Drakula: angol regény - 16

– Esküszöm itt mindnyájuk előtt mindenre, a mi szent nekem, hogy sem el
nem vittem, sem meg nem érintettem azóta Lucy kisasszony holttestét. Igy
történt: Két éjjel ezelőtt, barátom Seward és én idejöttünk, alapos
okunk volt rá, higyjék el, hogy azért. Én fölnyitottam akkor a koporsót,
a mely ólommal volt zárva és üresen találtam, épp ugy, mint most. Aztán
vártunk és láttunk valami fehéret közeledni a fák között. Másnap
eljöttünk ide nappal és akkor Lucy itt feküdt. Igaz-e, barátom John?
– Igaz.
– Akkor éjjel éppen jókor jöttünk. Ismét egy olyan pici gyermek veszett
el és mi, hál’ Istennek, váratlanul találtuk meg a sirok közt. Tegnap
este naplemente előtt jöttem ide, mert napnyugtakor mozdulhatnak a
halottlanok. Én itt vártam mindaddig, mig a nap ujra föl nem kelt, de
nem láttam semmit sem. Lehet, hogy azért nem, mert az ajtó nyilásait
elláttam azzal a foghagymával, a mit a halottlan nem türhet és más
valamivel is, a mitől irtózik. A mult éjjel tehát nem volt künn, azért
ma, naplemente előtt, elvettem a foghagymát és mindent. Azért találtuk a
koporsót most üresen. De legyenek türelemmel. Jöjjenek velem ki és
várjuk láttatlanul és némán és csodálatos dolgokat fognak tapasztalni.
Igy – ezzel lezárta lámpája sugarát – most gyerünk. – Kinyitotta az
ajtót és mi kimentünk rajta. Van Helsing zárta be ujra maga mögött az
ajtót.
Oh! mily édes és frissnek éreztük az éjjeli levegőt, a sirbolt
szörnyüségei után. Mily jól esett a rohanó felhőket látni és a távoli
nagy város tompa robaját hallani. Valamennyien meg voltunk indulva.
Artur némán és a rejtélyesen tünődve állott. Én magam elég türelmesen
viseltem magamat, kétségeim ismét tünedezni kezdtek és nagyan hajoltam
Van Helsing hite felé. Morris Guincey nyugodt volt, mint az olyan ember
szokott lenni, a ki minden dolgot ugy fogad, a hogy jön és kész vele
szembeszállni. A mi Van Helsinget illeti, ő volt az egyetlen, a ki el
volt valamivel foglalva. Először is egy vékony ostyaforma fehér lapot
vett ki a táskájából, a mely gondosan volt egy fehér ruhába takargatva;
aztán egy marék fehér tészta- vagy kovászfélét vett elő és az ostyát
összemorzsolva belegyurta. Aztán vékonyra sodorta a keze közt és az ajtó
nyilásait kezdte vele betapasztani. Én, a ki legközelebb voltam hozzá,
nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, hogy mit csinál. Erre Artur és
Morris is közelebb huzódtak, mert ők is kiváncsiak voltak a feleletre.
– Elzárom a sirt, hogy a halottlan vissza ne térhessen bele.
– És ezt azzal a kis péppel vagy mivel, akarja megakadályozni? kérdezte
Morris.
– Azzal.
– Mi volt az, a mit bele tett? Ezuttal Artur volt a kérdező. Van Helsing
ájtatosan emelte meg a kalapját, a mint felelt:
– Szentelt ostya. Amsterdamból hoztam magammal. Külön engedelemmel.
Ez a felelet a legskeptikusabbat közülünk is elhallgattatta, éreztük
valamennyien, hogy az ilyen komoly elszántsággal szemben, mint a milyen
a professzoré, a mely a neki legszentebb dolog fölhasználásától sem
retten vissza, meg kell szünni minden kételkedésnek. Tiszteletteljes
csöndben foglaltuk el kijelölt helyünket a kripta körül, olyanformán,
hogy ne láthasson bennünket, a ki közelednék. Én sajnáltam a többieket,
kiváltképpen Arturt, mert én már egyizben kipróbáltam az őrtállás
borzalmait. Soha eddig a sirkövek nem látszottak olyan kisértetiesen
fehéreknek; soha a ciprusok és tiszafák olyan gyászosaknak; soha a
haraszt nem zördült oly vérfagyasztón; soha galy nem roppant oly
titokzatosan; és soha a kutyák távoli vonitása nem hangzott oly
fájdalmasan az éjben.
Hosszas csend és néma várakozás után egyszer csak a professzor ajkáról
éles pst! pst! hallatszott. Kezével mutatott és mi a hosszu fasor vége
felől egy fehér alakot láttunk közeledni, egy homályos fehér alakot, a
mely valami sötétet szoritott a kebléhez. Az alak megállapodott és a
felhők körül kibukkanó hold ráeső sugaránál világosan láttunk egy
hosszuhaju hölgyet fehér ruhába burkoltan. Az arcát nem láthattuk, mert
a keblén tartott pici szőke haju gyermekre volt hajtva. Egy kis szünet
után éles rövid kiáltást hallottunk, olyat, a milyet kis gyermek vagy
kis kutya szokott álmában hallatni. Mi előre akartunk rohanni, de a
professzor intőkeze visszatartott bennünket és aztán mikor odanéztünk, a
fehér alak ismét felénk indult. Most már elég közel jutott, hogy a
holdvilágnál egészen jól láthassuk. Az én szivem hideg lett, mint a jég
és Artur hörgését is hallottam, a mint megismertük Vestenra Lucy
vonásait. Igen, Vestenra Lucy volt, de mennyire megváltozva. Szendesége,
rideg szivtelen kegyetlenségre és szüziessége sivár ledérségre
változott. Van Helsing előre lépett és intésének engedelmeskedve, mi is
közeledtünk, mind a négyen egy sorba állva a kripta ajtaja elé. Van
Helsing fölemelte a lámpáját és Lucyra irányozta sugarát. A lámpa
koncentrált fényénél láttuk, hogy ajka biboros a friss vértől, a mely az
állán végig csurogva beszenyezte halotti köntösének fehérségét.
Megrázkódtunk az irtózattól. A lámpa reszkető fénye bizonyitotta, hogy
még Van Helsinget is cserben hagyta vas idegzete. Artur állt legközelebb
hozzám és ha meg nem kapom a karját, hát elesett volna.
A mikor Lucy (Lucynak nevezem azt a rémet, a mely előttünk állt, mert az
ő alakját öltötte) meglátott bennünket, haragosan fujva, mint a macska,
a kit hirtelen megtámadnak, huzódott vissza és végig jártatta rajtunk
szemeit. Lucy szeme volt formában és szinben, de Lucy szeme telve
tisztátlan pokoli tüzzel, a tiszta, szelid szem helyett, a melyet
ismertünk. Ebben a pillanatban szerelmem maradványa gyülöletté és
utálattá változott. És ha ekkor azt mondták volna, hogy öljem meg, hát
vad gyönyörrel meg tudtam volna tenni. A mint ránk nézett, szeme
tisztátlan tüzben lángolt és arca csak ugy ragyogott a kéjes mosolytól.
Óh Istenem, mily irtózatos volt azt látni! Gondtalan mozdulattal ellökte
magától a gyermeket, melyet eddig a keblére szoritva tartott, föléje
hajolva és morogva mint éhes kutya a csont fölé szokott, messze ellökte
magától a földre. A gyermek élesen sikoltott, aztán nyögve maradt ott, a
hová dobta. Oly rideg szivtelenség nyilatkozott a mozdulatában, hogy
Artur följajdult belé. És a mint Lucy kitárt karokkal és buja mosolylyal
közeledett feléje, hátrált és kezével elfödte arcát.
Lucy azért folyton közeledett hozzá és vágyteljes, kéjes gráciával
mondta:
– Jőjj ide Artur. Hagyd el ezeket és jőjj ide hozzám. A karjaim
reszketnek érted, jer és együtt pihenhetünk. Jer, férjem, jer!
Oly valami pokolian édes volt a hangjában, a mely még minket is
megszeliditett, a kik pedig máshoz intézett szavait hallottuk. A mi
Arturt illeti, mintha megbüvölték volna, kezeit levéve arcáról, kitárta
a karját. Lucy belevetette volna magát, ha Van Helsing előre nem ugrik
és közéjük nem tartja a kis arany feszületét. Lucy visszarettent tőle és
hirtelen eltorzult arccal és dühös mozdulattal kerülte meg, mintha a
sirboltba akarna menni.
Mikor egy-két lábnyira volt az ajtótól, megállt, mintha valamely
láthatatlan erő visszatartaná. Aztán megfordult és világosan láttuk
arcát, a hold és a lámpa sugaránál, a mely immár nem reszketett Van
Helsing kezében. Soha sem láttam és remélem, hogy halandó szememmel nem
is látok soha, ilyen gonosz kifejezésü arcot. Gyönyörü szine halottas
sápadtságra változott, a szemében szikrázott a pokol tüze, homlokát ezer
ráncra huzta és gyönyörü, vérrel itatott száját széthuzta, mint a régi
görögök és japánok haragos istenei. Ha tekintete gyilkolhatott volna, mi
mind a négyen halva maradtunk volna a helyünkön. Ez igy tartott teljes
egy percig, a mely egy egész örökkévalóságnak látszik. A kisértet a
fölemelt feszület és a szentelt ostyával lezárt ajtó között állott. Van
Helsing törte meg a csendet Arturtól kérdezve:
– Feleljen nekem oh barátom! Folytassam-e megkezdett munkámat?
Artur térdre vetette magát és arcát kezeivel elfödve felelt:
– Tegye, a mit akar barátom, tegye, a mit akar. Soha ehez fogható
borzalmat nem értem! Morris és én egyszerre termettünk mellette és karon
fogtuk, hogy el ne essék. Hallottuk a lámpa lecsukásának csattanását.
Van Helsing a kriptához lépett és kiszabaditotta az ajtó nyilásának egy
részét a szentelt ostyából készült tapaszból. Valamennyien ámulatteljes
irtózattal láttuk, hogy a mint ő visszahuzódott, az az asszony, oly igaz
földi testével, mint akár a miénk, eltünt azon a parányi nyiláson
keresztül, a melybe egy kés pengéjét alig lehetett volna döfni.
Mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottunk föl, látva, hogy a professzor
nyugodtan beragasztja ismét az ajtó nyilását.
Mikor ezt elvégezte, fölvette a gyermeket a földről mondván:
– Jöjjetek barátaim, többet nem tehetünk holnapig. Holnap délbe temetés
lesz. Nemsokára azután kell idejönnünk. 2 órakor, ha a temető őr lezárja
a kaput, mi ott maradunk. Akkor aztán többet tehetünk. A mi ezt a
kicsikét illeti, nem esett nagy baja és holnapra összeszedi magát. Majd
ott hagyjuk, a hol a másikat, hogy a rendőr megtalálja és aztán megyünk.
– Aztán szorosan Artur mellé lépve mondta:
– Barátom Artur maga fájdalmas megpróbáltatáson ment keresztül. De
később, ha visszatekint, meg fogja látni, mennyire szükséges volt. Most
a keserü vizeket gázolja gyermekem. Holnap ilyenkorra, ha Isten is ugy
akarja, keresztül jut rajtuk és eléri az édes vizeket. Addig hát ne
gyászoljunk tulságosan. Addig nem is kérem bocsánatát.
Artur és Morris velem jöttek haza és iparkodtunk egymást utközben
földeriteni. A gyermeket biztosságban hagytuk és fáradtan értünk haza,
hát valahogy csak sikerül elaludnunk.
_Szeptember 29. éjjel._
Kissé 12 óra előtt mi hárman Artur, Morris és én a professzorért
mentünk. Sajátságos, hogy mind a hárman mintha összebeszéltünk volna,
fekete ruhát öltöttünk. Igaz, hogy Artur gyászolt, hát rendesen
feketében járt, de mi ketten ösztönszerüleg öltöttük fel. Fél egykor
értünk a temetőbe. És lassan sétálgatva jó messzire kerültünk a
hivatalos felügyelettől, ugy, hogy mire a sirásók fölhantolták a sirt, a
felügyelő nyugodtan zárta ránk a kaput, azt hitte, hogy mindenki
eltávozott. Van Helsing rendes fekete kis táskája helyett ezuttal egy jó
hosszu bőrzacskót cipelt, a mely elég nehéznek látszott.
Midőn magunkra maradtunk, némán követtük a professzort a kriptához. Ő
maga nyitotta ki és belépésünk után maga zárta be az ajtót mögöttünk.
Aztán kivette a zacskójából a lámpát, a melyet meggyujtott, ugyszinte
két szál viaszgyertyát, melyeket szintén meggyujtott, megolvasztott
végükkel két másik koporsóra ragasztott, hogy elég világosságot nyerjen
munkájához. Midőn ismét levette Lucy koporsójának födelét, mind oda
néztünk – Artur reszketve, mint a nyárfalevél és láttuk, hogy a halott
szépségének teljes pompájában ott fekszik. De az én szivemben nem volt
már szerelem, nem volt benne egyéb utálatnál az undok lény iránt, a mely
Lucy alakját öltötte magára Lucy lelke nélkül. Jól láttam, hogy még
Artur arcais megkeményedett, a mint nézte. Egyszerre csak azt kérdezte
Van Helsingtől:
– Valósággal Lucy teste-e ez, vagy csak egy démon az ő alakjában?
– Az ő teste és mégsem az övé. De várjon egy kicsit és mindjárt meglátja
olyannak, a milyen volt és a milyen.
Olyan volt Lucy, a mint ott feküdt, mint egy gonosz álomlátás; hegyes
fogai, duzzadt kéjes piros ajka, vérfoltos álla, a melynek láttára
megborzadtunk – valóságos torzalakja az egykori szelid, szép, tiszta
lánykának. Van Helsing ezalatt lassan szedett elő egyet-mást a
zacskójából. Először egy forrasztóvasat vett elő és forrasztáshoz való
ólmot, aztán egy kis lámpát, a mely, midőn a sarokba állitva
meggyujtotta, kékes lobogó gázlánggal égett; aztán boncolókéseket
készitett kézhez és végre egy-, két- háromhüvelyes átmérőjü, vagy három
láb hosszu karót. Ennek az egyik vége tüzben volt keményre edzve és
hegyesre faragva. A karóval együtt egy nehéz kalapácsot vett elő, a
milyennel a háztartásban a szenet szokták a pincében széttördelni. Mikor
mindennel készen volt, Van Helsing igy szólott:
– Mielőtt bármit is tennénk, engedjék, hogy egyet-mást elmondjak a
régiek tudománya és tapasztalatai nyomán, a kik sokat foglalkoztak a
halottlanok tanulmányozásával. Mikor halottlanokká lesznek, a
változással egyben a halottlanság átka sujtja őket. Nem tudnak meghalni,
de tovább kell élniök, időkről időkre, mindig több áldozattal szaporitva
soraikat, mert mindazoknak, a kik a halottlanok hatalmába kerülnek és
ennek következtében pusztulnak el, szintén halottlanokká kell válniok és
ismét áldozatot szednek. Igy tágul a körük örökké, mint a vizbe dobott
kőnek a köre. Barátom Artur, ha Lucy önt akkor, mikor haldoklott,
megcsókolta volna, vagy ha tegnap éjjel karjaiba fogadta volna, idővel
halála után ön szintén halottlanná vált volna. Ennek a boldogtalan ifju
hölgynek a pályafutása csak most kezdődőtt. Azok a kis gyermekek, a
kiknek vérét vette, még nincsenek nagyon rosszul, de ha őt igy hagyjuk
halottlanul, akkor mind több vérüket veszi, mert a rajtuk nyert
hatalomnál fogva magához vonzza őket. De ha valósággal meghal, akkor
mindez megszünik. A legfontosabb pedig az, hogyha ezt a halottlant
valóságos halottá teszszük, akkor a szegény leányka lelke ismét
fölszabadul. A helyett, hogy gonoszságot követne el éjjel, az angyalok
közt fogja elfoglalni helyét. Azért, barátom, áldott lesz a kéz, a mely
a fölszabaditó csapást méri rá. Én kész vagyok erre. De vajjon nincs
köztünk valaki, a kinek több joga van ehhez. Nem fog-e valamikor örömére
szolgálni, ha álmatlan éjjeleinek csöndjében azt gondolhatja: Az én
kezem volt az, a mely őt a csillagokhoz küldte; annak a keze, a ki
legjobban szerette őt. Annak a keze, a kiét maga is választotta volna,
ha választásról szó lehetett volna. Szóljanak, nincs-e köztünk egy
ilyen?
Mi valamennyien Arturra néztünk, ő is észrevette, a mit mi, a végtelen
jóságot, a mely azt akarta, hogy az ő keze legyen az, a mely visszaadja
nekünk Lucyt, mint egy szent és többé nem megszentségtelenitett emléket;
ő előre lépett és bátran mondta, noha a keze reszketett és az arca fehér
volt, mint a hó:
– Igaz jó barátom, megtört szivem mélyéből mondok önnek köszönetet.
Mondja meg, hogy mit tegyek és én nem fogok ingadozni. Van Helsing a
vállára tette a kezét és igy szólt:
– Derék gyerek! Csak egy pillanatnyi bátorság és meglesz. Ezt a karót
keresztül kelt rajta verni. A föladat rettenetes, erre figyelmeztetem,
de csak rövid ideig fog tartani és ön azután annál jobban fog
örvendezni, minél nagyobb volt a fájdalma. Ebből a kegyetlen sirból ugy
fog kijutni, mintha a levegőben járna. De nem szabad haboznia, ha
egyszer belefogott. Csak arra gondoljon, hogy mi az ön igaz barátjai
körülötte vagyunk és hogy az egész idő alatt önért fogunk imádkozni.
– Lássunk hozzá, szólt Artur rekedten. Mondja meg, hogy mit kell tennem.
– Vegye ezt a karót a bal kezébe, hegyét a halottlan szive fölé
illesztve és a kalapácsot a jobb kezébe. Aztán ha én elkezdem a halotti
imádságokat olvasni – a könyv itt van nálam és a többiek utánam
mondhatják az imát – akkor üssön, Isten nevében hogy minden jóra
forduljon a halottal, a kit szeretünk és hogy elpusztuljon a halottlan.
Artur fogta a karót és a kalapácsot és most már, hogy el volt szánva nem
reszketett a keze. Van Helsing felnyitotta a könyvét és olvasni kezdett.
Morris és én lehetőleg követtük őt. Artur a halott szive fölé illesztve
a karót aztán teljes erejével ütötte a kalapácscsal.
A koporsóban fekvő lény görnyedezett és egy rémes, vérfogylaló sikoltás
fakadt nyitott piros ajkáról. A test rázkódott, remegett és görcsös vad
rángatódzásban huzódott össze. Éles, fehér foga összeverődött, hogy az
ajkát is fölhasitotta és piros hab ömlött a száján. De Artur meg nem
indult rajta. Ugy nézett ki, mint egy boszuálló Isten, a mint szilárd
kézzel emelte magasra a kalapácsot és verte mélyebbre és mélyebbre a
könyörületes szabaditó karót, mig a keresztül vert sziv vére magasra
fröccsenve bugyogott körülötte. Arca elszánt volt és mintegy a
kötelességérzet gloriája világlott róla. Látása bátorságot öntött belénk
és hangunk csak ugy zengett a kis sirboltozaton végig.
A test görcsös vonaglása lassankint megszünt, a fogait nem csattogtatta
többé, az arc nem torzult el. Végre teljesen elcsöndesült. A rémes
föladat teljesitve volt.
A kalapács kihullott Artur kezéből. Megtántorodott és elesett volna, ha
föl nem fogjuk. Homlokáról nagy cseppekben hullott a verejték és melle
zihált. Néhány percig annyira el voltunk vele foglalva, hogy nem is
néztünk a koporsó felé. Mikor végre arra felé fordultunk, meglepetten
kiáltottunk föl. Annyira bámulva néztük, hogy Artur is fölkelt a
földről, a hová ültettük és odajött a koporsóhoz; és ekkor derült,
boldog fény sugárzott arcáról és elüzte róla örökre az irtózatnak
megkövesült kifejezését.
Mert ott előttünk a koporsóban immár nem az az undok lény feküdt, a
kitől ugy irtóztunk és a kit ugy meggyülöltünk, hogy elpusztitásának
föladatát mintegy kedvezményképpen engedtük át annak, a kinek legtöbb
joga volt hozzá, hanem Lucy ugy, a hogy életében ismertük őt,
hasonlithatatlanul édes szép tiszta arcával. Igaz, hogy a szenvedés és
gond nyomai is épp ugy meglátszottak rajta, mint életében; de ezt mi nem
bántuk, mert csak annak az igazságát bizonyitották, a mit hittünk.
Mindnyájan éreztük, hogy a szent nyugalom kifejezése arcán csak földi
jele és bizonyitéka volt az örökké való béke és nyugalomnak.
Van Helsig Artur vállára tette a kezét és kérdezte tőle:
– És most, Artur, barátom, kedves fiam, megbocsájt-e nekem?
Artur megfogta az öreg ember kezét, megcsókolta, megszoritotta és aztán
felelte:
– Hogy megbocsájtok-e? Az Isten áldja meg, a miért vissza adta az én
drágámnak a lelkét és nekem a nyugalmamat. Két kezét a professzor
vállára tette, fejét a keblére hajtotta és egy darabig csöndesen sirt,
mig mi mozdulatlanul állottunk. Mikor ismét fölemelte a fejét, Van
Helsing igy szólott hozzá:
– És most gyermekem megcsókolhatja őt. Csókolja meg halott ajakát, mint
a hogy ő kivánná, ha kivánnia lehetne. Most már nem a pokol halottlanja.
Most már az Uristen igazi halottja, a kinek a lelke vele van az égben.
Artur lehajolt és megcsókolta és azután őt és Morrist kiküldtük a
sirboltból. A professzor és én lefürészeltük a karó kiálló végét, a
hegyét benne hagyva a testben. Aztán levágtuk a halott fejét és
megtöltöttük száját foghagymával. Összeforrasztottuk ujra az ólom
koporsót és rá tettük és srófoltuk a fedelét, aztán összeszedve
holminkat, eljöttünk. A professzor az ajtót becsukva, Arturnak nyujtotta
a kulcsot. Künn édes volt a levegő, a nap sütött, a madarak énekeltek és
ugy tetszett, mintha az egész természet megváltozott volna. Jó kedv,
boldogság és béke uralkodott mindenfelé, még a mi szivünkben is, noha
csak igen mérsékelten. Mielőtt elindultunk volna, Van Helsing igy
szólott:
– Most barátaim föladatunknak az első részét elvégeztük, még pedig a
ránk nézve legkinosabb részét. De ennél nagyobb föladat vár még ránk;
megtalálni minden szomoruságunknak az okozóját és kiirtani őt. Én nyomra
akadtam, a melyet követhetünk; de a föladat hosszas és terhes és
veszedelemmel és fájdalmakkal teljes. Segiteni fognak-e mind? Mi mind
megtanultunk hinni – ugy-e? És ennél fogva látjuk kötelességünket.
Ugy-e? Hát igérjük meg, hogy a keserü végére járunk a dolognak.
Mindegyikünk kezet adott neki, a mint elindultunk még igy szólt:
– Két éjjel ezután találkozni fognak velem este hétkor és együtt
ebédelünk John barátommal. Még másik kettőt is fogok hivni, a kit maguk
nem ismernek. Akkor készen leszek és elő fogom terjeszteni terveimet.
Barátom John, maga velem jön haza, mert még tanácskoznom kell magával.
Ma éjjel visszautazom Amsterdamba, de holnap éjjel visszajövök. Aztán
közeledik nagy munkánk. De előbb sokat kell még mondanom, hogy tudják,
mit kell tenni és mitől kell félni.


XVII.

_Seward doktor naplója – folytatás._
Mikor a hotelba értünk, Van Helsing egy rá váró telegramot talált.
– Jövök a vonattal. Jonathán Whitby-n van. Fontos ujság. _Harkerné
Minna._
A professzor nagyon megörült. – Ah, az a csodálatos Madame Minna –
kiáltotta. – Gyöngye az asszonyoknak! Ő jön, de én nem maradhatok. A
maga házában kell elszállásolni barátom John. Magának elejbe kell menni
a vasutra. Táviratozzon neki utközben elejbe, hogy tudja.
A távirat elküldése után megteázott, közben elmondva nekem egyet-mást
Harker Jonathánról és naplójáról, a mikor külföldön járt, átadva
egyuttal a naplónak egy géppel irott másolatát, ugyszintén Harkernénak
Whitbyben irott naplójáét.
– Fogja ezeket – mondta – és tanulmányozza át alaposan. Mire
visszatérek, tudni fog mindent és jobban indulhatunk dolgunkra. A mit
ezek a naplók elmondanak – ezzel komolyan és sulyosan tette a kezét a
papirosra – az lehet a kezdete az ön és az én és a többiek
pusztulásának; vagy pedig halálharangja leszen a nagy halottlannak, a ki
a földet járja. Mindent alaposan elolvasson, csak arra kérem és ha
valamiben kiegészitheti az itt elmondottakat, hát tegye meg. Hisz ön is
jegyezte ezeket a különös eseményeket, nemde? Igen! Akkor aztán ha
megjövök, az egészet átvészszük együtt. Ezután utra készült és nemsokára
elhajtatott a vasutra. Én magam is siettem a paddingtoni pályaházba, a
hova még jóval a vonat beérkezése előtt értem.
Az érkezettek tömege már oszladozott és én már nyugtalankodni kezdtem,
hogy talán elszalasztottam vendégemet, midőn egy szelid arcu, elegáns
fiatal hölgy felém tartva, egy pillantást vetett rám, aztán megszólalt:
– Seward doktor, nemde?
– És kegyed Harkerné asszony! – feleltem én rögtön, mire ő kezét
nyujtotta.
– Megismertem önt az én kedves kis Lucym leirásából, de hirtelen
elhallgatott és heves pir boritotta el arcát.
Az én arcomat is elfutó pir felelt az övére és valahogy mindjárt
közelebb segitett egymáshoz. Én összeszedtem a málháját, a mely egy
irógépet is foglalt magában és haza felé indultunk. Harkerné, noha
tudta, hogy az én otthonom egy elmegyógyintézet, nem volt képes a
borzongását teljesen elpalástolni, a mint a házam küszöbét átlépte.
Azt mondta, hogy ha megengedem, hát mindjárt föl fog keresni a dolgozó
szobámban, mert nagyon sok a mondani valója. Addig is, a mig várom, a
fonografba mondom naplójegyzeteimet. Még eddig nem nézhettem át a Van
Helsing által rám bizott papirokat, noha itt vannak mellettem nyitva. El
kell valamivel foglalnom Harkernét, hogy elolvasásukhoz jussak. Ő nem
tudja, hogy az időnk mily drága és hogy milyen föladatra készülünk.
Gondom lesz rá, hogy meg ne ijeszszem. Itt jön.

_Harkerné Minna naplója._
_Szept. 29._
Mihelyt egy kissé rendbe szedtem magamat, lementem Seward doktor dolgozó
szobájába. Az ajtóban megálltam egy pillanatig, mert ugy tetszett, hogy
hallom őt valakivel beszélni. De mivel meghagyta volt, hogy siessek, hát
kopogtam és „tessék“ kiáltására beléptem.
Meglepetésemre, senki sem volt vele a szobában. Egészen egyedül volt és
szemben vele az asztalon volt valami, a miről leirás után azonnal
tudtam, hogy fonográf. Még soha sem láttam egyet sem, hát roppant
érdekelt.
– Remélem, hogy nem várakoztattam meg – kezdtem a szót – már jó ideje az
ajtó előtt álltam, de beszélni hallottam önt, hát azt hittem, hogy van
itt valaki.
– Oh – felelte ő mosolyogva – csak a napló jegyzeteimmel voltam
elfoglalva.
– Napló jegyzeteivel? – kérdeztem meglepetve.
– Igen, – felelte ő. – Ebben tartom őket. – Beszéd közben a fonográfra
tette a kezét. Én egészen izgatottan jegyeztem meg:
– Hisz ez még a gyorsirásnál is külömb! Nem hallhatnám valamit mondani?
– Hogyne, – felelte ő, készséggel felállva, hogy beszédre igazitsa a
gépet. Egyszerre csak zavarodottan állt meg.
– Csakhogy én nem tartok benne egyebet a naplómnál, – kezdte
mentegetőzve – és ez többnyire betegeimről szól, a mi pedig tán egy
kissé furcsa lenne, azt akarom mondani, hogy – elakadt és én
megpróbáltam kisegiteni zavarából:
– Ön Lucyt is ápolta utolsó betegségében. Engedje meghallanom, hogyan
halt meg, nagyon hálás leszek mindenért, a mit megtudok róla, mert
nagyon szerettem őt.
Meglepetésemre riadt tekintettel arcában, felelte:
– Az ő haláláról szóljak önnek? A világ minden kincséért sem!
– És miért nem? kérdeztem én elkomolyodva. Az orvos hallgatott és
láttam, hogy mentségen töri a fejét. Végre dadogva mondta:
– Tudja kérem, én nem is tudnám tulajdonképpen, hogy hogyan találjak meg
egy bizonyos részt az egészben. Mert noha hónapok óta ebben tartom a
jegyzeteimet, soha sem jutott eszembe, hogy hogyan találjam meg egyik
vagy másik részét, ha szükségem volna rá. A mig ő beszélt, eszembe
jutott, hogy a Lucyt ápoló orvos naplója aligha ki nem egészithetné ama
bizonyos borzalmas lényt illető tudásunkat és merészen jegyeztem meg:
– Ez esetben doktor ur legjobb volna, ha megengedné, hogy az egésznek a
tartalmát lemásoljam az ön számára az irógépemen. Az orvos erre
halálosan elsápadva felelte.
– Nem, nem, nem, az egész világért sem engedném meg, hogy megtudja ezt a
borzasztó történetet. Én egy pillanatig gondolkoztam, hogy mivel
birhatnám rá az engedelem megadására. Szememet önkéntelenül a szobán
végig jártatva, megláttam az asztalán géppel irott napló jegyzeteinket.
– Ön nem ismer engem doktor. Szóltam én, ha majd elolvasta azokat a
jegyzeteket – az én naplómat és a férjemét, a melyet ugyancsak én
másoltam le, akkor jobban fog ismerni. Szivem minden gondolatát meg
fogja abban a naplóban találni. Addig, a mig jobban meg nem ismer,
természetesen nem várhatom, hogy jobban meg ne bizzék bennem.
Az orvos erre fölállt, kihuzott egy nagy fiókot, a melyben egymás mellé
rakva álltak a sötét viaszszal boritott fonograf cilinderek, és igy
szólt:
– Önnek teljesen igaza van. Nem biztam önben, mert nem ismertem önt. De
most már ismerem. És bevallom, hogy már előbb is jobban kellett volna
önt ismerni. Tudom, hogy Lucy beszélt önnek rólam, mert nekem is beszélt
önről. Engedje, hogy helyrehozzam hibámat. Itt vannak a hengerek, fogja
és hallgassa meg őket. Az első féltucat rám vonatkozik, ez nem fogja önt
tulságosan izgatni, de legalább jobban megismer. A mig ön ezeket
meghallgatja, én el fogom olvasni a naplójegyzeteket, hogy jobban
megértsek bizonyos dolgokat. Ezalatt legalább az ebéd is elkészül. A
doktor maga hozta föl a fonográfot nappali szobámba és beigazitotta.
Alig várom, hogy hallgathassam, bizonyosan meg fogom belőle tudni, annak
a kedves kis szerelmi történetnek a másik felét, a melynek az egyikét
már ismerem.

_Seward doktor naplója._
_Szept. 29._
Annyira el voltam merülve Harker Jonathán és a felesége csodálatos
naplójába, hogy észre sem vettem az idő mulását. Épp Harkerné naplóját
fejeztem be, midőn ő maga lejött ebédelni. Nagyon bájos volt, de igen
szomoru és szeme gyuladt volt a sirástól. Ez nagyon a szivemre hatott.
Halkan mondtam neki:
– Attól félek, hogy nagyon megkeseritettem kegyedet.
– Oh nem, nem keseritett meg, felelte ő, de bánata sokkal jobban
meghatott, mintsem mondhatnám. A fonográf egy csodálatos gép, de
kegyetlenül igazmondó. Elárulta nekem még a hangjában is az ön szivének
mélységes fájdalmát. Olyan volt ez, mint egy kétségbeesett lélek
kiáltása a mindenható Istenhez. Soha senkinek sem szabad ezt többé
hallani. Nézze, én hasznossá iparkodtam magamat tenni. Lemásoltam a
szavakat gépemmel és most már soha senki sem fogja többé meghallani a
szive lüktetését, mint én hallottam.
– Soha senkinek nem kell, nem szabad ezt megtudni, feleltem halk hangon.
De ő karomra tette kezét és nagyon komolyan mondta:
– Ah, pedig muszáj megtudniok!
– Muszáj! De miért? kérdeztem.
– Mert az is egy része annak a borzalmas történetnek, egy része Lucy
halálának és annak, a mi azt megelőzte; mert a küzdelemben, a melyre
készülünk, hogy a földet megszabaditsuk ettől a rémes szörnyetegtől,
minden tudásunkra szükségünk van, a minek hasznát vehetjük. Jonathán és
én egész nap és éjjel ebben fáradoztunk, a mióta Van Helsing professzor
nálunk járt. Jonathán most Whitbyben van, hogy több információt
szerezzen és holnap itt lesz, hogy segitsen nekünk. Nem szabad egymás
előtt semmit sem titkolnunk; együtt müködve, teljes bizalommal egymás
iránt, bizonyos, hogy erősebbek leszünk, mintha valamelyikünk sötétben