Drakula: angol regény - 14

  hogy mit érzek azoknak, a kiknek fájt volna, csak magának, a kiben
  bizom. Ha maga a szivembe láthatott volna, mikor legjobban kellett
  nevetni – ha a szivembe láthatna most, a mikor a kacagás elhagyott,
  elment messzire, messzire tőlem nagy időre – akkor maga sajnálna engem
  legjobban.
  Meghatott hangjának gyöngédsége és kérdeztem, hogy miért?
  – Azért, mert tudom, a mit tudok!
  És most szét vagyunk szóródva mind és hosszu napokig a magány terjeszti
  fölénk bus szárnyait. Lucy őseinek sirhelyét osztja; a diszes kriptát a
  magányos temetőben, távol füstös Londontól, a hol a levegő friss és a
  nap a Hampstead-i dombok fölött kel és a hol bőven terem a mezei virág.
  Igy hát befejezhetem naplómat és Isten tudja, hogy kezdek-e valaha
  másikat. Ezzel bucsut mondok életem regényének, visszatérek napi
  munkámhoz és reménytelenül és busan mondom, hogy _vége_.
  
  _A Westminsteri Ujság. Szept. 25. A hampstead-i rejtély._
  Hampstead környékét sajátságos esetek sorozata tartja izgalomban. Az
  elmult három-négy nap folyamán több izben előfordult, hogy apróbb
  gyermekek, a kik fölügyelet nélkül kószáltak el hazulról játszani, nem
  tértek meg estére a hajlékukba a pusztáról. Minden egyes előforduló
  esetnél a gyermek sokkal kisebb volt, hogy sem kellő fölvilágositást
  tudott volna adni elmaradásáról, de valamennyi mentségének az alapja
  egybehangzóan az volt, hogy a „fehér asszonynál“ voltak. Mindenkor
  estefelé tüntek el a gyermekek és két izben nem találták meg a
  hiányzókat, csak másnap reggel korán. A környékbeliek azt hiszik, hogy
  miután az első gyerek, a ki elveszett, mesélte, hogy őt a fehér asszony
  hivta magával sétálni, a többieknek megtetszett ez a mese és
  alkalomadtán ők is előveszik. Már annyira belejöttek a dologba, hogy
  rendes játékaik közé tartozik a fehér asszony, a ki a kicsinyeket
  sétálni csalja.
  De a különös dolognak alighanem komolyabb oldala is van, mert a
  gyermekek némelyikének sőt tán valamennyijének, a ki eltünt éjszakára, a
  torka kissé meg volt sebezve vagy tépve. A seb olyanforma volt, a milyet
  egy patkány vagy pici kutya ejtene és noha magában véve nem sulyos,
  mégis azt látszik bizonyitani, hogy bármely állattól ered is, az egy
  bizonyos rendszert követ az eljárásában. A rendőrséget megbizták, hogy
  szemmel tartsa a kószáló gyermekeket, kivált ha kicsinyek, mindenütt a
  hampsteadi puszták körül és elfogjon minden csavargó kutyát.
  
  _A Westminsteri Ujság. Szept. 25. (Külön kiadás.) Hampstead borzalma.
  Ismét egy sebzett gyermek vagy_ =A fehér asszony=.
  Épp most vettük hirét, hogy ismét egy gyermeket, a ki az elmult éjjelen
  eltünt, csak ma reggel találták meg egy bokor alatt a hampsteadi dombok
  alján, a mely meglehetősen elhagyatott hely. Ugyanolyan sebhely van a
  torkán, mint a többi eddig eltévedt gyermekekén. Roppant el volt
  gyengülve, szinte átlátszónak tetszett. Ez is, a mikor magához tért, a
  rendes mesével állt elő, hogy a „fehér asszony“ csalta magával.
  
  
  XIV.
  
  _Harkerné Minna naplója._
  _Szept. 23._
  Jonathán ma, egy rosszul töltött éjszaka után jobban van. Oly boldog
  vagyok, hogy annyi dolga van, hogy nem gondolhat semmi másra sem. Ma is
  távol lesz egész nap, még villásreggelire sem jöhet haza. A házi
  teendőkkel mára készen vagyok, előveszem tehát az ő külföldi naplóját,
  bezárkózom a szobámba és elolvasom.
  _Szept. 24._
  Nem volt kedvem tegnap este a jegyezgetéshez. Az a rettenetes, Jonathán
  által irott napló igazán kivett a sodromból. Szegény drágám! Mennyit
  szenvedhetett, akár igaz, akár csak képzelődés volt az egész, a mit irt.
  Azon tünődöm, hogy lehet-e valami igazság a dologban. Lázbeteg volt-e
  már, mikor ezeket a borzalmas dolgokat irta, vagy van-e valami alapja a
  dolognak? Lehet, hogy soha sem fogom megtudni, mert nem merem előtte
  szóvá tenni az dolgot… És mégis, ez az ember, a kit tegnap láttunk!
  Jonathán, mintha egész bizonyos lett volna felőle… Szegény fiu! Lehet,
  hogy csak a temetés izgatta föl és juttatott eszébe mindenfélét…
  Bizonyos, hogy ő hisz a dologban. Nagyon jól emlékszem, a mint esküvőnk
  napján mondta: Hacsak valamely komoly kötelesség nem kényszerit
  visszatérni azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket ébren vagy alva,
  őrülten vagy józanon éltem át. És van valamely borzalmas összefüggés az
  egészben… Az a rettenetes gróf is Londonba készült… Ha csakugyan ugy
  volna és Londonba jött volna a nyüzsgő milliók közé… Lehet, hogy komoly
  föladat vár ránk, a melytől nem szabad visszarettennünk!… Én kész
  vagyok. Még ma hozzá fogok látni, hogy ezeket a gyorsirási jegyzeteket
  gépemmel tisztába irjam, hogy mások szeme is elolvashassa, ha kell. És
  ha csakugyan ugy fordulna és én készen leszek, nem kell szegény
  Jonathánomat izgatni vele, mert én beszélhetek helyette.
  
  _Van Helsing levele Harkerné Minnához._
  _Szeptember 24._
  (Bizalmas.)
  Drága asszonyom!
  Én kérem, hogy bocsássa meg irásomat, a mennyiben annyiban jó barát
  vagyok, hogy én értesitettem önt Westenra Lucy haláláról. Lord Godalming
  engedelmével hatalmamban volt elolvasni leveleit és irományait, mert
  mélyen érdeklődöm bizonyos nagyfontosságu, életbevágó dolgok iránt. Ezek
  között találtam néhány levelet kegyedtől, a mely megmutatja, hogy mily
  jó barátok voltak és hogy mennyire szerette őt. Óh, Madame Minna, erre a
  szeretetre kérem, segitsen nekem. A mások jóvoltáért kérem, hogy
  helyrehozzak nagy bajokat, elháritsak veszedelmeket, a melyek nagyobbak,
  mint ön tudhatná. Lehetne-e, hogy kegyedet lássam? Kegyed bizhatik
  bennem. Én barátja vagyok doktor Seward Johnnak és lord Godalmingnak (a
  ki Lucy Arturja volt). De egyelőre mindenki előtt titkolnom kell.
  Szivesen megyek Exeterbe, ha ön tudatná velem, hogy szabad és mikor ér
  reá. Könyörgöm bocsánatáért asszonyom. Én olvastam leveleit Lucyhoz és
  tudom, hogy mily jó és hogy férje mennyit szenvedett – hát kérem, neki
  ne szóljon, nehogy izgassa. Ismét bocsánatát kérve maradtam
  Van Helsing.
  
  _Harkerné Minna telegramja Van Helsingnek._
  _Szept. 25._
  Jöjjön ma a tiz órai vonattal, ha még megkapja. Én egész nap várni
  fogom.
  Harker Minna.
  
  _Harkerné Minna naplója._
  _Szeptember 25._
  Nem tehetek róla, de borzasztóan izgat Van Helsing doktor látogatásának
  a közeledése, mert valahogy ugy tetszik, mintha világot vethetne
  Jonathan szomoru élményére; és minthogy szegény Lucyt is ő kezelte
  utolsó betegségében, hát róla is elmondhat mindent. Bizonyos, hogy
  jövetelének tulajdonképpeni oka ez; Lucy és az ő alvajárása és nem
  Jonathán. De, hát soha sem fogom megtudni az igazat? Milyen ostoba
  vagyok. Az az őrült napló megigézett és most mindent vele hozok
  kapcsolatba. Persze, hogy csak Lucy miatt jön. Bizonyosan akkor
  betegedett meg, a mikor álmában elment éjjel a temetőbe. A magam sok
  baja miatt el is felejtettem, hogy milyen rosszul érezte magát azután.
  Bizonyosan emlitette a doktornak az esetet és azt, hogy én is tudok róla
  és most azért jön, hogy elmondjam neki az egészet, hogy jobban megértse.
  Remélem, hogy helyesen tettem, hogy eltitkoltam Westenráné előtt a
  dolgot. Soha sem bocsájtanám meg magamnak, ha én volnék valamely bajnak,
  a mi őt érte, az oka vagy okozója. Remélem, hogy Van Helsing nem fog
  vádolni. Annyi bajom és aggodalmam volt az utóbbi időben, hogy egyelőre
  nem birnék többet elviselni. Két óra. A doktor mindjárt itt lesz. Nem
  fogom neki fölemliteni Jonathán naplóját, ha csak külön föl nem emliti.
  Örülök, hogy a magam naplóját lemásoltam az irógépemmel, legalább ha
  Lucy felől kérdezősködik, csak át kell neki adnom, az megkimél minden
  fölösleges kérdezésködéstől.
  _Későbben_. Ő jött és ment. Oh milyen különös egy találkozás és hogy
  szédül bele a fejem! Ugy tetszik, mintha álmodnám. Lehetséges-e, hogy
  mindez, vagy csak egy része is igaz legyen? Ha nem olvastam volna előbb
  Jonathán naplóját, nem birnám még csak a lehetőségét is elhinni. Szegény
  édes jó férjem! Mennyit kellett szenvednie. A jó Isten adja, hogy mindez
  ismét beteggé ne tegye. Van Helsing doktor jó és bölcs ember lehet, hogy
  Seward doktor oly messziről hozatta el, hogy Lucyn segitsen. Hogy jó és
  nemes és kegyes, azt éreztem, a mint megpillantottam. Ha holnap ismét
  eljön, beszélni fogok vele Jonathánról és ekkor talán Isten segitségével
  vége lesz minden gondom és szomoruságomnak. De hadd térek vissza a
  doktor látogatására.
  Fél háromra járt az idő, a mikor kopogtatott. Én két kézre fogtam
  bátorságomat és vártam. Néhány pillanat mulva Mary nyitott ajtót és
  bejelentette Van Helsing doktort.
  Én fölkeltem és meghajtottam magamat, a mint felém tartott. Igy
  szólitott meg:
  – Harkerné ön, igen? – Én ismét meghajtottam magyamat.
  – Ugyanaz, a ki Murray Minna kisasszony volt? Én igenlőleg bólintottam.
  – Én Murray Minnához jöttem, ahhoz, a ki barátnéja volt az édes
  gyermeknek, szegény kis Westenra Lucynak. Minna asszonyság, én a halott
  miatt jövök.
  – Uram, feleltem én, ön nem fordulhatna különb jogcimmel hozzám annál,
  hogy Westenra Lucy barátja és gyámola volt. Ezzel kezet nyujtottam és ő
  megfogta és szeliden mondta:
  – Oh, madame Minna, én tudtam, hogy annak a szegény kis liliomszálnak a
  barátnéja csak jó asszony lehet és megbizonyosodtam.
  Udvarias meghajlással fejezte be mondókáját. Én kérdeztem tőle, hogy mit
  kiván tőlem megtudni és ő azonnal hozzákezdett:
  – Én elolvastam leveleit Lucyhoz. Bocsássa meg, de tudnom kellett
  valamit és senkitől sem kérdezhettem. Tudtam, hogy kegyed vele volt
  Whitby-ben. Ő naplójegyzeteket is irt – ez ne lepje meg kegyedet, madame
  Minna; azután kezdte, hogy kegyed eltávozott és csak kegyedet utánozta
  vele – és ezekben a jegyzetekben célzásokat találtam bizonyos
  alvajárásközben történt dolgokra és arra, hogy, szerinte, kegyed
  mentette meg őt. Már most én nagy zavarodottságomban kegyedhez fordulok,
  hogy mondjon el nekem mindent, a mire erre vonatkozólag még emlékezik.
  Azt hiszem, hogy pontosan el tudom mondani az egész esetet doktor ur.
  – Ah, akkor nagyon jó emlékező tehetségének kell lennie a tényekre és
  részletekre vonatkozólag. Ez ritka adomány ifju hölgyeknél.
  – Nem doktor ur, de lejegyeztem akkorában mindent. Megmutathatom önnek a
  jegyzeteimet, ha kivánja.
  – Oh madame Minna, hálás leszek; ön igen nagy kegyet tesz velem. – Én
  nem állhattam ellent a kisértésnek, hogy egy kissé meg ne tréfáljam a
  doktort, hát átnyujtottam neki gyorsirással készült jegyzeteimet. Az
  öreg ur hálás meghajlással vette át a füzetet, mondván:
  – Elolvashatom?
  – Ha kivánja, igen, feleltem én a legnagyobb szendeséggel. Ő fölnyitotta
  és arca rögtön megnyult egy kissé. Aztán fölállt és meghajtotta magát.
  – Oh, maga olyan okos asszony! – mondta. – De hát nem lenne oly kegyes
  és segiteni elolvasni? Sajnos! de én bizony nem ismerem a gyorsirást. –
  Ezalatt én már szinte restelkedni kezdettem éretlen tréfám miatt, hát
  gyorsan kivettem a géppel irott másolatot munkakosaramból és
  átnyujtottam neki.
  – Bocsásson meg – mondtam – de nem tudtam ellentállni; gondoltam előre
  is, hogy Lucy felől fog kérdezősködni, hát hogy ne kelljen várnia,
  legalább miattam ne, mert tudom, hogy drága az ideje, az egészet
  lemásoltam irógépemen az ön számára.
  – Ő átvette és szeme megenyhült. – Kegyed nagyon jó – mondta. És el
  szabadna most mindjárt olvasnom? Lehet, hogy kérdéseket fogok intézni
  kegyedhez olvasás után.
  – Kérem, csak olvassa – feleltem – a mig én a villásreggeli után látok
  és evés közben aztán kérdezhet tőlem, a mit akar. – Ő meghajtotta magát
  és azonnal helyet foglalt egy karosszékben, háttal a világosság felé, én
  pedig távoztam, leginkább azért, hogy ne zavarjam. Mire visszatértem,
  izgatottan föl s alá járkálva találtam őt a szobában, lángoló
  tekintettel. Nekem rohanva, mind a két kezemet megragadta.
  – Oh madame Minna, – kiáltotta – nem is mondhatom, hogy mennyivel
  tartozom önnek! ez a papiros olyan, mint a napvilág. Egész kaput nyit
  nekem. Meg vagyok szédülve, elvakitva ennyi világosságtól; és mégis
  sötét felhők gomolyognak a világosság mögött. De ezt kegyed nem értheti.
  Én hálás vagyok magának, maga oly okos asszony. És ha Van Helsing
  Ábrahám valaha tehet valamit magáért vagy a hozzátartozóiért, hát
  remélem, hogy hozzám fordul. Vannak sötétségek az életben, de vannak
  világosságok is – és kegyed is ilyen világosság.
  – De doktor ur, maga tulságosan dicsér engemet – holott nem is ismer.
  – Én ne ismerném – én, a ki öreg vagyok és egész életemben férfiakat és
  asszonyokat tanulmányoztam; én, a kinek speciálitása az agyvelő és
  minden, a mi vele össze függ! Én ne ismerném magát madame Minna. A jó
  asszonynak nyitott könyv az élete, a melyet el tud olvasni az, a ki ért
  hozzá. Az ön férje nemeslelkü és ön is az, mert ön megbizik benne, a
  bizodalom pedig nem talál helyet az alacsony természetü ember lelkében.
  De a férje – beszéljen a férjéről. Egészen és teljesen meggyógyult?
  Elhagyta az a csodálatos lázbetegség és ép és erős ember ismét? – Ezt én
  jó alkalomnak vettem, hogy Jonathán felől beszéljek vele, hát ezt
  mondtam:
  – Már majdnem teljesen helyreállt, de Hawkins ur halála ismét nagyon
  fölizgatta. – Ő félbeszakitott:
  – Oh igen, ezt tudom. Olvastam a kegyed két utolsó levelében, a melyeket
  Lucynak irt. – Én folytattam:
  – Én legalább azt hiszem, hogy ennek kellett fölizgatni, mert a mikor
  utoljára a városban voltunk, sajátságos rohama volt.
  – Rohama, ily gyorsan az agyláz után! Ez nem volt jó. Miféle rohama
  volt?
  – Azt hitte, hogy lát valakit, a kinek a jelenléte valami borzalmasra
  emlékeztette, valamire, a mi az ő hagymázos lázát okozta. És ezzel
  egyszerre erőt vett rajtam mindeneknek az emléke – az aggodalom
  Jonathánért, naplójának félelmes titokszerüsége – és azt hiszem, hogy
  magam is megbomlottam, mert térdre vetettem magamat az orvos előtt és
  fölemelt, összekulcsolt kézzel kőnyőrögtem neki, hogy gyógyitsa meg az
  uramat. Ő megfogta mind a két kezemet, maga mellé ültetett a divánra és
  végtelen gyöngédséggel nyugtatott meg. Végre igy szólott:
  – Örülök, hogy valamiben hasznára lehetek magának, mert ha a férje
  szenved, az én tudásom és tapasztalásom rendelkezésére állanak. Igérem,
  hogy mindent megteszek érte, a mit tudok, hogy életét és a magáét
  boldoggá tegyem. Már most egyék valamit. Tulságosan fölizgult és tán
  tulságosan aggódik is. A férje bizonyosan nem szivesen látná ilyen
  sápadtnak és az megint neki is ártana. Azért hát az ő kedveért egyék és
  mosolyogjon. Most már Lucyról mindent tudok, erről ne beszéljünk többet.
  Ez éjjel Exeterben fogok maradni, mert gondolkoznom kell azon, a mit
  megtudtam és ha majd gondolkoztam, kérdéseket fogok tenni, ha megengedi.
  Majd aztán, ha evett valamit, a férje bajait is elmondhatja, de addig
  nem – csak villásreggeli után.
  Mikor a reggeli után visszatértünk a szalonba, igy szólt:
  – És most mondjon el róla mindent, a mit tud. – Mikor arra került a sor,
  hogy ennek a tudós, nagy embernek beszéljek, attól kezdtem félni, hogy
  egy gyönge velejü bolondnak, Jonathánt pedig valóságos őrültnek fogja
  tartani, – hisz az a napló oly különös – és habozni kezdtem, hogy
  csakugyan szóljak-e De ő oly szelid és jónak látszott és megigérte, hogy
  segitni fog, hát biztam benne és hozzá kezdtem:
  Van Helsing doktor, a mit én mondani fogok önnek, az oly furcsa, hogy
  félek, kinevet engem is meg a férjemet is érte. Tegnap óta lázas
  kétségek közt hánykódom, legyen elnézéssel irántam és ne gondoljon
  féleszünek, a miért csak némi hitelt is adtam ezeknek a különös
  dolgoknak.
  Van Helsing megnyugtatott szavaival és modorával egyaránt a midőn igy
  szólott:
  – Oh édes szivem, ha maga tudná, hogy milyen különös az a dolog, a miben
  én itt járok, hát maga nevetne ki engemet. Én megtanultam, hogy ne
  vegyem csekélynek senkinek a hitét se, ha még oly különös lenne is.
  – Köszönöm, ezerszer köszönöm! Ön egy nagy tehertől szabaditott meg. Ha
  megengedi, átadom önnek Jonathán naplóját – illetőleg az eredetinek
  általam géppel irott másolatát. Hosszu, mert külföldi utazásának minden
  részletét tartalmazza. Nem mondok róla semmit sem, olvassa el és itéljen
  maga. És aztán, ha ismét látjuk egymást, lesz kegyes a véleményét
  megmondani róla.
  – Igérem – mondta, és én átadtam neki a papirokat – holnap reggel, a
  milyen korán csak lehet, eljövök, hogy lássam kegyedet a férjével
  együtt.
  – Jonathán itthonn lesz féltizenkettőre, jöjjön velünk villásreggelizni
  és ekkor láthatná. Azért még elindulhat a délután 3 és 32 p.-kor induló
  vonattal, a mely nyolc előtt ér a városba.
  Van Helsing átvette az iratokat és távozott, én meg itt ülök gondolkozva
  – gondolkozva, magam sem tudom, hogy min.
  
  _Van Helsing levele Harkerné asszonynak._
  _Szept. 25. Este 6 óra._
  Kedves Madame Minna!
  Elolvastam férje ura csodálatos naplóját. Aludjék kétségek nélkül. A
  mily csodás és borzalmas az egész, épp oly igaz! Az életembe mernék
  fogadni, hogy igaz. Ez nagy baj lehet másoknak, de neki és kegyednek nem
  kell félni. Ő nemes ember és megnyugtatására mondhatom, hogy a ki mint
  ő, lement a falon, abba a szobába – és lement másodszor is, az nem olyan
  ember, hogy ki ne heverjen egy kis rázkódást. Az esze és szive helyén
  van, erre esküszöm, a nélkül, hogy láttam volna; hát legyen nyugodt.
  Nekem sokat kell majd kérdezni tőle. Szerencsém, hogy ma kegyedhez
  jöttem, mert itt egyszerre annyit tudtam meg, hogy káprázik, jobban
  káprázik a szemem mint valaha és gondolkoznom kell.
  A kegyed alázatos hive:
  _Van Helsing Ábrahám._
  
  _Harkerné levele Van Helsingnek._
  _Szept. 25, 6 óra 30 perckor._
  Kedves Van Helsing doktor!
  Ezer köszönet kedves leveleért, a mely nagy sulytól szabaditotta meg
  lelkemet. És mégis, ha igaz az, mily borzalmas dolgok vannak ezen a
  világon és mily rémes, ha ez az ember, ez a szörnyeteg csakugyan
  Londonban van! Félek erre még gondolni is. Ebben a pillanatban kaptam
  telegramot a férjemtől, hogy 10 órakor este megérkezik, igy hát nem
  fogok az éjjel félni. Nem jönne-e villásreggeli helyett reggel nyolckor
  reggelire hozzánk, ha nem alkalmatlan a korai fölkelés. Akkor, ha siet,
  még a 10 óra 30 p. vonattal indulhat vissza délelőtt és már déli 2 óra
  35 perckor otthon lehet. Ne feleljen erre, ha nem felel, ugy veszem,
  hogy reggelire jön.
  Az ön hálás és hüséges
  _Harkerné Minnája._
  
  _Harker Jonathán naplója._
  _Szeptember 26._
  Azt hittem, hogy soha többet nem irok ebbe a naplóba, de elérkezett
  ennek is az ideje. Mikor tegnap este hazaérkeztem, Minna vacsorával várt
  és vacsora után előhozakodott Van Helsing látogatásával és hogy átadta
  neki a két naplót és hogy mily aggodalmat állott ki miattam. Végül ide
  adta a doktor levelét, a melyben azt irja, hogy minden, a mit irtam,
  igaz. Erre mintha uj emberré váltam volna. Az egész dologban való
  folytonos kételkedés tett tönkre és vette el erőmet. Ugy éreztem, hogy
  sötétben, bizonytalanságban tapogatóztam és ez bizalmatlanná tett. De
  most, hogy tudom, hát nem félek többé még a gróftól sem. Hát csakugyan
  sikerült neki Londonba jutni és ő volt, a kit a minap láttam.
  Megfiatalodott azóta – de miként. Van Helsing az az ember, a ki
  leálcázhatná és kinyomozhatná, ha csakugyan olyan ember, a milyennek
  Minna mondja. Késő éjjelig beszélgettünk róla. Minna most öltözködik, én
  pedig indulok a hotelbe, hogy ide hozzam a doktort…
  – Azt hiszem, hogy látásom egy kissé meglepte. Mikor a szobájába léptem
  és bemutatkoztam neki, vállon fogott és arcomat a világosság felé
  forditva figyelmesen megnézett és igy szólt:
  – De hisz Madame Minna azt mondta nekem, hogy ön beteg – hogy rohama
  volt.
  – Igaz, hogy beteg voltam, – feleltem én mosolyogva; – de ön immár
  meggyógyitott.
  – És mivel ugyan?
  – Minnához irt levelével tegnap. Doktor ön nem tudja mi az, a mikor az
  ember mindenben, még saját magában is kételkedik. Nem, ön azt nem
  tudhatja; ilyen homlokkal, mint az öné ez ki van zárva. – A doktor
  nevetve felelte erre:
  – Ugy! Ön fiziognomista. Én itt minden órán tanulok valamit. Nagyon
  szivesen megyek önökkel reggelizni; és ah uram, engedje meg egy öreg
  embernek, hogy a feleségét dicsérje. Nagy Isten áldása az ilyen asszony.
  Oly igaz, őszinte, szerény, jó szivü és oly kevéssé önző – és ez, higyje
  el, nagyan sok a mai skeptikus és önző világban. És ön uram – én önt is
  ismerem feleségének szegény Lucyhoz irt leveleiből – de a maga teljes
  valójában csak tegnap este óta. Nyujtsa nekem a kezét és engedje, hogy
  barátságot kössünk erre az életre.
  Kezet fogtunk és ő oly komoly és jóságos volt, hogy egészen meghatott.
  – És most – folytatta – engedje, hogy továbbra is kérjem segitségét.
  Nekem nagy föladatom van és először tudnom kellene valamit. Ön segithet
  nekem. Megmondhatná nekem, mi előzte meg az ön utazását Transzilvániába?
  Később majd más dologban is kikérem segitségét, de először ezt kell
  kérnem.
  – Mondja uram, – hogy az, a mit tenni kell, a grófra vonatkozik-e? –
  Kérdeztem én.
  – Igen, – felelte ő komolyan.
  – Akkor az öné vagyok testestül lelkestül. Minthogy a 10 óra 30 p.
  vonattal utazik, nem fog rá érni átnézni az iratokat, de majd vele adom
  és a vonaton elolvashatja.
  Reggeli után az állomásra kisértem őt. Bucsuzáskor igy szólott:
  – Talán följönne a városba, ha izenek és elhozza magával feleségét is.
  Mind a ketten jövünk, a mikor kivánja, – feleltem én.
  Megvettem a számára a reggeli helyi és a tegnap esti londoni lapokat és
  a mig a vonat indulását várva, beszélgettünk a kocsi ablakában, forgatni
  kezdte őket. A szeme mintha hirtelen megakadt volna valamin, az egyiken
  – a _Westminsteri Lapok_-on – ismertem a szine és formájánál fogva, arca
  elsápadt. Elmerülten olvasott valamit, közben mormogva magában: „Mein
  Gott! Mein Gott! Máris! Ilyen hamar!“ Azt hiszem, hogy még rólam is
  teljesen megfeledkezett ebben a pillanatban. De a gép füttyentett és a
  vonat elindult. Ez magához téritette és kihajolva az ablakon,
  integetett, kiabálva: „Hódolatomat Madame Minnának; irni fogok, a mily
  gyorsan csak lehet!“
  
  _Seward doktor naplója._
  _Szept. 26._
  Még alig egy hete, hogy azt irtam a naplómba, hogy „Vége“ és ime ismét
  ujra kezdem, vagyis a régit folytatom. Egészen ma délutánig nem volt
  okom arra gondolni, a mi elmult. Renfield oly csöndesen viselkedett,
  mint bármikor ezelőtt. Épp tul volt a legyekkel való gazdálkodáson és
  kezdte a pókokkal való bibelődést; hát vele sem sok okom volt törődni.
  Arturtól vasárnap kaptam levelet, a mely arról tanuskodik, hogy elég jól
  türi sorsát. Morris Quincey most is vele van, a mi nagyon helyes, mert
  az rendesen csak ugy bugyog a jókedvtől. Quincey is irt néhány sort,
  abból is ki tetszik, hogy Artur kezdi visszanyerni régi jó kedvét, igy
  hát rájuk nézve nyugodt vagyok. A mi pedig magamat illeti, én is a régi
  lelkesedéssel kezdtem munkámhoz látni, ugy, hogy bátran merem állitani,
  hogy a seb, a melyet Lucy ejtett rajtam, jóformán hegedni kezdett. De
  most föl van ujra tépve és hogy mi lesz mindennek a vége, azt csak a jó
  Isten tudja! Ugyan ugy sejtem, hogy van Helsing azt hiszi, hogy ő is
  tudja, de csak annyit árul el belőle, hogy az ember kiváncsiságát ébren
  tartsa. Tegnap Exeterbe utazott és ott is hált. Ma visszajött és csak
  ugy esett be a szobámba vagy öt óra tájt és a tegnapi „Westminsteri
  Lapokat“ nyomta a markomba.
  – Mit gondol erről? – kérdezte keresztbe font karokkal állva meg
  előttem.
  Én végignéztem a lapon, mert nem tudtam, hogy miröl van szó; de ő
  kivette a kezemből és egy cikkre mutatott a mely Hampstead körül
  elkószáló gyermekekről szólott. Eleinte nem tudtam, hogy mire véljem,
  mig odáig nem jutottam, a hol a torkukon levő parányi sebhelyekről volt
  szó. Ekkor hirtelen a professzorra néztem.
  – Nos? – kérdezte ő. – Ez épp olyan lehet, mint a szegény Lucyé volt.
  – És mit következtet ebből?
  Egész egyszerüen csak azt, hogy közös az eredetük. Bár mi volt, a mi
  Lucyt sebezte, annak kellett ezeket is sebezni. – A professzor
  feleletét, a melyet erre adott, nem értettem. „Ez igaz közvetetve, de
  nem közvetetlenül,“ szólott.
  – Hogy érti ezt tanár ur? Mondja meg kérem, mert én nem merek véleményt
  mondani, annyira nem tudom, mit gondol.
  Azt akarja-e velem elhitetni barátom John, hogy egyáltalán nem gyanitja,
  hogy Lucy mitől halt meg?
  Ideges kimerültségtől, a nagy vérvesztés következtében.
  És hogyan, vagy mitől vesztette el a vérét? – Én a fejemet ráztam. Az
  öreg doktor mellém ült és folytatta.
  Maga eszes ember, barátom John, helyesen okoskodik és következtetései
  merészek, de ön nagyon el van fogulva. Nem engedi a szemének, hogy
  lásson, a fülének, hogy halljon és a mi kivül van a mindennapi életén,
  azt nem veszi komolyan számba. Nem gondolja-e, hogy vannak dolgok, a
  melyeket ön nem bir megérteni, de azért mégis vannak és hogy némely
  ember lát olyan dolgokat, a melyek másokra nézve nem léteznek.
  Tudományunknak legnagyobb hibája, hogy mindent meg akar magyarázni és a
  mit nem tud, arra azt mondja, hogy nincs mit megmagyarázni. Mondja csak
  például, hisz ön a lélek vándorlásban? Nem ugy-e? Hát a szellemek
  megtestesülésében? Nem? Hát a gondolatolvasásban? Nem? Hát a
  hipnotizmusban? Abban sem?
  – De igen, feleltem én, ezt Charcot elég világosan bizonyitotta. Öreg
  tanárom mosolyogva folytatta: Hát akkor meg van róla győződve? Igen. És
  természetesen meg is érti és követni birja a nagy Charcot – sajnos, hogy
  nincs többé! – elméjét, egész a páciens lelkéig, a melyet befolyásol.
  Nem? No hát akkor mondja meg nekem, hogy hogyan fogadja el a
  hipnotizmust és veti el a gondolatolvasás tanát. Higyje el nekem,
  barátom, hogy manapság olyan dolgokat müvelnek az elektromossággal, a
  melyet még azok, a kik az elektromosságot föltalálták is,
  boszorkányságnak hittek volna, mig nem sokkal azelőtt még őket magukat
  is máglyára itélték volna. Az életben mindig vannak titokszerüségek.
  Miért élt Matuzálem kilencszáz esztendeig? Miért az öreg Parr
  százhatvankilenc esztendeig és miért nem élhetett az a szegény kis Lucy
  négy ember vérével az ereiben, csak egy nappal sem tovább? Ismeri ön az
  élet és halálnak minden misztériumát? Ismeri az összehasonlitó anatómia
  összeségét és meg tudja fejteni, hogy állati tulajdonságok mért vannak
  az egyik emberben és miért nincsenek a másikban? Meg tudja nekem
  mondani, hogy miért hal el sok pók pici korában és az az egy hires pók
  az ódon spanyol templomban miért élt száz és száz évekig, mig annyira
  meg nem nem nőtt, hogy leereszkedve, kitudta inni az összes lámpákból az
  olajat. Meg tudja nekem mondani, hogy miért vannak a Pampasokon és
  másutt is olyan denevérek, a melyek éjjel az ökrök és lovak ereit
  fölhasitva, kiszipolyozzák a vérüket; hogy miért vannak a nyugati
  tengerek szigetein denevérek, a melyek egész nap fákon lógnak, hogy
  azok, a kik látták, óriás dióhoz hasonlitják őket és hogy a mikor a
  tengerészek a hőség miatt a hajó födélzetén alusznak, éjjel leszállnak
  rájuk és akkor – akkor reggel halott embereket találnak, a melyek
  fehérek, mint akárcsak Lucy volt.
  – Jóságos Isten! professzor! kiáltottam fölugorva. – Azt akarja-e
  mondani, hogy Lucyt is egy ilyen denevér támadta meg és hogy ilyen izé
  léteznék itt Londonban a tizenkilencedik században? – A professzor
  csöndre intett kezével és folytatta:
  – Meg tudja nekem mondani, hogy a teknősbéka miért él tovább, mint
  emberi generációk sora? Az elefánt miért él tul egész dinasztiákat és
  hogy a papagáj miért nem hal meg soha, ha csak kutya, vagy macska meg
  nem harapja? Meg tudja nekem mondani, hogy miért hitték az emberek
  minden időben és különböző helyeken, hogy vannak, a kik mindig élnek,
  hogy vannak férfiak és asszonyok, a kik nem tudnak meghalni. Meg tudja
  nekem mondani, hogy az indiai fakir hogyan tud meghalni és magát
  eltemettetni és a sirját lepecsételik, elföldelik, a földbe gabonát
  vetnek és kikél, megérik, learatják és ekkor kiássák a sirt, leveszik
  róla a sértetlen pecsétet s az indián fakir fölkel és tovább jár-kél az
  élők között, mint azelőtt? – De már erre félbeszakitottam. Kezdtem
  megzavarodni. Annyira megterhelte elmémet a természet excentricitásainak
  s lehető és lehetetlenségeinek fölsorolásával, hogy képzeletem
  feltüzelődött. Sejteni kezdtem, hogy valamely leckére oktat, mint
  régente ezelőtt Amsterdamban szokta; csakhogy akkor megmondta, hogy