Drakula: angol regény - 10

roszul van, nagyon, igen, nagyon roszul van. Ne édes fiam, ne engedje
magát igy. Mert Artur hirtelen elsáppadt és csaknem ájultan dölt egy
székbe. Maga segithet rajta. Maga többet tehet érte, mint bárki más és
az ön bátorságára van legnagyobb szükségünk.
– Mit tehetek én? – kérdezte Artur rekedten. – Mondja és én megteszem.
Az életem az övé és szivesen adnám utolsó csöpp véremet is érte. – A
professzornak erősen kifejlett érzéke van mindennek a humoros oldala
iránt és ezt én jól kiéreztem Arturnak adott feleletéből.
– Kedves fiatal uracskám, annyit nem kivánok – nem kivánom az utolsó
csöppet.
– Hát mit tegyek? – Artur szeme tüzelt és orcimpái remegtek
fölindulásában. Van Helsing a vállára ütött. – Jöjjön! – szólt. – Ön
férfiu – és nekünk férfiura van szükségünk. Ön többet ér, mint én vagy
akár az én John barátom. – Artur zavarodottan bámult, mire a professzor
szeliden magyarázni kezdte:
– Fiatal kisasszony rosszul van, nagyon rosszul van. Kell neki vér és
vért kell neki kapni, vagy meghal. Barátom Jahn és én tanácskoztunk és
elhatároztuk, hogy megkisértjük, a mit mi a _vér átömlésének_ nevezünk –
hogy áteresztünk teli erekből az üresekbe, a melyek sóvárognak érte.
John akarta vérét adni, mivel hogy erősebb és fiatalabb, mint én – Artur
ezt hallva, megragadta kezemet és némán szorongatta – de most, hogy ön
itt van, maga még jobb, mint mi, akár a fiatal, akár az öreg, a kik
sokat dolgoznak gondolatok világában. A mi idegeink nem olyan nyugodtak;
a mi vérünk nem olyan fris, mint a magáé! – Artur feléje fordult és azt
mondta:
– Oh, hogy ha tudná, hogy mily szivesen halnék meg érte, hát megértené,
hogy…
Elakadt, mert elfuladt szegénynek a hangja.
– Jó fiu! – szólt Van Helsing. – A nem messze lévő jövőben ön boldog
lesz, hogy megtett mindent azért, a kit szeret. Most jöjjön és
hallgassan. Megcsókolhatja őt egyszer, mielőtt hozzá fogunk a dologhoz,
de aztán el kell menni és távozni kell intésemre. Szót sem a mamának,
hisz ön tudja, hogy miért! Nem szabad megijedni neki, pedig ha ezt
tudná, megrettenne. Jöjjön!
Mind fölmentünk Lucy szobájába. Artur kérésünkre eleinte a folyosón
maradt. Lucy megforditotta a fejét és ránk nézett, de nem szólt semmit
sem. Nem aludt, de nem volt annyi ereje, hogy szóljon. Csak a szeme
beszélt.
Van Helsing egyet-mást kivett a táskájából és egy félreeső asztalkára
rakta szem elől. Aztán valami altatót vegyitett, az ágyhoz lépett és
tréfásan szólt:
– No kis kisasszony, itt az orvossága. Igya ki egyszerre, mint jó
leányhoz illik. Nézze, fölemelem a fejecskéjét, hogy könnyebben
lenyelje. Jó lesz? – Jól van! – Lucy néni erőltetéssel szerencsésen
lenyelte az orvosságot.
Elbámultam, hogy mily nagy időre kezdett hatni. Már ez magában is
bizonyitotta a beteg rendkivüli gyöngeségét. Az idő végtelennek
látszott, mire szempillája rezdülni kezdett az álmosságtól. De végre is
az altató győzött és Lucy mély álomba merült. Mikor a professzor
meggyőződött erről, behivta Arturt és meghagyta neki, hogy vesse le a
kabátját aztán odaszólt hozzá: – Addig adhatja azt a kis pici csókot, a
mig én az asztalért megyek. John barátom, jőjjön segiteni! Igy hát
egyikünk sem látta, a mig a beteg fölé hajolt.
Van Helsing felém fordulva jegyezte meg:
– Ő oly ifju és erős s oly tiszta vérü, hogy szükségtelen
defibrinálnunk.
Aztán gyorsan, de bámulatos alapossággal hajtotta végre Van Helsing az
operációt. A mint az átömlés folyt, az élet mintha visszatért volna
szegény Lucy arcába és Artur arca növekedő sápadtsága dacára szinte
átszellemült az öröm ragyogásától. Egy kis idő mulva aggódni kezdtem,
mert a vérvesztés, akármilyen erős ember volt is Artur, nagyon
megviselte. Már magában véve ez is mutatta, hogy mily iszonyu veszteség
érte szegény Lucy szervezetét, hogy az, a minek a vesztesége Arturt
annyira elgyöngitette, őt csak részben hozta helyre. De a professzor
rideg arccal állott, órájával a kezében és tekintetetét fölváltva, majd
a betegre, majd meg Arturra szegezve. Én hallottam a saját szivem
dobogását. Egyszer csak hallom öreg tanárom halk hangját: – Ne mozduljon
egy pillanatig. Elég. John, maga lássa el őt, majd én ellátom a kis
beteget. – Mikor mindennek vége volt, csak akkor láttam, hogy Artur
mennyire el van gyengülve. Bekötöttem a sebét és karonfogtam, hogy
elvezessem; mikor Van Helsing a nélkül, hogy megfordult volna, ujra
megszólalt, az öregnek igazán, mintha hátul is volna szeme:
– A bátor szerető, azt hiszem, hogy megérdemel még egy éneket, a melyet
mindjárt meg is kaphat. Minthogy elvégezte az operációt, megigazitotta a
vánkost a feje alatt. A mint ezt tette, a keskeny fekete bársonyszalag,
a melyet Lucy örökké a nyaka körül visel, egy ósdi gyémánt csattal, a
mit a mátkájától kapott, szorosra csatolva, kissé felcsuszott és pici
piros sebhelyet fedezett föl a nyakán. Artur nem vette észre, de én jól
hallottam, a gyorsan beszivott lélegzet szisszenését, az egyetlen jelt,
a mely el szokta árulni Van Helsing fölindulását. De nem szólt abban a
pillanatban semmit sem, csak felém fordulva, ennyit mondott: No most
vezesse le a mi bátor fiatal emberünket, adjon neki jó portoi bort és
fektesse le egy kicsit a divánra. Aztán haza kell utaznia és pihenni és
enni, inni és aludni kell neki sokat, hogy visszaszerezze, a mit
szerelmesének adott. Nem szabad itt maradni neki. Megálljon! még egy
szót. Ugy veszem uram, hogy ön aggodalommal van tele az eredményt
illetőleg. Hát tudja meg, hogy az operáció minden tekintetben sikeres.
Ön megmentette ezuttal a beteg életét és haza mehet és pihenhet abban a
gondolatban, hogy minden megvan, a mi most lehet. Én mindent meg fogok
mondani neki, ha jobban lesz; nem fogja önt kevésbbé szeretni, azért, a
mit tett érte. Isten velünk.
Mikor Artur távozott, én visszamentem a szobába. Lucy csendesen aludt,
de lélegzete erősebb volt, láttam a takaró emelkedését a mint lélegzete
keblét dagasztotta. Az ágy mellett Van Helsing ült, átható tekintettel
figyelve őt. A bársonyszalag ismét elfödte a piros foltokat. Én sugva
kérdeztem a professzort:
– Mit tart ön azokról a pontokról a torkán?
– Mit tart maga róluk?
– Még nem is láttam jól – feleltem és rögtön hozzáfogtam a szalag
megoldásához. Eppen a külső ütőér fölött két pont volt, nem nagy, de nem
látszott frisnek. Nem voltak ugyan gyüröttek, de a szélük fehér volt és
megviselt, mintha megzuzódott volna. Azonnal szembe ötlött, hogy ezen a
sebzésen, vagy mi egyéb lehetett, veszthette el azt a rengeteg vért, de
épp oly gyorsan, a mint jött, el is tünt ez a gondolatom, mert a dolog
lehetetlennek látszott. Hisz az egész ágynak skárlátpirosnak kellett
volna ivakodni attól a vértől, a mit szegény Lucynak vesziteni kellett,
mielőtt oly sápadtra válhatott, mint a milyen az operáció előtt volt.
– Nos? kérdezte Van Helsing.
– Nos – feleltem én – be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy mit tartsak
róla. – A professzor fölkelt. – Vissza kell még az éjjel utaznom
Amsterdamba – mondta. – Könyveim és egyebem van ott, a mire okvetetlen
szükségem lesz. Magának itt kell virrasztani egész éjjel és nem szabad a
szemét levenni a betegről.
– Ne hozassak ápolónét? – kérdeztem.
– Mi vagyunk a legjobb ápolók, maga meg én. Maga résen legyen egész
éjjel; gondja legyen rá, hogy jól táplálják és hogy semmi se zavarja a
nyugalmát. Magának nem szabad elaludni az éjjel. Későbben majd alhatunk,
maga is, meg én is. Visszajövök, a milyen gyorsan csak lehet. Aztán majd
megkezdhetjük.
– Megkezdhetjük? – kérdeztem. – Mit akar ezzel mondani?
– Majd meglássuk! – felelte ő és kisietett. Egy pillanat mulva
visszajött, bedugta fejét az ajtón és ujját intően fölemelve, igy
szólott:
– Ne feledje, magára van bizva a beteg. Ha elhagyja és baj lesz, ön nem
tud azután jól aludni.

_Seward dr. naplója – folytatva._
_Szeptember 8._
Egész éjjel Lucy mellett virrasztottam. Alkonyat felé az altató hatása
megszünt és ő természetesen fölébredt; de milyen különböző lény volt
attól, a kit az operáció előtt láttam. Még a kedve is jó volt és telve
boldog élénkséggel, hanem azért erős nyomokat hagyott rajta a teljes
kimerültség, a melyben találtuk. Mikor megmondtam Westenránénak, hogy
Van Helsing meghagyta, hogy leánya mellett virraszszak, csaknem
kinevetett szándékomért, utalva leányának fris erejére és derült
jókedvére. De én szilárdan megmaradtam szándékom mellett és készültem a
virrasztásra. Mikorra szobaleánya rendbe hozta Lucyt az éjszakára, én
megvacsoráltam, aztán leültem egy székre az ágya mellé. Lucy semmi
ellenvetést nem tett, de valahányszor szeme találkozott az enyémmel,
hálás pillantással nézett rám. Jó hosszu idő mulva, mintha végre
elszunnyadt volna, de összeszedve magát mintegy erőfeszitéssel lerázta
az álmot magáról és ujra fölpillantott. Ez többször ismétlődött, mindig
nagyobb erőfeszitéssel és rövidebb időközökben, a mint az éj előre
haladt. Világosnak látszott, hogy nem akar elaludni, hát végre nyiltan
megkérdeztem tőle:
– Nem akar maga elaludni?
– Nem, mert félek.
– Fél az elalvástól! Miért fél? Miért fél? Hisz az álom a legnagyobb
jótétemény a világon, a melyet kivánhatunk.
– Ah, de nem annak, a ki olyan, mint én, az álom nekem a borzalmak
kezdetét jelenti!
– A borzalmak kezdetét! Mi a csodát ért ezalatt?
– Nem tudom! Óh, nem tudom. És ez a legborzasztóbb az egészben. De
mindez a baj betegség és gyöngeség álmomban jő rám ugy, hogy már az
elalvás puszta gondolata is rémületbe ejt.
– De édes Lucy, ez éjjel nyugodtan alhatik. Én itt maradok az ágya
mellett virrasztva és igérem, hogy semmi baj sem fogja érni.
– Ah, magában teljesen megbizhatom!
– Én erre rá még ezt is mondtam: Megigérem, hogy mihelyt észre veszem,
hogy rossz álom gyötri, azonnal fölébresztem.
– Igazán? Azonnal fölkelt? Óh, be nagyon jó is maga én hozzám. Akkor hát
elalszom! És csaknem a szóval egyszerre mélyen és megkönnyebbülten
fölsóhajtott és visszadőlt a párnájára, alva.
Egész éjjel virrasztottam mellette. Meg sem mozdult, hanem aludt, csak
aludt, mély, nyugodt, életet és erőt adó álomban. Az ajka kissé megnyilt
és keble az órainga rendességével szállt és emelkedett. Arcán állandó
volt a mosoly és nyilvánvalónak tetszett, hogy rossz álom nem háborgatta
lelke nyugalmát az éjjel.
Korán reggel jött a szobalánya és én annak a gondjaira bizva,
hazasiettem, mert sok dolog várt rám itt is. Rövid táviratot küldtem Van
Helsingnek és Arturnak; az operáció pompás eredményéről értesitvén őket.
Felhalmozódott teendőim aztán annyira elfoglalták egész napomat, hogy
csak alkonyat felé kérdezősködhettem zoophagusz-betegem felől. A
jelentés kielégitő: nyugodtan töltötte az egész elmult napot és
éjszakát. Még estebédnél ültem, a mikor Van Helsingtől telegramot vettem
Amsterdamból, a melyben meghagyja, hogy térjek vissza Hillinghamba
éjszakára, mert alighanem jó lesz kéznél lenni; és értesit, hogy az
éjjeli gyorshajóval átjön és korán reggel ott lesz ő is.
_Szept. 9._
Meglehetősen fáradtan és kimerültem érkeztem Hillinghamba. Két éjjel
egymásután alig hunytam szemet és agyamon érezni kezdtem azt a
tompultságot, a mely a szellemi teljes kimerültséget jelzi. Lucyt fent
találtam és a legjobb kedvben. A mint kezet szoritott velem, élesen rám
nézett és igy szólt:
– Az éjjel ugyan nem fog virrasztani. Hisz teljesen ki van merülve. Én
pedig tökéletesen jól érzem magamat; igazán teljesen jól – és ha
virrasztásról egyáltalán szó lehet, hát ezuttal én fogom magát
virrasztani.
– Én nem bocsájtkoztam vitatkozásba, hanem vacsorához ültem. Lucy velem
jött és felüditve bájos jelenléte által jól bevacsoráltam és egy pár
pohár kitünő óbort hajtottam fel. Aztán Lucy fölkisért a garádicson és
egy szobát mutatott a magáé mellett, a melyben jó tüzet gyujtottak. –
Itt kell maradnia – szólott – és kipihenni magát. Tárva hagyom az
ajtaját és a magam szobájának az ajtaját is. A kanapéra fekhetik, mert
ugyis tudom hogy doktor létére nem lehetne az ágyba disputálni, a mig
betege van kéznél. Ha valamire szükségem lesz, kiáltani fogok és maga
azonnal ott teremhet mellettem.
– Én belenyugodtam intézkedésébe, mert fáradt voltam, mint a kutya és
igazán nem tudtam volna virrasztani, még ha akartam volna sem. Igy hát
megismételtettem Lucyval igéretét, hogy azonnal szólit, ha baja lenne, a
divánra dőltem és mindenről megfelejtkeztem magam körül.

_Westenra Lucy naplója._
_Szeptember 9._
Oly boldognak érzem magamat ez éjjel. Oly nyomorultan gyönge voltam,
hogy csupán az, hogy ismét mozogni és gondolkodni tudok, olyan, mintha
ujra napot lát az ember és sugárnak melegét érzi, hosszas esős és szürke
idő után. Valahogy Arturt oly közel érzem hozzám. Mintha a jelenléte
jótékony meleggel árasztana el. Lehet azért, mert a betegség és
gyöngeség önzővé és csak saját magával bibelődő lénynyé változtatják az
embert, mig az erő és egészség gyeplőt ereszt a szerelemnek és ragadja a
gondolatot és érzést a merre szivünknek tetszik. Én tudom, hogy
gondolataim merre szállnak. Bárcsak Artur is láthatná! Drágám, drágám, a
fülének csendülni kell még álmában is, valamint az enyém csendül ébren.
Oh áldott pihenése az elmult éjszakának. Milyen jól aludtam, mig az a
kedves jó Seward doktor virrasztott mellettem! És az éjjel sem fogok
félni az elalvástól, mert ő közel van és ideszóllithatom. Hálás köszönet
mindenkinek, a ki oly jó hozzám! Hálát a jó Istennek! Jó éjt Artur!

_Seward dr. naplója._
_Szeptember 10._
A professzor kezét éreztem a fejemen és fölriadtam, teljesen ébren. Ezt
az egy dolgot bizonyos, hogy ugyan hamar megtanulja az ember az
intézetben.
– Hogy van a betegünk?
– A mikor tegnap este elhagytam őt, jobban mondva ő hagyott el engem,
nagyon jól érezte magát, – feleltem én.
– Jöjjön hát, nézzük meg, – mondta öreg professzorom. És együtt mentünk
a szomszéd szobába.
A gördülő függöny le volt eresztve, én az ablakhoz mentem, hogy óvatosan
fölhuzzam, mig Van Helsing, halk, macskaszerü lépteivel az ágyhoz
közeledett.
A mint a függönyt fölhuztam és a reggeli hap fénye elárasztotta a
szobát, hallottam az öreg professzor halk szisszenő lélegzetbeszivását
és ismerve annak ritkaságát, halálos félelem nyilalt át szivemen. A mint
odasiettem, visszalépett és megrettent „Gott im Himmel“ fölkiáltás
szaladt ki ajakán, fölemelt kezével az ágyra mutatott és arca merev lett
és hamuszin szürkére változott. A térdeim megcsuklottak rémületemben.
Ott az ágyon, látszólag ájultan feküdt Lucy, sápadtabb és kimerültebb
dermedt tehetetlenségben, mint bármikor ezelőtt. Még a szája széle is
fehér volt és fogairól az elfehéredett inye visszahuzódott, mint némely,
hosszu betegség után elhunyt halotté szokott. Van Helsing fölemelte a
lábát, hogy dühösen toppantson vele, de jobb ösztöne és hosszu évek
megszokása megakadályozták kitöréseit – és szép csöndesen eresztette le
a lábát. – Gyorsan a brandyt! – kiáltotta. Én repültem az ebédlőbe és
vissza az üveggel. Ő megnedvesitette vele a szegény beteg ajkát és
együtt a szive táját, a tenyerét és csuklóját dörzsöltük vele. Van
Helsing a szivét vizsgálta és nehány pillanatnyi rémes aggodalom után
megszólalt:
– Még nem késő. Még dobog, de nagyon gyöngén. És most nincs itt ifju
Artur, most magához folyamodom barátom John. Beszéd közben a táskájába
nyult a vér átömlesztéséhez szükséges müszerekért; én már ledobtam a
kabátomat és gyürtem föl az ingem ujját. Ezuttal nem volt szükségünk az
altatóra, nem is lett volna időnk hozzá, haladéktalanul hozzáfogtunk az
operációhoz. Bizonyos idő mulva – még pedig nem tetszett rövidnek az
idő, mert az ember vérének lecsapolása, ha még oly szivesen adja is –
rettenetes egy érzés – Van Helsing fölemelte intő ujját. – Ne mozduljon
– szólt – mert félek, hogy a mint erősödik, föl talál ébredni; és ebből
veszedelem támadna – ah, rettenetes veszedelem támadna. De óvatos
leszek. Morfin-injekciót fogok neki adni. Ezzel gyorsan és avatott
kézzel fogott szándéka kiviteléhez, még pedig kellemes hatással a mi
Lucyt illette, mert halálos ájulása, mintha észrevétlenül ment volna át
narkótikus mély álomba. A büszkeségnek sajátságos érzésével láttam a
gyönge piros szint lassan-lassan visszatérni Lucy sápadt arcába és
ajkába. Nincsen ember, a ki tudná, mig nem tapasztalta, hogy mi az,
érezni, hogy élete mintegy a vérével átömlik annak az asszonynak az
ereibe, a kit szeret.
A professzor kritikus szemmel figyelt rám. Most már elég lesz, szólt.
Már? ellenvetettem én. Hisz Arturéból sokkal többet vett. Mire az öreg
szomoru mosolylyal felelt:
– Az a szeretője, a vőlegénye. Magának dolga van, sok dolga van ő érette
meg másokért; most ez elég lesz.
Mikor abbahagytuk az operációt, ő Lucyval foglalkozott, mig én ujjaimmal
szoritottam le sebzésemet. Ledültem és ugy vártam, hogy a professzor
engem is ellásson, mert egy kissé ájultnak és szédültnek éreztem
magamat. Nemsokára bekötözött a professzor és leküldött az ebédlőbe,
hogy egy pohár bort igyam. A mint távozóban voltam, utánam jött és
suttogva mondta:
– Vigyázzon, egy szót se erről senkinek sem. Ha ifju szerelmesünk
váratlanul betoppanna, mint tegnapelőtt, egy szót se neki. Egyszerre
megijesztené és féltékenynyé tenné őt. Pedig ennek nem szabad lenni. Hát
azért!
Mikor visszajöttem, jól megnézett és aztán mondta:
– No nincs sokkal rosszabbul. Menjen a szobájába, feküdjék a divánra és
pihenjen egy kicsit; aztán sokat reggelizzék és jöjjön ide hozzám.
Én követtem utasitásait, mert tudtam, hogy milyen helyesek és okosak.
Megtettem, a mi tőlem tellett és most már azon kellett lennem, hogy
erőmet lehetőleg meggyüjtsem. Nagyon gyöngének éreztem magamat és
gyöngeségemben nem is nagyon csodálkoztam a történteken. Elalvás közben
a divánon is mindig azon tünődtem azonban, hogy miképpen következhetett
be Lucynál ez a visszaesés és hogyan veszthetett annyi vért, a nélkül,
hogy annak nyoma lett volna. Azt hiszem, hogy tünődésem az álmamba is
beleszövődött, mert alva és ébren gondolataim mindig és ujra
visszatértek sokszor a pici pontokhoz a torkán és azoknak a kicsiségük
mellett is rongyos, zuzott szélüket láttam magam előtt.
Lucy jó sokáig aludt nappal és mikor végre fölébredt, elég jól és
erősnek érezte magát, ha nem is olyan jól, mint az előtte való napon.
Van Helsing, mikor ébren látta, elment egy sétára, engem hagyva a beteg
mellett, azzal a szigoru utasitással, hogy egy pillanatig ne hagyjam
magára. Hallottam még, hogy elmenet a szobalánytól kérdezte az utat a
legközelebbi táviróhivatalba.
Lucy jókedvüen csevegett velem és mintha sejtelme sem lett volna arról,
hogy valami történt vele. Én igyekeztem őt szórakoztatni és mulattatni.
Mikor az édesanyja feljött meglátogatni, még az sem vett észre semmi
változást, de hálásan mondta nekem:
– Mi oly sokkal tartozunk önnek, doktor, mindazért, a mit tett, de most
már igazán kérnem kell, hogy ne fáraszsza ki magát tulságosan. Ön ma
szinte nagyon fáradt, agyon van dolgozva. Önnek is el kelne egy jó kis
feleség, a ki gondját viselje – bizony mondom, hogy elkelne.
A mint beszélt, Lucy arca biborpirosra változott, de csak egy
pillanatra, mert szegény kiszipolyozott erei nem sokáig nélkülözhették a
vért. A reakció kisérteties fehérre festette arcát, a mint esdeklő
tekintettel nézett rám. Én mosolyogtam és biccentettem és ajkamra tettem
az ujjamat; ő sóhajtva dőlt vissza párnái közé.
Van Helsing egy-két óra mulva visszatért és egyszer csak ezt mondta
nekem: Most maga haza megy és eszik sokat és eszik eleget. Tegye magát
erőssé. Én itt maradok az éjjel és magam fogok virrasztani a kis
kisasszonynál. Maga meg én figyeljük az esetet és nem kell engedni, hogy
más is tudja. Nagyon komoly okaim vannak. Nem, ne kérdezze, gondoljon, a
mit akar. Ne féljen a legvalószinütlenebb gondolattól sem. Jó éjszakát.
A csarnokban a cselédek közül két szobalány szólitott meg és kérdezték,
hogy ők, vagy legalább egyikük nem virraszthatna-e Lucy kisasszony
mellett. Nagyon szépen kértek, hogy engedném meg nekik; és mikor
mondtam, hogy Van Helsing kivánja, hogy vagy ő maga, vagy én virraszszak
a beteg mellett, szinte sirva kértek, hogy vessem magamat közbe értük az
idegen doktor urnál. Engem nagyon meghatott jószivüségük. Lehet azért,
hogy igen el voltam gyengülve, vagy tán mert Lucyt illette önfeláldozó
szeretetük; mert ezelőtt is már akárhányszor tapasztaltam ilyen
áldozatrakész hüséget asszonyokban. Még jókor érkeztem haza a késői
ebédre; körüljártam az intézetet, mindent rendben találtam; az álmot
várva, jegyeztem a fentieket. Érzem, hogy kezdek álmosodni.
_Szeptember 11._
Ma délután átmentem Hillinghamba. Van Helsinget kitünő jó kedvben és
Lucyt sokkal frissebben találtam, Nemsokára érkezésem után egy jó nagy,
külföldről jött csomagot hoztak a professzor számára. Ő nagy buzgósággal
látott a fölbontáshoz – és egy nagy csomó hófehér virágot vett ki
belőle.
– Ez magának való Lucy kisasszony – mondta.
– Nekem? Oh kedves doktor ur!
– Igen kedvesem, de nem arra való, hogy játszszék vele. Mert ez
orvosság. – Erre Lucy elfintoritotta az arcocskáját. – No de nem kell ám
bevenni, rosz, émelygős, kanalas orvosságban; azért hát nem is
szükséges, hogy az orrocskáját ugy fölhuzza, mert akkor kimutatom az én
Artur barátomnak, hogy kár szeretni olyan leányt, szépet, a ki csunya
ráncosra huzza orrát össze. Aha, szép kis lány, ez hamar egyenesre huzta
a csinos nózit. Ez orvosság, de maga nem tudja hogyan. Ablakába teszem;
szép koszorut kötök belőle, nyakába akasztom, hogy jól aludjék tőle. Oh
igen! ez olyan mint a lótusz-virág, elfelejteni bajt tőle. Olyan szaga
van, mint a Lethe vizének, vagy mint az örök ifjuságot adó forrás
vizének, a mit a régi bölcsek kerestek, de mindig későn találtak meg.
A mig beszélt Lucy, nézegette és végre megszagolta a virágot. De ezzel
le is dobta őket, félig nevetve, félig haragosan mondva:
– Oh, professzor ur, maga csak meg akar engem tréfálni. Hisz ez a virág
közönséges fokhagyma virág!
Meglepetésemre Van Helsing fölemelkedett és legridegebb hangján, merev
arccal és összehuzott szemöldökkel igy szólott:
– Nem türök semmi ellenszegülést! Én soha sem tréfálok! Mindennek, a mit
teszek, meg van a maga kegyetlen oka és komolyan intem önt, nehogy
megakadályozzon szándékomban. Vigyázzon, ha nem a maga, hát azok
kedvéért, a kik szeretik.
Aztán látva szegény Lucy rémületét, szelidebben folytatta. – Óh, kis
kisasszonyka, édes, ne féljen tőlem. Én csak a maga javát keresem; de
ebben a közönséges virágban nagy haszon lakik magának. Nézze, én magam
teszem a szobájába. Magam kötöm a koszorut, a mit viselni kell magának.
De csitt! ne szóljon senkinek, a kik kiváncsi kérdésekkel zaklatnak.
Engedelmeskedni kell és hallgatás egy része az engedelmességnek; és
engedelmesség fogja magát erősen és egészségesen ölelő karokba vinni, a
kik várják. No most üljön egy kicsit csöndesen. Jöjjön velem John
barátom és segitse nekem a szobát disziteni fokhagyma virággal, a mely
messze Harlemból jött, a hol az én barátom Vanderpaol üvegházban neveli
a virágot egész esztendőben végig. Telegrafáltam neki tegnap; különben
nem lehetett volna itt ma.
Lucy szobájába mentünk, magunkkal vive a virágot. Bizonyos, hogy a
professzor eljárása igen különös és olyan volt, a milyenről semmiféle
gyógyszertanban nem olvastam. Először is gondosan betette és bezárta az
ablakokat, aztán egy marék virággal gondosan végig dörzsölte a rámáját,
mintha azt akarná, hogy minden beszürődő levegő fölvegye a fokhagyma
szagot. Aztán pedig a csutkával az ajtó szárfát dörzsölte végig, fönt,
lent és mind a két oldalon, végre roppant furcsának tetszett nekem és
végre megszólaltam.
– Igaz ugyan, tanár ur, hogy jól tudom, hogy mindennek, a mit tesz, meg
van a maga oka; de engedje meg, hogy mostani eljárását furcsának
találjam. Jó, hogy valami skeptikus nincs közel, mert még azt találná
mondani, hogy maga valami babonát üz, hogy kirekeszsze a gonosz
szellemet.
– Meglehet, hogy azt üzök! – felelte a professzor nyugodtan, a mint
elkezdte a Lucy nyakára szánt koszorut kötni.
Aztán lent megvártuk, mig Lucyt a szobalánya ágyba fektette és a
professzor aztán sajátkezüleg erősitette a fokhagymavirág koszorut a
nyakába. Utolsó szavai ezek voltak:
– Vigyázzon, hogy le ne tépje; és még ha a levegőt fülledtnek találná is
az éjjel, ne nyisson se ajtót, se ablakot.
– Igérem, – felelte Lucy – és köszönöm mind a kettőjüknek irántam való
jóságukat! Oh, mivel érdemeltem én, hogy ily jó barátokkal legyek
megáldva?
Mikor kocsimon, a melyet várattam, elhagytuk a házat, Van Helsing igy
szólt:
– Ma éjjel alhatom nyugodtan és alvás kell is nekem – két éjszaka
utazás, sok olvasás a közbeeső napon, sok aggodalom a rákövetkező napon
és egy egész éjszakai virrasztás szemlehunyás nélkül. Holnap reggel
korán maga jön értem és mi együtt megyünk szép kis lányt megnézni, a ki
sokkal erősebb lesz a _babonától_, a mit üztem vele. Ho, ho, ho!
Oly biztosnak látszott a dolga felől, hogy nekem, eszembe jutván a magam
biztossága két éjjellel ezelőtt és bizodalmamnak rettenetes eredménye,
szinte megremegtem félelmemben. De talán gyöngeségem megakadályozott
abban, hogy félelmemet közöljem öreg barátommal, hanem azért csak annál
jobban gyötört.


XI.

_Westenra Lucy naplója._
_Szeptember 12._
Milyen jók hozzám mindannyian! Már egészen megszerettem azt a kedves, jó
Van Helsing doktort. Szeretném tudni, hogy miért fektetett oly nagy
sulyt a virágjaira. Szinte megrémitett, oly nagyon haragos volt miattuk.
És pedig alighanem igaza volt, mert én már is érzem, mintha némi
megkönnyebbülést okoztak volna. Valahogy nem félek annyira attól, hogy
egyedül maradjak az éjjel és félelem nélkül fogok elaludni. Nem fogok
törődni semmiféle szárnycsapkodással és suhogással sem az ablakomon. Oh
mily borzalmas küzdelmet vivtam az utóbbi időben az elalvás ellen; mily
iszonyu volt az álmatlanság és mennyivel iszonyubb az alvástól és a vele
járó, ismeretlen borzalmaktól való félelem. Mily áldott az oly emberek
élete, a kik nem tudják, mi a félelem, a rettegés, a kikre nézve az
alvás jótétemény, a melyben minden áldott éjjel részesülnek. Nos, ez
éjjel remélem, hogy nekem is édes lesz az álom, ugy fekszem itt, mint
Ofélia, virágokkal födötten. Soha sem szerettem ezelőtt a foghagymát, de
ma imádom! Mintha áldás és béke volna illatában; érzem az édes álmot
közeledni. Jó éjszakát mindenkinek.

_Seward dr. naplója._
_Szept. 13._
Van Helsinget már jókor reggel ébren és készen találtam. A megrendelt
kocsi az ajtó előtt állt. A professzor fogta a táskáját, a melyet most
mindig magával hord.
De hadd megyek sorban. Van Helsing és én nyolc órakor reggel érkeztünk
Hillinghamba. Remek fris őszi reggelünk volt. A mint a házba léptünk,
Westenráné, a ki rendesen korán kelő, fogadott bennünket, nagyon
kedvesen, melegen és igy szólt:
– Örömmel fogják hallani ugy-e, hogy Lucy jobban van. Az édes gyermek
alszik még. Benéztem a szobájába és láttam, de nem mentem be, nehogy
zavarjam álmában. A professzor mosolygott és örömében kezeit dörzsölve,
szólott:
– Aha! gondoltam mindjárt, hogy helyes volt diagnózisom. Az orvosságom
hatásos – mire Westenráné igy felelt:
– No csak ne foglaljon le minden érdemet magának, kedves doktor. Lucy
állapotának javulását legalább is fele részben nekem köszönheti.
– Hogy érti ön azt, asszonyom? – kérdezte a professzor.
– Csak ugy, hogy az éjjel nagyon elfogott az aggodalom édes kis
leányomért, hát a szobájába mentem. Nagyon jól és mélyen aludt, oly
mélyen, hogy még a jövetelem sem zavarta. De a szoba iszonyuan fülledt
volt. Mindenfelé tele volt rakva azzal a rettenetesen erős illatu
méreggel, de sőt még a nyaka köré is volt egy csomó kötve. Én féltem,
hogy a nehéz szag megárt a szegény gyermeknek, mostani elgyöngült
állapotában, hát leoldtam a virágot a nyakáról és egy picit kinyitottam
az ablakot, hogy fris levegőt kapjon. Meglátja, hogy meg lesz elégedve a
kinézésével doktor.
Beszédje végén visszament a kis nappalijába, a hol rendesen korán és
egyedül szokott reggelizni. A mig beszélt, a professzor arcát figyeltem
és láttam, hogy hamuszinre változik. Addig, a mig a szegény asszony