Drakula: angol regény - 15

miről van szó, hogy fejtegetéseit könnyebben követhessem. De most
segitség nélkül hagyott, pedig szerettem volna követni, hát igy szóltam
hozzá:
– Tanár ur, engedje, hogy ismét tanitványa lehessek. Mondja meg a
tételt, hogy nyomon követhessem fejtegetéseit. Most ugy érzem magamat,
mint a ki a ködben mocsárba téved, egyik zsombékról a másikra ugrom, a
nélkül, hogy tudnám, hogy hova jutok.
– Ez jó hasonlat, felelte ő. Nos hát, megmondom. A tétel ez: Azt akarom,
hogy higyjen.
– Higyjek, mit?
– Higyjen olyan dolgokban, a miket nem tud. Hadd világitsam meg a
dolgot. Hallottam egyszer, hogy egy amerikai igy magyarázta a hitet:
Olyas valami, a mi elhiteti velünk azt, a miről tudjuk, hogy nem igaz.
Csak most értem azt az embert. Azt akarta mondani, hogy nyilt elménk
legyen és ne engedjük, hogy egy kicsi igazság utját állja egy
nagyobbnak, mint egy kis sziklatöredék a vasuti vonatnak. Előbb
megértjük a kis igazságot. Jól van! Megtartjuk és megbecsüljük, hanem
azért nem szabad megengednünk, hogy az a kis igazság a világ összes
igazságának képzelje magát.
– Ön tehát azt kivánja, hogy ne engedjem, hogy az előbbeni meggyőződés
elzárja elmém fogékonyságát egy eddig ismeretlen dolog iránt.
Megértettem a leckét?
– Ah, maga még most is legjobb tanitványom. Magát érdemes tanitani. Már
most, hogy hajlandó megérteni, megtette az első lépést arra, hogy értsen
is. Maga tehát azt hiszi, hogy azokat a pici lyukas sebeket a gyermekek
torkán ugyanez a valami ejtette, a ki a Lucy torkát sebezte meg?
– Igen, azt hiszem. – A professzor fölállt és komolyan mondta:
– Akkor maga téved. Oh, bár ugy volna! de sajnos, nincs ugy! Sokkal
rosszabb, sokkal, sokkal rosszabb még annál is!
– Az Isten szerelmére van Helsing professzor, mit akar ön mondani? –
kiáltottam.
Ő kétségbeesett mozdulattal vetette magát egy székre, az asztalon
könyökölt és kezével elfödve arcát, szólott:
– Azokat a sebeket maga Lucy ejtette a gyermekeken!


XV.

_Sevard doktor naplója – folytatás._
Egy ideig a puszta harag teljesen elnémitott; ugy éreztem, mintha Lucyt
életében arcul ütötte volna. Fölugorva az asztalba vágtam az öklömmel és
igy kiáltottam:
– Van Helsing doktor, megőrült ön? – Ő fölemelte a fejét és rám nézett.
Szeretetteljes kifejezése azonnal lecsillapitott. – Bár ugy volna! –
szólt. – Még az örülést is könnyebben el lehetne viselni ez ilyen
igazságnál. Oh kedves barátom, mit gondol, miért kerültem olyan
messzire, hogy megmondjam magának az igazságot? Azért talán, hogy
gyülölöm magát és gyülöltem egész életemben? Azért, mert fájdalmat
akartam okozni? Azért, hogy ezzel háláljam meg azt, hogy egyszer
megmentette életemet a borzalmas haláltól? Oh nem!
– Bocsásson meg – szóltam. Ő folytatta.
– Barátom, azért tettem, hogy lassan és szeliden adjam tudtára, mert
tudom, hogy szerette ezt az édes szép leánykát. De még most sem kivánom,
hogy higyjen nekem. Nehéz az ilyen kegyetlen igazságot elhinni olyan
valakiről, mint Lucy kisasszony. Ma éjjel be fogom bizonyitani. Mer-e
velem jönni?
Ez megrenditett. Az ember nem szeret az ilyen igazságról meggyőződni. A
professzor látva habozásomat, ismét szólt.
– A logika ezuttal egyszerü, nem olyan, mintha ködös mocsárban szöknék
zsombékról zsombékra. Ha nem igaz, akkor a bizonyság megkönnyebbülést
jelent, legrosszabb esetben sem árt senkinek. Ha pedig igaz! Ah, ez a
rettenetes ugy-e; pedig épp a rettenette is mellettem bizonyit, mert ez
már némi hitet jelent. Jőjjön, majd én megmondom, hogy mit fogunk
csinálni; először is elmegyünk és megnézzük ezt a gyermeket a kórházban.
Vincent doktor, annak a kórháznak, a hol az ujság szerint a gyermek
fekszik, nekem jó barátom és magának is, hisz együtt járták az egyetemet
Amsterdamban. Ő meg fogja két érdeklődőnek mutatni a paciensét. Mi nem
mondunk neki semmit sem, csak azt, hogy tapasztalni akarunk. És aztán –
– És aztán? – Van Helsing egy kulcsot vett ki a zsebjéből és fölmutatta.
– És aztán mi, maga meg én az éjszakát a temetőben fogjuk tölteni, a hol
Lucy fekszik. Ez a sirboltjának a kulcsa. A koporsós ember adta nekem
Artur számára.
– A szivem elszorult, éreztem, hogy valamely rettenetes megpróbáltatás
vár rám. De nem tehettem semmit sem, hát két kézre fogva bátorságomat,
csak annyit mondtam, hogy jobb lesz sietnünk, mert mulik a délután.
A gyermeket ébren találtuk. Vincent doktor leoldotta nyakáról a
köteléket és megmutatta a sebzett pontokat. Tökéletesen azonosak voltak
a Lucy nyakán látottakkal. Csak kisebbek és valamivel frisebbek voltak,
ennyi volt a különbség. Kérdésünkre, hogy minek tulajdonitja őket,
Vincent doktor azt felelte, hogy valamely állat, talán patkány ejtette,
noha ő inkább azt hiszi, hogy London északnak fekvő magaslatain tanyázó
rengeteg denevér közül bántotta valamelyik a gyermeket. A sok
ártalmatlan között akadhat esetleg egy-egy ártalmasabb, mérgesebb, a
délvidékről idevetődött fajta is. Tán valamely matróz hozta magával,
vagy az állatkertben tenyésztettek közül szabadult ki egy. Hisz alig tiz
napja, hogy farkas is szabadult ki onnan. Akkoriban a gyerekek egy hétig
mindig a farkas és a piros bóbitás kis lány történetét játszották ama
környéken mindaddig, a mig a fehér asszony meséjére nem kaptak. Még ez a
szegény kis poronty is, a mint fölébredt ma, azt kérdezte az ápolónőtől,
hogy nem mehetne-e haza. A mikor kérdezték, hogy miért akar elmenni, azt
felelte, hogy a fehér asszonynyal szeretne játszani.
– Remélem – jegyezte meg Van Helsing – hogy a mikor hazaküldi a
gyermekeket, szigoruan meg fogja inteni a szüleit, hogy ne hagyják
fölügyelet nélkül csavarogni. Az ilyen igen veszedelmessé válhatik; ez a
gyerek is alig állana ki még egy ilyen éjszakát. De gondolom, hogy nem
is fogja néhány napig még hazaereszteni.
– Nem bizony, legalább is egy hétig itt fogom; még tovább is, ha a seb
nem gyógyul be addig:
Látogatásunk a kórházban több időbe került, mint gondoltuk, a nap már
letünt, mire kijöttünk. Van Helsing, mikor látta, hogy milyen sötét van,
igy szólt:
– Azért még nem kell sietnünk. De később van, mint gondoltam. Jöjjön,
együnk valahol valamit, aztán mehetünk utunkra.
Megebédeltünk egy utszéli korcsmában, a mely tömve volt jó kedvü
kirándulókkal. Tiz órakor indultunk a korcsmából. Már nagyon sötét volt,
de a professzor, ugy láttam, nagyon jól tudta az utat. Végre elérkeztünk
a temető falához, a melyen keresztül mászva – némi keresés után,
megtaláltuk a Vestenra sirhelyét. A professzor elővette a kulcsát és
kinyitotta a csikorgó ajtót. Gyorsan beléptünk és társam betette maga
mögött az ajtót. Aztán a táskájában keresgélt és gyufát és egy darab
gyertyát véve elő, világot gyujtott. A gyertyáját ugy tartva, hogy a
koporsók föliratát olvashassa, meg kereste Lucy koporsóját. Ismét a
táskájában babrálva, kivett belőle egy srófhuzót.
– Mit akar csinálni?
– Fel akarom nyitni a koporsót, hogy magát meggyőzzem. – Ezzel azonnal
hozzálátott és kiszedte a srófokat, leemelte a koporsó fedelét, a mely
alatt az ólom koporsó látszott. Én nem birtam tovább. Majdnem olyan
sérelemnek tetszett a halott iránt, mintha az élőről álmában lehuztuk
volna ruházatát; megragadtam van Helsing kezét, hogy megakadályozzam. Ő
csak ennyit mondott: – „Majd meglátja“ és ismét táskájába nyulva egy
parányi fürészt vett elő. A srófhuzót gyors mozdulattal, a melyre szinte
megrázkódtam, beleütötte a koporsó oldalába, kicsi lyukat ejtve vele, a
melybe a fürészt bele illeszthette. Én el voltam készülve az egy hetes
hullából kitóduló gázömlésére és az ajtó felé huzódtam. De a professzor
egy pillanatig sem habozott; egy két lábnyira fürészelte a koporsót
hosszában, aztán fejnél keresztben és a tulsó oldalon ismét le
hosszában. A fölvágott ólomlap szélét megfogva visszahajtotta a koporsó
lába felé és a gyertyát a nyilás fölé tartva, intett nekem, hogy nézzek
oda.
Közelebb léptem és néztem. A koporsó üres volt.
Nem tagadhatom, hogy megdöbbentem. Van Helsing mozdulatlanul állott.
Most már bizonyosabb volt a dolga felől, mint eddig és ez erőt adott
neki föladata folytatására. – Nos, most már meg van ön győzve, barátom
John? – kérdé.
– Meg vagyok győzve arról, hogy Lucy teteme nincsen a koporsóban; de ez
csak egyet bizonyit.
– És mi az az egy, barátom John?
– Az, hogy nincs itt.
– Ez jó logika, felelte ő, ezt elfogadom. De mivel magyarázza meg azt,
hogy nincs itt?
– Talán hullarablók – talán a temetkező vállalat valamelyik embere lopta
el. – A professzor sóhajtott. – Ah igen! hát még több bizonyitékot akar?
Jőjjön hát velem.
Helyére tette a koporsó fedelét, összeszedte a szerszámait, táskájába
tette, elfujta gyertyáját és azt is eltette. Kinyitottuk az ajtót és
kiléptünk rajta. A professzor betette és bezárta az ajtót. Nekem
nyujtotta a kulcsot, mondván: Nem akarja eltenni? Hogy bizonyosabb
legyen. Én visszautasitottam. A kulcs semmit sem bizonyit – feleltem –
hisz két kulcsa is lehetett, meg egy ilyen zárt feltörni sem nehéz. A
professzor szó nélkül zsebre tette a kulcsot. Aztán meghagyta, hogy a
temető egyik oldalán álljak őrt, mig ő a másikon fog őrködni. Én egy
tiszafa mögé álltam és láttam a professzor mozgó alakját, mig a közbe
eső sirkövek között el nem tünt.
Alig foglaltam el a helyemet, éjfélt hallottam ütni egy távolyi
toronyórán, aztán nagy soká egyet és végre két órát. Fáztam és zsibbadt
voltam és haragudtam a professzorra, hogy ilyen helyre hozott és
magamra, a miért eljöttem. Sokkal álmosabb voltam, hogysem jól tudtam
volna vigyázni és nem elég álmos arra, hogy elhagyjam hütlenül a
helyemet. De nagyon kegyetlenül éreztem magamat.
Egyszer csak, a mint megfordulok, ugy tetszett, mintha látnék valamit,
mint egy fehér árnyat, két sötét fa és a temetőnek a sirbolt tulsó
oldalán fekvő része közt mozogni; ugyanabban a pillanatban a professzor
helye felől egy sötét alak közeledett gyorsan a fehér felé. Erre én is
elindultam; de sirköveket és bekeritett sirokat kellett kerülgetnem és
sirokon buktam keresztül. Az ég felhős volt és valahol a messze távolban
kakas kukorikolta a hajnalt. Nem nagy távolságra tőlem, a fasorban, a
mely a templomba vezetett, egy ködös fehér alak lebegett a sirbolt felé.
A sirboltot magát nem láttam a fáktól és igy nem láttam azt sem, hogy
merre tünt el a fehér alak. De hallottam valamit mozogni arra felé, a
hol először pillantottam meg a fehér alakot és odasietve a professzort
találtam, karjaiban egy kis babát tartva. Mikor meglátott, felém
nyujtotta mondván:
– Hát most meg van már győzve?
– Nem! – feleltem sértő konoksággal.
– Nem látja a gyermeket?
– Igenis látom a gyermeket, de ki hozta ide? És meg van-e sebezve? –
kérdeztem vissza.
– Majd meglássuk, – felelte a professzor és kifelé indultunk a
temetőből, magunkkal vive az alvó gyermeket.
Nem nagy távolságra, egy facsoport mögé huzódtunk, gyufát gyujtottunk és
megnéztük a gyermek nyakát. A legcsekélyebb kis karcolást sem találtuk
rajta.
Hát nem volt igazam? – kérdeztem diadalmasan.
– Éppen jókor érkeztünk, – felelte a professzor megkönnyebbülten.
Hamarosan nem tudtuk, hogy mit csináljunk a gyermekkel. Ha beviszszük a
rendőrségre, meg kell mondanunk, hogy hol jártunk az éjjel és hogyan
jutottunk hozzá. Némi megfontolás után elhatároztuk, hogy az utszélen
hagyjuk és ha halljuk, hogy jön az őrt járó rendőr a kinek okvetetlen
bele kell botlani, akkor szépen eltávozunk és sietünk haza felé. Igy is
lett. Nem sokára hallottuk a rendőr sulyos lépteit, letettük a gyermeket
és meglestük, mig lámpáját ide-oda villogtatva megtalálta. Hallottuk
meglepett fölkiáltását és erre elosontunk. Nem messze onnan kocsira
akadtunk és haza hajtattunk.
Nem tudok elaludni, azért irom e naplómat. Pedig okvetetlen kellene egy
pár órát aludnom, mert holnap délben Van Helsing ismét értem jön. Azt
akarja, hogy még egy expedicióra menjek vele.
_Szept. 27._
Majdnem két óra volt délután, a mikor alkalmunk került az ujabb
kisérletre. A délben tartott temetés gyászkisérete csak lassan vonult ki
a temetőből, de végre láttuk, a mint a sekrestyés az utolsó ögyelgő után
is bezárta a kaput. Tudtuk, hogy most akár másnap reggelig zavartalanul
maradhatunk, ha kell, de a professzor azt mondta, hogy egy óránál több
időre nincsen szükségünk. Fogta a kulcsot, kinyitotta a mauzoleum
ajtaját és beléptünk. Van Helsing Lucy koporsójához lépett és én
követtem. Ő megfogta és ujra fölhajtotta az átfürészelt ólomlapot és én
megdöbbenve és megdermedve álltam ottan.
Mert ott feküdt előttem Lucy, látszólag épp olyan volt, a milyennek a
temetése előtt való éjjelen láttuk. Ha lehet, hát még sokkal szebb volt,
mint akkor és én ismét kételkedni kezdtem halálában. A szája széle is
üde volt és piros, még az arcát is halovány pir boritotta.
– Micsoda szemfényvesztés ez? – kérdeztem Van Helsingtől.
– Hát most már meg van győződve? kérdezte a profeszor felelet helyett,
és beszéd közben kinyujtotta a kezét és olyan módon, hogy szinte
megborzadtam tőle, huzta szét a halott ajkát és mutatta a fehér fogát.
– Nézze, – folytatta beszédét – nézze, mennyivel hegyesebbek, mint
voltak. Ezzel és ezzel – megérintette a fölső és alsó szemfogat – a
kicsi gyermekeket meg lehet harapni. Hisz most már nekem barátom John?
– Hátha csak vissza hozta valaki tegnap éjjel óta.
– Ugyan ki?
– Nem tudom. De valakinek csak meg kellett tenni.
– Pedig már egy hete halott. A legtöbben nem igy néznének ki ennyi idő
óta. – Erre már nem tudtam felelni, hát hallgattam. Van Helsing alig
látszott észre venni hallgatásomat. Legalább sem haragot, sem diadalt
nem árult el. Merően nézte a halott leány arcát, fölemelte a
szempilláit, megnézte a szemét, még egyszer kinyitotta a száját és
megvizsgálta a fogát. Aztán felém fordult s igy szólt:
– Itt kell valaminek lenni, a mely különböző az eddig ismert esetektől.
Itt valami kettős élet van, a mely rendkivüli. A vampir akkor támadta
meg őt, midőn önkivületi állapotban alva járt. – Ah, ön megdöbbent, ön
ezt nem tudja barátom John, majd később elmondom. És önkivületi
állapotában foszthatta meg őt máskor is legkönnyebben a vérétől.
Önkivületi állapotban halt is meg és önkivületi állapotban bolyong
halottlanul is. Ezért különbözik a többiektől. Rendesen, ha a
halottlanok otthon alusznak, ezt mondva, karjának egy mozdulatával
jelezte, hogy mit ért a vampir otthona alatt, az arcuk elárulja, hogy
micsodák. De ez az édes halott, a mikor nem halottlan, visszanyeri a
régi szép arcát. Nincsen rajta semmi gonoszság. Nézze, mily szelid és
ezért nehezemre fog esni, hogy őt álmában megöljem. – A vérem fagyni
kezdett erre a kijelentésre és lassan-lassan kezdtem észre venni, hogy
immár elfogadom Van Helsing teóriáit. De ha Lucy csakugyan és igazán
meghalt, akkor miért borzadok attól a gondolattól, hogy megöljük őt. Van
Helsing rám nézett és nyilván látta arcom változását, mert szinte,
örvendezve mondta:
– Oh most már hisz ugy-e?
– Kérem ne követeljen egyszerre sokat tőlem. Hajlandó vagyok elfogadni
az állitását. Hogyan fogja végrehajtani azt a véres munkát?
– Le fogom vágni a fejét, megtöltöm a száját foghagymával és hegyes
karót verek a testén keresztül.
Megborzadtam a gondolatra, hogy igy megcsonkitsuk annak a leánynak a
testét, a kit szerettem. De irtózatom nem volt oly erős, mint hittem
volna. Tényleg borzadozni kezdtem, ennek a lénynek, ennek a
halottlannak, a hogy Van Helsing hivta őt, a jelenlététől és szinte
undorral töltött el látása. Vártam jó sokáig, hogy Van Helsing dologhoz
lásson, de ő gondolatokba merülve állott. Egyszer csak be csapta a
táskája csukóját és megszólalt.
– Gondolkoztam és elhatároztam, hogy mit lesz legjobb tenni. Ha kedvem
szerint tennénk, akkor most ebben a pillanatban tenném meg, a mit kell,
de másokra is kell gondolnunk. Ott van Artur, hogyan adjuk ezt tudtára.
Ha maga, a ki látta a sebeket Lucy torkán és látta az egészen hasonló
sebeket a gyermek torkán a kórházban. Ha maga, a ki a koporsót üresen
látta mult éjjel és tele ma egy asszonynyal, a ki nem változott, csak
szebbre s rózsásabbra egy hét óta, a mióta meghalt, ha maga tudta ezt és
látta a fehér alakot tegnap éjjel, a ki a gyermeket a temetőbe hozta és
még sem hitt a tulajdon szemének, akkor hogyan várjam Arturtól, a ki
mind ezekről semmit sem tud, hogy higyjen. Ő kételkedett bennem akkor,
mikor nem engedtem, hogy megcsókolja őt a haldokló. Tudom, hogy
megbocsátott, de nem tudom, hogy nem hiszi-e azt, hogy tévedésből élve
temettük el, vagy nem hiszi-e azt, hogy mi voltunk okai kora halálának.
Boldogtalanságában folyton ezen fog tünődni és soha sem tudhat
bizonyosat, mindenek közt ez a legrosszabb. Nehéz azt hinni hogy azt, a
kit szerettünk, elevenen temették el és rémes elképzelni a szenvedéseit.
És ismét ha hiszi, hogy igazunk van és az, a kit szeretett, csakugyan
halottlan, mert én egyszer sejtetni engedtem azt, ez is kegyetlen. Most
hogy tudom, hogy minden igaz, erős meggyőződésem, hogy ő keserü vizeken
keresztül gázolva, érheti el csak az édes vizeket. El vagyok határozva.
Menjünk. Maga térjen haza betegeihez és lássa, hogy minden rendben
van-e. A mi engem illet, én itt fogom tölteni az éjjelt a temetőben a
magam módja szerint. Holnap éjjel tiz órakor jőjjön értem a hotelba.
Arturnak is fogok izenni, hogy jőjjön és annak a derék fiatal
amerikainak, a ki a vérét adta. Későbben ugyis együtt lesz dolgunk. Most
elkisérem magát Pikadilliig, ott megebédelünk, mert nekem napnyugta
előtt vissza kell ide érnem.
Bezártuk ujra a sirboltot, megmásztuk a temető falát, a mi nem volt nagy
föladat és együtt hajtattunk vissza Pikadilliig.

_Levél, melyet Van Helsing hagyott a táskájában Seward doktor számára._
(_Nem kézbesittetett._)
_Szeptember 27._
_Barátom John!_
Ezt arra az esetre irom, ha valami történnék. Egyedül megyek őrködni a
temetőbe. Azt akarom, hogy a halottlan Lucy ne hagyhassa el ma a sirját,
hogy holnap annál mohóbb legyen. Azért némely dolgot fogok oda tenni, a
mit nem szeret – foghagymát és feszületet, – ezzel pecsételem meg a
kripta ajtaját. Ő még ifju halottlan és nem fog dacolni. Én ott fogok
őrködni napnyugtától hajnalig és ha van ott megtudni való, hát meg fogom
tudni. Lucy kisasszonytól nem félek, de attól a másiktól, a ki miatt ő
halottlan lett, mert annak hatalmában van az ő sirját fölkeresni és
meghuzódni benne. Az ravasz, a mint azt Jonathán ur naplójából és a
módból tudom, a melylyel kifogott rajtunk, a mikor Lucy életéért
küzködtünk vele és vesztettünk; aztán meg erősek is a halottlanok. Husz
férfi ereje is van a karjában, hisz a mi négyünk erejét is kiszipolyozta
Lucyból. Aztán meg a farkasát is segitségül hivhatná, mit tudom én. Ha
ugy történnék, hogy ide jönne az éjjel, engem fog itt találni. De lehet,
hogy nem jön. Nincs ok, hogy miért jönne, vadászó területe gazdagabb
vadban, mint a temető, a hol, az egy halottlan asszony alszik és egy
öreg ember őrködik.
Ezt csak arra az esetre irom, ha mégis… Akkor fogja a papirokat, a miket
ehhez csatolok, Harker naplóját és a többit, olvassa el, aztán keresse
föl azt a nagy halottlant és vágja le a fejét és égesse ki a szivét,
vagy pedig hegyes karót verjen rajta keresztül, hogy a világ megpihenjen
tőle.
Ha igy lesz, Isten veled
_Van Helsing._

_Seward doktor naplója._
_Szeptember 28._
Bámulatos, hogy egy éjszakai tökéletes nyugalom hogy helyre hozza az
embert. Tegnap már-már azon voltam, hogy elfogadjam Van Helsing
monstruozus ideáit; de most világosan állanak előttem, mint a józan ész
kinövései. Nem kétlem, hogy ő maga hisz bennük. Azon kezdek gondolkozni,
hogy nem hibbant-e meg az elméje valahogy. Bizonyos, hogy mindeme
titokzatos dolgoknak van valamely okszerü magyarázata. Vajjon nem
lehetséges-e, hogy a professzor maga követte el őket? Ő oly szerfölött
eszes, hogy abban az esetben is, ha meghibbanna az elméje képes volna
valamely fixa ideáját a legcsodálatosabb tökéletességgel kivinni.
Irtózok csak rá gondolni is és igazán nem volna kisebb csuda a másiknál,
ha Van Helsinget őrültnek találnám; hanem azért gondosan fogom figyelni.
Szeptember 29… Mult éjjel, kissé tiz óra előtt Artur és Morris Quincey
Van Helsing szobájába léptek; ő előadta, hogy mit akar tenni, leginkább
Artur felé fordulva, mintha mindőnk akarata az övében összpontosulna.
Azzal kezdte, hogy reméli, hogy mindnyájan vele megyünk, mert komoly
kötelesség teljesitéséről van szó. Az engedélyét akarom kikérni,
folytatta Arturhoz fordulva, arra, hogy ismét megtehessem ez éjjel azt,
a mit jónak látok. Tudom, hogy sok az, a mit kérek, ezt ön majd csak
akkor tudja meg, ha már megigérte. Azért akarom, hogy előbb igérje meg,
hogyha aztán megharagszik is rám, mert meglehet, hogy erősen meg fog
haragudni, hát az igérete kösse.
– Ez legalább őszinte beszéd, vágott közbe Quincei, én felelek a
professzorért. Nem tudom ugyan, hogy mi a szándéka, de esküszöm, hogy
becsületes, ennyi nekem elég.
– Köszönöm uram, szólt Van Helsing büszkén és kezet nyujtott az
amerikainak. Erre Artur is megszólalt.
– Van Helsing dr., én nem szeretek zsákban macskát venni, mint a
példaszó mondja. És ha az, a mit ön tőlem kiván, férfiui becsületembe,
vagy keresztény hitembe ütköző volna, akkor nem igérhetek önnek semmit.
De ha ön biztosit arról, hogy az, a mit ön tenni akar, a kettő közül
egyikbe sem ütkőzik, akkor beleegyezem mindenbe, noha fogalmam sincs
róla, hogy mi a szándéka.
– Elfogadom a kikötését – szólt Van Helsing – és csak azt kérem öntől,
ha elitélendőnek véli is cselekedetemet, hát előbb jól meggondolja, hogy
meggyőződjék róla, hogy nem ütközik a kikötésébe.
– Megegyeztünk! mondta Artur és most szabad-e kérdeznem, hogy mit fogunk
tenni.
– Azt akarom, hogy velem jőjjenek, még pedig titokban, a knigsteadi
temetőbe.
Artur arca megnyult, a mint megdöbbenve kérdezte:
– Oda, a hol szegény Lucy van eltemetve? A professzor meghajtotta magát,
Artur folytatta: És ha egyszer ott vagyunk.
– Bemegyünk a kriptába! Artur főlállt.
– Professzor komolyan beszél ön, vagy ez csak kegyetlen tréfa akar
lenni? Bocsásson meg, látom, hogy komolyan beszél. – Erre ismét leült,
jól láttam, hogy mereven és büszkén ül, mint a ki sértve érzi magát.
Csend volt, mig ő ujra meg nem szólalt:
– És ha a kriptában leszünk?
– Kinyitjuk a koporsót.
– Ez mégis sok! – kiáltotta Artur, haragosan fölállva. Én türelmes
vagyok minden dologban, a mi észszerü, de ebben – annak a sirjának, a
kit szerettem, a megszentségtelenitésében… szinte elfuladt
fölháborodásában. A professzor szánalommal nézte.
– Szegény barátom, ha megkimélhetném magát a fájdalomnak egy
nyilalásától, hát Isten látja lelkemet, megtenném. De ezen az éjjelen a
lábunknak tüskés ösvényt kell járni vagy pedig annak a lába, a kit ön
szeretett, örökre a gyehena tüzét járja!
Artur merev, sápadt arccal nézett a professzorra, mondván:
– Vigyázzon!
– Nem volna jobb, ha meghallgatná, a mit mondani akarok? – szólt Van
Helsing. Akkor legalább világosan fogja tudni, hogy mit akarok.
Folytassam?
Némi szünet után Van Helsing némi megerőltetéssel mondta tovább:
– Lucy kisasszony halott. Nem ugy van? Igen! Nos akkor nem ártunk neki.
De hogyha nem volna halott…
Artur talpra ugrott.
– Jóságos Isten! kiáltotta. – Mit akar ezzel mondani? Valami tévedés
volt a dologban? Elevenen temették el?
– Én nem mondtam, hogy eleven volt gyermekem; én nem is gondoltam azt.
Én nem mondok többet annál, hogy ő esetleg halottlan.
– Halottlan! Nem élő! Mit akar ezzel mondani. Mi ez minden, egy rossz
álom, vagy mi.
– Vannak rejtélyek, a melyet emberek csak találgathatnak, a melyeket
csak nagy idők mulva fognak megoldani. Higyjen nekem, hogy mi is egy
ilyennek a szélére jutottunk. De még nem fejeztem be, a mit kérni
akarok. Szabad levágnom a halott Lucy kisasszony fejét.
– Az égre és földre mondom hogy nem! Kiáltotta Artur szenvedélyes
haraggal. Az egész világért sem egyezném bele a halott testének a
megcsonkitásába. Van Helsing doktor ön nagyon messzire ment. Mit tettem
önnek, hogy igy gyötörjön. Mit vétett az a szegény leány, hogy ön igy
megbecsteleniti a sirját. Megőrült ön, hogy ilyeneket beszél vagy én
bolondultam meg, a ki hallgatom magát. Ne merészeljen többé gondolni sem
erre. Én nem fogom a beleegygyezésem semmiféle cselekedetéhez sem
megadni. Kötelességem az ő sirját megvédeni ön ellen és Istenemre meg is
fogom tenni.
Van Helsing méltósággal emelkedett föl és komolyan és szigoruan mondta:
Mylord Godalming, nekem is meg van a magam kötelessége, először
kötelességem mások irányában, kötelességem a halottal szemben. És
Istenemre teljesiteni is fogom! Minden, a mit most kérek öntől, csak az,
hogy jőjjön velem és nézzen és figyeljen. És ha később megujitom a
kérésemet és ön akkor nem nálammal is jobban kivánja teljesitését, akkor
– akkor is teljesiteni fogom a kötelességemet, bár mibe kerüljön is.
Aztán pedig rendelkezésére állok, hogy számon adjam cselekedetemet ott
és akkor, a mikor ön akarja. – Hangja megcsuklott egy kissé és aztán
szánalommal tele hangon folytatta:
– De könyörgöm önnek, ne váljék meg tőlem haraggal. Hosszu életemben
sokszor kellett olyat tennem, a mit nem volt kellemes tenni és a mi néha
a szivemet facsarta, de soha olyan nehéz föladatom nem volt, mint a
mostani. Higyje el, hogy én megtennék mindent, mit ember tehet, hogy önt
megkiméljem a szomoruságtól. Gondolja meg, mert miért okoznék én
magamnak ennyi fáradtságot és ennyi szomoruságot. Én eljöttem ide a
magam országából, hogy tegyem a jót, a mit tehetek. Először John barátom
kedvéért, azután pedig azért a kedves fiatal lányért, a kit én is
megszerettem. Neki adtam – nem szivesen mondom meg, de jó szándékkal
mondom most – a mit ön adott, ereimnek a vérét. Adtam én, a ki nem
voltam, mint ön, a szerelmese, csak pusztán az orvosa és barátja. Neki
adtam az éjjeleimet és nappalaimat, halála előtt és halála után és most
is, ha az én halálom az ő javára válnék, a mikor ő halott halottlan,
szivesen adnám érte. – Ezt mind nagyon komolyan nyugodt büszkeséggel
mondta, a mely Arturt nagyon meghatotta. Megfogta az öreg ur kezét és
megtört hangon szólt:
– Óh, de mikor olyan nehezemre esik erre gondolni és nem birom
megérteni. De legalább önnel megyek és várni fogok.


XVI.

_Seward doktor naplója. Folytatás._
Éppen háromnegyed volt éjfél előtt tizenkettőre, a mikor átmásztunk a
temető alacsony falán. Sötét éjszaka volt, a holdas égbolton keresztül
nyargaló nehéz felhőkkel. Mi mind szorosan egymás mellett maradtunk,
csak Van Helsing volt egy kissé előbbre, az utat mutatva. Mikor már
közel voltunk a kriptához, Arturra vigyáztam, mert attól tartottam, hogy
a szomoru emlékkel tele hely közelgésén föl fog indulni, de ő erősen
tartotta magát. A professzor fölnyitotta a kripta ajtaját és elsőnek
lépett be, mi mind sorban utána, mire ő bezárta mögöttünk az ajtót. A
lámpáját meggyujtva a koporsóra mutatott. Artur habozva lépett közelebb;
Van Helsing felém fordulva szólt:
– Ön itt volt velem tegnap. Benne volt-e akkor Lucy kisasszony teste
ebben a koporsóban?
– Benne. – A tanár erre a többiekhez fordult.
– Önök hallották, pedig ő olyan, a ki maga sem hisz nekem. Erre fogta a
sróf huzóját és ismét levette a koporsó födelét. Artur borzasztóan
sápadt volt, de hallgatott; mikor a koporsó födelét leemelték, egészen
közel ment. Nyilván nem tudta, hogy belül még egy ólomkoporsó is van,
vagy nem gondolt rá. Mikor meglátta a fölhasitott ólomlapot, a vér az
arcába szökött egy pillanatra, de épp olyan gyorsan el is hagyta, ugy,
hogy szegény fehér lett, mint a fal; de még folyton hallgatott. Van
Helsing fölhajtotta az ólomfödelet és mi mind odanéztünk, aztán
visszatántorodtunk.
A koporsó üres volt!
Néhány percig senki sem szólott. Végre Morris Quincey törte meg a
csöndet.
– Tanár ur, én megbiztam önben. Megelégszem, ha szavát adja. Más
körülmények közt még ezt sem kérdezném – nem sérteném meg önt azzal,
mintha kételkedném; de ez oly titokzatos, érthetetlen dolog, hogy itt
szó sem lehet becsületről vagy becstelenségről. Feleljen kérem. Ön
cselekedte ezt?