Drakula: angol regény - 19

vonitani. A patkányok ezalatt ezerekre fölszaporodtak és mi kifelé
menekültünk előlük.
Godalming egyszer csak fölkapta az egyik kutyát, bevitte és letette a
padlóra. Abban a pillanatban, hogy földet ért a lába, a kis dög mintha
visszanyerte volna bátorságát, neki rohant természetadta ellenségeinek.
Ezek oly eszeveszetten menekültek előle, hogy mire vagy egy tucatból
kirázta a páráját, alig maradt a másik kettőnek, a kiket hasonló módon
tettek be, mit üldözzenek.
A patkányok eltüntével, mintha valamely gonosz lélek szállt volna el, a
kutyák vidáman csaholva szaladgáltak és lökdösték fölfordult ellenségeik
holttestét ide-oda. Mi is visszanyertük a kedvünket. Lehet, hogy a friss
levegőtől, a mely a szabadból betódult. Az ajtót ujra bezártuk és
reteszeltük és a kutyákat magunkkal vive hozzáláttunk a ház kutatásához.
Nem találtunk sehol semmit, csak rengeteg port. A kutyák sem adták
ezentul a nyugtalanságnak semmi jelét sem.
A hajnal kezdett derengeni, midőn kijöttünk a főbejárón, Van Helsing
levette az ajtó kulcsát a csomóról és rendesen bezárva az ajtót, zsebre
tette a kulcsot.
– Eddig, – mondotta – elég sikeresen jártunk. Nem ért bennünket semmi
baj sem és mégis megtudtuk, hogy hány láda hiányzik. De mindeneknél
jobban örülök annak, hogy azt, a mi első – és talán legnehezebb és
legveszedelmesebb lépésünket megtehettük a nélkül, hogy azt a mi édes
Madame Minnánkat belekevertük volna és álmait és ébren gondolatait
megterheltük volna olyan látományokkal, hangokkal és undok büzökkel, a
melyeket soha sem tudott volna elfelejteni. És most gyerünk haza.
Hajnalodik. Meglehet, hogy még sok éjjelt és nappalt kell veszedelmekkel
küzdve eltöltenünk; de nem hátrálunk meg semmi veszedelem elől sem.
A ház egészen csöndes volt, a midőn hazaértünk, csak egy távoli teremből
hallatszott valamely szegény boldogtalan sikoltása; s halk jajgatás és
nyögés a Renfield szobájából. A szegény bolond nyilván képzelt bajokkal
gyötörte magát a hozzá hasonlóak szokása szerint.
Én lábujhegyen léptem szobánkba és Minnát alva találtam. Oly halkan
lélegzett, hogy föléje kellett hajolnom, hogy halljam. Sápadtabbnak
látszik, mint rendesen. Remélem, hogy nem izgatta föl tulságosan a mai
tanácskozás. Igazán hálás vagyok, a miért kihagytuk őt, nem csak e
dologból, de még a tanácskozásokból is, a mik ezután következnek.
Ezentul minden dolgunk hétpecsétes titok lesz előtte, mindaddig, mig azt
nem mondhatjuk neki, hogy vége mindennek és a föld megszabadult a
szörnyetegtől, a mely a pokol szülötte. Bizonyos, hogy nehéz lesz
előtte, a kivel minden gondolatomat közöltem eddig, titkolózni, de
elszántnak kell lennem és holnap mindjárt elhallgatom mindazt, a mi ez
éjjel történt. A divánra fekszem, nehogy szegénykének az álmát
megzavarjam.
_Október 1. Később._ Természetesnek találom, hogy mind elaludtuk az
időt, mert nehéz napra nyugtalan éjszakát töltöttünk. Még Minna is
megérezte a fáradtságot, mert noha magasan járt már a nap, mikor
fölébredtem, mégis hamarább ébredtem nála és háromszor is kellett
szólitanom, mielőtt fölébredt volna. Sőt oly mély volt az álma, hogy
ébredése után néhány pillanatig meg sem ismert és olyan rémült
kifejezéssel nézett rám, mint azok szoktak, a kiket rossz álomból
költenek föl. Panaszkodott, hogy egy kissé fáradt és én nem is hagytam
mindjárt fölkelni. Most már tudjuk, hogy huszonegy láda hiányzik és
reméljük, hogy nyomára akadunk az elhurzoltaknak. Még ma föl fogom
keresni a fuvarosokat.

_Seward doktor naplója._
_Október 1._
Délfelé ébredtem arra, hogy a professzor a szobámba sétált. Jobb kedvü
és derültebb volt, mint rendesen, ugy látszik, hogy az elmult éjjeli
dolgunk sikere kissé könnyitett aggodalmain. Alig hogy megbeszéltük egy
kissé éjjeli kalandunk részleteit, hirtelen igy szólott:
– A maga betege roppant érdekel engem. Szabadna ma reggel magával
meglátogatnom? Vagy ha maga nagyon el van foglalva, egyedül is mehetnék
hozzá, ha szabadna. Nagyon különös egy lunatikus az, a ki ilyen okosan
tud beszélni.
– Nekem sürgős dolgom volt, hát azt mondtam a professzornak, hogy
szivesen venném, ha maga menne, mert akkor nem kell megvárakoztatnom és
hivtam egy ápolót, hogy kisérje le. Magam megkezdett dolgomat folytattam
és nem sokára el is végeztem. Az idő igen rövidnek tetszett, mire Van
Helsing már ismét a szobámban volt.
– Zavarom? kérdezte udvariasan, a mint a küszöböt átlépte.
– Dehogy zavar, feleltem én. Jőjjön csak. Elvégeztem, a mit kellett és
szabad vagyok. Most együtt mehetünk, ha tetszik, Renfieldhez.
– Szükségtelen; már voltam nála.
– Nos, és?
– Attól tartok, hogy kiestem a kegyeiből. Az interview igen rövid volt.
Mikor a szobájába léptem, egy zsámolyon ült a szoba közepén, könyökével
a térdére támaszkodva, arcán a legmogorvább elégedetlenség
kifejezésével. Én a lehető legnagyobb nyájassággal szólitottam meg. Rám
sem hederitett. – Nem ismer? kérdeztem tőle. A felelete nem volt valami
nagyon kedvező. – Nagyon is jól ismerem, mondja. Maga az a vén bolond,
Van Helsing. Jobban szeretném, ha elkotródnék innen, minden bolond
tudományával egyetemben. Az ördög vigyen el minden nagyfejü hollandust a
pokolba. – Ennél többet aztán nem is mondott és ugy ült ott megingatlan
közömbösségében, mintha nem is lettem volna a szobában. Igy hát elestem
az alkalomtól, hogy ezt az okos bolondot tanulmányozhassam; hát most
megyek és megvigasztalódom azzal, hogy néhány kellemes szót váltsak a mi
aranyos madame Minnánkkal. Igazán kimondhatatlanul örvendek, barátom
John, hogy nem terheljük és kinozzuk őt többé a mi borzalmas dolgunkkal.
Hiányozni fog nekünk a segitsége, de azért jobb igy.
– Teljesen egyetértek ebben önnel, – feleltem én. – Harkernénak jobb,
hogy kimarad a dologból. Hisz még nekünk, tapasztalt és edzett
férfiaknak is elég keserves – hát még egy gyönge asszonynak.
Van Helsing tehát Harkerékhoz ment beszélgetni. Morris és Artur elmentek
a hiányzó ládák nyomát keresni. Én a napi kötelességem után látok és
estére találkozunk ismét.

_Harkerné Minna naplója._
_Október 1._
Különösen esik, hogy igy titkolóznak előttem; előttem, a ki mindez ideig
férjemnek minden gondolatát ismertem; alig birom elviselni, a mint
látom, hogy bizonyos dolgoknak, még pedig a legéletbevágóbbaknak még az
emlitését is kerüli. Ma reggel sokáig aludtam a tegnapi nap fáradalmai
után és noha Jonathán is nagyon későn ébredt, mégis korábban ébredt
nálamnál. Még tán soha sem beszélt velem oly gyöngéden és
szeretetteljesen, mint ma, mielőtt távozott volna hazulról, de azért egy
szót sem szólt arról, hogy mi történt tegnap a gróf házában tett
látogatásuk alatt. Pedig tudhatta, hogy mennyire gyötör az aggodalom.
Szegény jó uram! Pedig tudom, hogy ez neki tán még rosszabbul esett,
mint nekem. Mind megegyeztek abban, hogy jobb lesz engem ezentul kizárni
ebből a borzalmas dologból – és én belenyugodtam. És tessék! Most mégis
sirok, mint afféle gyönge bolond, mikor pedig tudhatnám, hogy csakis
férjemnek nagy szeretetét és azoknak a jóságos embereknek a
gondoskodását bizonyitja a titkolózásuk.
A sirás jól esett. Egyszer majd csak eljön az ideje annak is, hogy
Jonathán mindent elmondhat nekem és nehogy ő azt higyje egy percig is,
hogy én is titkolni akarok tőle valamit, hát szokás szerint jegyzem
naplómat, a mely szivemnek minden gondolatát megőrzi az ő számára, ha
majd egykoron olvasni kivánná. Sajátságosan busnak és levertnek érzem
magamat ma. Lehet, hogy ez csak az eddigi izgalmak visszahatása.
Tegnap éjjel, mikor az urak elmentek, lefeküdtem, mivel meghagyták, hogy
megtegyem. Egy cseppet sem voltam álmos, ellenben emésztő aggodalommal
voltam telve. Minden eszembe jutott, a mi az utóbbi időkben történt és
minden együtt egy rémes tragédiának látszott, a melyet a végzet sodor a
meghatározott cél felé. Akármit tegyen is az ember, ha a legjobb
szándékkal is, mindig épp arra vezet, a mit legjobban akar kerülni. Ha
én nem mentem volna Witby-be, szegény édes Lucym talán még most is
velünk volna. Ő nem sétálgatott a temetőben mig én ott nem voltam és ha
nem járt volna ott nappal, hát éjjel sem ment volna oda álmában; és ha
nem ment volna oda, mint alvajáró, az a szörnyeteg nem támadhatta volna
meg. Oh! Hát miért is kellett nekem Wytby-be mennem? No, már megint
sirok! Ugyan mi lelt engem ma. El kell titkolnom a férjemtől, mert ha
megtudná, hogy egy reggel kétszer is sirtam – én, a ki soha sem szoktam
– hát a szegénynek a szivét agyongyötörné a nyugtalanság.
Arra már nem emlékszem jól, hogy mikor aludtam el tegnap este. Emlékszem
arra, hogy egy izben hirtelen kutyaugatást és egy sereg különös hangot
hallottam, – mintha buzgó és hangos imádság lett volna, – Renfield ur
szobájából, a mely valahol az enyém alatt lehet. Aztán egyszerre mély
csönd következett, olyan mélységes csönd, hogy szinte megijesztett,
fölkeltem tehát és kinéztem az ablakon. Minden sötét volt és csöndes, a
holdvilágban nyuló fekete árnyak félelmesen titokzatosaknak látszottak.
Semmi sem mozdult, de minden rideg és merevnek látszott, mint a halál
vagy a végzet, annyira, hogy az a vékony sáv sürü fehéres köd, a mely
alig észrevehető lassusággal huzódott a gyepes téren keresztül a ház
felé, szinte élő és öntudatos valaminek látszott. Azt hiszem, hogy
gyötrő gondolataimnak a megszakitása jól esett, mert a mint
visszafeküdtem az ágyba, jól eső zsibbadtság vett erőt rajtam. Egy
darabig csak feküdtem, de még sem tudtam elaludni, hát ismét fölkeltem,
az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. A köd ezalatt terjedt, már egészen
közel volt a házhoz, ugy, hogy láttam, a mint szinte a falhoz tapadt és
mintha loppal huzódnék föl az ablakok felé. Szegény Renfield ismét
hangosabb volt, mint valaha és noha egy szót sem birtam megérteni
lármájából, a hanghordozásából tisztán ki lehetett venni, hogy esdekelve
könyörög valamiért. Aztán küzdelem zaját hallottam és tudtam, hogy az
ápolók bánnak el szegénynyel. Annyira megrémültem, hogy visszabujtam az
ágyba, fejemre huztam a paplant és fülemet bedugtam az ujjammal. Nem
voltam már egy csőppet sem álmos, vagy legalább is azt gondoltam, hogy
nem vagyok; de mégis el kellett aludnom, mert ezután, rosz álmokat
kivéve, nem emlékszem semmire sem egészen reggelig, a mikor Jonathán
fölébresztett. Még fölébredve is alig tudtam megérteni, hogy hol vagyok
és hogy Jonathán az, a ki fölibém hajol. Az álmom nagyon sajátságos
volt, azt gondoltam, hogy alszom és várom Jonathán visszajövetelét.
Nagyon aggódtam a férjem miatt, de képtelen voltam megmozdulni. A lábam,
kezem és fejem oly nehéz volt, hogy nem birtam emelni, hát aludtam
tovább nyugtalanul és gondolkoztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy
a levegő nehéz, nyirkos és hideg. Letoltam a paplant az arcomról és
meglepetve láttam, hogy minden homályos körülöttem. A gázláng, a melyet
lecsavarva égve hagytam Jonathán számára, csak egy parányi vörös
szikrának látszott a ködön keresztül, a mely mind sürübben ömlött a
szobába. Ekkor eszembe jutott, hogy tán nyitva hagytam az ablakot, mikor
lefeküdtem. Szerettem volna fölkelni, hogy megnézzem, de tagjaim
sulyosak voltak, mint az ólom és az akaratom is tehetlenül zsibadt volt.
Hát csak feküdtem és türtem tovább. Behunytam a szememet, de a
szemhéjamon keresztül is láttam. Csodálatos, hogy az ember álmában, mire
nem képes és mily nagyszerüen képzelődik. A köd mind sürübb és sürübb
lett és most már azt is tudtam, hogy hogyan jött be. Mert jól láttam,
mintha füst vagy forró viznek a párája volna, nem az ablakon, de a
csukott ajtó eresztékein keresztül a szobába tódulni. Folyton
sürüsödött, mig végre mintegy álló felhő oszlopba verődött őssze, a
melynek a tetején keresztül a gázlámpát mintegy vörös szemet láttam
pislogni.
Minden forogni látszott velem, a felhőoszloppal együtt, a mely a szoba
közepén forgott, mig a tetején pislogó gáz ketté nem oszlott és két
vörös szem képében rám nem szegződött a ködön keresztül, épp mint a Lucy
által egy pillanatnyi önkivületében emlitett két vörös szem, midőn egy
izben a lemenő nap fénye a temető templomának ablakaiból verődött
vissza. Ekkor rémülettel eszméltem arra, hogy épp igy látta Jonathán is
azokat a rettenetes asszonyokat, a holdfényben gomolygó, ködből élő
testté válni. És azt hiszem, hogy álmomban el kellett ájulnom az
irtózattól, mert ezentul minden sötétségbe merült körülöttem. Képzeletem
végső őntudatos erőlködése elájulásom pillanatában, még egy
kisértetiesen fehér arcot mutatott, mely a ködből kiválva, felém hajolt.
Őrizkednem kell az ilyen borzalmas álmoktól, mert az embernek az esze is
megbomolhat tőlük. Megkérném Van Helsinget vagy Seward doktort, hogy
adjanak valami altatót, de félek, hogy nyugtalankodni találnának
miattam. Az éjjel iparkodni fogok jól aludni, ha nem sikerül, holnap egy
adag chlorált kérek tőlük, hisz egyszer csak nem árt és legalább jól
elalszom tőle. Az elmult éjszaka jobban kifárasztott, mint ha egyáltalán
nem aludtam volna.
_Okt. 2._
_10 óra este._ A mult éjjel aludtam, de nem álmodtam, jól kellett
aludnom, mert Jonathán lefekvése sem ébresztett föl, de az álom egy
csöppet sem üditett, mert ma rettenetesen gyöngének és kedvetlennek
éreztem magamat. Az egész napot olvasva vagy szunnyadozva töltöttem,
délután Renfield ur kéretett, hogy nem látogatnám-e meg. Szegény ember
nagyon gyöngéd volt és a mikor eljöttem tőle, megcsókolta a kezemet és
azt mondta, hogy Isten áldjon meg. Modora valahogy nagyon meginditott és
folyton sirnom kell, ha rágondolok. Ez egy ujabb gyöngeség, a melyet
igyekeznem kell leküzdeni. Jonathán kétségbeesnék, ha tudná, hogy annyit
sirdogálok. Ő és a többiek csak ebédre jöttek haza, mind kifáradtan. Én
megtettem, a mit csak tehettem a fölviditásukra és ez magamnak is jól
esett, mert egészen elfelejtettem, hogy milyen gyönge vagyok. Ebéd után
engem aludni küldtek, ők pedig a füstölőbe mentek szivarozás ürügye
alatt, de én jól tudom, hogy a nap eseményeit akarták megbeszélni.
Jonathán modorából láttam, hogy fontos közleni valója van. Én nem voltam
olyan álmos, mint a milyen szerettem volna lenni, hát mégis megkértem
Seward drtort, hogy adjon valami kis altatót, mert nem tudok jól aludni.
Ő nagyon szivesen készitett valami kis orvosságot, mit megitatott velem,
mondván, hogy nem fog megártani, mert igen gyöngére készitettem. Én
megittam és most várom az álmot, mely lassan közeledik. Reméllem, hogy
nem tettem rosszul, mert most, hogy az álmosság kezd meglepni, egy ujabb
félelmem támad. Hátha nem helyesen tettem, hogy megfosztottam magamat a
fölébredés lehetőségétől, hátha majd szeretnék fölébredni és nem tudok,
de itt az álom. Jó éjt!


XX.

_Harker Jonathán naplója._
_Október 1. este._ Elhajtattam Walworthba és megtaláltam a keresett
fuvarosok egyikét Smollet Józsefet, ingujjban a teáját egy bögréből
iszogatva. Tisztességes jóravaló embernek, megbizható derék munkásnak
látszott. Mindenre vissza tudott emlékezni, a faládákat illetőleg, és
egy csudálatos szamárfülekkel tele zsebkönyvéből, a melyet valahonnan
előkaparázott, pontosan le tudta diktálni a rendeltetésük helyét. Azt
mondta, hogy hatot szállitott el egyszerre egy fuvarral Carfaxból és
Chicksand-utca 197 szám alá vitte; a másik hatot pedig Jamaica fasorba
vitte Bermondsey külvárosba. Ha a grófnak az volt a szándéka, hogy egész
London területén szórja szét kisérteties pihenőit, ekkor ez a két hely
nyilván csak az első stáció volt, a honnan ismét másokkal odébb
szállittatja őket. Azt kérdeztem még a fuvarostól, hogy meg tudná-e
mondani, hogy több ládát nem-e szállitottak el azóta Carfaxból. Azt
felelte, hogy: „de biz ezelőtt négy nappal a korcsmában hallottam, a
mint egy Bloxam nevü ember beszélte, hogy ritka ronda munkával volt
megbizva egy düledező régi kastélyban, Purfbetben. Már pedig nem sok
olyan ház van azon a tájon, hát lehet, hogy Bloxam Samu is tudna valamit
mondani az urnak.“ – Kérdeztem, hogy meg tudná-e mondani, hogy hol
találnám azt az embert és hogy szivesen adnám párját annak az aranynak,
a mivel beszélgetésünket kezdtük, ha annak az embernek pontos cimét meg
tudná nekem szerezni. Emberem egy kortyintással nyelte le teáját és
fölkelve, azt mondta, hogy „rögvest elindulok a keresésére.“ Az ajtóban
azonban megállt és igy szólt:
– De minek tartóztatnám a nagyságos urat olyan sokáig itten. Ki tudja,
mikor találom meg emberünket. De ha egy levélboritékot hagyna itt az
adreszával meg egy levélbélyeggel rajta, ha megtudom, hogy hol
találhatja meg Bloxam Samu pajtást, ozt még ma este postára teszem a
levelet.
Ez okosan volt kifundálva, hát elküldtük az egyik gyerekét egy hatossal,
hogy vegyen rajta levélpapirost és boritékot, az aprópénzen pedig cukrot
magának. A mikor visszajött, ráirtam cimemet a boritékra, bélyeget
tettem rá még egyszer megigértettem magamnak Smollet barátommal, hogy
okvetetlen elküldi, ha megtalálja Bloxam Samu cimét és hazafelé
indultam. Most már nyomon vagyunk. Nagyon fáradt vagyok ma este és
nagyon álmos. Minna mélyen alszik, de nagyon sápadt és a szeme olyan,
mintha sirt volna. Szegény drágám, bizonyosan izgatja, hogy semmit sem
tud és kétszeresen aggódik értem és a többiekért is. De azért nem szabad
ellágyulnom és még csak céloznom sem szabad a dologra. Különben ez nem
is olyan nehéz, mint gondoltam, mert Minna is nagyon zárkózott lett erre
a dologra nézve és nem beszélt a grófról és cselekedeteiről csak
egyetlen egyszer sem, a mióta tudattuk vele határozatunkat.
_Október 2. este._
Egy hosszu, fárasztó és izgató napom volt. Az első póstával reggel
megkaptam a levelem, benne ceruzával, jó nagy öreg betükkel volt irva:
– Bloxam Samu, Bartel-utca 4. Welworth.
Még ágyban kaptam a levelet és fölkeltem, a nélkül, hogy Minnát
fölköltöttem volna. Nagyon kimerültnek, sápadtnak és álmosnak látszott,
szinte betegnek. Föltettem magamban, hogy nem hagyom fölkelni és ha
hazajöttem, intézkedni fogok, hogy visszatérhessen Exeterbe. Jobb lesz
neki otthon rendes napi foglalkozásával szórakozni, mint itt köztünk
lenni, de semmit meg nem tudni. Seward doktorral egy percre találkoztam
és megmondtam neki, hogy hova megyek és hogy azonnal sietek vissza,
mihelyt megtudtam valamit. Welworthba hajtattam és némi kereséssel
ráakadtam a jelzett házra. Ott azt mondták, hogy Bloxem Samu egy
épülőfélben levő gyárnak fuvarosa. Oda is elmentem utána és sok
utánjárással és még több borravalóval végre sikerült őt kihalászni a
munkások tömegéből. Mikor megmagyaráztam neki, hogy szivesen fizetek a
kért fölvilágositásért és mindjárt foglalót is adtam neki, nem kérette
magát, de elmondta, hogy kétszer fordult szekérrel Carfax és egy ház
közt Piccadilly-ben és kilenc nagy ládát fuvarozott az egyik helyről a
másikra – „még pedig fene nehezek voltak.“ Kérdeztem tőle, hogy meg
tudná-e mondani a házszámot Piccadillyben, a mire igy felelt:
– Már én biz a számot elfeledtem uram, de nem messze volt egy nagy fehér
templomtól. A ház maga egy ócska poros fészek, ámbátor nem olyan
rémletes poros, mint az, a honnan azokat a fene nehéz ládákat elhoztam.
– Hogyan jutott be a házakba, ha mind a kettő lakatlan?
– Ott várt rám Carfaxban az az öreg ur, a ki megfogadott a munkára. Ő
maga segitette a ládákat is fölrakni a szekérre. Akármi legyek, ha nem a
legerősebb ember volt, a ki valaha elém került, pedig öreg legény ám
már, fehér bajuszszal, ozt oly vékony dongáju, hogy még tán árnyékot sem
vet az istenadta.
– Hogy megremegett bennem a lélek erre a szóra!
– Hát a Piccadillyi házba hogy jutott be? – kérdeztem tovább.
– Hát oda is ő eresztett be. Előbb kellett neki oda érni, mert a mikor
becsengettem, ő nyitott ajtót és megint maga segitett leszedni és
becipelni a ládákat a csarnokba.
– Mind a kilencet?
– Mind; ötöt hoztam az első, négyet a második fuvarral.
– És a ládákat a csarnokban hagyták?
– Ott a; tágas, nagy csarnok volt és egyéb sem volt benne.
– És kulcsot egyáltalán nem is kapott kézhez?
– Még csak nem is láttam. Az öreg ur nyitotta és csukta az ajtót, a
mikor jöttem-mentem.
– És nem bir a ház számára emlékezni?
– Nem én uram. Hanem azért könnyen megtalálhatja. Nagyon magas, széles
kőpárkánynyal és erkélylyel, rajta meg keskeny magas lépcsővel az ajtaja
előtt. Magam is azt gondoltam, hogy ilyen magyarázat után csak ráakadok
a házra, hát megfizettem barátomnak az értesitéseit és elindultam
Piccadilly felé. Egy ujabb kinos fölfedezés volt, hogy a gróf maga is
képes a ládái elszállitásával foglalkozni. A Piccadilly cirkusznál
elküldtem a kocsimat és gyalog mentem tovább, csakhamar megtalálva a
leirt házat, a gróf legujabb buvó helyét. A ház régóta lakatlannak
látszott, az ablakok szinte meg voltak vakulva a portól, az ablak rámák
és ajtók elfeketedve az időtől, a vasrészekről lekopott a festék. A ház
nemrég még eladó vagy kiadó lehetett, mert az erkélyen látható a
kitépett hirdető cédulának rozoga rámája. Sokért nem adtam volna, ha a
cédulát jó állapotban találom, mert erről esetleg ráakadtam volna a ház
tulajdonosára. Minthogy a ház elején nem tudtam meg semmit sem,
megkerültem, hogy talán ott találok valakit, a ki fölvilágositással
szolgálhatna. A piccadilli házak mögötti térségen élénk volt az élet. Az
ott dolgozó és őgyelgő lovászok közül egy-kettőtől tudakoltam, hogy nem
tudnak-e valamit az üres házról. Az egyik azt mondta, hogy hallotta,
hogy nem rég vették meg, de azt nem tudta megmondani, hogy kicsoda. De
arra még emlékezett, hogy a mikor a hirdető cédula még ép volt, arra
menet akárhányszor, elolvasta rajta, hogy Mitchell és fiai közvetitő cég
kinálja a házat. Hát talán azoknál megtudhatnám, a mire kiváncsi vagyok.
Megköszöntem a szives fölvilágositást és odébb álltam. Már sötétedni
kezdett, hát nem volt vesztegetni való időm. Egy utba eső klubban
megkerestem a Mitchell és fiai cég cimét a cimnaptárban és csakhamar
Sackville utcai irodájukban kopogtattam.
Az uri ember, a ki fogadott, föltünően szives modoru, de a milyen
szives, épp oly zárkózott volt. Mihelyt megmondta, hogy a piccadilli ház
már el van adva, azt gondolta, hogy a dolog ezzel el is van intézve.
Midőn azt kérdeztem tőle, hogy ki vette meg, nagyra nyitott szemmel csak
annyit felelt.
– A ház el van adva, uram!
– Bocsásson meg uram – mondtam én az övéhez hasonló udvariassággal, de
nekem különös okom van megtudni, hogy ki vette meg a házat.
– Én pedig nem mondhatom meg. A Mitchell és fiai cég nem szokta elárulni
a klienseinek az ügyeit.
– Az önök kliensei, uram, boldogok, hogy ilyen biztos kézben vannak
érdekeik. Különben én magam is céhbeli vagyok. Ezzel átadtam neki a
névjegyemet. – Ebben az esetben sem puszta kiváncsiságból tudakozódom,
de lord Godalming megbizásából, a ki tudni szeretne egyet-mást a házról,
a mely nemrégiben az ő tudomása szerint még eladó volt. – Eme szavakra
kissé megenyhült a kollega s igy szólt:
– Igen szivesen kötelezném le önt és kiváltképpen lord Godalmingot,
Harker ur. Ha lesz szives itt hagyni ő lordsága cimét, konzultálni fogom
társamat és ha csak lehet, még az esti postával megadom a kivánt
felvilágositást.
Ezzel be kellett érnem, átadtam tehát dr. Seward lakcimét és ott hagytam
zárkózott kollegámat és siettem haza.
A többieket már mind otthon találtam. Minna bágyadt volt és sápadtnak
látszott, de minden erejével azon iparkodott, hogy frisnek és jókedvünek
lássék. A szivem vérzik, hogy titkolóznom kell előtte és ennélfogva
nyugtalanitanom őt. Hála Istennek, hogy ez az utolsó éjszaka, holnap
rajta leszek, hogy hazaküldjem.
A többieknek sem szólhattam aznapi fölfedezéseimről, a mig magunkra nem
maradtunk. Minnát a szobájába kisértem és meghagytam, hogy feküdjék le.
Szegényke sokkal gyöngédebb volt hozzám, mint bármikor és ugy csüngött
rajtam, mintha vissza szeretne tartani; de nagyon sok volt a megbeszélni
valóm, hát el kellett jönnöm.
A többieket a könyvtár szobában találtam a kandalló tüze körül. Mikor
elvégeztem közléseimet, Van Helsing igy szólt:
– Ez nagy munka volt Jonathán barátom. Kétségtelen, hogy nyomán vagyunk
a hiányzó ládáknak, ha abban a házban találjuk őket, akkor föladatunk
közeledik a végéhez. De, ha még hiányoznak onnan is, tovább kell
keresnünk, mig valamennyit megtaláljuk. Akkor aztán az igazi halálába
kergetjük a nyomorultat. Egy darabig mind némán ültünk, egyszerre csak
Morris szólalt meg:
– Mondjátok csak! Hogy fogunk bejutni abba a házba?
– Ahogy a másikba jutottunk, felelte Godalming lord gyorsan.
– Csakhogy ez egészen más Artur. Mi betörtünk Karfaxba, de éjnek idején
egy fallal köritett park védelmében. De egészen más dolog ám, egy
piccadilli házba betörni, akár éjjel, akár nappal. Én megvallom, hogy
fogalmam sincs róla, hogy hogyan jussunk oda be, hacsak az ágenstől nem
kapunk valami féle kulcsot. Különben ezt majd meg tudjuk a leveléből, a
melyet neked fog irni reggel.
– Godalming lord felállott és össze ráncolt homlokkal kezdett a szobában
föl és alá járni. Egyszerre csak hirtelen megállva szólott:
– Quinceinek igaza van, ez a betöréses mesterség komoly kezd lenni.
Egyszer csak sikerült, de ezuttal nem tudom, mi lesz, ha csak a gróf
kulcsos kosarát meg nem szerezzük valahogy.
Minthogy semmit sem csinálhattunk reggel előtt és várnunk is kellett,
mig Godalming hirt kap Mitchel és társától, elhatároztuk, hogy reggeli
előtt nem kezdünk semmibe sem. Egy darabig még együtt voltunk és
füstöltünk a dolgot minden oldalról megvitatva. Én a napló jegyzeteimet
fejeztem be. Nagyon álmos vagyok és megyek aludni…
Még egy sort. Minna mélyen alszik és a lélegzete rendes. A homloka össze
van ráncolva, mintha még álmában is gondolkoznék. Még mindig nagyon
sápadt, de nem látszik olyan nagyon kimerültnek, mint reggel. No de
holnap mindez jóra fordul és ő jól fogja érezni magát otthon Exeterben.
Óh, de milyen álmos vagyok!

_Seward doktor naplója._
_Október 1._
Már ismét nem tudok eligazodni Renfilden. A hangulata oly gyorsan
változik, hogy alig birom a változatait követni. Ma reggel, midőn
azután, hogy Van Helsinggel oly kurtán bánt el, nála jártam, a modora
olyan volt, mintha a végzetnek parancsolna. Nem törődött semmivel sem, a
mik körülötte történnek a földön. A felhőkben járt és onnan nézte le
apró gyöngeségeinket és szükségeinket. Én azt gondoltam, hogy
fölhasználom az alkalmat tán megtudhatók tőle valamit, hát kérdeztem:
– Hát mi van mostanában a legyekkel?
– Ő fölényesen mosolygott, a mint felelt:
– A légy, jó uram, csapongásában meglepő hasonlatosságot árul el a
lepkével. A lepkét pedig már a régiek a lélek jelképe gyanánt
tisztelték.
– Oh, hát most már talán lelkekre is vadászik, mi?
– Oh nem! Oh nem! Nekem nem kellenek lelkek. Élet kell nekem csupán. De
hát ezzel is rendben vagyok most már. Megvan minden, a mit kivántam.
– Ugy hát rendben van az élettel és nem kiván lelkeket? És miért nem?
Ezt a kérdést hirtelen és egy kissé nyersen intéztem hozzá, hogy zavarba
hozzam, a mi sikerült is. Rögtön visszaesett régi alázatos modorába,
mélyen meghajolt előttem és hizelkedve mondta:
– Nem kell nekem semmiféle lélek sem, igazán, igazán, hogy nem kell. Nem
tudnám hasznát venni, ha megkapnám is; igazán semmi hasznom sem lenne
belőle. Nem tudnám sem megenni, sem meg…“ Hirtelen elhallgatott és a
régi ravasz kifejezés suhant végig az arcán, mint a szellő a tó tükre
fölött. – És tudja doktor, a mi az életet illeti, hát mi is az végre? Ha
megvan mindene, a mit kiván és tudja, hogy soha többé szükséget nem fog
szenvedni – ennyi az egész. Nekem vannak barátaim – nagyon jó barátaim –
mint például ön is Seward doktor; – ezt kimondhatatlanul kaján
mosolygással mondta – és tudom, hogy soha sem fogok az élet
nélkülözhetetlen föltételeiben szükölködni.
Ez után konok hallgatásba merült és nem lehetett többé egy szót sem
kivenni belőle. Egy sereg hiába való kisérlet után, látva rosz kedvét,
otthagytam őt.
Későbben a nap folyamán értem küldött. Rendes körülmények között nem
mentem volna különös ok nélkül, de mostanában annyira érdekel, hogy
szivesen lefáradtam hozzá. A szobája közepén egy zsámolyon ülve
találtam. Mikor beléptem, azonnal megszólalt, mintha készen várta volna
jöttömet:
– Nekem nem kell semmiféle lélek sem! – mondta halk, gyenge hangon,
mintha ez a dolog azóta is mindig gyötörte volna. Én föl akarván
használni hangulatát, igy szóltam hozzá: