Drakula: angol regény - 11

  jelen volt, megőrizte ez önuralmát, még mosolygott is rá, a mint ajtót
  nyitott neki, hogy a szomszéd szobába menjen. De alig tünt el, hirtelen
  és nagy erőszakkal az ebédlőbe hurcolt magával és betette mögöttünk az
  ajtót.
  És ekkor láttam életemben először Van Helsing professzort megtörni. A
  néma kétségbeesés egy nemével emelte karjait a feje fölé és tehetetlenül
  ütögette össze a tenyereit; végre egy székre vetve magát, arcát
  tenyerébe rejtette és elkezdett zokogni, hangos keserves zokogással, a
  mely szive fájdalmas mélységéből fakadt. Aztán ismét égnek emelte a
  karjait, mintha az egész mindenséget hivná segitségül. Isten! Isten!
  Isten! jajgatott. Mit vétettünk mi, mit vétett ez a szegény teremtés,
  hogy ily borzasztóan büntetsz bennünket; Vagy közöttünk jár-e a sors ma
  is, mint a régi pogány világban, hogy ilyen dolgok és ilyen kegyetlen
  módon történhetnek? Ez a szegény szerencsétlen anya, nem tudva és a
  legjobbat akarva, olyat cselekszik, a mi veszendővé teszi leánya testét,
  lelkét; és mi nem szólhatunk neki, még alig is inthetjük, vagy meghal és
  akkor midakettő meghal. Oh! milyen átok alatt vagyunk! Az ördögnek
  minden hatalma ellenünk szegül!
  Hirtelen fölugorva folytatta. – De jöjjön – látnunk és cselekednünk
  kell. Ördög vagy nem ördög, vagy minden ördöge a pokolnak egyszerre –
  mindegy; azért nekünk küzdeni kell. – A táskáját fölkapta és együtt
  mentünk föl Lucy szobájába.
  Ismét fölhuztam a rolettát, mig Van Helsing az ágyhoz lépett. Ezuttal
  nem rettent vissza, a mint a szegény erest, ugyanazzal a rémes már fehér
  sáppadtsággal rajta meglátta. Arca kemény bánatot és egyuttal végtelen
  könyörületet fejezett ki.
  – Ugy van, a mint vártam, mormogta. Szó nélkül ment és bezárta az ajtót,
  aztán elkezdte a vérátömlesztéshez szükséges müszereit a kis asztalra
  kirakni. Én az operáció elkerülhetetlenségét belátva, huztam le a
  kabátomat, de ő intő kezével megállitott: Nem! szólt. Ma ön fog
  operációt csinálni, én adok hozzávalót. Maga már ugyis gyönge. Beszéd
  közben ledobta a kabátját és gyürte föl az ingujját.
  Az operáció ismétlődött, Lucy fakó arcába ismét visszatért a szin, a
  mint rendes lélegzetvétellel egészséges álomba merült. Ezuttal én
  vigyáztam, mig Van Helsing összeszedte magát és pihent.
  Később megmondta Westenránénak, hogy semmit sem szabad elmozditania a
  leánya szobájából az ő megkérdezése nélkül. Hogy a virágokat orvosság
  gyanánt alkalmazta és hogy erős illatuk belégzése Lucy gyógyulását
  segiti elő. Azután magára vállalta a beteg gondját, kijelentve, hogy a
  két következő éjszakán maga fog virrasztani mellette és hogy nekem
  izenni fog, ha szüksége lesz rám.
  Egy órával ezután Lucy fölébredt álmából frisen és jókedvüen és alig
  látszott meg rajta rettenetes vérvesztése.
  Mit jelentsen mindez? Már-már azon kezdek tünődni, hogy nem-e az
  őrültekkel való foglalkozásom bontja-e meg a tulajdon agyvelőmet.
  
  _Westenra Lucy naplója._
  _Szeptember 17._
  A nyugalom négy napját és négy éjjelét kiélveztem. Már ismét annyira
  megerősödtem, hogy alig ismerek magamra. Ugy látszik, mintha valami
  rettenetes végtelen álmom lett volna és csak most ébrednék a napfényre
  és fris levegőre körülöttem. Csak homályosan emlékszem a várakozás és
  félelem gyötrelmes időire. A sötétségre, a feledésre és aztán uj életre
  kelésre, mint a mikor a buvár emelkedik föl lassan a mély vizekből. A
  mióta azonban Van Helsing doktor velem van, mind ez a rosz álom mintha
  elmult volna rólam. A titokzatos sajgás, a mely csaknem eszemet vette a
  félelemtől – az ablakomat verdeső szárnycsattogás – a távoli hangok, a
  melyek mégis oly közelnek tetszettek, a kemény rideg parancsszó, a mely,
  nem tudom, honnan jött és rendelte, hogy tegyek, nem tudom, hogy mit –
  mindez elmulott. Most félelem nélkül fekszem le és alszom el. Meg sem
  próbálok ébren maradni. Már egészen megszerettem a foghagyma virágot és
  mindennap kapok egy fris ládával Harrleinból. Ma éjjel Van Helsing dr.
  elutazik, mert egy napot Amsterdamba kell töltenie. De most már nem
  kell, hogy virraszszanak. Elég jól vagyok arra, hogy egyedül hagyjanak.
  Hála érte a jó Istennek, a ki anyám, az én kedves Arturom és mind azok
  kedvéért, a kik oly jók hozzám, megtartott. Nem is fogom érezni, hogy
  nem virrasztanak, mert hisz az utolsó éjjel Van Helsing dr. is jó részt
  alva töltötte az időt a székében. Kétszer is alva találtam szegényt,
  mikor fölébredtem, de azért nem féltem ujra elaludni, noha a galyak,
  vagy denevérek, vagy tudj’ Isten mi is, csaknem haragosan csapkodták az
  ablakomat.
  
  _A Pall Mall Gazette._
  _Szeptember 18._
  _A kiszabadult farkas. Tudósitónk veszedelmes kalandja: Beszélgetés
  tudósitónk és az állatkert felügyelője közt._ Tenger kérdezősködés,
  majdnem ugyanannyi goromba elutasitás és ujra kérdezősködés után, végre
  is sikerült megtalálnom az állatkert ama részének felügyelőjét, a melybe
  a farkasok osztálya is tartozik. Bildet Tamás az elefántok háza mögötti
  kis tanyák egyikében lakik és éppen a teájához készült ülni, mikor
  megtaláltam. Tamás és a felesége, szives vendégszerető, öreges
  gyermektelen emberek és ha mindig olyan jóizüen élnek, mint a milyen
  jóizü falatozással kináltak meg engem, akkor igen kellemesen telhetik az
  életük. A felügyelő nem akart dologra térni, mig a vacsorán tul nem
  estünk és mindnyájan jól nem laktunk. Mikor aztán az asztalt fölszedték
  és ő pipára gyujtott, igy szólt:
  – Már most uram neki dülhet és kérdezhet tőlem, a mit akar.
  Megbocsátott, hogy vacsora előtt nem állottam szóba az urral, de én még
  a farkasoknak, sakáloknak és hiénáknak is beadom a vacsorájukat, mielőtt
  kérdéseket intéznék hozzájuk.
  – Hogy érti azt, kérdést intézni hozzájuk? – tudakoltam én, hogy bele
  biztassam egy kicsit az öreget a beszélgetésbe.
  – Hát a feje bubjára ütök a póznával, ez az egyik módja, aztán meg
  megvakarom a fülük tövit mikor egy-egy bőkezü legény szeretné, ha
  mutogatnák magukat egy kicsit a szive választottja előtt, a kit a
  kimenőn kisér. Az elsővel, már mint a póznával való fejbe kolintással,
  mielőtt beadnám nekik az ebédet, csak megvagyok valahogy, de már a
  másodikkal, a fültövön vakarással ugyan csak megvárom, mig ugyszólván a
  fekete kávé és szivarnál vannak a dögök. Már pedig higyje el uram, hogy
  magunk is olyanok vagyunk, mint ezek a vadállatok itten, például mikor
  megszólitott – ugy-e? Hogy beszéljek arról a farkashistóriáról valamit,
  hát én is olyan morgósan feleltem, mint akár melyik medvém és mikor még
  az igazgatóságnál való szives följelentéssel fenyegetett, hát akkor is
  csak azt mondtam, hogy menjen a pokolba az ur, sértésül ne vegye, de
  mondtam-e vagy nem mondtam.
  Mondta bizony.
  – Nohát. A mikor az ur a följelentéssel fenyegetett a gorombaságomért,
  hát az annyi volt, mintha fejbe kólintott volna a póznával. De a sajgást
  megenyhitette a fél arany. Nem volt kedvem a veszekedéshez, hát
  megvártam az etetést, csak ugy, mint a farkasaim, tigriseim és
  oroszlánaim szokták. Most már aztán, hogy az öregem kibélelt egy jó nagy
  darab kugloffal, kiöblögetett a jó erős teájával és rágyujtottam, hát
  vakargathatja a fülem tövét, a mennyit csak tetszik, már csak nem is
  morgok többet. Rajta hát nó, kérdezzen, ugy is tudom, hogy a miatt a
  bolond farkas miatt gyütt csak ide.
  – Ugy van! Azt akarom, hogy mondjon el mindent, először is azt, hogy
  hogyan történt, azután pedig azt, hogy mit gondol, mi az oka és végül
  azt, hogy mit gondol, hogy fog az egész végződni.
  – Meglesz, uram! Ennyi körülbelül az egész história. Ez a farkas, a
  melyet Berzibernek hivtunk, a három szürke farkas közül volt, a melyet
  Norvégiából hozattunk ezelőtt négy évvel. Nagyon kedves, szelid, jó
  farkas volt és soha sem adott szóra gondot. Jobban elcsodálkoztam azon,
  hogy elkivánkozott innen, mint bármely más idevaló állaton csudálkoztam
  volna. De hát ime a farkasokba csak ugy nem lehet megbizni, mint az
  asszonyokba.
  – Sose hallgasson rá uram! – vetette közbe a felesége kacagva. Az öreg
  olyan régen barátkozik az állatokkal, hogy már maga is csak olyan, mint
  egy vén farkas. Hanem azért nem mérges ám a harapása.
  – Hát uram, ugy volt, hogy tegnap vagy két órával az etetés után
  hallottam az első lármát, éppen a majomházban ágyaztam egy beteg kis
  pumának, de a mint a csaholást és orditást meghallottam, azonnal oda
  siettem. Hát ott látom Berzibert, a mint őrült erővel rázza és tépi a
  vasrácsot, mintha ki akarna jönni. Nem sok ember volt aznap a kertben és
  közel oda csak egy ember állt, egy magas, vékony fickó, hajlott orral,
  hegyes bajuszszal, a melybe néhány ősz szál vegyült. Kemény, hideg
  tekintete volt és vörös szeme, és nekem mindjárt sehogy sem tetszett,
  mert ugy láttam, mintha ő haragitotta volna meg az állataimat. Fehér
  szarvasbőrkeztyü volt a kezén, a mint mutatja nekem az állatokat és azt
  mondja:
  – Fölvigyázó, ezek a farkasok, mintha akarnának valamit.
  – Talán éppen kendet, mondok én, mert sehogy sem tetszett a módja. Ő nem
  haragudott meg, mint a hogy gondoltam, hogy fog, hanem csufondárosan
  mosolygott, valamennyi hegyes fogát kimutatva és aszongya:
  – Ó, dehogy, engem aligha szeretnének!
  – Oh, de bizony szeretnék – mondok én szint olyan csufondárosan. Ők nem
  vetnének meg, egy-két csontot fogpiszkálónak a vacsorájuk után, kend
  pedig azzal bőven szolgálhatna nekik.
  – De a legfurcsább az egészben az volt, hogy a mikor az állatok
  beszélgetni láttak bennünket egymással, hát szép csöndesen lefeküdtek és
  a mikor oda mentem hozzájuk, hát Berziber épp ugy meghagyta a fülét
  vakarni, mint máskor. Erre aztán az az ember is oda jött és sülyedjek
  el, ha ő is be nem dugta a kezét és megsimogatta a vén farkasnak a
  fülét.
  – Vigyázzon, mondok én, a Berziber nagyon harapós.
  – Sohse féltem – mondja ő – hozzá vagyok én ehhez szokva.
  – Tán állatszeliditő? – kérdem én – kalapot emelve.
  – Nem én – mondja ő – nem éppen, de azért van egynéhány ilyen kedvencem.
  És ezzel kalapot emel, olyan udvariasan, mint egy lord és ezzel elsétál.
  Az én öreg farkasom utána nézett, a mig csak látta, aztán egy sarokba
  huzódott, a honnan egész este nem lehetett többet kicsalni. Hát aztán a
  mult éjjel alig hogy a hold fölkelt, valahány farkasunk csak van, az
  mind elkezdett orditani. Pedig semmit sem láttam, a miért ordithattak
  volna. Senkise járt a közelben, kivéve valakit, a ki a kerten tul,
  valahol az utcán, nyilván a kutyájának füttyengetett. Egyszer-kétszer
  még kinéztem, hogy minden rendén van-e és volt és végre aztán az
  orditást is abbahagyták. Valamivel éjfél előtt lehettem kint utoljára
  körül nézni és a mint az öreg farkas ketrece elé érek, hát látom, hogy a
  vasrács ki van feszitve és a ketrec üres. Ennyi minden, a mit az
  egészből tudok.
  – Hát más valaki nem látott semmit sem?
  Az egyik kertészünk, a ki akkor tájt jött haza valami mulatságból,
  aszongya, hogy látott egy nagy szürke kutyát keresztül jönni a kert
  keritésén.
  – Már most hát azt mondja meg Bilder ur, ha tudja, hogy mit gondol, hogy
  miért szökött meg a farkasuk?
  – Hát tudja uram, én azt gondolom, hogy tudom, – kezdte a fölvigyázó
  gyanus szerénységgel, – csak azt nem tudom, hogy aztán el is hiszi-e az
  ur, ha megmondom.
  – Már hogyne hinném. Ha valaki mint Bilder ur, a ki oly jól ismeri az
  állatokat, ne tudná a szándékukat, hát ki tudná akkor?
  – Hát tudja jó uram, én azt gondolom, de ugy is van, hogy az a bestia
  azért szökött meg, mert – mert kedve szottyant a szökésre.
  A jóizü kacagás, a melylyel Tamás ur és a felesége a tréfát kisérték,
  bizonyitotta, hogy már nem uj és hogy az egész magyarázat szende
  fölültetés számba megy. Én nem akartam visszatréfálni az öreget, mert
  gondoltam, hogy biztosabb nyitját is tudom a szivének, hát csak ennyit
  mondtam:
  – Hát tegyük föl Bilder ur, hogy az első fél arany busásan le van
  szolgálva és hogy a pajtása alig várja, hogy szintén utána menjen, ha
  még megtudtam, hogy mit gondol, hogy mi fog ez után történni.
  – Ezt már szeretem uram, felelte az öreg sebtiben, tudom, hogy nem veszi
  rosz néven, hogy egy kicsit megtréfáltam, nem is mertem vóna tenni, de
  az öregem itt biztatott a fél szemével, hát csak megpróbáltam.
  – No de ilyet, sápitozott az öreg néni.
  – Hát én csak azt gondolom uram, hogy az a vén bestia elbujt valahova, a
  kertész, a ki állitólag látta, azt mondja, hogy éjszaknak futott
  sebesebben, mint a legjobb paripa. De én azt nem hiszem, mert hát tudja
  uram, hogy se kutya, se farkas nem tud vágtatni, nem arra valók. A
  farkasok igen nagyszerüek a mesés könyvekben és én el is hiszem róluk,
  hogy ha csapatosan esnek valakinek, a ki gyávább és jobban fél még
  náluknál is, hát félelmetesen tudnak orditani és föl is falatozzák, a mi
  ilyenkor utjokba akad. Hanem hát igazándi igazában a farkas egy
  nyomorult bestia, a kinek fele annyi esze és bátorsága sincs, mint egy
  jóravaló kutyának és kerüli a veszedelmet, mint a tüzet. Aztán ez a
  miénk, ez meg soha se is próbált verekedni, vagy magának szerezni
  valamit, és sokkal inkább hiszem, hogy valahol a kert körül ólálkodik,
  és ha egyátalán van egy kis esze, hát azon tünődik, hogy ugyan ki adna
  neki egy kis reggelit. Ha nem kap, hát akkor igaz, hogy jaj annak a
  dajkának, a ki ma a katonájával odébb sétál, ozt a kocsiba felejti a
  gyereket, mert akkor aligha egygyel kevesebb nem lesz ma a szopós babák
  száma.
  Már épp a második aranyat nyomtam a markába, mikor valami az ablaknak
  esett és Bilder uram arca rőfnyire nyult, a nagy meglepetésben.
  – Akármi legyek – kiáltotta – ha nem az én vén ordasom jött vissza
  magától.
  Az ajtóhoz ment és rémületemre fölnyitotta. De az öreg Bilder és a
  felesége kutyába sem vették az ordast. A bestia maga is olyan békés és
  jóindulatunak mutatkozott, mint akár csak a képeskönyvbeli hires őse.
  Az egész jelenés kimondhatatlan keveréke volt a nevetségesnek és
  meghatónak. A gonosz farkas, a félelmes fenevad, a mely remegésben
  tartotta egy napig egész Londont és megvacogtatta a gyermekek szivét,
  itt állt bünbánóan és ugy fogadták és cirógatták, mint akár csak a
  megtért tékozló fiut. Az öreg Bilder a leggondosabb gyöngédséggel végig
  tapogatta a bünöst és igy szólt:
  – No ugye mondtam, hogy bajba keveredik az öreg. Itt van la! véres a
  feje és tele van apró üvegcseréppel, bizonyosan valami falon ugrott
  keresztül, igazán szégyen gyalázat, hogy megengedik a falak tetejét
  üvegcserepekkel malterozni. Itt van szegény öreg hogy járt. Gyere
  Berziber.
  Fogta a farkast, bezárta a kalitjába, ellátta hussal és ment a
  följebbvalójának jelentést tenni. Én is eljöttem, hogy megirjam lapunk
  számára az állatkerti kaland hiteles históriáját.
  
  _Seward dr. naplója._
  _Szept. 17._
  Ebéd után dolgozószobámban könyveim és jegyzeteim rendezésével voltam
  elfoglalva – mert sok egyéb sürgősebb teendő és Lucynál tett
  látogatásaim miatt nagyon elmaradtam tőlük, – midőn az ajtó hirtelen
  fölpattant és berohant rajta betegem a szenvedélytől eltorzult
  ábrázattal. Én meglepetten bámultam rá, mert a hallatlan esetek közé
  tartozott, hogy a beteg rohanja meg az orvost tulajdon szobájában.
  Megállás nélkül rontott nekem, egy asztali késsel a kezében és látva
  veszedelmes szándékát, igyekeztem az asztalt kettőnk közt tartani. De ő
  gyorsabb és erősebb volt nálamnál; és mielőtt meglepetésemből egészen
  helyreálltam volna, felém sujtott és bal csuklómon erősen megsebesitett.
  De mielőtt még egyszer vághatott volna, én sem voltam rest és jobb
  kezemet használva, hanyatt löktem őt a padlón. A kezem erősen vérzett és
  csakhamar egész kis tócsa támadt a szőnyegen. Láttam, hogy barátom nem
  egyhamar fog onnan fölkelni, a hova löktem, hát gyorsan sebem
  bekötéséhez fogtam, e mellett élesen szemmel tartva a földön fekvő
  alakot. Mikor az ápolók berohantak és figyelmünket teljesen
  ráirányoztuk, majd elájultam annak láttára, a mit tett. A hasán feküdt a
  padlón elterülve és nyalta fel a vért, a mely sebesült csuklómból folyt
  ki.
  Könnyü volt őt lefülelni és meglepetésemre egészen békésen távozott az
  ápolókkal, egyre csak azt ismételgetve: A vér az az élet! A vér az az
  élet!
  Pedig én már nem sok vért veszithetek: Többet veszitettem már is, mint a
  mennyi jó lenne és Lucy betegségének tartós makacssága is nagyon
  kimerit. Izgatott vagyok és ideges, nyugalomra van szükségem,
  nyugalomra, nyugalomra. Szerencsére Van Helsing nem hivott el, hát nem
  kell lemondanom az alvásról; ma igen nehezen volnék el alvás nélkül.
  
  _Távirat, Van Helsing, Antverpenből, Sewardnak Carfex._
  (Carfexba küldetett Sunex megyében először, mert nem volt pontosan
  megjelölve, hogy Carfex – London mellett ennélfogva 24 órai késedelemmel
  kézbesittetett.)
  _Szeptember 17._
  Okvetetlen Hillinghamban legyen ez éjjel. Ha nem virraszt is – gyakran
  nézzen be és gondja legyen, hogy virágok ott legyenek: nagyon fontos,
  okvetetlen ott legyen. A mily gyorsan csak lehet, ott leszek magam is.
  
  _Seward doktor naplója._
  _Szeptember 18._
  Azonnal indulok vonattal. Van Helsing telegrammja őrült aggodalomba
  ejtett. Egy egész éjszakát vesztettünk, pedig keserü tapasztalásból
  tudom, hogy mi történhetik egy éjszaka is. Lehet ugyan, hogy mindent
  rendben találok, de ki tudja, hogy mi nem történhetett? Bizonyos, hogy
  valamely szörnyü végzet lebeg fölöttünk, a mely kijátsza minden
  igyekezetünket.
  
  _Memorandum. Westenra Lucy hagyatéka._
  _Szeptember 17._
  _Éjjel_. Én irom ezt és ugy hagyom, hogy megtalálják, nehogy valamely
  véletlennél fogva valaki bajba kerüljön miattam. Ez pontos leirása
  annak, a mi az éjjel történt. Érzem, hogy meghalok a gyöngeségtől és
  alig van annyi erőm, hogy irjak, de meg kell tennem, ha belehalok is a
  megerőltetésbe.
  Lefeküdtem, mint rendesen, gondom volt rá, hogy a virágokat Van Helsing
  doktor utasitásai szerint helyezzük el és csakhamar elaludtam.
  Az ablaktáblákon való csapkodás ébresztett föl, az a sajátságos
  csapkodás, a mely ezután kezdődött, hogy Minna a temetőben talált alva
  és a melyet azóta oly jól ismerek. Nem féltem, de szerettem, volna, ha
  Seward doktor a szomszédszobában lett volna – a hogy Van Helsing mondta,
  hogy lesz – és én bekiálthattam volna. Iparkodtam ismét elaludni, de nem
  birtam. Ekkor egyszerre csak meglepett a régi félelem az elalvástól és
  elhatároztam, hogy ébren maradok. De csodálatos módon most, hogy nem
  akartam elaludni, majd elnyomott az álom. Féltem egyedül lenni, hát
  fölkeltem, kinyitottam az ajtót és kiáltottam, hogy „nincs itt senki
  sem“? Nem kaptam feleletet. Féltem, hogy anyám fel talál ébredni, hát
  ismét betettem az ajtómat. Ekkor a kertben a bokrok közül vonitást
  hallottam, mint valami kutyáét, csakhogy sokkal mélyebbet és dühösebbet.
  Az ablakhoz mentem és kinéztem, de nem láttam semmit sem, egy óriás
  denevért kivéve, a mely az ablakot verdeste szárnyaival. Visszamentem
  hát az ágyamba, de föltettem magamba, hogy nem fogok elaludni. Egyszer
  csak kinyilik az ajtó és benéz rajta édes anyám; látta, hogy nem alszom
  hát bejött és mellém ült. Még a szokottnál is édesebb és
  szeretetteljesebb hangon mondta:
  – Nagyon nyugtalankodtam miattad drágám, hát bejöttem megnézni, hogy
  nincsen-e a valami bajod.
  Féltem, hogy megtalál hülni ott ülve, hát kértem, hogy feküdjék mellém
  az ágyba és háljon itt. Meg is tette, hogy mellém bujt az ágyba, de nem
  vetette le a pongyoláját, mert azt mondta, hogy nem marad soká, hanem
  ismét vissza megy a maga ágyába. A mint igy egymást átölelve feküdtünk,
  a csapkodás és puffogás ismét elkezdődött az ablakomon. Anyám megriadt
  és remegve kiáltotta: – Mi az? Én iparkodtam megnyugtatni, a mi végre
  sikerült is és ő csöndesen feküdt, de hallottam, hogy szegény szive
  iszonyuan dobog még mindig. Egy kis vártatva ujból kezdődött az a halk,
  mély vonitás a bokrok között és mindjárt utána nagyot reccsent az ablak
  és az üvegcserepek csak ugy röpültek a padlóra. A rolettát a betóduló
  szél a szobába fujta és a bezuzott ablakban egy óriás, lompos, szürke
  farkasnak a feje látszott.
  Anyám sikoltott rémültében és föl próbált emelkedni és kapkodott valami
  után, a mibe kapaszkodjék. Tőbbek közt a virágfüzérbe is
  belekapaszkodott, a mit Van Helsing parancsára a nyakamon viseltem és
  letépte rólam. Egy vagy két pillanatig kiegyenesedve ült, a farkasra
  mutatva, melléből rettenetes hörgéssel szakadt föl a lélekzete; azután
  mint a kit a villám sujtott, bukott le és estében fejével a halántékomon
  ütött annyira, hogy egy-két pillanatra elkábultam. Az egész szoba mintha
  forgott volna velem. Szememet az ablakra szögezve tartottam, de a farkas
  visszahuzta a fejét és a bezuzott ablakon mintha miriád pontocska tódult
  volna be a levegővel, keringve és szállva, mint az utasok által leirt
  homokoszlop, vihar alkalmával a a sivatagban. Mozdulni próbáltam, de
  valamely büvös hatalom lenyűgözve tartott és szegény anyám holtteste is
  – mert áldott jó szive megszünt dobogni – ólomsulylyal nehezedett rám;
  aztán egy ideig semmire sem emlékeztem.
  De az idő nem tetszett nagyon hosszunak, de igen igen borzalmasnak, mig
  ismét magamhoz tértem. Valahol a közelben mintha halottra kongatták
  volna a harangot; az egész környék kutyái mind fájdalmasan vonitottak és
  kertünkben épp az ablakom alatt egy csalogány énekelt. El voltam kábulva
  és butulva a fájdalom, a rémület és gyöngeségtől, de a csalogány éneke
  olyannak tetszett, mintha meghalt édesanyám hangja volna, a ki
  vigasztalni és megnyugtatni jött engemet. A zaj mintha a cselédeket is
  fölverte volna álmukból, mert mezitlábuk topogását hallottam az ajtóm
  előtt a folyosón. Én kiáltottam nekik, ők bejöttek és a mikor meglátták,
  hogy mi történt s hogy mi az, a mi rajtam keresztül az ágyon fekszik,
  sikoltozni kezdtek rémületükben. A szél bezudult a törött ablakon
  keresztül s bevágta az ajtót. A cselédek leemelték szegény anyám
  holttestét s egy lepedővel letakarva az ágyamra fektették, mihelyt én
  kiszálltam belőle. Annyira meg voltak mind rémülve és ugy remegtek, hogy
  leküldtem őket az ebédlőbe azzal a meghagyással, hogy mindegyikök igyék
  egy pohár bort. Az ajtó erre hirtelen kitárult és rögtön ismét
  becsapódott. A leányok sikoltottak, aztán mind összefogozkodva együtt
  mentek le az ebédlőbe, én pedig minden virágomat édes anyám keblére
  raktam. Mikor már mind ott volt, eszembe jutott ugyan Van Helsing
  parancsa, de nem szivesen vettem volna vissza, de meg különben is
  gondoltam, hogy a cselédek közül egy kettőt megkérek, hogy maradjanak
  velem reggelig. Csodálkoztam, hogy oly sokáig nem jöttek vissza.
  Kiáltottam nekik, de nem kaptam feleletet, hát le mentem az ebédlőbe,
  hogy utánuk nézzek.
  A szivem elszorult, mikor láttam, hogy mi történt. Mind a négy cselédünk
  tehetetlenül elterülve feküdt a földön és horkolva szedte a lélegzetét.
  A cherry-t tartalmazó palack félig kiüritve állt az asztalon, de a
  szobában sajátságos fanyar illat terjengett. Én gyanut kapva,
  megvizsgáltam a palackot. Laudanum illata volt; és a szekrénybe nézve,
  láttam, hogy az üveg, a mit édes anyám orvosa rendelt a számára, üres.
  Mittévő legyek? Istenem, mittévő legyek? Visszajöttem a szobába édes
  anyámhoz. Nem hagyhatom el őt – és egyedül vagyok a házban az alvó
  cselédekkel, a kiket valaki megétetett. Egyedül a halottal! Nem merek a
  házból kimenni sem, mert folyton hallom a farkasüvöltését a törött
  ablakon keresztül.
  A levegő tele van fénylő porszemekkel, a melyek folyton szállnak és
  keringnek a légvonatban és a gyertyák kékesen, homályosan égnek. Mittévő
  legyek? Az Ur őrizzen meg minden bajtól ez éjszaka! Ezt az irást a
  keblembe rejtem, a hol meg fogják lelni azok, a kik kiteriteni jönnek
  majd. Drága anyám elment! ideje, hogy én is menjek. Isten veled Artur –
  ha nem élném tul ezt az éjszakát! Isten áldjon drágám és Isten óvjon
  engem!
  
  
  XII.
  
  _Seward doktor naplója._
  _Szeptember 18._
  Azonnal Hillinghamba hajtattam és korán értem oda. A kocsimat a kapuban
  hagytam, egyedül mentem végig a fasoron. Halkan kopogtam és lehetőleg
  óvatosan csöngettem, mert nem akartam Lucyt vagy az anyját zavarni és
  reméltem, hogy a cselédek azért meghallják. Egy kis vártatva, hogy nem
  jött senki, ismét kopogtam és csöngettem, de minden eredmény nélkül. A
  cselédek lustaságát szidva és hogy még ilyenkor is alusznak, mert ez
  alatt már tizre járt az idő, ujra csöngettem és kopogtam, de ezuttal még
  türelmetlenül, de ismét minden eredmény nélkül. Eddig csak szidtam a
  cselédeket, de most már a félelem kezdett gyötörni. Vajjon ez az
  elhagyottság, csak egy szem volt a végzet láncában, a mely mind
  szorosabbra huzódott körülőttünk. Vajjon nem-e halottas ház-e, a melyhez
  elkésve érkeztem, de későn. Tudtam, hogy a késedelem percei, de sőt
  másodpercei mily veszedelmet rejthetnek Lucyra nézve, ha ismét
  rettenetes roszulléteinek egyike vett erőt rajta. Megkerültem hát a
  házat, hogy nem találhatnék-e valahol más bejáratot.
  Nem találtam semmit. Minden ajtó és ablak zárva volt és én ijedten
  tértem vissza a kapuhoz. Alig értem oda, egy gyorsan hajtott lónak a
  dobogását hallottam. A kapuban megállt és néhány pillanattal későbben
  Van Helsingot láttam a fasoron felém sietni. Mikor meglátott, rám
  kiáltott:
  – Hát ön az! Csak most érkezett? Hogy van ő? Elkéstünk? Nem kapta meg a
  telegramot?
  Oly gyorsan és összefüggően, a hogy csak birtam, mondtam el neki, hogy a
  táviratját csak ma reggel kaptam meg és hogy egy pillanatnyi
  idővesztegelés nélkül siettem ide, de ugy látszik, senki a házban nem
  hallja a csöngetésemet. Ekkor megállt, levette a kalapját és igy szólt
  szomoruan:
  – Akkor félek, hogy elkéstünk. Legyen meg az Isten akarata! – De ujra
  visszatérő energiával folytatta:
  – Jöjjön, ha nincs ut nyitva, hogy bemehessünk, hát csináljunk egyet. Az
  idő most minden.
  Megkerültük a házat, a konyhaablakig. A professzor egy kis csont fürészt
  vett ki a tokjából és átadva, az ablakot védő vasrácsra mutatott. Én
  gyorsan hozzáfogtam és csakhamar hármat keresztül fürészeltem közülök.
  Aztán egy hosszu, vékony késsel fölfeszitettük az ablakzárt és
  kinyitottuk az ablakot. Én besegitettem a professzort, aztán magam is
  bemásztam. Senki sem volt a konyhán, sem a mellette lévő cselédszobában.
  Tovább haladva, minden szobába benéztünk és az ebédlőbe, a melyet
  homályosan világitott a leeresztett rolettákon behuzodó napfény, négy
  cselédleányt találtunk a földönfekve. Nem gondolhattuk őket halottaknak,
  mert horkoló lélekzetük és a laudanum maró illata nem engedett az
  állapotukat illető kétséget. Van Helsing és én egymásra néztünk és
  tovább menve, ő csak annyit mondott, hogy ezekkel később is rá érünk
  foglalkozni. Aztán fölsiettünk Lucy szobájába, egy pillanatra megálltunk
  az ajtó előtt hallgatózni, de semmi nesz nem jutott a fülünkhöz.
  Elfehéredett arccal és reszkető kézzel nyitottunk csöndesen ajtót és
  beléptünk a szobába.
  Hogy irjam le, a mit láttam? Az ágyon két alak feküdt, Lucy és az anyja,
  az utóbbi feküdt beljebb és le volt takarva egy fehér lepedővel, a
  melynek szélét a törött ablakon betóduló légvonat fölemelte, mutatva a
  merev fehér arcot, rémületnek ráfagyott kifejezésével rajta. Mellette
  feküdt Lucy még fehérebb és merevebb arccal. A virágok, a melyeket a
  nyakán kellett volna viselnie, az édesanyja keblén hevertek. Lucy nyaka
  puszta volt és messziről látszott rajta a két parányi seb, a melyet már
  ezelőtt is észrevettünk, de ezuttal a széle fehér dagadt és zuzódottnak
  látszott. A professzor szó nélkül hajolt az ágyra, fejével csaknem
  szegény Lucy keblét érintve, aztán hirtelen elforditotta a fejét, mint
  valaki, a ki hallgatózik és kiegyenesedve igy kiáltott felém:
  – Még most sem késő! Gyorsan! Gyorsan! Hozzon brändyt.
  Én lerohantam a lépcsőn, az üveggel a kezemben tértem vissza, gondosan
  megszagolva és megkóstolva a brändyt, hogy nincs-e az is, mint az
  asztalon talált palack cherry megvegyitve. A cselédek még folyton
  aludtak, de mintha már nyugtalanabbak lettek volna. Az ital nyilván
  vesziteni kezdett hatásából. De nem vesztegethettem az időt azzal, hogy
  erről megbizonyosodjam. Mert siettem visszatérni Van Helsinghez. Ő fogta
  a brändyt és mint más alkalommal Lucy ajkát, nyelvét, csuklóját és
  tenyerét dörzsölte vele. Nekem csak ennyit mondott:
  – Ezt én is megtehetem, ez minden, a mit egyelőre tehet. Maga megy és
  fölkelti azokat a lányokat. Csapkodja az arcukat vizes törülközővel, de
  csapkodja jó erősen. Csináltasson velük tüzet, hogy meleget és forró