baba. Oh, hát miért kell egy ilyen
  embernek boldogtalannak lenni, a mikor van leány elég, a ki még a lába
  nyomát is térden állva imádná? Én tudom, hogy magam is megtenném, ha
  szabad volnék – csak hogy azért nem szeretném ám, ha szabad volnék.
  Drágám ez az egész dolog roppant kihozott a sodromból és érzem, hogy nem
  irhatok most mindjárt, hogy ezt elmondottam neked, a boldogságomról és
  addig nem is akarok a harmadikról irni, a mig megint rózsás kedvben nem
  lehetek. A te örökké szerető
  Lucyd.
  P. S. – Oh, különben is a mi a harmadikat illeti, – hisz a harmadikról
  fölösleges is irnom, nem igaz? Aztán meg olyan furcsa, olyan zavaros is
  volt az egész; attól a pillanattól kezdve, hogy a szobába lépett, addig,
  mig mind a két karjával átölelt és megcsókolt, nem is emlékszem, hogy mi
  volt. És én oly boldog, oly boldog vagyok és nem is tudom, hogy mivel
  érdemeltem ezt. Csak arra iparkodhatom a jövőben, hogy bebizonyitsam a
  jó Istennek, hogy nem vagyok hálátlan a kegyességért, a miért ilyen
  szeretőt, ilyen férjet és jó barátot küldött nekem. Isten áldjon.
  
  _Seward dr. naplója._
  (Fonográfban tartva.)
  _Ápril 25._
  Apály az étvágyban máma. Nem tudok enni, nem tudok pihenni, hát
  naplómhoz látok inkább. Tegnapi kudarcom óta mintha hiányoznék belőlem
  valami; mintha semmi sem volna érdemes arra, hogy foglalkozzam vele…
  Minthogy tudom, hogy az effélének a legjobb orvossága a munka, hát
  lementem a betegeim közé. Olyat szemeltem ki közülük, a ki eddig is igen
  érdekes megfigyelésekre adott alkalmat. Olyan különös az ötleteiben és
  annyira eltérő a rendes lunatikustól, hogy elhatároztam, hogy igyekezni
  fogok őt lehetőleg megérteni. Ma, mintha közelebb jutottam volna, mint
  eddig bármikor a titka magvához.
  Kimeritőbben kérdeztem ki, mint eddig bármikor, azzal a szándékkal, hogy
  végre is urrá legyek hallucinációinak alapja fölött. Most már látom,
  hogy szinte kegyetlenül viselkedtem vele szemben. Mintegy szoritottam őt
  őrültségének a sodra felé – a mit máskor kerülni szoktam a betegemmel
  szemben, mint a pokol tornácát. De hadd beszéljek betegemről.
  Renfield R. M. ur. 59 éves, – vérmes temperamentum; óriási testi erővel;
  betegesen ingerlékeny; periodikus mélabuval, a mely valamely fixa
  ideában végződik, de a melyet nem birok belőle kivenni. Lehet, hogy
  veszedelmes ember, valószinü hogy az, ha önzetlen. Önző emberekben az
  óvatosság épp oly biztos vértje ellenségeiknek, mint saját maguknak. Én
  erre nézve azt gondolom, hogy a mikor az _Én_ a középpont, a vonzó erőt
  egyensulyozza a taszitó erő; de ha kötelesség, vagy egy bizonyos feladat
  stb. a középpont, akkor az utóbbi erő a döntő és csak a véletlen eset,
  vagy véletlen esetek sora ellensulyozhatja.
  
  _Levél, Morris P. Quincey nagys. Helmwood Arturnak._
  _Május 25._
  Kedves Art. – Mesékkel tartottuk egymást a prairieken rakott tüz
  mellett; egymás sebeit kötöztük a Marquesas-on próbált partraszállás
  után; és egymás egészségére koccintottunk Titicaca partján. Van még
  elmondatlan mesém, vannak kötözni való sebeim és van valaki, a kinek az
  egészségére még nem ittunk. Nem lehetne-e ezt holnap este az én
  tüzhelyemnél megejteni? Habozás nélkül kérlek, mert jól tudom, hogy egy
  bizonyos ifju hölgy holnap ebédre hivatalos és hogy te szabad vagy. Csak
  még egyetlen más vendégem lesz, régi jó pajtásunk, Seward doktor. Ő is
  eljön és borba óhajtjuk fojtani könyeinket s őszinte szivvel akarjuk
  éltetni a földkerekség legboldogabb fiát, a ki megnyerte magának a
  legjobb szivet, a melyet az Uristen teremtett és az egyetlent, a kiért
  érdemes volt fáradni. Igérünk neked szives látást, szeretetteljes
  ölelést és oly igaz őszinte baráti parolát, a milyen a magadé. Még arra
  is megesküszünk, hogy haza támogatunk, ha nagyon sokat találnál inni egy
  bizonyos szempár fényére, Jöszte!
  A tied most és örökké
  Morris P. Quincey.
  
  _Telegram. Helmwood Artur, Morris P. Quincey._
  _Május 26._
  Okvetetlen ott leszek. Olyan üdvözletet viszek, hogy mind a kettőtök
  füle megcsendül tőle.
  Art.
  
  
  VI.
  
  _Murray Minna naplója._
  _Julius 24. Whitby._
  Lücy elejbém jött az állomásra, édesebb és bájosabb volt, mint valaha és
  együtt hajtattunk a ház elé a villasoron, a hol lakást fogadtak. Ez
  gyönyörü egy hely. A pici folyó, az Esk, mély völgyön fut keresztül, a
  mely csak ott szélesedik, a hol már a tengert éri. Nagy viadukt köti
  össze a két szélét, magas pilléreken nyugvó. A völgy gyönyörü, szép zöld
  és oly meredek, hogy nem látni le bele, csakha már egészen a szélén áll
  az ember. A régi városka házai – tőlünk a tulsó parton – mind
  vöröstetősek és olyanformán vannak egymás fölé halmozva, mintha egymásra
  akarnának csuszni. Épp a város fölött vannak a Whitby-apátság romjai, a
  melyet valaha a dánok fosztottak ki és pusztitották el. Igen nagyszerü
  romok, óriási terjedelemmel és tömérdek szép és érdekes részlettel; még
  legendájuk is van, a mely szerint egy fehér hölgyet látni valamelyik
  ablakában. Az apátság romja és a város között van még egy templom, a
  plebánia, köröskörül nagy temetővel, a mely tömve van régi sirkövekkel.
  Én ezt tartom a legszebb helynek Whitbyben, mert épp a város fölött van
  és remek kilátást nyujt a kikötőre és tovább a tengeröbölre egész addig,
  a hol a hegylánc ereszkedik le és nyulik ki messze a tengerbe. Oly
  meredeken emelkedik a kikötő fölött, hogy a partnak egy része leomlott
  és néhány sir elpusztult belé. Egy helyt a sirok falazata kiugrik a
  mélyen lent elfutó homokos gyalogut fölé.
  A temetőn keresztül-kasul sétautak vannak padokkal; és az emberek
  naphosszat ott szoktak sétálni és üldögélni és gyönyörködni a remek
  kilátásban és élvezni a fris tengeri szellőt. Én magam is gyakran fogok
  idejönni a munkámmal. Különben most is itt irok, naplómat a térdemen
  nyugtatva és közben három öreg embernek, a kik közel hozzám ülnek, a
  beszélgetésére figyelve. Ugy látszik, hogy az öregeknek egyéb dolguk
  nincsen egész nap, mint itt ülni és beszélgetni.
  A kikötő alattam terül el, a tulsó oldalán egy hosszu gránitfallal, a
  mely messze kinyulik a tengerbe, a végén egy kifelé kanyarodással, a
  melynek a közepén világitótorony épült. Sulyos kövekből hordott védgát
  támogatja a falat kivülről a tenger ellen. Az innenső oldalon a védőgát
  befelé kanyarodik és ennek a végén is világitótorony áll. A két kőgát
  közt keskeny nyilás vezet a kikötőbe, a mely aztán hirtelen
  kiszélesedik.
  Dagály idejében igen szép az egész, de apály idején ugy eltünik a kikötő
  vize, hogy csak a kis Esk folyó vize szalad végig a homok ágyában,
  itt-ott egy sziklakövet látni benne. A kikötőn kivül, az innenső oldalon
  egy óriás sziklagát nyulik ugy egy fél mértföldnyire a tengerbe, a
  melynek éles taraja épp a déli világitótorony mögül indul ki. A
  sziklagát legvégén egy uszó harangláb van, a mely rossz időben meginog
  és busan kongó hangokat küld a vizeken végig. Egy legendáról hallottam
  itt, a mely szerint ha bajba kerül egy hajó, a harang mindig megszólal.
  Majd megtudakolom az öreg embertől, hogy mi igaz e dologban: épp erre
  felé tart…
  Nagyon furcsa egy öreg ez az én öregem. Rémitően öreg lehet, mert az
  ábrázata olyan görcsös és barázdás, mint egy vén fának a kérge. Azt
  mondja, hogy tán már száz esztendős is van és hogy cethalászó tengerész
  volt már akkor is, mikor a Waterlooi csatát vivták. Attól tartok, hogy
  igen-igen hitetlen egy vén ember, mert a mikor a tengeren szóló harangot
  és az apátságbeli fehér asszonyt emlegettem neki, hát igen nyersen
  felelt:
  – Én bizony nem hederitenék az ilyesmire, ha magának vónék
  kisasszonykám. Az effélék már rég kikoptak az igazságból. Tudja, én nem
  mondom, hogy sohse vótek, csak annyit mondok, hogy az én időmben bizony
  már nem vótek. Az ilyesmi csak annak a sok jött-ment turistának való, de
  nem az ilyen helyes kis fehér cselédnek, mint a kisasszonyka. Azok a
  gyalog utazó, örökké sós heringet evő és teát ivó, meg mindenféle olcsó
  lim-lomot összevásárló népek, sok minden bolondságot elhinnének.
  Csudálom, hogy akad még, a ki hazugsággal nem röstelli őket traktálni –
  még az ujságok is, azok is tele vannak haszontalansággal. – Én azt
  gondoltam, hogy az öregtől sok érdekes dolgot megtudhatnék a régi jó
  időkből, hát kérdeztem, hogy nem mesélne-e nekem valamit, a régi
  cethalászatokról. Már éppen letelepedett és jól neki készült az öreg,
  hogy meséljen, a mikor az óra hatot ütött, erre ő megint nagynehezen
  föltápászkodott és igy szólt.
  – Most már haza felé kell hogy induljak kisasszonykám. Az unokám nem
  szereti, ha megvárakoztatom, mikor készen van a tea, mert időbe kerül ám
  mig lemászom azon a tenger sok garádicson; aztán meg jól is esik ám egy
  kis fütőszer ilyenkor ennek az öreg masinának.
  El totyogott és láttam őt lefelé igyekezni a lépcsőkön. Ezek a lépcsők a
  legkülömb része a városnak. A városból egész a templomig fölvezetnek;
  nem is tudom, hogy mennyi lehet, – de sok száz az bizonyos – és gyönyörü
  hajlásban emelkednek fölfelé. Annyira menetelesek, hogy egy ló is
  könnyen le és föl sétálhatna rajtuk. Azt hiszem hogy eredetileg az
  apátsághoz kellett tartozniok. Én is haza fogok menni. Lucy látogatóba
  ment az anyjával, de minthogy egészen idegenekhez, hát én nem mentem
  velük. Azóta már haza is érkezhettek.
  _Augusztus 1._ Egy órával ezelőtt jöttünk ide fel Lucyvel, és roppant
  érdekes beszélgetésbe eredtünk az én öreg barátommal, és a másik két
  öreggel, a kik mindig fölkeresik, őt hogy beszélgethessenek vele. Ugy
  veszem észre, hogy ő valóságos orákulum köztük és hogy a maga idejében
  igen hatalmaskodó egyéniség lehetett. Semmit sem akar elismerni és
  mindenkit letorkol. Lucy nagyon bájosan szép volt fehér nyári ruhájában;
  az arca is rózsásabb szinü, a mióta ide jöttek. Vettem észre, hogy a