🕥 33-minute read

Drakula: angol regény - 02

Total number of words is 4247
Total number of unique words is 1931
33.4 of words are in the 2000 most common words
46.5 of words are in the 5000 most common words
52.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  magamat, hogy a kocsisom egy félig romba dőlt várkastély udvarán állitja
  meg a lovait. Az ódon épület nagy ablakaiban egyetlen egy világ fénye
  sem látszott, düledezett bástyái pedig szakgatott vonalban rajzolódtak a
  holdvilágos égboltozaton.
  
  
  II.
  _Máj. 5._ Bizonyos, hogy aludnom kellett, mert ha ébren lettem volna,
  okvetetlen észreveszem egy ilyen csodálatos épülethez való
  közeledésünket. Holdvilágnál az udvar jó nagy területnek látszott és
  több homályos utféle vezetett ki belőle boltives kapuzatok alatt, a
  melyek nyilása tán nagyobbnak is látszott igy éjjel, mint a milyen
  valósággal. Nappal még nem volt alkalmam szemügyre venni.
  A mint a hintó megállott, a kocsis leugrott és kezét nyujtotta, hogy
  lesegitsen. Ismét feltünt nekem bámulatraméltó ereje. A keze valóságos
  acél csavarfogónak tetszett, a mely szétmorzsolhatta volna az enyémet,
  ha kedve tartotta volna. A holmimat is leszedte és lerakta mellém a
  földre, a mint ott álltam, közel egy nagy, ódon, vasszögekkel kivert és
  kiálló massziv kő kapubálványba illesztett ajtó előtt. Még a
  holdvilágnál is láttam, hogy a kőzet nehézkesen faragott, de hogy a
  faragást nagyon megviselte az idők ereje. A mig ott álltam, a kocsis
  ismét az ülésébe ugrott, megrázta a gyeplőt, a lovak elindultak és a
  hintó és minden eltünt az egyik sötét nyilásban.
  Némán álltam ott, a hol hagytak, mert nem tudtam, hogy mit csináljak.
  Csengettyünek vagy kopogtatónak nyoma sem látszott; a zord falakon meg a
  sötét ablaknyilásokon a hangom ugy sem hat keresztül. Az idő, a mig
  vártam, végtelennek tetszett és mindenféle kétség és félelem lepett meg.
  Miféle helyre vetődtem én és miféle népek közé? Miféle zord kalandnak
  indulok még? Vajjon az ilyes rendes esemény-e egy ügyvédsegéd életében,
  a kit elinditanak, hogy egy londoni birtokvásárlás csinyját-binját
  megmagyarázza egy külföldinek? Ügyvédsegéd! Minnának nem tetszenék, ha
  ezt hallaná. Ügyvéd, – igenis hogy kész ügyvéd, mert hisz mielőtt
  elhagytam volna Londont, minden vizsgámat kitüntetéssel tettem le, és
  immár kész ügyvéd vagyok! Megdörzsöltem a szemem és csiptem magamon
  egyet, hogy lássam, hogy ébren vagyok-e. Minden a mi történt, egy rémes
  álomnak tetszett, és azt hittem, ha felébrednék, otthon az ágyamban
  találnám magamat, a spalettán beszürődő hajnal fénynyel, mint
  akárhányszor, ha egy munkával tulterhelt nap után ébredtem. De husom
  sajgott a csipésre, és szemem nem csalódott. Ébren voltam és a Kárpátok
  között. Nem volt mit tennem, mint türelmesen megvárnom a virradatot.
  Alig jutottam erre az elhatározásra, sulyos lépteket hallottam a nagy
  ajtó mögött közeledni, s világosságot láttam a hasadékok között. Aztán
  rozsdás láncok zörgését és nehéz reteszek csattanását hallottam, a hogy
  visszahuzták őket. Kulcs fordult végre a hosszu használatlanság
  csikorgásával a zárban és a nehéz ajtó hátrafordult sarkában.
  Belül egy hatalmas öreg ember állott, tisztára borotválkozva, a hosszu
  fehér bajuszát kivéve, tetőtől-talpig feketében, egy csipetnyi kis szin
  nélkül az egész alakján. Kezében egy ódon ezüst lámpát tartott, a
  melyben a bél cilinder és golyó nélkül égett, hosszu, rezgő árnyakat
  vetve, a mint a légvonat lobogtatta lángját. Az öreg ember a jobb
  kezével udvariasan intett, hogy lépjek be, kitünő, bár kissé különös
  kiejtésü angol nyelven mondá:
  – Üdvözlöm a házam küszöbén! Lépjen be önként, a saját szabad
  akaratából!
  Nem lépett egy lépéssel sem közelebb fogadásomra, de ugy állt, mint egy
  szobor, mintha az üdvözlésemre tett kézmozdulatra kővé vált volna. Abban
  a pillanatban azonban, a mint a küszöböt átléptem, mintegy ösztönszerüen
  előre lépett és kezét nyujtva oly erővel szoritotta meg az enyémet, hogy
  megrázkódtam belé. A hatást még fokozta, hogy keze jéghideg volt –
  olyan, mint egy halott keze és nem élő emberé. Ismét igy szólott:
  – Üdvözlöm a házam küszöbén. Jöjjön szabadon. Távozzék békében; és
  hagyjon nálunk valamit a boldogságból, a melyet hoz. – A kézszoritásának
  ereje annyira hasonlitott a kocsison tapasztalthoz, hogy egy pillanatig
  azt gondoltam, hogy tán egy és ugyanazzal az egyénnel van dolgom; hogy
  megbizonyosodjam, kérdőleg mondtam:
  – Drakula gróf? – Ő udvariasan meghajolva, felelt:
  – Drakula vagyok és üdvözlöm önt a házamban Harker ur. Jöjjön be; az
  éjjeli levegő hüvös és ön ételre, italra és nyugalomra vágyhatik. –
  Beszéd közben lámpáját egy polcra tette a falon, kilépett az udvarra és
  málhámat, még, mielőtt megakadályozhattam volna, behozta. Én tiltakozni
  akartam, de ő igy szólott:
  – Nem uram, ön az én vendégem. Késő van és cselédeim nincsenek kéznél.
  Engedje meg, hogy magam lássak a kényelme után. – Erővel, esetlen vitte
  a holmimat sajátkezüleg végig a folyosón, fel egy nagy tekergős lépcsőn
  és ismét végig egy hosszu folyosón, a melynek márványkockái
  viszhangzottak lépteink alatt. Ennek a végén egy ajtót tárt ki és én
  örömmel láttam egy jól világitott szobát, a melyben az asztal vacsorára
  volt teritve és a melynek a kandallójában nagy hasáb fák lángoltak és
  pattogtak.
  A gróf lerakta málhámat, betette a ajtót és keresztül menve, a szobán
  egy másik ajtót nyitott, a mely egy kicsi, nyolc szögü, egyetlen lámpa
  által világitott és látszólag teljesen ablaktalan szobába nyitott. Ezen
  keresztül haladva ismét egy másik ajtót nyitott és intett, hogy lépjek
  be. Megörültem: mert ez egy jó tágas, jól fütött, jól világitott háló
  szoba volt, szintén ropogó, lobogó tüzzel az óriás kandallóban. A gróf
  behozta a málhámat és visszavonult; de mielőtt az ajtót betette volna,
  igy szólt.
  – Fárasztó utazása után jól fog esni önnek, ha egy kissé fölfrisitheti
  magát. Remélem, mindent meg fog találni, a mire szüksége van. Ha
  elkészült, jöjjön vissza a másik szobába, a hol kérem, várja a vacsora.
  A meleg és világosság és a gróf udvarias, szives látása minden
  félelmemet és kétségemet eloszlatták. Rendes lélekállapotomat
  visszanyerve, észrevettem, hogy majd meghalok éhen; hát gyorsan
  átöltözve és kimosakodva, visszatértem a másik szobába.
  A vacsorát csakugyan az asztalon találtam. Házi gazdám, a ki a kandalló
  egyik feléhez támaszkodva állott, szeretetreméltón intett az asztal
  felé, mondván:
  – Kérem foglaljon helyet és vacsoráljon kedve szerint. Remélem,
  megbocsátja, hogy nem tartok vele! de én már megebédeltem, vacsorálni
  pedig nem szoktam.
  Én átadtam neki a lepecsételt levelet, melyet Hawkins ur, a főnököm
  bizott rám a számára. Ő fölbontotta és komolyan olvasta végig; aztán
  kedves mosolylyal adta át, hogy olvassam én is. A levél egyik passzusa
  mindenesetre igen megörvendeztetett; igy szólt:
  – Rendkivül sajnálom, hogy a köszvény, a mely gyakran kinoz, egy időre
  legalább, lehetetlenné tesz rám nézve minden utazást, de örömmel
  jelenthetem, hogy illő helyettest küldök, olyat, a ki teljes
  bizodalmamat birja, fiatal ember, telve energiával és talentummal a maga
  dolgában és e mellett hüséges odaadással. Megbizható, diszkrét,
  hallgatag és az én szolgálatomban fejlődött férfiuvá. Ott léte alatt
  méltóságodnak mindenben szolgálatára fog állni és utasitásait pontosan
  követni és teljesiteni fogja minden dologban.
  A gróf vele jött és maga emelte le a födőt egy tálról és én hamarosan
  nekiláttam a kitünő sült csirkének. Ez, egy kis saláta, sajt és egy üveg
  ó-tokaji bor, a melyből két pohárral ittam, képezték az uzsonámat. A mig
  ettem, a gróf számos kérdést intézett hozzám utazásomat illetőleg, és én
  lassan-lassan mindent elmondtam neki.
  Ezalatt elvégeztem a vacsorámat és gazdám kertére egy széket huztam a
  kandalló elé és rágyujtottam a szivarra, a melylyel ő kinált meg,
  egyuttal mentegetve magát, a miért nem dohányzik. Ezuttal bő alkalmam
  nyilott a megfigyelésére és igen markáns arculatunak találtam.
  Vonásai erősek voltak, igen erősen kifejlett, nyerges, egyenes éles
  orral, a melynek cimpái sajátságosan ivezett, táguló orrlyukkal; magas,
  domboru homlokkal és ritkás hajjal a halántékai körül, de sürü tömöttel
  hátrább. A szemöldöke tömött, majdnem összenőve az orr fölött és hosszu,
  sürü volt, hogy szinte kunkorodott a vége. A szája, már a mennyire
  tömött bajusza alatt láthattam, kemény metszésü, szinte kegyetlennek
  tetszett, sajátságosan hegyes, éles fehér fogakkal, a melyek a korához
  képest föltünően duzzadt piros szájaszéle mögül kinyultak. A mi a többi
  részét illeti, a füle sápadt volt és a felső része föltünően hegyes; az
  álla széles és erős, az orcája kemény, noha sovány. Legföltünőbb volt
  rajta rendkivüli sápadtsága.
  Eddig a kezefejét csak messziről láttam, a mint a tüz előtt a térdein
  pihenve tartotta és igen fehérnek és finomnak gondoltam; de most,
  közelebbről látva, észre kellett vennem, hogy kissé durvák a kezei,
  szélesek, köpcös, lapos ujjakkal. Különös, hogy a tenyere közepe
  vörösnek látszott. A körme hosszu volt és finom, hegyezve és élesre
  vágva. A mint a gróf felém hajolt és megérintett kezével, nem birtam
  borzongásomat eltitkolni. Lehet, hogy a lélekzete volt romlott, de engem
  oly émelyitő undor fogott el, a melyet nem voltam képes eltitkolni. A
  gróf, a ki nyilván észrevette, visszahuzódott és zordon mosolylyal, a
  mely még az eddiginél is jobban kimutatta hosszu fogait, ült vissza
  helyére a kandalló tulsó oldalán. Egy ideig mindaketten hallgattunk; és
  én az ablak felé nézve a hajnal hasadásának első halavány fényét vettem
  észre. Sajátságos csönd volt mindeneken; de én a mint figyeltem, mintha
  a farkasok üvöltését hallottam volna mélyen lent a völgyben. A gróf
  szeme föllobbant, a mint megszólalt:
  – Hallga! figyeljen! az éj gyermekei. Milyen egy zenekar! – Aztán
  nyilván arcom különös kifejezését látva, igy folytatta:
  – Ah uram, önök, a városok lakói nem képesek fölfogni a vadászember
  érzéseit. – Aztán fölállott és szólt:
  – De hisz fáradt lehet. A hálószobája készen várja és holnap alhatik, a
  meddig kedve tartja. Én magam egész délutánig oda leszek, azért hát jól
  aludjék és szépeket álmodjék! – ezzel udvarias meghajlással ő maga tárta
  ki előttem a nyolc szögü szoba ajtaját és én hálószobámba tértem…
  A tünődések árjába merültem. Kételkedem; félek; különös gondolatokkal
  tépelődöm, a melyeket magamnak sem merek bevallani. A jó Isten őrizzen
  meg, ha csak azok kedvéért is, a kiket szeretek!
  _Máj. 7._ Ismét kora reggel van, de én pihentem és jól töltöttem az
  utolsó huszonnégy órát. Sokáig aludtam és későn ébredtem föl a magam
  jószántamból. Mikor fölöltöztem, átmentem a szobába, a hol vacsoráltam
  és hideg reggelit találtam az asztalon, a kávét meg melegen tartva a
  kandallón. Egy kártyát is találtam az asztalon, rajta ez volt irva:
  – Kénytelen vagyok távol maradni egy kis ideg. Ne várjon rám – D. – Igy
  hát jóizüen hozzáláttam az evéshez. A mikor elvégeztem, csengetyüt
  néztem, hogy értésükre adhassam a cselédségnek, hogy fölszedhetnek; de
  nem láttam sehol sem. Ez ugyan sajátságos hiány egy olyan házban, a
  melyben körülöttem minden dusgazdagságra vall. Az edény az asztalon
  szinarany és oly remek munka, hogy óriás értéke lehet. A függönyök, a
  székek és kanapék kelméje, az ágyam menyezete, mind oly drága és szép
  szövetből való, hogy mesés kincsbe kerülhettek uj korukban, mert noha
  több száz évesek, mégis csodálatosan szépek és jó karban vannak. Hanem
  különös, hogy egyik szobában sincsen tükör. Még az öltözködőasztalon, a
  hálószobában sincsen és a táskámból kellett elővennem a kis
  borotválkozó-tükrömet, hogy rendbeszedhessem a hajamat, arcomat. Még
  cselédet sem láttam sehol sem és neszt sem hallottam a várkastély körül,
  a farkasok orditását kivéve. Mikor az étkezést elvégeztem – nem tudom,
  reggelinek vagy ebédnek mondjam-e, mert öt és hat óra közt ettem –
  körülnéztem, hogy nem találnék-e valami olvasnivalót, mert nem akartam a
  várkastélyt bejárni, mig a gróf engedelmét ki nem kértem erre. De semmi
  sem volt a szobában, sem könyv, sem ujság, de még csak irószerek sem;
  hát egy másik ajtón keresztül – a hálószobámmal szemközt levő ajtót
  zárva találtam – valami könyvtárszobafélét találtam.
  A könyvtárban nagy örömömre egy egész sereg angol könyvet találtam,
  egész polc-sorok telve voltak velük és bekötött folyóiratokkal és
  ujságokkal. A szoba közepén álló asztalon is halomra hevert az angol
  folyóirat és ujság, noha nem igen akadt köztük frisebb keletü. A könyvek
  a legkülönbözőbb fajtájuak voltak – történelem, földrajz, politika,
  közgazdaság, botanika, geologia és jog – mind Angliára vagy angol
  életre, szokásokra és módokra vonatkozók. Még a londoni cimnaptárt és a
  hadsereg és tengerészet – de a minek legjobban megörültem, még az
  ügyvédek névsorát is megtaláltam.
  Még a könyveket nézegettem, a mikor megnyilt az ajtó és belépett a gróf.
  Nagyon szivesen üdvözölt és remélte, hogy jól kipihentem magamat, aztán
  folytatta:
  – Örvendek, hogy betalált ide, mert azt hiszem, itt sok van, a mi önt
  érdekli. Ezek a jó barátok – kezét néhány könyvön nyugtatva – nagyon jó
  barátaim voltak és néhány év óta, a mióta azzal foglalkoztam, hogy
  Londonba menjek, nagyon, nagyon sok kellemes órát szereztek nekem.
  Általuk ismerkedtem meg az önök nagy Angliájával és ismerni annyit tesz
  mint szeretni őt. Vágyom a hatalmas London tolongó utcáira, bele
  szeretnék vegyülni rohanó emberségének forgatagába, osztozni az
  életében, változásaiban, halálában és mindenben, a mi azzá teszi, a mi.
  De sajnos! mindezideig nyelvüket csak könyvekből ismerem. Öntől, remélem
  barátom, hogy beszélni is megtanulom.
  – De gróf ur – feleltem én – hisz ön tökéletesen ért és beszél angolul!
  – Ő komolyan hajtotta meg magát.
  – Köszönöm barátom az ön nagyon is hizelgő nyilatkozatát, de azért
  félek, hogy csak alig indultam el az uton, a melyet megfutni szeretnék.
  Igaz, hogy ismerem a gramatikát és tudom a szókat, de nem tudom őket
  helyesen alkalmazni.
  – De hisz ön valósággal kitünően beszél, mondtam.
  – Nem ugy van az, – felelte ő. – Nagyon jól tudom én, hogy ha Londonban
  járnék-kelnék és beszélnék, nem volna senki, a ki rögtön meg nem ismerné
  bennem az idegent. Ez nekem nem elég. Itt én mágnás vagyok, _bojár_, a
  köznép ismer és ur vagyok. De egy idegen, idegen országban senki és
  semmi sem, az emberek nem ismerik és nem ismerni annyit tesz, mint nem
  törődni vele. Én oly régóta vagyok ur, hogy ur akarok maradni is vagy
  legalább urat nem ismerni magam fölött. Ön nemcsak, mint az én Hawkin
  Péter barátomnak a megbizottja jött Exeter-ből, hogy engem
  fölvilágositson londoni birtokomra nézve. Remélem, hogy itt is marad
  nálam egy kis ideig, hogy az ön beszédjéből megtanuljam az angol szó
  hangsulyát és kérném is, hogy ha hibát ejtek, bármily csekélyet is, hogy
  azonnal kijavitson. Sajnálom, hogy ma oly sokáig oda voltam, de tudom,
  hogy ön elnéző lesz valaki iránt, a kinek annyi fontos teendője van,
  mint nekem.
  Természetesen erre kijelentettem, hogy szivesen maradok és kérdeztem,
  hogy bejöhetek-e bármikor, a mikor kedvem tartja, ebbe a szobába. Ő azt
  felelte, hogy – igen, hogyne – és hozzátette:
  – Ön mindenüvé mehet a kastélyban, kivéve természetesen oda, a hol
  csukott ajtóra talál, oda ugy sem kivánhat bemenni. Nagy oka van annak,
  hogy minden ugy legyen, a hogy van és ha ön az én szememmel látna és az
  én tudásommal tudna, akkor talán jobban megértene. – Erre én azt
  mondtam, hogy erről meg vagyok győződve, mire ő folytatta: Mi
  Transzszilvániában vagyunk és Transzszilvánia nem Angolország. A mi
  szokásaink nem olyanok, mint az önök szokásai és ön itt nagyon sok
  különös dolgot fog tapasztalni. Hisz a mit tegnap az eddigi
  tapasztalatairól beszélt, is bizonyitja, hogy ön már is látott egy-két
  különös dolgot itten.
  Ezen aztán megindult a beszélgetés; és minthogy a gróf ugy látszott,
  hogy szivesen beszél, csakhogy angolul beszélhessen, sok mindenfelől
  kérdezősködtem, a mit eddig láttam és tapasztaltam. Néha elháritotta a
  feleletet, máskor azzal az ürügygyel, hogy nem ért meg jól, más tárgyra
  terelte a beszélgetést, de általánosságban elég nyiltan felelt meg
  kérdéseimre. Idő haladtával, a mint egy kicsit nekibátorodtam, az elmult
  éjszaka eseményeit illetőleg is mertem kérdezősködni; például
  megkérdeztem, hogy a kocsis miért szállt le és ment oda, a hol a kékes
  lángokat láttuk fölcsapni a földből. Igaz-e, hogy azok az elásott
  kincsek helyén lobbannak fel? Erre ő megmagyarázta, hogy a közhit
  szerint az évnek egy bizonyos éjszakáján – és ez véletlenül csakugyan a
  tegnapi éjszaka volt, – a mikor minden gonosz szellem felszabadul, kékes
  láng lobog föl olyan helyeken a hol kincs van elásva. Hogy sok kincs
  lehet elásva ezen a környéken, a melyen keresztül jött tegnap, ehhez
  kétség nem fér; mert ezen a vidéken marakodtak évszázadokig az oláhok,
  szászok és törökök egymással. Valósággal egy-egy talpalatnyi földje
  sincs az egész vidéknek, a melyet vitéz férfiak vére ne itatott volna,
  akár a hazafiaké, akár az ellenségé. Ha az ellenség győzött is aztán,
  hát már nem sok zsákmányt talált, mert a jó anyaföldbe temették kapzsi
  szeme elől.
  – De hogyan maradhatott a kincs annyi ideig rejtve – kérdeztem én – a
  mikor oly biztos jelzője van a rejtekének, hogy bárki is fölfedezheti,
  ha nem restelli a fáradságot? – A gróf mosolygott, piros szája széle
  fölhuzódott és fehér foga élesen ragyogott, igy felelt.
  – Mert a paraszt a maga valóságában gyászos és ostoba. Az a láng ez
  évnek csak egyetlenegy éjszakáján csapódik föl és nincsen ennek az
  országnak olyan fia, a ki azon a bizonyos éjszakán kimozduljon a
  házából, ha csak nem muszáj neki. De még ha meg merné tenni, sem volna
  belőle sok haszna. Mert higyje el nekem, hogy még az a paraszt kocsics,
  a kiről ön azt mondja, hogy megjegyezte a lobogó lángok helyét, még az
  sem találna rá világos nappal, hol keresse a tulajdon keze munkáját. Sőt
  meg mernék rá esküdni, hogy még ön sem volna képes azokat a helyeket
  megtalálni.
  – No már ebben tökéletesen igaza van – feleltem. – Még csak halvány
  sejtelmem sincs róla, hogy merre kereshetném őket. Aztán egyebekről
  kezdtünk beszélgetni.
  – Jőjjön – szólt végre – beszéljen nekem Londonról és a házról, a melyet
  számomra választottak. Én hanyagságomért bocsánatot kérve, a szobámba
  siettem, hogy az okmányokat kivegyem a táskámból. Mig rendezgettem őket,
  tányér és késcsörömpölést hallottam a szomszéd szobában és mikor
  keresztül mentem rajta, láttam, hogy fölszedték az asztalt és lámpát
  gyujtottak, mert ezalatt teljesen besötétedett. A könyvtárszoba lámpái
  is föl voltak gyujtva és a grófot a divánon találtam fekve és – szinte
  megfoghatatlan – de az angol vasuti kalauzt Bradshanst olvasgatva. Mikor
  beléptem, fölkelt és félretolva a lapokat és könyveket, az asztalról,
  belemélyedt velem a tervek, szerződések és okmányok tanulmányozásába.
  Minden iránt érdeklődött és ezer kérdést intézett hozzám a hely és
  környéke iránt. Ugy látszik, hogy már előre is sokat foglalkozott a ház
  és szomszédságára vonatkozó dolgokkal, mert mire készen lettünk, már
  majd nem többet tudott róla, mint jó magam. Midőn ezt megjegyeztem, igy
  felelt:
  – Nos igen barátom, de hát nem szükséges-e, hogy ez igy legyen. Ha
  egyszer ott leszek, már nem lesz mellettem az én Harker Jonathán
  barátom, hogy tanácsokkal és fölvilágositással szolgáljon. Hanem távol
  tőlem Exeter-ben, tán a más dolgaival és ügyeivel bibelődve, az én másik
  jó barátommal Hanskin Péterrel a principálisával együtt. Hát lássa!
  Mikor minden a Purfleet – házvételére vonatkozó dolgot rendbe hoztunk és
  ő aláirta a szükséges okmányokat és én levelet irtam Hawkins urnak, a
  melyet az okmányokkal együtt postára kellett tennünk, a gróf csak ekkor
  kérdezte, hogy miképpen jutottunk ehhez a neki különösen alkalmas
  házhoz. Én fölolvastam neki ez erre vonatkozó, akkoriban irt
  naplójegyzeteimet, a melyeket ide jegyzek:
  – Purfleet-ben, egy mellékutcában, láttam egy épp olyan házat, a milyent
  kivánnak tőlünk, és a melynek kapujára kopott cédulán volt kiirva, hogy
  a hely eladó. Ódon magas kőfal veszi körül minden oldalról, a melyet
  látszólag hosszu évek során nem tataroztak. A zárt kapu nehéz régi tölgy
  és vas, a melyet a rozsda jócskán megmart már.
  A birtokot Carfaxnak nevezik, a ház négy oldala a négy világtájnak van
  forditva. Lehet vagy husz hold, a melyet a föntemlitett fal zár körül. A
  kertben sok a fa, annyira, hogy némely helyen szinte sötét homályban
  lehet járni tőlük és egy helyt mély sötét tó van, a melyet nyilván
  rejtett források táplálnak, mert a vize tiszta és jó bő vizü patakban
  folyik le. A ház igen nagy és mindenféle korra vall, egészen vissza a
  zord középkorig, mert némely helyen a fala óriási vastagságu, csak
  néhány igen magasan vágott erős vasrácscsal ellátott szük ablakkal.
  Olyan, mint valamely régi börtön részlete, közel hozzá az ódon
  kápolnával vagy templommal. Be nem mehettem, mert még a külső kapuhoz
  sem volt kulcsom, de gyors fotografáló gépemmel néhány fölvételt
  készitettem róla. Közel a házhoz nagyon kevés más épület van, csak egy
  igen nagy házat láttam, a melyet nemrégiben bővitettek ki és alakitottak
  át, elmebetegeknek szánt privát gyógyitó intézetté. De ez sem látszik a
  magányos épület kertjéből.
  A mikor elvégeztem jegyzeteim olvasását, a gróf igy szólott:
  Nagyon örülök, hogy a ház régi és nagy, tágas. Én magam is régi
  családból származom és belehalnék, ha valami uj házban kellene laknom.
  Egy házat nem lehet lakhatóvá tenni egy nap alatt és mily kevés nap kell
  egy egész századhoz. Azt is nagyon szeretem, hogy kápolna is maradt a
  régi időkből. Mi, Transzszilvánia nemes urai, nem szeretünk arra
  gondolni, hogy csontjaink valamikor a köznép csontjai közé keveredjenek.
  Nem szeretem a derüt és kacagást, nem kivánom a napfény és locsogó vizek
  kéjes melegét és ragyogását, a mit a fiatalok annyira imádnak. Én immár
  nem vagyok fiatal; és szivemet a halottak gyászolásában eltelt hosszu
  évek nem hangolták vidámságra. Ezenfelül váram falai letörtek: az árnyak
  sokasodnak, a szél hidegen fütyül a düledezett réseken és tört ablakokon
  keresztül. Én szeretem a hüvöst és az árnyakat és egyedül szeretek lenni
  a gondolataimmal, a mikor kedvem tartja.
  A gróf szavai és kinézése valahogy ellentétben álltak egymással, vagy
  talán csak arcának éles vágása tette a mosolyát oly rideggé és
  gonoszszá. Nemsokára ezután valami mentséggel otthagyott, kérve, hogy
  szedném rendbe papirjaimat. Jó ideig oda maradt és én a szétszórt
  könyveket kezdtem lapozgatni. Ezek közül az egyik atlasz volt, a mely a
  mint a kezembe vettem, magától nyilott Angliára, mintha ennek a térképét
  sokat használták volna. Közelebbről megnézve, észrevettem, hogy London
  körül kék ceruzával apró karikák vannak jegyezve; az egyik London keleti
  részén, körülbelül ott, a hol a gróf birtoka feküdt, a másik, Exetert és
  Whitbit jegyezte.
  – Jorkshire-ban.
  – A gróf majdnem egy óráig távol volt, visszatérve igy szólt: Ah, ön még
  mindig a könyveket forgatja, jó! de azért nem kell mindig dolgozni.
  Jöjjön, jelentették, hogy a vacsora készen várja. Ezzel karon fogott és
  a szomszéd szobába mentünk, a hol kitünő vacsora volt az asztalra
  készitve. A gróf ismét kimentette magát, mondván, hogy távollétében
  megebédelt. Hanem azért helyet foglalt, mint az elmult éjjel és
  beszélgetett, a mig ettem.
  Vacsora után én szivarra gyujtottam, a gróf pedig velem maradt,
  beszélgetve és kérdezgetve minden elképzelhető dologról, mig óra, óra
  után mulott. Én éreztem, hogy nagyon későre jár az idő, de nem szóltam
  semmit sem, mert nem akartam a házigazdám kedvét rontani. Nem voltam
  álmos, mert a hosszu alvás nappal eléggé helyreállitott, de nem birtam
  eltitkolni a hideg borzongást, a melyet hajnal felé érezni szokott az
  ember. Egyszer csak rendkivül éles kakas kukorékolást hallottunk, az
  éles, fris levegőn keresztül. Drakula gróf talpra ugorva szólott: No
  lám, már ismét megvirradt s milyen gondolatlanság tőlem, önt ilyen soká
  ébren tartani.
  – Önnek nem szabad olyan érdekesen beszélgetnie drága uj hazámról,
  Angliáról, nehogy én elfelejtkezzem az idő futásáról – ezzel mélyen
  meghajolt és eltávozott. Én a hálószobámba mentem és szétvontam a
  függönyöket, de nem sokat láthattam, mert ablakom az udvarra nyilott,
  nem is láttam egyebet, csak a hajnali szürkületet az égen. Ismét
  összehuztam hát a függönyöket és naplómba jegyeztem a nap eseményeit.
  – _Május 8._ Attól féltem, mikor ezeket a jegyzeteket kezdtem, hogy
  nagyon is terjengős vagyok, de most örülök, hogy a legapróbb részletekre
  is kezdettől fogva kiterjesztettem a figyelmemet. Mert ez a hely,
  mindennel benne, olyan különös, hogy már nyugtalankodni kezdek. Nem
  bánnám, ha már ép bőrrel itt hagyhattam volna, vagy habár soha sem
  jöttem volna bele. Lehet, hogy csak ez a szokatlan éjjeli élet merit ki,
  de nem hinném, hogy ez minden. Ha valakivel beszélhetnék, könnyebben
  elviselném a dolgot, de nincsen senkim. A gróf az egyetlen, a kivel szót
  válthatok és ő! – attól tartok, hogy én az egyetlen élő lény vagyok ezen
  a helyen. De maradjunk meg az egyszerü tényeknél, nem szabad
  megengednem, hogy a képzeletem elragadjon. Mert ha igen, akkor el vagyok
  veszve. Hadd mondjam meg egyszerre, hogy miként állok, vagy gondolom,
  hogy állok.
  Csak néhány órát aludtam lefekvés után és érezve, hogy nem tudok többé
  elaludni, fölkeltem. Az ablakba akasztottam a borotváló tükrömet és épp
  borotválkozni kezdtem. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon és
  a gróf hangját hallottam „jó reggelt“ mondani. Megrettentem, mert
  meglepett, hogy nem láttam jönni, holott a tükröm az egész szobát
  mutatta mögöttem. Megrettenésemben kissé megvágtam az arcomat, de észre
  sem vettem abban a pillanatban. A mint a gróf üdvözlésére megfeleltem,
  ismét a tükörhöz fordultam, hogy lássam, hogy miképpen történhetett,
  hogy előbb nem láttam meg őt. Ezuttal nem foroghatott fönn semmi
  tévedés, a gróf egészen közel állt mögöttem, a vállamon át nézve
  láthattam. De azért a tükörben nem volt meg a képe! Az egész mögöttem
  levő szobát láthattam; de magamat kivéve, élő emberi lényt nem láttam
  benne. Ez ijesztő volt s a sok egyéb meglepő és különös dolgot, a mi
  velem történt, tetézve, csak fokozta azt a kellemetlen érzést, a mely
  mindig elfogott, valahányszor a grófot közelemben éreztem; de ugyanabban
  a pillanatban a vágást is észrevettem arcomon és a vért, a mely államon
  végigcsurgott. Letettem a borotvát és megfordultam, hogy egy kis angol
  flastromot keressek. A mint a gróf meglátta arcomat, szeme démoni dühben
  lángolt föl és hirtelen mozdulattal, mintha torkon akart volna ragadni.
  Én visszahuzódtam és kezem az olvasót érintette, a mely a kereszttel a
  nyakamban függött. Arca erre rögtön megváltozott, még pedig oly
  hirtelenséggel tünt el belőle a düh, hogy alig hihettem, hogy valaha ott
  láttam volna.
  – Vigyázzon – szólt – vigyázzon az ilyen vágásra. Ez sokkal
  veszedelmesebb ebben az országban, mintsem hihetné. – Aztán meglátva a
  tükrömet, – folytatta – és ez az a nyomorult lom, a mely a bajt okozta.
  Az emberi hiuság emez aljas játékszere. Félre vele! – és rettenetes
  kezének egy mozdulatával kitárva a nehéz nagy ablakot, kihajitotta rajta
  a tükröt, a mely ezer darabra zuzódott lent az udvar kövezetén. Aztán
  szó nélkül visszavonult. Ez roppant boszantó, mert most azt sem tudom,
  hegy hogyan borotválkozzam, ha csak az órám fedelébe vagy a borotválkozó
  tál fenekébe, a mely szerencsémre fémből van, nem nézem magamat.
  A mikor az ebédlőbe mentem, a reggeli készen várt, de a grófot nem
  találtam sehol sem. Különös, hogy a grófot még eddig nem láttam sem
  enni, sem inni. Nagyon sajátságos egy ember lehet. Reggeli után egy
  kissé körüljártam a kastélyban. Kimentem a lépcsőházba és egy délnek
  fekvő szobát találtam. A kilátás az ablakából nagyszerü volt. A
  várkastély egy rettenetes szakadéknak a legszélére van épitve. Egy az
  ablakból kidobott kő ezer lábnyira eshetnék, a nélkül, hogy bármihez
  ütődnék utközben. A meddig a szem ellát, csak zöld fasudarak tengerét
  látja, itt-ott egy mély szakadással közben. Imitt-amott szük szalagnak
  látszik a rengeteg erdő sziklás szakadékaiban kanyargó folyó vagy patak.
  De nem nagy kedvvel időzök a természet szépségein, mert a mikor
  kigyönyörködtem magamat benne, tovább indultam fölfedező utamban. Ajtók,
  ajtók és csak ajtók mindenütt és valamennyi elzárva és reteszelve. Sehol
  semmi kijárás a várkastélyból, csak az ablakokon keresztül.
  A kastély egy valóságos börtön és én rabja vagyok!
  
  
  III.
  Mikor láttam, hogy fogva vagyok, valósággal megvadultam. Föl és le
  rohantam a lépcsőn, megráztam minden ajtót, és kinéztem minden ablakon,
  
You have read 1 text from Hungarian literature.