Drakula: angol regény - 19

  vonitani. A patkányok ezalatt ezerekre fölszaporodtak és mi kifelé
  menekültünk előlük.
  Godalming egyszer csak fölkapta az egyik kutyát, bevitte és letette a
  padlóra. Abban a pillanatban, hogy földet ért a lába, a kis dög mintha
  visszanyerte volna bátorságát, neki rohant természetadta ellenségeinek.
  Ezek oly eszeveszetten menekültek előle, hogy mire vagy egy tucatból
  kirázta a páráját, alig maradt a másik kettőnek, a kiket hasonló módon
  tettek be, mit üldözzenek.
  A patkányok eltüntével, mintha valamely gonosz lélek szállt volna el, a
  kutyák vidáman csaholva szaladgáltak és lökdösték fölfordult ellenségeik
  holttestét ide-oda. Mi is visszanyertük a kedvünket. Lehet, hogy a friss
  levegőtől, a mely a szabadból betódult. Az ajtót ujra bezártuk és
  reteszeltük és a kutyákat magunkkal vive hozzáláttunk a ház kutatásához.
  Nem találtunk sehol semmit, csak rengeteg port. A kutyák sem adták
  ezentul a nyugtalanságnak semmi jelét sem.
  A hajnal kezdett derengeni, midőn kijöttünk a főbejárón, Van Helsing
  levette az ajtó kulcsát a csomóról és rendesen bezárva az ajtót, zsebre
  tette a kulcsot.
  – Eddig, – mondotta – elég sikeresen jártunk. Nem ért bennünket semmi
  baj sem és mégis megtudtuk, hogy hány láda hiányzik. De mindeneknél
  jobban örülök annak, hogy azt, a mi első – és talán legnehezebb és
  legveszedelmesebb lépésünket megtehettük a nélkül, hogy azt a mi édes
  Madame Minnánkat belekevertük volna és álmait és ébren gondolatait
  megterheltük volna olyan látományokkal, hangokkal és undok büzökkel, a
  melyeket soha sem tudott volna elfelejteni. És most gyerünk haza.
  Hajnalodik. Meglehet, hogy még sok éjjelt és nappalt kell veszedelmekkel
  küzdve eltöltenünk; de nem hátrálunk meg semmi veszedelem elől sem.
  A ház egészen csöndes volt, a midőn hazaértünk, csak egy távoli teremből
  hallatszott valamely szegény boldogtalan sikoltása; s halk jajgatás és
  nyögés a Renfield szobájából. A szegény bolond nyilván képzelt bajokkal
  gyötörte magát a hozzá hasonlóak szokása szerint.
  Én lábujhegyen léptem szobánkba és Minnát alva találtam. Oly halkan
  lélegzett, hogy föléje kellett hajolnom, hogy halljam. Sápadtabbnak
  látszik, mint rendesen. Remélem, hogy nem izgatta föl tulságosan a mai
  tanácskozás. Igazán hálás vagyok, a miért kihagytuk őt, nem csak e
  dologból, de még a tanácskozásokból is, a mik ezután következnek.
  Ezentul minden dolgunk hétpecsétes titok lesz előtte, mindaddig, mig azt
  nem mondhatjuk neki, hogy vége mindennek és a föld megszabadult a
  szörnyetegtől, a mely a pokol szülötte. Bizonyos, hogy nehéz lesz
  előtte, a kivel minden gondolatomat közöltem eddig, titkolózni, de
  elszántnak kell lennem és holnap mindjárt elhallgatom mindazt, a mi ez
  éjjel történt. A divánra fekszem, nehogy szegénykének az álmát
  megzavarjam.
  _Október 1. Később._ Természetesnek találom, hogy mind elaludtuk az
  időt, mert nehéz napra nyugtalan éjszakát töltöttünk. Még Minna is
  megérezte a fáradtságot, mert noha magasan járt már a nap, mikor
  fölébredtem, mégis hamarább ébredtem nála és háromszor is kellett
  szólitanom, mielőtt fölébredt volna. Sőt oly mély volt az álma, hogy
  ébredése után néhány pillanatig meg sem ismert és olyan rémült
  kifejezéssel nézett rám, mint azok szoktak, a kiket rossz álomból
  költenek föl. Panaszkodott, hogy egy kissé fáradt és én nem is hagytam
  mindjárt fölkelni. Most már tudjuk, hogy huszonegy láda hiányzik és
  reméljük, hogy nyomára akadunk az elhurzoltaknak. Még ma föl fogom
  keresni a fuvarosokat.
  
  _Seward doktor naplója._
  _Október 1._
  Délfelé ébredtem arra, hogy a professzor a szobámba sétált. Jobb kedvü
  és derültebb volt, mint rendesen, ugy látszik, hogy az elmult éjjeli
  dolgunk sikere kissé könnyitett aggodalmain. Alig hogy megbeszéltük egy
  kissé éjjeli kalandunk részleteit, hirtelen igy szólott:
  – A maga betege roppant érdekel engem. Szabadna ma reggel magával
  meglátogatnom? Vagy ha maga nagyon el van foglalva, egyedül is mehetnék
  hozzá, ha szabadna. Nagyon különös egy lunatikus az, a ki ilyen okosan
  tud beszélni.
  – Nekem sürgős dolgom volt, hát azt mondtam a professzornak, hogy
  szivesen venném, ha maga menne, mert akkor nem kell megvárakoztatnom és
  hivtam egy ápolót, hogy kisérje le. Magam megkezdett dolgomat folytattam
  és nem sokára el is végeztem. Az idő igen rövidnek tetszett, mire Van
  Helsing már ismét a szobámban volt.
  – Zavarom? kérdezte udvariasan, a mint a küszöböt átlépte.
  – Dehogy zavar, feleltem én. Jőjjön csak. Elvégeztem, a mit kellett és
  szabad vagyok. Most együtt mehetünk, ha tetszik, Renfieldhez.
  – Szükségtelen; már voltam nála.
  – Nos, és?
  – Attól tartok, hogy kiestem a kegyeiből. Az interview igen rövid volt.
  Mikor a szobájába léptem, egy zsámolyon ült a szoba közepén, könyökével
  a térdére támaszkodva, arcán a legmogorvább elégedetlenség
  kifejezésével. Én a lehető legnagyobb nyájassággal szólitottam meg. Rám
  sem hederitett. – Nem ismer? kérdeztem tőle. A felelete nem volt valami
  nagyon kedvező. – Nagyon is jól ismerem, mondja. Maga az a vén bolond,
  Van Helsing. Jobban szeretném, ha elkotródnék innen, minden bolond
  tudományával egyetemben. Az ördög vigyen el minden nagyfejü hollandust a
  pokolba. – Ennél többet aztán nem is mondott és ugy ült ott megingatlan
  közömbösségében, mintha nem is lettem volna a szobában. Igy hát elestem
  az alkalomtól, hogy ezt az okos bolondot tanulmányozhassam; hát most
  megyek és megvigasztalódom azzal, hogy néhány kellemes szót váltsak a mi
  aranyos madame Minnánkkal. Igazán kimondhatatlanul örvendek, barátom
  John, hogy nem terheljük és kinozzuk őt többé a mi borzalmas dolgunkkal.
  Hiányozni fog nekünk a segitsége, de azért jobb igy.
  – Teljesen egyetértek ebben önnel, – feleltem én. – Harkernénak jobb,
  hogy kimarad a dologból. Hisz még nekünk, tapasztalt és edzett
  férfiaknak is elég keserves – hát még egy gyönge asszonynak.
  Van Helsing tehát Harkerékhoz ment beszélgetni. Morris és Artur elmentek
  a hiányzó ládák nyomát keresni. Én a napi kötelességem után látok és
  estére találkozunk ismét.
  
  _Harkerné Minna naplója._
  _Október 1._
  Különösen esik, hogy igy titkolóznak előttem; előttem, a ki mindez ideig
  férjemnek minden gondolatát ismertem; alig birom elviselni, a mint
  látom, hogy bizonyos dolgoknak, még pedig a legéletbevágóbbaknak még az
  emlitését is kerüli. Ma reggel sokáig aludtam a tegnapi nap fáradalmai
  után és noha Jonathán is nagyon későn ébredt, mégis korábban ébredt
  nálamnál. Még tán soha sem beszélt velem oly gyöngéden és
  szeretetteljesen, mint ma, mielőtt távozott volna hazulról, de azért egy
  szót sem szólt arról, hogy mi történt tegnap a gróf házában tett
  látogatásuk alatt. Pedig tudhatta, hogy mennyire gyötör az aggodalom.
  Szegény jó uram! Pedig tudom, hogy ez neki tán még rosszabbul esett,
  mint nekem. Mind megegyeztek abban, hogy jobb lesz engem ezentul kizárni
  ebből a borzalmas dologból – és én belenyugodtam. És tessék! Most mégis
  sirok, mint afféle gyönge bolond, mikor pedig tudhatnám, hogy csakis
  férjemnek nagy szeretetét és azoknak a jóságos embereknek a
  gondoskodását bizonyitja a titkolózásuk.
  A sirás jól esett. Egyszer majd csak eljön az ideje annak is, hogy
  Jonathán mindent elmondhat nekem és nehogy ő azt higyje egy percig is,
  hogy én is titkolni akarok tőle valamit, hát szokás szerint jegyzem
  naplómat, a mely szivemnek minden gondolatát megőrzi az ő számára, ha
  majd egykoron olvasni kivánná. Sajátságosan busnak és levertnek érzem
  magamat ma. Lehet, hogy ez csak az eddigi izgalmak visszahatása.
  Tegnap éjjel, mikor az urak elmentek, lefeküdtem, mivel meghagyták, hogy
  megtegyem. Egy cseppet sem voltam álmos, ellenben emésztő aggodalommal
  voltam telve. Minden eszembe jutott, a mi az utóbbi időkben történt és
  minden együtt egy rémes tragédiának látszott, a melyet a végzet sodor a
  meghatározott cél felé. Akármit tegyen is az ember, ha a legjobb
  szándékkal is, mindig épp arra vezet, a mit legjobban akar kerülni. Ha
  én nem mentem volna Witby-be, szegény édes Lucym talán még most is
  velünk volna. Ő nem sétálgatott a temetőben mig én ott nem voltam és ha
  nem járt volna ott nappal, hát éjjel sem ment volna oda álmában; és ha
  nem ment volna oda, mint alvajáró, az a szörnyeteg nem támadhatta volna
  meg. Oh! Hát miért is kellett nekem Wytby-be mennem? No, már megint
  sirok! Ugyan mi lelt engem ma. El kell titkolnom a férjemtől, mert ha
  megtudná, hogy egy reggel kétszer is sirtam – én, a ki soha sem szoktam
  – hát a szegénynek a szivét agyongyötörné a nyugtalanság.
  Arra már nem emlékszem jól, hogy mikor aludtam el tegnap este. Emlékszem
  arra, hogy egy izben hirtelen kutyaugatást és egy sereg különös hangot
  hallottam, – mintha buzgó és hangos imádság lett volna, – Renfield ur
  szobájából, a mely valahol az enyém alatt lehet. Aztán egyszerre mély
  csönd következett, olyan mélységes csönd, hogy szinte megijesztett,
  fölkeltem tehát és kinéztem az ablakon. Minden sötét volt és csöndes, a
  holdvilágban nyuló fekete árnyak félelmesen titokzatosaknak látszottak.
  Semmi sem mozdult, de minden rideg és merevnek látszott, mint a halál
  vagy a végzet, annyira, hogy az a vékony sáv sürü fehéres köd, a mely
  alig észrevehető lassusággal huzódott a gyepes téren keresztül a ház
  felé, szinte élő és öntudatos valaminek látszott. Azt hiszem, hogy
  gyötrő gondolataimnak a megszakitása jól esett, mert a mint
  visszafeküdtem az ágyba, jól eső zsibbadtság vett erőt rajtam. Egy
  darabig csak feküdtem, de még sem tudtam elaludni, hát ismét fölkeltem,
  az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. A köd ezalatt terjedt, már egészen
  közel volt a házhoz, ugy, hogy láttam, a mint szinte a falhoz tapadt és
  mintha loppal huzódnék föl az ablakok felé. Szegény Renfield ismét
  hangosabb volt, mint valaha és noha egy szót sem birtam megérteni
  lármájából, a hanghordozásából tisztán ki lehetett venni, hogy esdekelve
  könyörög valamiért. Aztán küzdelem zaját hallottam és tudtam, hogy az
  ápolók bánnak el szegénynyel. Annyira megrémültem, hogy visszabujtam az
  ágyba, fejemre huztam a paplant és fülemet bedugtam az ujjammal. Nem
  voltam már egy csőppet sem álmos, vagy legalább is azt gondoltam, hogy
  nem vagyok; de mégis el kellett aludnom, mert ezután, rosz álmokat
  kivéve, nem emlékszem semmire sem egészen reggelig, a mikor Jonathán
  fölébresztett. Még fölébredve is alig tudtam megérteni, hogy hol vagyok
  és hogy Jonathán az, a ki fölibém hajol. Az álmom nagyon sajátságos
  volt, azt gondoltam, hogy alszom és várom Jonathán visszajövetelét.
  Nagyon aggódtam a férjem miatt, de képtelen voltam megmozdulni. A lábam,
  kezem és fejem oly nehéz volt, hogy nem birtam emelni, hát aludtam
  tovább nyugtalanul és gondolkoztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy
  a levegő nehéz, nyirkos és hideg. Letoltam a paplant az arcomról és
  meglepetve láttam, hogy minden homályos körülöttem. A gázláng, a melyet
  lecsavarva égve hagytam Jonathán számára, csak egy parányi vörös
  szikrának látszott a ködön keresztül, a mely mind sürübben ömlött a
  szobába. Ekkor eszembe jutott, hogy tán nyitva hagytam az ablakot, mikor
  lefeküdtem. Szerettem volna fölkelni, hogy megnézzem, de tagjaim
  sulyosak voltak, mint az ólom és az akaratom is tehetlenül zsibadt volt.
  Hát csak feküdtem és türtem tovább. Behunytam a szememet, de a
  szemhéjamon keresztül is láttam. Csodálatos, hogy az ember álmában, mire
  nem képes és mily nagyszerüen képzelődik. A köd mind sürübb és sürübb
  lett és most már azt is tudtam, hogy hogyan jött be. Mert jól láttam,
  mintha füst vagy forró viznek a párája volna, nem az ablakon, de a
  csukott ajtó eresztékein keresztül a szobába tódulni. Folyton
  sürüsödött, mig végre mintegy álló felhő oszlopba verődött őssze, a
  melynek a tetején keresztül a gázlámpát mintegy vörös szemet láttam
  pislogni.
  Minden forogni látszott velem, a felhőoszloppal együtt, a mely a szoba
  közepén forgott, mig a tetején pislogó gáz ketté nem oszlott és két
  vörös szem képében rám nem szegződött a ködön keresztül, épp mint a Lucy
  által egy pillanatnyi önkivületében emlitett két vörös szem, midőn egy
  izben a lemenő nap fénye a temető templomának ablakaiból verődött
  vissza. Ekkor rémülettel eszméltem arra, hogy épp igy látta Jonathán is
  azokat a rettenetes asszonyokat, a holdfényben gomolygó, ködből élő
  testté válni. És azt hiszem, hogy álmomban el kellett ájulnom az
  irtózattól, mert ezentul minden sötétségbe merült körülöttem. Képzeletem
  végső őntudatos erőlködése elájulásom pillanatában, még egy
  kisértetiesen fehér arcot mutatott, mely a ködből kiválva, felém hajolt.
  Őrizkednem kell az ilyen borzalmas álmoktól, mert az embernek az esze is
  megbomolhat tőlük. Megkérném Van Helsinget vagy Seward doktort, hogy
  adjanak valami altatót, de félek, hogy nyugtalankodni találnának
  miattam. Az éjjel iparkodni fogok jól aludni, ha nem sikerül, holnap egy
  adag chlorált kérek tőlük, hisz egyszer csak nem árt és legalább jól
  elalszom tőle. Az elmult éjszaka jobban kifárasztott, mint ha egyáltalán
  nem aludtam volna.
  _Okt. 2._
  _10 óra este._ A mult éjjel aludtam, de nem álmodtam, jól kellett
  aludnom, mert Jonathán lefekvése sem ébresztett föl, de az álom egy
  csöppet sem üditett, mert ma rettenetesen gyöngének és kedvetlennek
  éreztem magamat. Az egész napot olvasva vagy szunnyadozva töltöttem,
  délután Renfield ur kéretett, hogy nem látogatnám-e meg. Szegény ember
  nagyon gyöngéd volt és a mikor eljöttem tőle, megcsókolta a kezemet és
  azt mondta, hogy Isten áldjon meg. Modora valahogy nagyon meginditott és
  folyton sirnom kell, ha rágondolok. Ez egy ujabb gyöngeség, a melyet
  igyekeznem kell leküzdeni. Jonathán kétségbeesnék, ha tudná, hogy annyit
  sirdogálok. Ő és a többiek csak ebédre jöttek haza, mind kifáradtan. Én
  megtettem, a mit csak tehettem a fölviditásukra és ez magamnak is jól
  esett, mert egészen elfelejtettem, hogy milyen gyönge vagyok. Ebéd után
  engem aludni küldtek, ők pedig a füstölőbe mentek szivarozás ürügye
  alatt, de én jól tudom, hogy a nap eseményeit akarták megbeszélni.
  Jonathán modorából láttam, hogy fontos közleni valója van. Én nem voltam
  olyan álmos, mint a milyen szerettem volna lenni, hát mégis megkértem
  Seward drtort, hogy adjon valami kis altatót, mert nem tudok jól aludni.
  Ő nagyon szivesen készitett valami kis orvosságot, mit megitatott velem,
  mondván, hogy nem fog megártani, mert igen gyöngére készitettem. Én
  megittam és most várom az álmot, mely lassan közeledik. Reméllem, hogy
  nem tettem rosszul, mert most, hogy az álmosság kezd meglepni, egy ujabb
  félelmem támad. Hátha nem helyesen tettem, hogy megfosztottam magamat a
  fölébredés lehetőségétől, hátha majd szeretnék fölébredni és nem tudok,
  de itt az álom. Jó éjt!
  
  
  XX.
  
  _Harker Jonathán naplója._
  _Október 1. este._ Elhajtattam Walworthba és megtaláltam a keresett
  fuvarosok egyikét Smollet Józsefet, ingujjban a teáját egy bögréből
  iszogatva. Tisztességes jóravaló embernek, megbizható derék munkásnak
  látszott. Mindenre vissza tudott emlékezni, a faládákat illetőleg, és
  egy csudálatos szamárfülekkel tele zsebkönyvéből, a melyet valahonnan
  előkaparázott, pontosan le tudta diktálni a rendeltetésük helyét. Azt
  mondta, hogy hatot szállitott el egyszerre egy fuvarral Carfaxból és
  Chicksand-utca 197 szám alá vitte; a másik hatot pedig Jamaica fasorba
  vitte Bermondsey külvárosba. Ha a grófnak az volt a szándéka, hogy egész
  London területén szórja szét kisérteties pihenőit, ekkor ez a két hely
  nyilván csak az első stáció volt, a honnan ismét másokkal odébb
  szállittatja őket. Azt kérdeztem még a fuvarostól, hogy meg tudná-e
  mondani, hogy több ládát nem-e szállitottak el azóta Carfaxból. Azt
  felelte, hogy: „de biz ezelőtt négy nappal a korcsmában hallottam, a
  mint egy Bloxam nevü ember beszélte, hogy ritka ronda munkával volt
  megbizva egy düledező régi kastélyban, Purfbetben. Már pedig nem sok
  olyan ház van azon a tájon, hát lehet, hogy Bloxam Samu is tudna valamit
  mondani az urnak.“ – Kérdeztem, hogy meg tudná-e mondani, hogy hol
  találnám azt az embert és hogy szivesen adnám párját annak az aranynak,
  a mivel beszélgetésünket kezdtük, ha annak az embernek pontos cimét meg
  tudná nekem szerezni. Emberem egy kortyintással nyelte le teáját és
  fölkelve, azt mondta, hogy „rögvest elindulok a keresésére.“ Az ajtóban
  azonban megállt és igy szólt:
  – De minek tartóztatnám a nagyságos urat olyan sokáig itten. Ki tudja,
  mikor találom meg emberünket. De ha egy levélboritékot hagyna itt az
  adreszával meg egy levélbélyeggel rajta, ha megtudom, hogy hol
  találhatja meg Bloxam Samu pajtást, ozt még ma este postára teszem a
  levelet.
  Ez okosan volt kifundálva, hát elküldtük az egyik gyerekét egy hatossal,
  hogy vegyen rajta levélpapirost és boritékot, az aprópénzen pedig cukrot
  magának. A mikor visszajött, ráirtam cimemet a boritékra, bélyeget
  tettem rá még egyszer megigértettem magamnak Smollet barátommal, hogy
  okvetetlen elküldi, ha megtalálja Bloxam Samu cimét és hazafelé
  indultam. Most már nyomon vagyunk. Nagyon fáradt vagyok ma este és
  nagyon álmos. Minna mélyen alszik, de nagyon sápadt és a szeme olyan,
  mintha sirt volna. Szegény drágám, bizonyosan izgatja, hogy semmit sem
  tud és kétszeresen aggódik értem és a többiekért is. De azért nem szabad
  ellágyulnom és még csak céloznom sem szabad a dologra. Különben ez nem
  is olyan nehéz, mint gondoltam, mert Minna is nagyon zárkózott lett erre
  a dologra nézve és nem beszélt a grófról és cselekedeteiről csak
  egyetlen egyszer sem, a mióta tudattuk vele határozatunkat.
  _Október 2. este._
  Egy hosszu, fárasztó és izgató napom volt. Az első póstával reggel
  megkaptam a levelem, benne ceruzával, jó nagy öreg betükkel volt irva:
  – Bloxam Samu, Bartel-utca 4. Welworth.
  Még ágyban kaptam a levelet és fölkeltem, a nélkül, hogy Minnát
  fölköltöttem volna. Nagyon kimerültnek, sápadtnak és álmosnak látszott,
  szinte betegnek. Föltettem magamban, hogy nem hagyom fölkelni és ha
  hazajöttem, intézkedni fogok, hogy visszatérhessen Exeterbe. Jobb lesz
  neki otthon rendes napi foglalkozásával szórakozni, mint itt köztünk
  lenni, de semmit meg nem tudni. Seward doktorral egy percre találkoztam
  és megmondtam neki, hogy hova megyek és hogy azonnal sietek vissza,
  mihelyt megtudtam valamit. Welworthba hajtattam és némi kereséssel
  ráakadtam a jelzett házra. Ott azt mondták, hogy Bloxem Samu egy
  épülőfélben levő gyárnak fuvarosa. Oda is elmentem utána és sok
  utánjárással és még több borravalóval végre sikerült őt kihalászni a
  munkások tömegéből. Mikor megmagyaráztam neki, hogy szivesen fizetek a
  kért fölvilágositásért és mindjárt foglalót is adtam neki, nem kérette
  magát, de elmondta, hogy kétszer fordult szekérrel Carfax és egy ház
  közt Piccadilly-ben és kilenc nagy ládát fuvarozott az egyik helyről a
  másikra – „még pedig fene nehezek voltak.“ Kérdeztem tőle, hogy meg
  tudná-e mondani a házszámot Piccadillyben, a mire igy felelt:
  – Már én biz a számot elfeledtem uram, de nem messze volt egy nagy fehér
  templomtól. A ház maga egy ócska poros fészek, ámbátor nem olyan
  rémletes poros, mint az, a honnan azokat a fene nehéz ládákat elhoztam.
  – Hogyan jutott be a házakba, ha mind a kettő lakatlan?
  – Ott várt rám Carfaxban az az öreg ur, a ki megfogadott a munkára. Ő
  maga segitette a ládákat is fölrakni a szekérre. Akármi legyek, ha nem a
  legerősebb ember volt, a ki valaha elém került, pedig öreg legény ám
  már, fehér bajuszszal, ozt oly vékony dongáju, hogy még tán árnyékot sem
  vet az istenadta.
  – Hogy megremegett bennem a lélek erre a szóra!
  – Hát a Piccadillyi házba hogy jutott be? – kérdeztem tovább.
  – Hát oda is ő eresztett be. Előbb kellett neki oda érni, mert a mikor
  becsengettem, ő nyitott ajtót és megint maga segitett leszedni és
  becipelni a ládákat a csarnokba.
  – Mind a kilencet?
  – Mind; ötöt hoztam az első, négyet a második fuvarral.
  – És a ládákat a csarnokban hagyták?
  – Ott a; tágas, nagy csarnok volt és egyéb sem volt benne.
  – És kulcsot egyáltalán nem is kapott kézhez?
  – Még csak nem is láttam. Az öreg ur nyitotta és csukta az ajtót, a
  mikor jöttem-mentem.
  – És nem bir a ház számára emlékezni?
  – Nem én uram. Hanem azért könnyen megtalálhatja. Nagyon magas, széles
  kőpárkánynyal és erkélylyel, rajta meg keskeny magas lépcsővel az ajtaja
  előtt. Magam is azt gondoltam, hogy ilyen magyarázat után csak ráakadok
  a házra, hát megfizettem barátomnak az értesitéseit és elindultam
  Piccadilly felé. Egy ujabb kinos fölfedezés volt, hogy a gróf maga is
  képes a ládái elszállitásával foglalkozni. A Piccadilly cirkusznál
  elküldtem a kocsimat és gyalog mentem tovább, csakhamar megtalálva a
  leirt házat, a gróf legujabb buvó helyét. A ház régóta lakatlannak
  látszott, az ablakok szinte meg voltak vakulva a portól, az ablak rámák
  és ajtók elfeketedve az időtől, a vasrészekről lekopott a festék. A ház
  nemrég még eladó vagy kiadó lehetett, mert az erkélyen látható a
  kitépett hirdető cédulának rozoga rámája. Sokért nem adtam volna, ha a
  cédulát jó állapotban találom, mert erről esetleg ráakadtam volna a ház
  tulajdonosára. Minthogy a ház elején nem tudtam meg semmit sem,
  megkerültem, hogy talán ott találok valakit, a ki fölvilágositással
  szolgálhatna. A piccadilli házak mögötti térségen élénk volt az élet. Az
  ott dolgozó és őgyelgő lovászok közül egy-kettőtől tudakoltam, hogy nem
  tudnak-e valamit az üres házról. Az egyik azt mondta, hogy hallotta,
  hogy nem rég vették meg, de azt nem tudta megmondani, hogy kicsoda. De
  arra még emlékezett, hogy a mikor a hirdető cédula még ép volt, arra
  menet akárhányszor, elolvasta rajta, hogy Mitchell és fiai közvetitő cég
  kinálja a házat. Hát talán azoknál megtudhatnám, a mire kiváncsi vagyok.
  Megköszöntem a szives fölvilágositást és odébb álltam. Már sötétedni
  kezdett, hát nem volt vesztegetni való időm. Egy utba eső klubban
  megkerestem a Mitchell és fiai cég cimét a cimnaptárban és csakhamar
  Sackville utcai irodájukban kopogtattam.
  Az uri ember, a ki fogadott, föltünően szives modoru, de a milyen
  szives, épp oly zárkózott volt. Mihelyt megmondta, hogy a piccadilli ház
  már el van adva, azt gondolta, hogy a dolog ezzel el is van intézve.
  Midőn azt kérdeztem tőle, hogy ki vette meg, nagyra nyitott szemmel csak
  annyit felelt.
  – A ház el van adva, uram!
  – Bocsásson meg uram – mondtam én az övéhez hasonló udvariassággal, de
  nekem különös okom van megtudni, hogy ki vette meg a házat.
  – Én pedig nem mondhatom meg. A Mitchell és fiai cég nem szokta elárulni
  a klienseinek az ügyeit.
  – Az önök kliensei, uram, boldogok, hogy ilyen biztos kézben vannak
  érdekeik. Különben én magam is céhbeli vagyok. Ezzel átadtam neki a
  névjegyemet. – Ebben az esetben sem puszta kiváncsiságból tudakozódom,
  de lord Godalming megbizásából, a ki tudni szeretne egyet-mást a házról,
  a mely nemrégiben az ő tudomása szerint még eladó volt. – Eme szavakra
  kissé megenyhült a kollega s igy szólt:
  – Igen szivesen kötelezném le önt és kiváltképpen lord Godalmingot,
  Harker ur. Ha lesz szives itt hagyni ő lordsága cimét, konzultálni fogom
  társamat és ha csak lehet, még az esti postával megadom a kivánt
  felvilágositást.
  Ezzel be kellett érnem, átadtam tehát dr. Seward lakcimét és ott hagytam
  zárkózott kollegámat és siettem haza.
  A többieket már mind otthon találtam. Minna bágyadt volt és sápadtnak
  látszott, de minden erejével azon iparkodott, hogy frisnek és jókedvünek
  lássék. A szivem vérzik, hogy titkolóznom kell előtte és ennélfogva
  nyugtalanitanom őt. Hála Istennek, hogy ez az utolsó éjszaka, holnap
  rajta leszek, hogy hazaküldjem.
  A többieknek sem szólhattam aznapi fölfedezéseimről, a mig magunkra nem
  maradtunk. Minnát a szobájába kisértem és meghagytam, hogy feküdjék le.
  Szegényke sokkal gyöngédebb volt hozzám, mint bármikor és ugy csüngött
  rajtam, mintha vissza szeretne tartani; de nagyon sok volt a megbeszélni
  valóm, hát el kellett jönnöm.
  A többieket a könyvtár szobában találtam a kandalló tüze körül. Mikor
  elvégeztem közléseimet, Van Helsing igy szólt:
  – Ez nagy munka volt Jonathán barátom. Kétségtelen, hogy nyomán vagyunk
  a hiányzó ládáknak, ha abban a házban találjuk őket, akkor föladatunk
  közeledik a végéhez. De, ha még hiányoznak onnan is, tovább kell
  keresnünk, mig valamennyit megtaláljuk. Akkor aztán az igazi halálába
  kergetjük a nyomorultat. Egy darabig mind némán ültünk, egyszerre csak
  Morris szólalt meg:
  – Mondjátok csak! Hogy fogunk bejutni abba a házba?
  – Ahogy a másikba jutottunk, felelte Godalming lord gyorsan.
  – Csakhogy ez egészen más Artur. Mi betörtünk Karfaxba, de éjnek idején
  egy fallal köritett park védelmében. De egészen más dolog ám, egy
  piccadilli házba betörni, akár éjjel, akár nappal. Én megvallom, hogy
  fogalmam sincs róla, hogy hogyan jussunk oda be, hacsak az ágenstől nem
  kapunk valami féle kulcsot. Különben ezt majd meg tudjuk a leveléből, a
  melyet neked fog irni reggel.
  – Godalming lord felállott és össze ráncolt homlokkal kezdett a szobában
  föl és alá járni. Egyszerre csak hirtelen megállva szólott:
  – Quinceinek igaza van, ez a betöréses mesterség komoly kezd lenni.
  Egyszer csak sikerült, de ezuttal nem tudom, mi lesz, ha csak a gróf
  kulcsos kosarát meg nem szerezzük valahogy.
  Minthogy semmit sem csinálhattunk reggel előtt és várnunk is kellett,
  mig Godalming hirt kap Mitchel és társától, elhatároztuk, hogy reggeli
  előtt nem kezdünk semmibe sem. Egy darabig még együtt voltunk és
  füstöltünk a dolgot minden oldalról megvitatva. Én a napló jegyzeteimet
  fejeztem be. Nagyon álmos vagyok és megyek aludni…
  Még egy sort. Minna mélyen alszik és a lélegzete rendes. A homloka össze
  van ráncolva, mintha még álmában is gondolkoznék. Még mindig nagyon
  sápadt, de nem látszik olyan nagyon kimerültnek, mint reggel. No de
  holnap mindez jóra fordul és ő jól fogja érezni magát otthon Exeterben.
  Óh, de milyen álmos vagyok!
  
  _Seward doktor naplója._
  _Október 1._
  Már ismét nem tudok eligazodni Renfilden. A hangulata oly gyorsan
  változik, hogy alig birom a változatait követni. Ma reggel, midőn
  azután, hogy Van Helsinggel oly kurtán bánt el, nála jártam, a modora
  olyan volt, mintha a végzetnek parancsolna. Nem törődött semmivel sem, a
  mik körülötte történnek a földön. A felhőkben járt és onnan nézte le
  apró gyöngeségeinket és szükségeinket. Én azt gondoltam, hogy
  fölhasználom az alkalmat tán megtudhatók tőle valamit, hát kérdeztem:
  – Hát mi van mostanában a legyekkel?
  – Ő fölényesen mosolygott, a mint felelt:
  – A légy, jó uram, csapongásában meglepő hasonlatosságot árul el a
  lepkével. A lepkét pedig már a régiek a lélek jelképe gyanánt
  tisztelték.
  – Oh, hát most már talán lelkekre is vadászik, mi?
  – Oh nem! Oh nem! Nekem nem kellenek lelkek. Élet kell nekem csupán. De
  hát ezzel is rendben vagyok most már. Megvan minden, a mit kivántam.
  – Ugy hát rendben van az élettel és nem kiván lelkeket? És miért nem?
  Ezt a kérdést hirtelen és egy kissé nyersen intéztem hozzá, hogy zavarba
  hozzam, a mi sikerült is. Rögtön visszaesett régi alázatos modorába,
  mélyen meghajolt előttem és hizelkedve mondta:
  – Nem kell nekem semmiféle lélek sem, igazán, igazán, hogy nem kell. Nem
  tudnám hasznát venni, ha megkapnám is; igazán semmi hasznom sem lenne
  belőle. Nem tudnám sem megenni, sem meg…“ Hirtelen elhallgatott és a
  régi ravasz kifejezés suhant végig az arcán, mint a szellő a tó tükre
  fölött. – És tudja doktor, a mi az életet illeti, hát mi is az végre? Ha
  megvan mindene, a mit kiván és tudja, hogy soha többé szükséget nem fog
  szenvedni – ennyi az egész. Nekem vannak barátaim – nagyon jó barátaim –
  mint például ön is Seward doktor; – ezt kimondhatatlanul kaján
  mosolygással mondta – és tudom, hogy soha sem fogok az élet
  nélkülözhetetlen föltételeiben szükölködni.
  Ez után konok hallgatásba merült és nem lehetett többé egy szót sem
  kivenni belőle. Egy sereg hiába való kisérlet után, látva rosz kedvét,
  otthagytam őt.
  Későbben a nap folyamán értem küldött. Rendes körülmények között nem
  mentem volna különös ok nélkül, de mostanában annyira érdekel, hogy
  szivesen lefáradtam hozzá. A szobája közepén egy zsámolyon ülve
  találtam. Mikor beléptem, azonnal megszólalt, mintha készen várta volna
  jöttömet:
  – Nekem nem kell semmiféle lélek sem! – mondta halk, gyenge hangon,
  mintha ez a dolog azóta is mindig gyötörte volna. Én föl akarván
  használni hangulatát, igy szóltam hozzá: