Drakula: angol regény - 25

rajta, minthogy vérében van a vampirok mérge. No jól van hát – gondoltam
magamban – ha ő igy alszik egész nap, én meg fogadom, hogy nem alszom
egész éjjel. A mint baktattunk a régi rossz elhagyatott uton, lesütöttem
a fejemet és aludtam én is. Egyszer csak a mint ijedten és ugy tetszett
nagy sokára fölébredtem, madame Minnát még mindig alva találtam, a napot
még közel a nyugtához. De körülöttem minden megváltozott; a rideg
hegyóriások távolabbaknak látszottak és mi közel jártunk egy meredek
hegy tetejéhez, a melynek a koronáját egy olyanforma várkastély képezte,
a milyenről Jonathán emlékezett meg a naplójában. Én egyszeriben örültem
és féltem; mert most már akár jóra, akár rosszra, de közel a vég.
Fölkeltettem madame Minnát és ismét próbáltam hipnotizálni, de sajnos!
nem sikerült sehogy sem. Aztán mielőtt az éj sötétsége ránk borult volna
– mert még napnyugta után is, a nyugtától aranyos felhők sárgás vizfénye
maradt a havon és egy ideig kellemes félhomályban volt minden – én
kifogtam a lovakat és a lehető legvédettebb helyen megetettem őket.
Aztán tüzet raktam és közel a tüzhöz kényelmes ülő helyet készitettem
madame Minnának, a ki az este bájosabb volt mint valaha, a bundák és
meleg pokrócokból. Aztán ennivaló után láttam; de ő nem akart enni, csak
azt mondta, hogy nem éhes. Én nem erőltettem, mert ugyis tudtam, hogy
hiába lenne. De én magam jól hozzáláttam az evéshez, mert tudtam, hogy
kettőnk helyett kell erősnek lennem. Aztán attól való félelmemben, a mi
lehetne, egy tágas kört huztam madame Minna pihenő helye körül; a kör
szélét pedig tele raktam apróra tördelt ostyaszeletekkel. Olyan finomra
tördeltem az ostyát, hogy mindenüvé jusson és egy pont se maradjon
üresen. Madame Minna csöndesen ült az egész idő alatt, oly csöndesen,
mint a ki meghalt – és arca mind fehérebb és fehérebb lett, mignem
fehérebb volt már a körülötte levő hónál is, de nem szólt egy szót sem.
De mikor melléje mentem, a szegény gyermek belém kapaszkodott és akkor
éreztem, hogy egész testében reszket, mint a kit a hideg ráz. Mikor egy
kissé megnyugodott, azt mondtam neki:
– Nem akar egy kicsit a tüzhöz jönni? – mert meg akartam tudni, hogy
mire képes. Ő engedelmesen fölállt, egy két lépést tett, aztán megállt,
mint a kit a villám sujtott.
– Miért nem jön idébb? – Kérdeztem tőle. Ő a fejét rázta, megfordult,
visszament a helyére és leült. Aztán tágra nyilt szemmel rám nézve, mint
a ki most ébredt álmából, egyszerüen ezt mondta:
– Nem tudok! – és ezzel elhallgatott. Én örvendeztem, mert tudtam, hogy
a mit ő nem tud, azt ezek közül, a kiktől félek, sem tudja egyik sem
megtenni. Ha tehát a testét veszedelem fenyegetné is, a lelke mentve
van.
Egyszerre csak a lovaink elkezdtek riadtan horkolni és kötőfékeiket
tépni, mig én oda nem mentem és le nem csöndesitettem őket. Mikor a
kezemet nyakukon érezték, halkan nyeritettek, mintha örülnének és
nyalták a kezemet és egy ideig csöndesen maradtak. Az éj folyamán még
gyakran kellett hozzájuk sietnem, mig csak el nem érkezett az éj
leghidegebb szaka, a mikor az egész természet mintegy dermedten hallgat
és jövetelem mindenkor megnyugtatta őket. A dermesztő hidegben a tüzem
lankadni kezdett és én indultam, hogy jobban megrakjam, mert a hó néha
zivatarosan söpört végig rajtunk és vele egyszerre hideg, fagyos köd
szállingózott. Még a sötétben is volt egy kis világosság, a milyen a hó
fölött mindig szokott lenni és ugy tetszett, mintha a hóförgeteg és a
ködfoszlányok asszonyi alakot öltöttek volna, hosszu uszályos
köntösekben.
Minden néma és csöndes volt, csak a lovak nyöszörögtek és bujtak össze,
mintha a legrosszabbtól rettegnének. Én is félni kezdtem, rettenetes
félelem szállt meg; de ekkor eszembe jutott a büvös kör, a melyen belül
nem bánthat semmi. Azt is kezdtem hinni, hogy képzelődéseimet az éj, a
sötétség és a sok izgalom okozta, a melyen keresztülmentem, meg a tenger
aggodalom. Ugy tetszett, mintha Jonathán borzalmas tapasztalatainak az
emléke járna velem boszorkánytáncot, mert a hópelyhek és ködfoszlányok
lebegni és forogni kezdtek, mignem ugy tetszett, hogy azoknak a
rettenetes asszonyoknak, a kik az ő torkát véresre szerették volna
csókolni, az árnyalakjai váltak volna belölük. Ekkor a lovak is mind
szorosabban bujtak össze és nyöszörögtek és nyögtek félelmükben, mint az
emberek fájdalmukban szoktak. Én rettegni kezdtem az én drága madame
Minnámért, a mint azok a kisérteties lebegő alakok közelebb huzódtak és
körül-körül forogtak. Rá néztem, de ő nyugodtan ült és rám mosolygott.
Mikor a tüzhöz akartam menni, hogy megrakjam, megkapott és visszatartott
és suttogva, oly halk hangon, a milyet csak álmában szokott az ember
hallani, mondta:
– Ne! ne! Ne menjen a körön kivül. Itt belül biztosságban van! – Én
feléje fordulva szemébe néztem és mondtam:
– Hát kegyed? Én csak kegyed miatt félek! – erre ő elnevette magát,
halkan, elhalón és igy felelt:
– _Miattam_ fél? És miért félne miattam? Senki sincsen tőlük nagyobb
biztosságban a világon, mint éppen én! – és a mig én szavainak az
értelmén tünődtem, egy szélroham meglobogtatta a tüzet és a fölcsapó
láng fénye megvilágitotta a vörös bélyeget homlokán. És ekkor fájdalom!
megértettem. Ha még nem értettem volna, csakhamar rájöttem volna, mert a
lebegő, keringő, ködös alakok mind kőzelebb, közelebb huzódtak, de
mindig kivül tartották magukat a büvös, szentelt körön. És végre
tömörülni kezdtek, mig egyszer csak – ha ugyan Isten el nem vette a
józan eszemet, mert tulajdon szememmel láttam őket – előttem állt
megtestesülve ugyanaz a három asszony, a kiket Jonathán látott a
szobában, a hol egymást biztatták a véres csókra. Megismertem az ingó
telt alakokat, a ragyogó szemeket, a fehér fogakat, a hamvas orcákat és
kéjtől duzzadó piros ajkakat. Mindig csak a szegény édes madame Minnára
mosolyogtak; és a mint halk nevetésük hallatszott az éj csendjében,
összefogózkodtak és rá mutogattak és édes, idegcsiklandó hangon
suttogtak:
– Jer testvér. Jer velünk. Jer! Jer! – Én félelemmel telve fordultam
szegény madame Minna felé és a szivem nagyot ugrott örömömben; mert oh!
édes szép szemének a rémülete, az irtózat, az undorodása, megérttették
velem, hogy még remélhetünk. Még ő nem volt közülök való. Hál Istennek
érte! Én fölkaptam a mellettem levő tüzelő fából egy hasábot és másik
kezemben az ostyából egy csipetnyit tartva közeledtem feléjük és a tüz
felé. Ők vissza huzódtak tőlem és halk szemérmetlen kacajra fakadtak. Én
megraktam a tüzet és nem féltem tőlük, mert már láttam, hogy biztos
védelmünk van ellenük. Nem közelithettek meg, a mig ilyen fegyverrel
birtam, sem madame Minnához nem juthattak, a mig a büvös körön belül
maradt, a melyet ő csak ugy nem birt elhagyni, mint amazok nem birtak
átlépni. A lovak is elcsendesedtek és összebujva feküdtek a földön; a hó
csöndesen hullott rájuk és egészen fehérek lettek tőle. Ekkor már tudtam
hogy szegény párákra nézve megszünt minden félelem.
– És igy maradtunk, mig a hasadó hajnal piros fénye nem derengett a
havazás fátyolán keresztül. A félelem a hideg és elhagyatottság
megdermesztettek, de a mint az isteni nap fölfelé szállt az égen, uj
életre keltem. A hajnal első piros sugarára a hó és köd forgatagába
olvadtak a borzalmas alakok és a viharral együtt, mintha Drakula vára
felé huzódtak és tüntek volna el.
Én a hajnal hasadásával önkénytelen fordultam madame Minna felé, hogy
hipnotizáljam, de őt hirtelen mély álomba merülten találtam, a melyből
lehetetlen volt felköltenem. Ekkor álmában próbáltam hipnotizálni, de ő
nem engedelmeskedett sehogy sem és ez alatt ránk virradt a nap. Még nem
merek mozogni. Megraktam a tüzet és megnéztem a lovakat, mind megvannak
halva. Ma sok dolgom lesz még itten, várok hát, mig a nap magasan jár;
mert azokon a helyeken, a melyeket föl kell keresnem, a nap világa az
egyetlen védelmem, még ha csak homályosan világit is a havon és ködön
keresztül.
Megerősitem magamat a reggelivel, aztán hozzálátok rettenetes
föladatomhoz. Madame Minna még mindig alszik; és Istennek legyen hála,
egészen nyugodt az álma.

_Harker Jonathán naplója._
_November 4. este._ A gőzbárkát ért baleset rettenetes volt ránk nézve.
E nélkül már rég utól értük volna a csónakot és most már szegény Minnám
szabad volna. Félek rá gondolni, ott azon a zord vidéken, azon a
borzalmas helyen. Lovakat vettünk és nyomon követjük a ládát vivő oláh
cigányokat. Ezt addig irom, mig Godalming mindent elkészit az utra. Oh
csak Morris és Artur is velünk volnának. De reméljük a legjobbat. Isten
veled Minna, ha nem irhatnék többet. Isten áldjon és óvjon meg.

_Seward doktor naplója._
_November 5._
Hajnalban láttuk az oláh cigányok csapatját hosszu szekerükkel vágtatva,
a folyótól elindulni. Szorosan fogták körül a szekeret és ugy rohantak,
mint ha a roszak lennének velük. A hó folyton esik és még a levegő is
izgalommal van tele. Távolról a farkasok orditása hallatszik, a hó
lekergeti őket a hegyekről és veszedelem fenyeget bennünket minden
oldalról. A lovak készen állnak az elindulásra. Valakinek a halálára
indulunk. De csak az Isten tudja, hogy hol, mikor és miképpen éri utol
sorsa az embert…

_Van Helsing doktor memoranduma._
_November 5 délután._ Az eszem hál’Istennek még megvan; ámbár nagy
csuda. Mikor madame Minnát alvahagytam a büvös körben, a várkastélynak
vettem utamat. A sulyos kalapácsnak, a melyet Verestiből hoztam
magammal, jó hasznát vettem; noha az ajtókat mind nyitva találtam,
levertem rozsdás záraikat, nehogy valamely gonosz szándék, vagy gonosz
véletlen bezárja őket utánam és én ne tudjak kijönni. Jonathán keserves
tapasztalásain okultam ebben. Az ő naplójának a nyomán találtam meg a
düledezett kápolna utját is, mert tudtam, hogy ott lészen dolgom.
Tudtam, hogy legalább három sirt fogok találni – a melynek lakója van;
hát kerestem, kerestem és végre megtaláltam az egyiket. Ott feküdt a
vampir álmában, ugy tele élettel és igéző ingerlő bájjal, hogy szinte
megborzadtam, mint a ki élőt jött gyilkolni. Igen, én Van Helsing
borzadoztam és egyben meg is voltam hatva, én, a kinek oly erős volt a
szándéka és a kinek annyi oka volt a gyülöletre, én annyira meg voltam
hatva, hogy szinte zsibbadás fogta el testem-lelkem és csak halogattam a
dolgom, a mikor a hóterhes, csöndes levegőn keresztül egy halk, hosszu,
vontatott jajszó szállt felém, annyira telve panaszszal és fájdalommal,
hogy ugy fölébresztett, mint a trombitaharsogás. Mert a hang, a melyet
hallottam, az én drága madame Minnám hangja volt.
Ekkor ismét erőre kaptam borzalmas föladatomra és sorra vizsgálva a
koporsókat, megtaláltam a másik testvért, a másik sötéthajut is. Nem
mertem sokáig nézni, mint az elsőt, nehogy ismét igézet fogjon el; de
tovább kerestem, mig végre egy diszes, magas szárkofágban megtaláltam a
harmadik testvért, a szőkét, a kit, mint Jonathán, én is a ködből láttam
életre kelni. Oly gyönyörü volt nézni; oly ragyogón szép, oly csodásan
ingerlő, hogy a fejem csak ugy szédült a fölindulástól, a mint bámultam.
De hál Istennek a kedves, drága madame Minna jajszava még nem halt ki
fülemből és mielőtt a csodás szépség teljesen megigézett volna,
elszántam magamat vad munkámra. Ezalatt már az összes sirokat
végigvizsgáltam a kápolnában; és minthogy az éjjel is csak ezt a három
halottlan kisértetet láttuk, hát bizonyosra vettem, hogy nincsenek is
többen. Egy nagy koporsóra akadtam diszes, külön rekeszben. Csak ez az
egy szó volt rajta:
=Drakula.=
Ez volt tehát a vampir király otthona, azé, a kitől a többi is eredt.
Mielőtt borzalmas föladatomhoz láttam volna, egy szentelt ostyát tettem
Drakula koporsójába, hogy örökre elzárjam tőle halottlan otthonát.
Aztán hozzá láttam rettenetes munkámhoz. Pedig irtóztam tőle. Ha csak
egy lett volna. De három! Még kétszer belekezdeni, azután, hogy egyszer
már befejeztem ezt a borzalmas dolgot; mert ha már rettenetes volt a
szegény szelid Lucy kisasszonynyal, milyen lesz még ezekkel az
idegenekkel, a kik századokig éltek, a kiket csak megerősitett a muló
idő és a kik, ha hatalmukban lett volna, küzködtek volna undok
életükért.
Óh barátom John, rut mészáros munka volt; és ha nem erősitett volna meg
az élőkre való gondolat, nem lettem volna képes folytatni és befejezni.
Reszkettem és reszketek még most is, noha hál Istennek erőm nem hagyott
cserben, még mindennek vége nem volt. Ha nem láttam volna a nyugalmat az
első arcban, a menyei megnyugvást kifejezésében a végső rögtönös
föloszlás előtt, mintegy megerősitéseül a lélek fölszabadulásának, tán
nem birtam volna folytatni a mészárlást. Nem birtam volna elviselni a
rémes sikoltást, a mint a karó befuródott; a test rángatózását és a
vértől habzó ajkat. Megfutottam volna irtózatomban, teljesitetlenül
hagyva föladatomat. De vége, elmult!
Mielőtt elhagytam volna a várkastélyt, ugy elláttam a bejáratát, hogy
soha többé a gróf halottlanul oda be nem juthat.
Mikor a körbe léptem, a melyben madame Minna aludt, fölébredt álmából és
meglátva engem, fájdalmasan fölkiáltott, hogy mennyit kellett nekem
szenvednem.
– Jőjjön! – kiáltotta – gyerünk erről az irtózatos helyről! Siessünk a
férjem elé, a ki, tudom, hogy felénk jön.
És igy bizalommal és reménynyel s mégis félelemmel tele indulunk
keletnek, hogy barátainkkal találkozzunk – és _vele_ – a kiről madame
Minna azt mondja, hogy _tudja_, hogy szembe jő velünk.

_Harkerné naplója._
_November 6._
Késő délután volt, mikor a professzor és én keletnek indultunk, a honnan
tudtam, hogy Jonathán közeledik felénk. Nem mentünk gyorsan, noha
meredeken lefelé vitt az utunk, mert meleg pokrócokat kellett magunkkal
cipelni, nem mertük kockáztatni, hogy meleg ruha nélkül maradjunk
esetleg a hidegben és hóban. Még egy kevés elemózsiát is vittünk
magunkkal, mert sehol a közelben emberi tanyát nem láttunk. Alig mentünk
egy mértföldnyire, én elfáradtam a nehéz járásban és le kellett ülnöm. A
távolból farkasok orditását hallottuk. Van Helsing körülnézett, hogy nem
találna-e valahol jó helyet, a hol támadás esetén egy kicsit védve
volnánk. Az ut még mindig lefelé haladt. Egyszerre csak intett a
professzor, hát fölkeltem és oda mentem. Nagyon jó helyre akadt, egy
üreg formára a hegyoldalban, olyan bejárattal, mintha két ajtószárfája
volna sziklából. Kézen fogva vezetett be. Lássa, mondta, itt jó helyen
lesz; és ha jönnének a farkasok, innen egyenkint lepuskázom őket.
Behozta a pokrócainkat és jó helyet készitett belőlük a számomra, aztán
elővette az ennivalót és kinált vele. De én nem birtam enni; még csak
megpróbálni is undorodtam; és bármennyire szerettem volna is a kedvében
járni, nem birtam magamat rávenni. A professzor nagyon szomoruan nézett
rám, de nem tett szemrehányást. A messzelátóját kivéve a tokjából, a
szikla tetejére állt és vizsgálni kezdte a látóhatárt. Egyszer csak
elkiáltotta magát:
– Nézze! madame Minna, nézze! nézze! – Én fölugrottam és melléje álltam
a sziklára, ő kezembe adta a messzelátót és mutatott. A hó még sürübben
esett, mint eddig és csak ugy kavargott, mert viharos szél kezdett
fujni. De néha egy-egy pillanatra megszünt a hóesés, vagy a szél másfelé
terelte és ekkor messze el lehetett látni az uton, onnan a magasból, a
hol álltunk. Egyenesen előttünk és nem nagy távolságban, sőt oly közel,
hogy csodálkoztam, hogy hamarább észre nem vettük őket – jött nagysietve
egy csoport ember lóháton. Egy hosszu szekeret fogtak körül, a mely
futtában ide-oda lóbálódzott a göröngyös uton. Az emberek ruhájukról
itélve parasztok vagy oláhcigányok lehettek.
A szekéren egy nagy láda volt. A szivem nagyot dobbant a láttára, mert
érzem, hogy közel a vég. Esteledett és én jól tudtam, hogy a nap
nyugtával az, a ki addig abban a ládában van fogva, fölszabadul és
sokféle formában menekülhet üldözésünk elől. Félelmemben a professzor
felé fordultam; és ijjedtemre láttam, hogy nincsen ott. De egy
pillanattal későbben megláttam lejebb. Egy kört vont a szikla körül,
olyat, a mely az elmult éjjel is ótalmat adott nekünk. Mikor befejezte,
mellém jött, ujra mondván:
– Igy legalább biztosságban leszen _tőle!_
Elvette tőlem az üveget és a förgeteg legközelebbi szünete alatt végig
nézte vele a tájt.
– Nézze, mily gyorsan közelednek; verik a lovaikat; és vágtatnak, a hogy
csak birnak. – Elhallgatott és egyszer csak halk, szomoru hangon
folytatta:
– A nap nyugtára számitva sietnek ily őrült gyorsasággal. Lehet, hogy
elkésünk. Legyen meg Isten akarata! Vakitó hóförgeteg takarta el pár
pillanatra a tájat, de gyorsan elmult és a professzor ismét az utat
kémlelte messzelátójával. Egyszer csak elkiáltotta magát:
– Nézze! nézze! nézze! Két lovas ember közeledik gyorsan délről, fogja
gyorsan az üveget. Nézze hamar, a mig a hóförgeteg el nem takarja őket
ujra. Én fogtam az üveget és néztem. A két férfi Morrisz és Seward
doktor lehetett. Azt tudtam, hogy egyik sem Jonathán. De egyuttal tudtam
azt is, hogy Jonathán sincs messze. Körül nézve, a szekeres csoporttól
északra másik két embert láttam lóhalálában vágtatva közeledni. Az
egyikről tudtam, hogy Jonathán, a másik tehát csak Godalming lord
lehetett. Ők is a szekereseket üldőzték. Mikor mondtam ezt a
professzornak, örömében kiabált, mint egy iskolás fiu és puskáját kézhez
készitette rejtekünk nyilása mellé. Valamennyien itt előttünk fognak
találkozni, mondta. Ha itt lesz az ideje, a cigányok minden oldalról be
lesznek keritve. Én is kézhez vettem revolveremet, mert a mig
beszéltünk, a farkasok orditása hangosabb lett és mintha közeledett
volna.
A várakozás minden perce egy örökkévalóságnak tetszett. Az óránkat
nézve, nehéz volt elhinni, hogy egy órába sem tellett, a mig a különböző
csoportok közel értek hozzánk. Már jól meg tudtuk egymástól
különböztetni az egyéneket, ugy az üldözők, mint az üldözöttek
csoportjában. Közelebb, mind közelebb értek. A professzor meg én
leguggoltunk a sziklánk mögött és készen tartottuk fegyverünket; láttam
hogy el van szánva arra, hogy nem ereszti el őket az uton.
Jelenlétünkről senkinek sejtelme sem volt.
Egyszerre csak két hang kiáltotta egyszerre hogy _megálj!_ – Az egyik
Jonathánnak a szenvedélytől kiélesedett hangja volt; a másik Morris ur
erős elszánt és mégis nyugodt parancsszava. A cigányok ha nem értették
is a nyelvet, a hangot félre nem érthették. Ösztönszerüen meglassitották
futásukat és abban a pillanatban mellettük termettek egyik oldalon
Godalming lord és Jonathán, a másikon Seward doktor és Morris ur. A
cigányok vezére, egy pompás fickó, a ki ugy ülte meg a lovát, akár egy
centaur, visszaintette őket és dühödt hangon kiáltott az embereire,
valamely parancsszót. Ezek a lovak közé vágtak és előre ugrattak, de a
mi négy emberünk rájuk fogta puskáját és félreérthetetlenül megállást
parancsolt nekik. Ebben a pillanatban Van Helsing és én is fölálltunk a
szikla mögött és rájuk fogtuk fegyverünket. A cigányok látva, hogy
minden oldalról körül vannak véve, szorosra fogták a gyeplőt és
megálltak. A vezetőjüknek egy szavára, a csapat minden tagja fegyvert
ragadott, ki kést, ki meg pisztolyt, a mi épp volt nála és készen
tartotta magát a támadásra.
A vezérük egy gyors mozdulattal kiugratta a lovát a csapatból és először
a napra mutatva, a mely már nyugovóra hajlott a hegyek fölött, aztán a
nem nagy távolságban fölöttünk emelkedő Drakula várára mondott valamit,
a mit én nem értettem, felelet gyanánt mind a négy emberük levetette
magát a lóról és a szekérnek rohant. Gyors, elszánt mozdulatukat látva a
cigányok vezére, kiáltott egyet; mire emberei rögtön körülfogták a
szekeret, egymást taszigálva a nagy igyekezetben, hogy gyorsan
engedelmeskedjenek a kapott parancsnak. Közöttük az egyik oldalon
Jonathánt, a másikon Morris urat láttam, a mint utat akarnak maguknak
nyitni a szekérig; nyilvánvalónak látszott, hogy föladatukat napnyugta
előtt akarják befejezni.
Semmi sem tarthatta őket vissza. Sem a cigányoknak előttük villanó
kései, sem a mögöttük orditozó farkas csorda, a melyre nem is ügyeltek.
Jonathán féktelen elszántsága mintha megdöbbentette volna azokat, a kik
utját állták; ösztönszerüen visszahuzódtak előle és áteresztették. Egy
szempillantás alatt a szekéren termett és hihetetlennek látszó,
emberfölötti erővel fölemelte a nehéz, nagy ládát és a keréken körösztül
az utra lökte. Ez alatt Morris ur is körösztül vágta magát a tulsó
oldalon a cigányokon. Az egész idő alatt, noha lélekzetvesztetten
figyeltem Jonathánt, Morris urat sem tévesztettem szem elől, láttam
kétségbeesett küzködését és láttam a cigányok kését, a mint feléje
döftek, mig ő körösztül vágta magát rajtuk. Ő elháritotta nagy bowie
késével a döféseket és eleinte azt hittem, hogy sértetlen maradt, de a
mikor Jonathán mellette termett, a ki már leugrott a szekérről, jól
láttam, hogy bal kezét az oldalára szoritja és hogy ujjai közül bugyog
ki a vére. De még ez sem tartotta őt vissza, mert a mig Jonathán
kétségbeesett elszántsággal feszegette a láda tetejének egyik végét nagy
késével, ő dühösen esett a másik végének erős bowie késével. A két férfi
erőfeszitésének rögtön engedett a láda teteje, a szögek csikorogva
huzódtak ki és a láda födele a földre hullott.
A cigányok ezalatt látták, hogy Godalming lord és Seward doktor
gyorstüzelő fegyverének a hatalmában vannak és nem ellenkeztek tovább. A
nap már majdnem lecsuszott a hegycsucsok mögé és az egész csoport hosszu
árnyékot vetett a hóra. Láttam a grófot a ládában levő földön fekve, a
melynek egy része az esés következtében ellepte őt. Halálosan sápadt
volt, mint egy viaszkép és vörös szemei rettenetes bosszuálló
tekintettel meredtek az ürbe.
A mig néztem, nyitott szeme a nyugovó napot látta és gyülölködő
tekintete diadalmasra változott.
De ebben a pillanatban suhant és villant meg Jonathán élesre fent kése a
levegőben. Én sikoltottam, látva, hogy mint szeli át egy csapással a
gróf nyakát, mig ugyanebben a pillanatban Morris ur hosszu, hegyes kését
a gróf szivébe mártotta.
Valóságos csodának tetszett; de ott a szemünk láttára, és csaknem egy
lélegzet vételre, az egész test porrá vált és eltünt szemünk elől.
Mig élek, örülni fogok annak, hogy a végső föloszlás e pillanatában, a
béke és nyugalomnak oly édes kifejezését láttam az arcán, a milyenre
soha sem hittem volna képesnek.
A cigányok nyilván nekünk tulajdonitva a halott ember csudálatos
eltünését, lóra vetették magukat és kantárt eresztve vágtattak el. A
kiknek lovuk nem volt, a szekérre ugráltak és orditozva kiabáltak a
lovasok után, hogy ne hagyják őket cserben. A farkasok pedig megfordulva
a lovasok irányában vágtattak el.
Morris ur a földre hanyatlott, fél kezét az oldalán tartva, a másikra
könyökölt. A vér csak ugy ömlött az ujjai közül. Én oda rohantam hozzá,
a büvös kör immár nem tartott vissza; a két doktor is velem. Jonathán
melléje térdelt és a sebesült a vállára hajtotta a fejét. Egy mély
sóhajjal fogta kezemet az övébe, a melyik nem volt véres. Szivem
kétségbeesését a szememből láthatta, mert rám mosolygott és igy szólt:
– Nagyon is boldog vagyok, hogy szolgálhattam önnek! Óh Istenem!
kiáltotta el magát hirtelen és ülő helyzetbe erőltetve magát, rám
mutatott: Ezért érdemes volt meghalni! Nézzétek! Nézzétek!
A lenyugvó nap aranyos fénye világitotta meg arcomat. A férfiak mind
egyszerre hullottak térdre, a mint szemük a haldokló ember mutató
ujjának irányát követte. Végső megerőltetéssel még azt mondta:
– Hála legyen Istennek, hogy nem volt minden hiába. Nézzétek! a frissen
esett hó nem tisztább az ő homlokánál! Elmult róla az átok!
És keserves bánatunkra mosolyogva és csöndesen halt meg bátor, nemes
emberhez illően.


Megjegyzés.
Hét esztendeje annak, hogy mindnyájan keresztül mentünk a lángokon és
némelyikünk boldogsága azóta, azt hiszszük, hogy megérte az eltürt
szenvedéseket. Minna és én boldogok vagyunk, hogy kis fiunk születése
napja ugyanaz, a melyiken Morris Quincey meghalt. Az anyja tudom, hogy
titokban meg van arról győződve, hogy vitéz barátunk bátor szellemének
egy része belé költözött. Keresztségben valamennyi barátunk nevét rá
ruháztuk, de rendesen csak Quinceynek hivjuk őt.
Most már, ha a régi időket szóba hozzuk, valamennyien szomoruság nélkül
tekintünk vissza rá, mert Godalming lord és Seward doktor is boldog
házas emberek. Van Helsing professzor pedig, kis fiunkat a térdén
himbálva, ezt szokta mondani:
– Mindenki azt mondaná, hogy bolondok voltunk, ha elmondanók neki azt a
történetet. De mi nem is kivánjuk, hogy elhigyjék. Mi tudjuk, hogy igaz
és valamikor ez a kis fiu is megtudja, hogy milyen bátor és elszánt
asszony volt az anyja és meg fogja érteni, hogy voltak olyanok, a kik
annyira szerették, hogy mindent kockára tettek érette.
_Harker Jonathán._
– VÉGE. –