Drakula: angol regény - 22

be. Elsőnek a professzor szólalt meg közülünk, a mint látva, hogy az
istállón nem juthatunk keresztül, a csarnokon indultunk kifelé.
– Valamit mégis csak megtudtunk, sőt sokat! Hiába fenyegetőzik, ő fél
tőlünk; fél az időtől, fél a nélkülözéstől! Mert ha nem félne, miért
sietne annyira? Miért kapta volna föl a pénzt? Maguk gyorsan kövessék.
Maguk hires vadászok és értenek a csapázáshoz. Nekem gondom lesz rá,
hogy itt ne találjon semmit se, a minek hasznát vehetné, ha vissza
jönne. Beszéd közben zsebébe gyüjtötte az aranyat, a papirokat és
papirpénzt a kandallóba dobta és meggyujtotta.
Artur és Morrisz az udvarra rohantak, Harker az ablakon ereszkedett le,
hogy a grófot elérje, de ez bereteszelte jól az istállóajtót és mire
betörték, semmi nyoma sem volt a szökevénynek.
Késő délutánra járt már az idő és nem volt messze a napszállta. Be
kellett látnunk, hogy elvesztettük a játékot és nehéz szivvel egyeztünk
a professzorral, a mikor azt mondta:
– Vissza kell sietnünk madame Minnához – szegény, szegény édes madame
Minnához. A mit itt tehettünk, elvégeztük most, vissza kell sietnünk az
ő védelmére. De nem szabad kétségbe esnünk. Már csak egy láda hiányzik
az ötvenből és azt még meg kell találnunk – ha az meglesz, még minden
jóra fordul, – Én azonban jól láttam, hogy csak Harker biztatására
beszél ilyen bátran. Nehéz szivvel siettünk haza, a hol Harkerné már
várt bennünket. Mikor arcunkat meglátta, az övé is elsápadt és a szemét
lehunyta, mint a ki buzgón imádkozik; aztán becsületére váló
önlegyőzéssel, szinte derülten mondta:
– Hogyan köszönjem meg önöknek, a mit érettem tesznek. Szegény édes jó
uram, ne busulj, még minden jóra fog fordulni. Tedd ide szegény fejedet
a vállamra és pihenj meg – férje ősz fejét ezzel a két keze közé fogta
és megcsókolta. A szegény fiu csak nyögött, kétségbeesése nem talált
szavakat.
Megvacsoráltunk együtt és azt hiszem, hogy ez valamennyiünknek igen jól
esett, reggel óta egy falatot sem ettünk – mert vacsora után mindjárt
nem láttuk olyan reménytelennek a holnapot. Igéretünkhöz képest
elmondtunk Harkernénak mindent, a mi történt és noha fehér lett az arca,
mint a hó, a mikor a férjét fenyegető veszedelemről beszéltünk, bátran
és nyugodtan hallgatott bennünket végig. Egy szót sem szólt, a mig be
nem fejeztük az elbeszélést, csak fogta szorosan a férje karját, mintha
ezzel meg tudná ótalmazni a veszedelemtől. Mikor végre elhallgattunk,
fölállt a nélkül, hogy a férje karját eleresztette volna és beszélni
kezdett. Oh bár csak fogalmát tudnám adni a jelenésnek, a hogy ez a
szelid, jó kedves asszony ott állt köztünk, ifjusága és fölhevülése
ragyogó szépségében, a piros bélyeggel fehér homlokán, a melynek
tudatában volt és a melyet mi fogcsikorogatva láttunk.
– Jonathán – szólott és szava édesebb volt a legédesebb muzsikánál,
annyira áthatotta a szerelem és gyöngédség – Jonathán édes és ti mind
kedves barátaim hallgassátok meg, a mit mondanom kell nektek és ne
felejtsétek. Tudom, hogy harcolnotok kell, hogy el kell pusztitanotok
azt a szörnyet, valamint elpusztitottátok az ál Lucyt, hogy az igazi
Lucy örök életét és üdvösségét megmentsétek, de ne feledjétek, hogy ez
nem a gyülölet munkája. Az a nyomorult, szegény lélek, a ki minket ebbe
a nyomoruságba juttatott, maga a legnyomorultabb. Jusson eszetekbe, hogy
mily boldog lészen, ha gonoszabb része megsemmisül, hogy a jobbik örök
életre keljen. Legyetek könyörületesek iránta – de a könyörület azért
meg ne akaszsza kezeteket a pusztitás munkájában.
Mig az asszony beszélt, a férje arca mind jobban elsötétült és huzódott
össze, mintha a benne duló szenvedelem tüze perzselné. Mikor felesége
megszünt beszélni, fölugrott, kezét kirántva az asszonyéból és
rikácsolva kiáltotta:
– Az Uristen csak addig adja a kezembe, mig a földi életét kitaposom
belőle. Ha azontul a halhatatlan lelkét a pokol tüzére juttathatnám,
hogy örök időkig kinlódva égjen, hát ezt is örömmel megtenném!
– Oh csitt! csitt! A jó Isten nevében hallgass és ne mondj ilyeneket
édes jó uram, mert megöl az irtózat és félelem. Jusson eszedbe drágám –
én ezen az egész hosszu napon gondolkoztam rajta – hogy valamikor én is
szorulhatok ilyen könyörületre és hogy azt épp ugy, mint te most, valaki
tőlem is megtagadhatná. Oh édes uram! meg szerettelek volna kimélni
ettől a gondolattól, de nem lehetett. Kérem Istent, hogy ne vegye számon
keserü kifakadásodat – hisz Ő tudja, hogy az csak szerető, meggyötört
szived följajdulása.
Mi férfiak valamennyien sirtunk. Harker térdre vetette magát a felesége
mellett, átkarolta és ruhája ráncába temette arcát. Van Helsing intésére
kiosontunk a szobából és magukra hagytuk szegényeket Istenükkel.
Mielőtt szobájukba tértek volna, a professzor minden kellékkel
fölszerelte azt a vampir jövetele ellen és biztositotta Harkennét, hogy
nyugodtan alhatik. Egy éles hangu csengetyüt is tett a kezük ügyébe,
hogy baj esetén bármelyikük megrázhassa. Morris, Artur és én
elhatároztuk, hogy fölváltva fogunk a szegény asszony ajtaja előtt
virrasztani. Elsőnek Morris őrködik, mi ketten addig alszunk, ha lehet.
Artur már le is feküdt, mert ő másodiknak soros. Most, hogy elvégeztem a
dolgomat, én is megpróbálok lefeküdni és elaludni.

_Harker Jonathán naplója._
_Okt. 3–4. Közel az éjféli órához._ Azt hittem, hogy a tegnapi napnak
soha nem lesz vége. Ugy vágytam az álomra, mintha azt reméltem volna,
hogy másnap fölébredve, jobb körülményekre ébrednék. Mielőtt nyugalomra
tértünk volna, a másnapi teendőkön tanácskoztunk, de nem tudtunk
határozatra jutni. Minden, a mit tudtunk, csak az volt, hogy még egy
láda föld maradt, de hogy ez hol van, azt csak a gróf maga tudta. Ha
szándéka elrejtőzve maradni évekig, kifoghat rajtunk; és ez alatt! nem,
nem, ezt a rettenetes gondolatot nem szabad forgatnom, mert megőrülök.
Hála Istennek, Minna alszik, még pedig nyugodtan, álomlátások nélkül. Én
magam nem vagyok álmos, de fáradt, halálosan fáradt vagyok. Lefekszem,
ne hogy holnap ne tudjak mozogni, mert nem nyugszom addig, a mig…
_Későbben._ – El kellett aludnom, mert Minna keltett föl. Minna, a ki
riadt tekintettel ült föl az ágyban. Jól láthattam, mert égve hagytuk a
világot. Egyik kezét a számra tapasztotta, ne hogy fölébredve, szóljak
és a fülembe susogta:
– Csitt! a folyosón van valaki!
Én fölkeltem és keresztülmenve a szobán, óvatosan kinyitottam az ajtót.
Az ajtó előtt, egy matrácon végig nyujtózva, de teljesen ébren, hevert
Morris Quincey. A kezét intően fölemelve, suttogta:
– Csitt! Feküdjék vissza az ágyba; semmi baj. Egyikünk mindig itt lesz
az éjjel. Nem bizunk semmit sem a véletlenre!
Tekintete és gesztusa lehetetlenné tette az ellentmondást, visszamentem
tehát és megmondtam Minnának. Ő sóhajtott és a mosolynak mintha az
árnyéka suhant volna át szegény, sápadt arcán, a mint karjait a nyakamba
füzte és halkan mondta:
– Hála neked Istenem, hogy ily jó és bátor férfiakat rendeltél mellém! –
Megkönnyebbült sóhajjal hanyatlott vissza és ismét elaludt. Én is
lefekszem és alszom, ha lehet, mihelyt jegyzeteimet befejeztem.
_Okt. 4._
Minna az éj folytán még egyszer fölébresztett. Ekkorra már jól kialudtuk
magunkat mind a ketten, mert már szürkülni kezdett a hajnal. Minna
sebtiben mondta:
– Gyorsan hivd ide a professzort. Azonnal látni akarom.
Miért?
Egy ötletem támadt, azt akarom, hogy hipnotizáljon hajnal hasadta előtt,
talán meg tudok neki valamit mondani. Siess édes, mulik az idő.
– Én az ajtóhoz mentem, akkor már Seward doktor hevert a matracon és
engem látva gyorsan fölugrott.
– Valami baj van? – kérdezte ijedten.
– Nem, – feleltem én – de Minna azonnal látni akarja Helsing doktort.
– Megyek és hivom – és ezzel elsietett a professzor szobája felé.
Két, három perccel későbben Van Helsing a szobánkban volt, Morris és
Artur pedig Seward doktorral az ajtó előtt maradtak. Mikor a professzor
meglátta Minnát, mosoly váltotta föl arcán az aggodalmat és kezét
dörzsölve szólitotta meg.
– Kedves jó madame Minna, örömmel látom, hogy milyen jóra változott és
mit tehetek? miben lehetek szolgálatára? mert hogy nem hiába hivatott
ilyen szokatlan órában, az bizonyos.
– Azt akarom, hogy hipnotizáljon. Még pedig most, hajnal előtt, mert
érzem, hogy csak most beszélhetek őszintén. Siessen, mert rövid az idő!
A professzor szó nélkül intett neki, hogy üljön föl az ágyban. Aztán
merőn rá nézve jeleket kezdett csinálni felülről lefelé az arca előtt a
levegőben. Minna néhány pillanatig merően nézett a szemébe. Az én szivem
ugy vert, mint egy gözkalapács, mert éreztem, hogy krizis előtt állunk.
Minna szeme lassan lecsukodott, mozdulatlanul ült, csak keblének gyönge
hullámzásáról lehetett látni, hogy él. A professzor még néhány
mozdulatot tett, aztán mereven megállt és én láttam, hogy homlokán nagy
csöppekben gyöngyözik a verejték. Minna fölnyitotta a szemét, de mintha
nem is az az asszony lett volna, a ki az előtt. A szeme az ürbe bámult
és hangja szokatlanul bus és álmodozónak tetszett. A professzor a kezét
fölemelve intett, hogy hivjam be a többieket. Lábujjhegyen jöttek be és
az ágy lábánál álltak meg. Minna mintha nem látta volna őket. A csöndet
Van Helsing halk hangja szakitotta meg:
– Hol vagy?
– Nem tudom.
Nehány pillanatnyi csönd következett. Minna mereven ült, a professzor
merőn rászegezte tekintetét, mi többiek pedig alig mertünk lélegzeni. A
szoba világosodni kezdett. Van Helsing a nélkül, hogy szemét
elforditotta volna Minnáról, intett nekem, hogy huzzam föl a függönyt.
Megtettem. A hasadó hajnal rózsaszin világa árasztotta el a szobát.
Ebben a pillanatban ismét megszólalt a professzor.
– Hol vagy most?
– Nem tudom. Nagyon szokatlan helyen.
– Mit látsz?
– Nem látok semmit, sötétség van körülöttem.
– Mit hallasz?
– Viz locsogását. Hallom, a mint elsurran mellettem és futtában locsog.
– Akkor hajón vagy.
A felelet gyorsan következett.
– Igen ott vagyok.
– Mit hallasz még egyebet?
– Emberi lábak dobogását, a mint fölöttem szaladgálnak és a horgonylánc
csikorgását.
– Mit csinálsz?
– Csendesen fekszem, mintha meghaltam volna! – A hang elhalt, Minna mély
lélegzetet vett és szeme lecsukódott.
Ez alatt fölkelt a nap és mi teljes világitásban álltunk. Van Helsing
Minna vállára tette a kezét és lassan visszanyomta őt a párnái közé.
Néhány pillanatig olyan csöndesen feküdt mint egy gyermek, aztán egy
mély sóhajjal fölébredt és bámulva nézett rajtunk végig. De csakhamar
magához tért, megértette a helyzetet, és mohón kérdezte, hogy mit
beszélt álmában. A professzor ismételte beszélgetésüket, mire Minna igy
szólt:
– Akkor egy pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs. Morris és Artur az
ajtónak indultak, de a professzor nyugodt hangja visszaszólitotta őket.
– Megálljatok barátaim. Az a hajó bár hol van is, horgonyt vetett, a mig
madame Minna beszélt. Ebben a pillanatban nagyon sok hajó horgonyoz
London városának kikötőjében. Melyiket ezek közül keresik önök? Adjunk
hálát Istennek, hogy ismét nyomra akadtunk, noha nem tudhatjuk, hogy
hová vezet. Most már tudjuk, hogy miért kapkodta föl a gróf, még
Jonathán fenyegető kése alatt is az aranyait. Menekülni akart. Hallják?
_Menekülni!_ Belátta, hogy már csak egy láda földdel pihenőnek és egy
csomó emberrel, a kik mint kopófalka a rókát üldözik, London már nem
neki való hely. Fogta az utolsó láda földjét, hajóra vitte és elhagyja
az országot. De mi követjük őt. Nézzék, a nap most kél és az egész nap a
miénk egészen napszálltáig. Gyerünk fürödni, öltözködni és reggelizni –
ez mindnyájunknak jól fog esni és nyugodtan tehetjük, mert már nincsen
velünk egy földön a rém. – Minna esdve nézett a professzorra, a mint
kérdezte.
– De hát miért üldözzük tovább is, ha ugyis eltávozott tőlünk? A
professzor kezét a kezébe fogva felelte:
– Most ne kérdezzen tőlem semmit se, majd reggeli után megfelelek
mindenre.
Reggeli után Minna ismételte kérdését; a professzor komolyan nézett rá,
aztán szomoruan mondta:
– Most kedves madame Minna, jobban mint valaha követnünk kell őt, ha
mindjárt a pokol tornácára kellene is utána mennünk. Minna elsápadva
kérdezte:
– De hát miért?
– Azért, mert ő századokig élhet, kegyed pedig csak halandó asszony.
Félnünk kell az időt – a mióta torkán viseli a sebét.
Épp csak annyi időm volt, hogy fölfoghattam elájult feleségemet.


XXIV.

_Seward doktor fonograf naplója Van Helsing üzenetével._
_Harker Jonathánnak._ Magának itthon kell maradni a maga kedves jó
felesége mellett. Mi többiek elindulunk a hajó keresésére. A mi
ellenségünk eltünt. Visszaindult az ő transzszilvániai várába. Ezt oly
bizonyosan tudom, mintha egy tüzes kéz irta volna a falra. Erre már
valahogy készülnie kellett és a ládáját közel tartotta, hogy alkalmasan
hajóra szállithassa. Ezért vitte el a pénzét, ezért sietett annyira,
nehogy elfogjuk valahogy a napnyugta előtt. Okos eszével belátta, hogy
itt vége a játéknak, azért határozta el, hogy visszatér hazájába. Hajót
talált, a mely arra megy, a honnan ő jött és ő erre szállott. Mi most
elindulunk megkeresni azt a hajót, és ha megtaláltuk, visszajövünk és
elmondunk önöknek mindent. Bátorság barátom, a harc csak most kezdődött
és végül nyerni fogunk, oly bizonyosan, minthogy egy Isten van az égben,
a ki nem hagyja el az ő gyermekeit.
_Van Helsing._

_Harker Jonathán naplója._
_Október. 4._
Mikor elolvastam Van Helsing üzenetét Minnának a fonografból, szegény
asszonyka egészen földerült. Már a bizonyosság, hogy a gróf elhagyta az
országot, megnyugtatta őt, és a nyugalommal visszatért az ereje is. A mi
engem illet, most, hogy ez a rettenetes veszedelem nincs többé
szemtől-szembe velünk, már szinte képtelen vagyok benne hinni. Még a
magam borzalmas tapasztalata Drakula várában is csak rég elfelejtett
álomnak látszik.
De sajnos, nem kételkedhetem, tünődésem közepett szemem a piros
sebhelyre téved feleségem hófehér homlokán. A mig ez tart, nincs helye a
kételkedésnek, Minna és én nem is merünk tétlenül maradni, hát ismét a
naplók rendezéséhez fogtunk. A nap munkaközben gyorsabban mulik, mint
reméleni mertem volna; már három óra van délután.

_Harkerné naplója._
_Október 5. délután 5 órakor._ Jelentés tanácskozásunkról. Jelen vannak:
Van Helsing, Lord Godalming, Seward doktor, Morris ur, Harker Jonathán,
Harkerné.
Van Helsing ur előadta, hogy minő lépéseket tettek a nap folyamán, hogy
fölfedezzék, hogy melyik hajón és milyen utirányban menekült Drakula
gróf? Minthogy tudtam, hogy Transzszilvániába akar visszatérni, meg
voltam róla győződve, hogy a Duna torkolatának tart a Fekete-tengeren
keresztül, mert ugyanazon az uton jött is, hát elindultunk megkeresni,
hogy milyen hajók indultak mult éjjel a Fekete-tenger felé. Rájöttünk,
hogy csak egyetlen-egy indult ennek az utnak, _Katalin cárné_, a mely
innen Várnába és Várnától fölfelé a Dunán halad tovább. Kérdezősködtünk
a hajó tulajdonosánál a Katalin cárné iránya és utasai felől, a
tulajdonos egy vörös képü, rekedt hangu, bőven káromkodó, de különben
egész jó fickónak látszott, a kit Morris néhány ropogós százassal
rávett, hogy nekünk felvilágositásokat adjon. Elbeszélte, hogy tegnap
délután, ugy öt óra körül sietve közelitett a kikötőhöz egy ember; egy
hosszu, vékony, sápadt ember, tetőtől talpig feketében és szinte vérben
forgó vörös szemmel. Siettében csak ugy szórta a pénzt, hogy gyorsan
megtudja, hogy melyik hajó indul a Fekete-tengerre és onnan hova.
Néhányan aztán elvezették ő hozzá, a parton álló irodájába, onnan pedig
a hajóhoz, a melyre nem akart felszállni, hanem megállott a feljáró
deszka végén és kiabált, hogy a kapitány jőjjön ki hozzá. A kapitány,
mikor megtudta, hogy jó fizető pasasérral van dolga, hát kijött, de
erősen káromkodva és jól megfizettette magának a fáradtságát. Ekkor a
vékony ember azt kérdezte, hogy hol lehetne szekeret bérelni. Megmondták
neki ezt is, ő elindult és nemsokára visszatért, maga hajtott és egy
nagy faládát hozott a szekéren. A ládát maga vette le, pedig négyen is
alig tudták a hajóra vinni. Sokáig beszélt a kapitánynyal, hogy hova és
hogyan helyezzék el a ládáját. A kapitány meg is haragudott és hatféle
nyelven is káromkodva mondta neki, hogy legjobb lesz, ha maga bejön és
helyre teszi. De ő azt mondta, hogy nem mehet, mert még sok a dolga. A
kapitány meghagyta neki, hogy siessen, mert az apály idején indul a
hajó. A fekete ember mosolygott és azt mondta, hogy a hajó indulása
természetesen a kapitány tetszésétől függ, de ő mégis attól tart, hogy
aligha fognak olyan korán indulhatni. A kapitány erre még cifrábban
káromkodott, mire a fekete ember meghajtotta magát, köszönt és azt
mondta, hogy mindenesetre ott lesz a hajó indulása előtt. Ezzel
eltávozott, hogy egyetmást az utra bevásároljon.
Senki sem ügyelt arra, hogy hova, merre ment, mert egyéb gondjuk akadt –
mert csakhamar kitünt, hogy a Katalin Cárné aligha indulhat a kitüzött
időben. Vékony pára kezdett emelkedni a folyóról, a mely mindjobban
szürüsödött, mig végre áthatlan köd nyelte el a hajót és mindent
körülötte. A kapitány hiába káromkodott a legcifrábban; tehetetlenül
állott. A viz mindjobban emelkedett és ő már-már azt hitte, hogy
elszalasztja az indulásra alkalmas időt. Nem a legbarátságosabb
hangulatban volt, a mikor egyszer csak a fekete ember szólal meg a háta
mögött és kérdé tőle, hogy hová tétette a ládáját. A kapitány jól körül
teremtettézve, azt mondta neki, hogy menjen a pokolba a ládájával
együtt. De a vékony feketeség nem sértődött meg, lement a kormányossal a
hajófenékbe és megnézte a ládáját, aztán visszajött a födélzetre és egy
darabig álldogált a ködben. Onnan aztán eltünt, senki sem tudta, hogy
hova, igaz, hogy nem is gondoltak vele, mert a köd oszladozni kezdett és
csakhamar teljesen kiderült az idő. A hajó elindult és most már jó
messze lehet a sik tengeren.
És igy kedves madam Minna történik, hogy mi pihenhetünk egy darabig,
mert ellenségünk a tengeren van utjában a Duna torkolata felé. A legjobb
hajónak is két hétre van szüksége ahhoz, hogy odaérjen. Mi napokig
törhetjük a fejünket uti tervünkön. A ládát a hajótulajdonos kijelentése
szerint Várnában kell partra tenni és egy Risztics nevü ágensnek, a ki
jelentkezni fog érte, által adni. Mi ráérünk az indulással, mert sokkal
rövidebb idő alatt teszszük meg az utat szárazföldön vasuttal, mint ő a
hajón.
Midőn Van Helsing elhallgatott, én kérdeztem tőle, hogy meg van-e róla
győződve, hogy a gróf a hajón maradt? Ő azt felelte, hogy igen a
legjobban bizonyitja ezt az én hipnotikus álmomban tett kijelentésem ma
reggel. Ujból kérdeztem tőle, hogy igazán szükségesnek tartja-e, hogy
üldözőbe vegyük a grófot, mert én annyira félek attól, hogy Jonathán itt
hagy engem, pedig bizonyos, hogy ő is velük megy, ha a többiek elmennek.
A professzor határozottan felelte – hogy igenis szükségesnek tartom –
nagyon szükségesnek először kegyed miatt, aztán pedig az emberiség
érdekében. Ez a szörnyeteg máris kiszámithatatlan károkat okozott nekünk
is, másoknak is. A kegyed életét megrontotta. Bocsásson meg drágám, hogy
ezt mondom, de csak azért mondom, hogy meggyőzzem önt. Ő olyan módon
támadta meg kegyedet, hogy még akkor is, ha többé meg nem közelitheti
önt, ha életét bármilyen kegyesen és Istennek tetszően éli is végig,
halála után olyanná kell válni, a milyen ő. Ennek nem szabad megtörténni
és mi meg is esküdtünk arra, hogy mi nem engedjük megtörténni.
Elindulunk napkeletnek, mint a hajdani keresztes vitézek és ha elesünk,
hát ugy, mint ők, a jó ügy szolgálatában estünk el, az emberiség javára
és Istennek nagyobb dicsőségére.
Ezután általánossá lett a vita, a melyben végre is csak annyit
határoztak, hogy legjobb lesz egyelőre egy jót aludni, a sok fáradságra
és nyugtalanságra. Holnap reggeli után ujra találkozunk és akkor fogunk
végleg határozni.
Ma éjjel csodálatosan nyugodtnak érzem magamat, mintha valamely nagy
tehertől vagy félelemtől szabadultam volna meg. Talán már… gondolatomat
nem fejezhettem be, mert a tükörbe pillantva, megláttam a bélyeget
homlokomon és tudtam, hogy még mindig tisztátalan vagyok.

_Seward dr. naplója._
_Okt. 5._
Mindannyian korán keltünk és én azt hiszem, hogy az álom
valamennyiünknek nagyon jól esett. Mikor reggelire találkoztunk, sokkal
jobb kedvünk volt, mint a milyenről hittük volna, hogy valaha lehessen.
A mint az asztal körül ültünk, szinte azon kezdtem tünödni, hogy az
elmult borzalmas napokat nem álmodtuk-e csupán. Csak a mikor a piros
foltra tévedt a szemem Harkerné homlokán, csak akkor hittem el, hogy
tényleg megtörtént minden. Egy óra mulva találkozunk itt a
dolgozószobámban, hogy utirányunkra nézve határozzunk. És csak egy
közvetetlen nehézségtől félek és ettől is inkább csak ösztönszerüen,
mint valamely oknál fogva. Nyiltan kellene egymással beszélnünk és nekem
ugy tetszik, mintha szegény Harkerné nyelve valamely titokzatos módon
kötve volna. Én tudom, látom, hogy ő neki megvannak a maga eszméi, de
vagy nem akarja, vagy nem birja azokat velünk közölni. Én emlitettem ezt
a gyanumat Van Helsinggel és ő hamarább ide fog jönni, mint a többiek,
hogy beszéljünk a dologról, a mig egyedül vagyunk. Bizonyos, hogyha
Harkernét illető ösztönszerü gyanum igaz lenne, akkor óriási
nehézséggel, egy ismeretlen veszedelemmel állunk szemtől szemben.
Ugyanaz a hatalom, a mely hallgatásra kényszeriti őt, szólásra is
kényszeritheti. Nem is merek tovább gondolkozni, nehogy gondolatomban
megbecstelenitsem ezt a nemes lelkü asszonyt.
– Később. – Midőn a professzor a többieket megelőzve jött a szobámba,
meghánytuk, vetettük a dolgot. A professzor némi habozás után egyenesen
a dologra tért.
– Barátom John van valami, a mit először nekünk kettőnknek kell
egymással megbeszélnünk. Lehet, hogy később a többieknek is meg kell
mondanunk. Madam Minna, a mi kedves jó madam Minnánk változni kezd,
hideg borzongás futotta végig tagjaimat, látva, hogy más is osztja
szörnyü félelmemet, Van Heisig folytatta:
– Lucy kisasszony körül szerzett szomoru tapasztalataink óvatosságra
intenek bennünket. Én jól látom a vampirt jellemző változást madam Minna
arcában, most még ugyan nagyon-nagyon csekély, de azért jól látja, a ki
figyel. A foga hegyesebb és a szeme gyakran rideg, kemény. De még ez nem
minden, figyelje, hogy milyen hallgatag mostanában. Igy volt Lucy
kisasszony is. Nem beszélt még akkor sem, a mikor leirta, a mit közleni
szeretett volna. Már most én attól félek, hogy ha ő nekünk, hipnotikus
álmában meg tudja mondani, hogy a gróf mit lát és hall, nem
lehetséges-e, hogy a gróf, a ki elsőnek hipnotizálta őt, a ki ivott a
véréből és kényszeritette őt, hogy az övét igya, arra is kényszeritheti
őt, hogy elárulja neki is, a mit rólunk tud? – Én helybenhagyólag
intettem, a professzor folytatta:
– Akkor hát nekünk minden erőnkből meg kell ezt akadályozni, hogy ezt
tehessük, tudatlanságban kell őt szándékunk felől tartani, mert a mit
nem tud, azt nem árulhatja el. Ez nagyon fájdalmas föladat, nekem
legalább nagyon nehezemre esik, de meg kell tenni. Ma, a mint
találkozunk, meg fogom neki mondani, hogy be nem vallható okoknál fogva
kénytelen leszek őt a tanácskozásainkból kizárni.
Közeledik a tanácskozás ideje, Van Helsing távozott, hogy elkészüljön az
összejövetelre.
_Később._ – Mindjárt a gyülés kezdetén nagy megkönnyebbülést éreztünk,
Van Helsing és én. Harkerné az urával izente, hogy nem jön el a
gyülésünkre, jobbnak látja, ha az ő jelenléte nélkül vitatjuk meg a
dolgainkat. A professzor meg én összenéztünk, de nem szóltunk semmit sem
a többieknek, hanem hozzáláttunk haditervünknek megvitatásához. Van
Helsing doktor kezdte a szót.
– A Katalin Cárné tegnap reggel hagyta el a kikötőt. Körülbelül három
hét mulva ér Várnára, mi pedig szárazföldön három nap alatt tehetjük meg
ezt az utat. E szerint elég, ha 17-én indulunk innen. Még akkor is egy
nappal a hajó érkezése előtt helyen lehetünk. Természetesen jól föl kell
fegyverkeznünk ugy szentelt mint profán fegyverekkel. – Itt Morris szólt
közbe.
– Ha jól értettem, a gróf olyan vidékről való, a hol bővében van farkas
és megeshetik, hogy előttünk ér oda. Ajánlom, hogy Winchesterseket
adjunk fegyvertárunkhoz. Én a Winchesterben bizom legjobban az affajta
ellenséggel szemben. Emlékszel-e Artur, mikor egy csapat utánunk vetette
magát Tobolszk mögött? Mit nem adtunk volna egy-egy ilyen kitünő ismétlő
puskáért!
– Jól van, – mondta Van Helsing, legyen Winchester, ha kell. És minthogy
ugy tudom, itt már semmi dolgunk sincsen, Várnát pedig egyikünk sem
ismeri, hát miért nem indulnánk hamarább. A várakozás itt is, ott is
egyformán nehezünkre fog esni. Ma és holnap elkészülhetünk és ha
mindennel készen vagyunk, mi négyen utnak indulhatunk.
– Mi négyen? kérdezte Harker egyikünkről a másikra nézve.
– Természetesen, hogy mi négyen! felelte a professzor gyorsan, magának
itt kell maradni, hogy gondját viselje a maga kedves kis feleségének.
Harker egy ideig hallgatott s aztán sötét hangon szólalt meg.
– A dolognak erről a részéről engedjék, hogy majd reggel beszéljünk.
Tanácskozni akarok Minnával. Én azt gondoltam, hogy most volna az ideje,
hogy Van Helsing figyelmeztesse őt, hogy ne beszéljen feleségével
terveinkről. Jelentősen néztem a professzorra és kőhintettem. Ő felelet
gyanánt ujját az ajkára tette és elfordult.

_Harker Jonathán naplója._
_Október 5-dike. Délután._ A ma reggeli gyülés után nem birtam
gondolkozni, Minna elhatározása, hogy nem vesz semmi részt sem dolgaink
megvitatásába, gondolkozóba ejtett. És minthogy nem vitathattam meg a
dolgot, csak találgathatom az okait. A mód, a hogy a többiek fogadták
elhatározásának a hirét, szinte igen különös. Hisz utóljára, mikor a
dolog szóba került, ugy egyeztünk, hogy semmit sem titkolunk egymástól.
Hiába töröm a fejemet, nem birom megfejteni a rejtélyt. Minna most
alszik, nyugodtan és édesen, mint egy gyermek. Hála Istennek, hogy ilyen
édesen tud aludni.
_Későbben._ Milyen különös minden, Minna boldog álmát figyelve, magam is
szinte megfeledkeztem nyomoruságomról. Esteledett, egyszer csak Minna
kinyitotta a szemét és gyöngéden rám nézve szólott:
– Jonathán, szeretném, ha nekem becsületszavadra igérnél valamit. Olyan
igéretet kérek tőled, a melyet meg nem szeghetsz, még akkor sem, ha én
magam térden állva és keserü könyeket sirva könyörögnék érette. Gyorsan
igérd meg, még ebben a pillanatban.
– De Minna, ilyen igéretet nem tehetek hirtelenében. Ki tudja, jogomban
áll-e?
– De drágám, én kivánom és pedig nem magamért kivánom. Megkérdezheted
Van Helsing drtort, hogy nincs-e igazam. És ha ő nem helyesli, akkor
tégy kedved szerint. Sőt többet mondok, ha később jónak látjátok, hát
föloldalak igéreted alól.
– Igérem! – Mondtam és Minna arca földerült. Igy szólt:
– Igérd meg nekem, hogy nem mondasz el semmit sem a gróf ellen szőtt
tervetekből előttem, sem szóval, sem célzással, mind addig, mig ez itt
van. És ezzel komolyan mutatott a homlokán pirosló sebhelyre.
– Igérem! – Mondtam én, és ugy éreztem, mintha ettől a pillanattól
kezdve válaszfal emelkedett volna köztünk.
_Később. Éjfélkor._ Minna egész este derült és jókedvü volt, annyira,
hogy valamennyien bátorságot vettünk és mintha jó kedve ránk is elragadt
volna. Mind korán tértünk nyugvásra. Minna ismét oly édeseen alszik,
mint délután. Hál’ Istennek, hogy álmában legalább elfelejtheti
buját-baját. Bárcsak a példája most is olyan ragadós volna, mint este a
jó kedve. Meg fogom kisérleni. Oh be édes volna egy álmoktól ment alvás.
_Október 6., reggel._ Még egy meglepetés! Minna korán keltett, épp
olyankor, mint tegnap, és kért, hogy ismét szólitsam be Van Helsing
doktort. Én azt hittem, ismét hipnozitáltatni akarja magát, és szó
nélkül mentem a doktorért a ki mintha el lett volna készülve a hivásra,
mert teljesen felöltözve találtam a szobájában. Azonnal velem jött és a
szobába lépve kérdezte, hogy a többiek is jőjjenek-e?
– Nem – mondta Minna nyugodtan – nem szükséges, hogy bejőjjenek. Ön is
tudathatja velük, a mit mondani akarok. Nekem önökkel kell utaznom.
Van Helsing épp ugy meg volt lepetve, mint én. Egy pillanatnyi szünet