Drakula: angol regény - 04

fuldoklást és halk sirást hallottam, mintha egy félig agyonszoritott
gyermek hangja volna. Az asszonyok körülállták, mig engem megbénitott az
irtózat; de mire jobban oda néztem, hát eltüntek és velük együtt a
rettenetes zsák is. Nem volt mellettük ajtó és nem mehettek el
mellettem, hogy észre ne vettem volna őket. Mintha csak egyszerüen
beleolvadtak volna a hold sugaraiba és kihuzódtak volna az ablakon, mert
még kivül is láttam egy ideig homályos árnyalakjukat, mielőtt teljesen
eloszlottak volna.
De már erre teljesen legyőzött az irtózat és eszmélet nélkül
hanyatlottam a semmibe.


IV.
_Harker Jonathán_ naplója – folytatás.
Az ágyamban ébredtem föl. Ha ugy lenne, hogy nem álmodtam az egészet,
akkor a grófnak magának kellett ide hoznia. Szerettem volna
megbizonyosodni a dolog felől, de semmiféle elvitázhatlan bizonyitékra
nem akadtam. Igaz, hogy apró jelenségei voltak, például a ruhám nem ugy
volt összerakva, a hogy magam szoktam, az órám nem volt fölhuzva, pedig
rendesen föl szoktam huzni mikor lefekszem és több efféle apróság. De
mind ez nem bizonyiték, mindez azt is jelentheti, hogy egy, vagy más
oknál fogva nem voltam, a rendes lélek állapotomban. Bizonyitékokat kell
szereznem. Egy dolognak nagyon megörültem, ha ugy volna is, hogy a gróf
hozott ide és vetkeztetett le, nagyon siethetett a föladatával, mert a
zsebeim érintetlenek. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a naplót olyan
rejtélynek találta volna, a melyet nem lett volna hajlandó eltürni. Vagy
elvette, vagy megsemmisitette volna. A mint körültekintek a szobámban, a
mely eddig oly gyülöletesnek látszott, most mintha valóságos szentély
volna, mert semmi sem lehet borzasztóbb, mint azok a rémes asszonyok, a
kik a véremet akarták szivni és a kik még most is arra áhitoznak.
_Május 18._ Lementem, hogy még egyszer megnézzem azt a szobát a nap
világánál, mert tudni akarom az igazat. Mikor a lépcső aljáról nyiló
ajtóhoz értem, zárva találtam. Oly erősen csapták be, hogy a szárfának
egy része szilánkokba hullott. Jól láthattam, hogy a zár nyelve nem
csukódott, hanem hogy az ajtót belülről erősitették a szárfához. Félek,
hogy nem álmodtam és e szerint a föltevés szerint kell cselekednem.
_Május 19._ Már bizonyos, hogy tőrbe estem. Mult este a gróf a
legszivesebb hangján szólitott föl, hogy három levelet irjak. Egyet, a
melyben mondom, hogy a rám bizott munkával már majnem készen vagyok és
hogy néhány nap mulva indulok hazafelé; egy másikat, a melyben a levél
keltezésére következő napra teszem az indulásomat és egy harmadikat, a
melyben értésükre adom, hogy elhagytam a kastélyt és Besztercére
érkeztem. Szivesen föllázadtam volna, de éreztem, hogy a dolgok jelen
állásában, őrültség volna nyiltan pörbe szállani a gróffal, a kinek
teljesen a hatalmában vagyok és ha megtagadnám a levelek irását, csak
fokozom a gyanakodását és kihivom a haragját. Azt már tudja, hogy többet
tudok, mint kellene és hogy nem szabad élnem, mert veszedelmessé
válhatok ő rá nézve; egyetlen menekülésem az időnyerés. Esetleg történik
valami, a mi a menekülésemet elősegiti. Láttam is a szemében
keletkezését annak a dühödt haragnak, a melylyel azt a szőke
szörnyeteget magától ellóditotta. Magyarázta, hogy a postajárás ritka és
bizonytalan, és hogy ha most irok, az barátaim megnyugtatására fog
szolgálni; és annyira biztositott arról, hogy intézkedni fog, hogy a két
utolsó levelemet Besztercén vissza tartsák a kellő időig abban az
esetben, hogy ha a véletlen ugy hozná magával, hogy tovább maradnék,
hogy nem mertem vele ellenkezni, ne hogy gyanakodását fölébreszszem. Ugy
tettem tehát, mintha teljesen osztanám nézetét, és csak azt kérdeztem
tőle, mikorról keltezzem leveleimet. Egy percig kalkulált, aztán szólt.
– Az elsőt junius 12-éről, a másodikat junius 19-éről, a harmadikat
junius 29-éről.
– Már most tudom, hogy meddig élhetek. Az Isten legyen irgalmas.
_Május 28._ A menekülésnek van reménye, vagy legalább annak, hogy
értesitsem az otthon valókat. Egy csapat cigány jött a várba, és az
udvaron tanyázik. Ezek oláh cigányok, a kik a világ e részében jóformán
otthon vannak, noha azt hiszem, hogy rokonságban vannak az egész világon
szétszórt cigányokkal. Ezren, és ezren tanyáznak Magyarországon és
Transzszilvániában és csaknem kivül élnek a törvényen. Nem ismerik a
félelmet, nincs vallásuk, a babonát kivéve, és valami sajátságos
zagyvalékát beszélik a román nyelvnek.
Irok haza leveleket, és meg próbálom, hogy nem lehetne-e velük a postára
tétetni. Az ablakon keresztül már beszélgettem velük, hogy ismeretséget
kőssek. Levették a kalapjukat, és hajlongtak és mindenféle jeleket
csináltak, a melyeket épp ugy nem tudtam megérteni, mint a nyelvüket.
Megirtam a leveleket. Minnáét gyors irással és Hawkins urnak csak
annyit, hogy tegye magát érintkezésbe Minnával. Menyasszonyomnak
megmagyaráztam a helyzetemet; természetesen a borzalmai nélkül, a
melyeket magam is csak gyanitok. Hisz halálra rémiteném, ha kitárnám
előtte a szivemet. Ha a levelek nem jutnak is céljukhoz, a gróf ne tudja
meg titkomat, vagy azt, hogy meddig terjed tudomásom.
Átadtam a leveleket, az ablakon keresztül dobtam ki, egy aranynyal
együtt, és iparkodtam jelek által megértetni, hogy postára tegyék. Az
ember, a ki elkapta őket, a szivére szoritotta és meghajlott, aztán a
sapkájába rejtette őket. Ennél többet nem tehettem. Vissza lopóztam a
könyvtárba, és olvasni kezdtem. Minthogy a gróf nem jött be, itt irtam
napló jegyzetemet…
A gróf bejött. Leült mellém és a legsimább hangján mondta, két levelet
kibontva:
– Ezt a cigányok adták és noha nem tudom, hogy honnan kerültek,
természetesen pártul fogtam őket. Nézze, ez az egyik magától való, még
pedig Hawkins barátunkhoz van cimezve; a másik – a boritékot fölbontva,
szeme a sajátságos jegyekre tapadt, arca elsötétült és szeme szikrázott
– a másik egy alávaló dolog, a barátság és a vendégszeretet
meggyalázása! De nincs aláirva. Nos hát akkor semmi közünk hozzá. –
Ezzel nyugodtan tartotta a levelet boritékostól a lámpa lángjába, mig
teljesen el nem hamvadtak. Aztán folytatta.
A Hawkinsnak szóló levelet, minthogy az öné, hát természetesen el fogom
küldeni. Az ön levelei szentek nekem. Megbocsájtja kedves barátom, hogy
tudatlanságomban föltörtem a pecsétjét. Nem tenne rá friss boritékot? –
felém nyujtotta a levelet és udvarias meghajlással tiszta levélboritékot
adott át. Nem volt mit tennem egyebet, ujra kellett cimeznem és szó
nélkül visszaadni neki. A mikor elhagyta a szobát, hallottam a kulcs
halk fordulását a zárban. Egy pillanattal későbben megpróbáltam – az
ajtó be volt zárva.
Mikor egy vagy két órával ezután a gróf visszajőtt, a bejövetele
ébresztett föl, mert elszunnyadtam a divánon. Nagyon udvarias és jókedvü
volt és látva, hogy aludtam, igy szólt:
– Ugy, hát maga fáradt, kedves barátom? Feküdjék ágyba. Az a legjobb
pihenés. Ma este ugy sem lehetek szerencsés önnel társaloghatni, mert
még igen sok a teendőm; de ön, bizton remélem, hogy aludni fog. – A
hálószobámba tértem és lefeküdtem és különös, de nyugodtan és mélyen
aludtam, a nélkül, hogy álmodtam volna. A kétségbeesésnek is meg van a
maga nyugalma.
_Május 31._ Ma reggel, a mint fölébredtem, eszembe jutott, hogy jó lenne
nehány levélpapirt és boritékot a táskámból magamhoz venni, hogy
irhassak, ha esetleg valamely jó alkalom kinálkoznék, de csak egy ujabb
meglepetés, egy ujabb ijedelem ért.
Minden falat papirosom eltünt, vele minden az utra vonatkozó jegyzeteim,
vasuti és hajókalauzaim, bankutalványaim, szóval minden, a mire nagy
szükségem lenne, mihelyt kiszabadulok. Egy darabig csak ültem és
tünődtem, aztán hirtelen eszembe jutott valami és a málhámba is
belenéztem s a szekrénybe, a melybe ruháimat aggattam.
A téli ruhám eltünt, vele felöltőm és meleg pokrócom; sehol sem találtam
azokat. Miféle uj gazságot jelentsen ez?
_Jun. 17._ Ma reggel, az ágyam szélén ültem, a fejemet hiu
tervelgetésben törve, midön kivülről ostorpattogást, lódobogást és
szekérnyikorgást hallottam az udvaron tul levő sziklás uton. Örömmel
rohantam az ablakhoz és két hosszu szekeret láttam az udvarba hajtani,
mindegyik elé nyolc zömök ló volt fogva és mindegyik pár ló mellett
egy-egy oláh ember volt széles karimáju kalapjával, nagy, szögekkel
kivert bőr tüszőjével, ronda birkabőr-bundában és nagy csizmában. Az
ajtóhoz rohantam, hogy lesiessek és a főbejáraton keresztül, a melyet
bizonyosan kinyitnak előttük, valahogy tán hozzájuk juthatnék. Ujabb
meglepetés: ajtóm kivülről be volt lakatolva.
Ekkor visszarohantam az ablakhoz és kiabáltam nekik. Bambán néztek és
mutogattak rám, de épp akkor a cigányok főembere jött ki eléjük és
látva, hogy az ablakomra mutogatnak, mondott nekik valamit, a mire mind
nevettek. Ezentul hiába kiabáltam, hiába könyörőgtem kétségbeesetten,
még csak felém sem néztek többet. Elszántan fordultak el tőlem. A hosszu
szekereken nagy erős faládákat hoztak, mindegyikre vastag szivós
kötélfogó volt erősitve; valamennyi üresnek látszott a könnyüségről, a
melylyel az oláhok elbántak velük és a hangzásról, a midőn durván a
földre dobálták őket. Mikor valamennyi le volt rakva és az udvar egyik
sarkában halomra hordva, a cigány pénzt adott az oláhoknak, a melyre
ezek ráköptek, hogy szerencsét hozzon nekik, aztán mindegyik tohonyán a
lova felé ballagott. Nemsokára ezután a távolban hallottam
ostorpattogásukat elveszni.
_Junius 24. Hajnal előtt._ Mult éjjel a gróf korán magamra hagyott és a
szobájába zárkózott, Mihelyt csak mertem, fölsiettem a kanyargó lépcsőn
és kinéztem a délnek nyiló nagy ablakon. Föltettem magamban, hogy
meglesem a grófot, mert van valami készülőben. A cigányok most is itt
vannak valahol a kastélyban és pedig valami dologban – erről meg vagyok
győződve, mert néha-néha, nagy távolságból, mintha csákány és ásó tompa
zaját hallanám és bármit csinálja nak is, bizonyos, hogy valamely
kegyetlen gazság lesz e munkájuk végcélja.
Még alig leselkedtem félóráig az ablakban, a mikor valamit mozogni
láttam a gróf ablakában. Visszahuzódva, feszülten figyeltem és láttam az
egész embert az ablakon kimászni. Megrázkódva láttam, hogy az a ruha van
rajta, a melyet ideutaztamban viseltem és a vállára van akasztva az a
rettenetes zsák vagy szatyorféle, a melyet szemem láttára ragadt el az a
három asszony akkor éjjel. Immár nem lehettem kétségben a szándéka iránt
és az én ruhámban indul rettenetes utjára! Ez hát legujabb gonosz terve:
azt akarja, hogy mások lássanak, vagyis higyjék, hogy láttak, egyrészt
hogy esetleg bizonyithassák, hogy látták, a mint leveleimet magam tettem
postára a városban vagy faluban, másrészt meg hogy bármely gazságot
kövessen el, azt a környékbeliek az én rovásomra irják.
Emészt a tehetetlen düh, ha arra gondolok, hogy ez igy tarthat, mig én
itt ülök fogva, valósággal rabságban, csakhogy a törvény védelme nélkül,
a mely pedig még a gyilkost is védi és vigasztalja.
Föltettem magamban, hogy megvárom a gróf visszatértét és makacs
kitartással ültem jó ideig az ablakban. Egyszer csak észrevettem, hogy
sajátságos kis foltok szállongnak a hold sugaraiban. Olyanok voltak,
mint az apró porszemek ét sajátságosan keringtek és tömörültek ködös
foszlányokká.
Mintegy csillapulva figyeltem őket és jóleső nyugalom szállt e közben
rám. Kényelmesebb helyzetbe illeszkedtem az ablak ülésén, hogy
könnyebben figyelhessem a légi tünemény játékát.
Egyszer csak fölriasztott valami, halk kinos vonitás, mintha valamely
távoli, mély völgyben vonitanának a kutyák. Mind hangosabban szállt
felém a kinos hang és a holdfényben táncoló árnyak mintha uj alakot
öltenének a hangra. Éreztem, hogy ösztöneim mintegy ébredésre
serkentenek; a lelkem is mintha küzködött volna a zsibbadás ellen.
Hipnotikus álom vett rajtam erőt. Sebesebben, sebesebben táncoltak az
atomok, a holdsugarak szinte remegve tüntek el mögöttem a homályban. Az
atomok mind határozottabb árnyalakokká tömörültek. De ekkor már
fölriadtam, teljesen ébren és érzékeim birtokában és sikoltozva rohantam
a helyről. Az árnyalakok, a melyek a hold sugaraiban keletkeztek életre,
a három kisérteties szép asszony alakjává tömörültek, a kiknek a
prédájává kellett lennem. Menekültem és csak a saját szobámban kezdtem
magamat biztosságban érezni, mert ott nem volt holdvilág és derülten
égett a lámpa.
Egy két óra elmultával valamit hallottam a gróf szobájában, mintha éles
fájdalmas sikoltás lett volna, a melyet gyorsan elfojtottak; aztán
csönd, mélységes borzalmas csönd következett, a mely megdermesztett.
Lüktető szivvel próbáltam a kilincsemet, de ismét be voltam zárva
börtönömbe és semmit sem tehettem. Le ültem és tehetetlenül sirva
fakadtam.
A mint igy ültem, az udvaron hallottam valamit – egy asszony
kétségbeesett kiáltását. Az ablakhoz rohantam, kinyitottam és a
vasrácsozat körül kinéztem. Csakugyan egy asszony volt ott szétzillált
hajjal, két kezét a szivére szoritva, mintha sebes futástól ki volna
merülve. A kapu bálványához támaszkodott. A mikor arcomat meglátta,
előre vetette magát és fenyegető hangon kiáltotta:
– Szörnyeteg, ad vissza gyermekemet!
Térdre vetette magát és kezeit felém nyujtva szivet tépő hangon
ugyanazokat a szavakat ismételte kiabálva. Azután a haját tépte, a
mellét verte és átengedte magát a legőrültebb kétségbeesés kitöréseinek.
Végre előre vetette magát és én noha nem láttam, de hallottam, a mint
puszta öklével az ajtót döngette.
Ekkor valahonnan a magasból, talán a toronyból, a gróf hivogató hangját
hallottam kemény, zord suttogással. Hivására közel és távolból a
farkasok üvöltése felelt. Alig néhány perc mulva egy egész falka rohant
be, mint az áradat, a széles kapubejárón keresztül az udvarra.
Nem hallottam az asszonyt sikoltani, a farkasok üvöltése is csak rövid
ideig tartott. Nem sok vártatva egyenkint ódalogtak el, szájukat nyalva.
Nem is sajnáltam szegény asszonyt, hisz tudtam, hogy gyermeke mivé lett
és jobb, hogy meghalt szegény, hogy sem azt megtudja.
De mit tegyek én? Mit tehetnék? Hogyan szabaduljak meg a sötétség, az éj
és félelem rémes fogságából?
_Junius 25._ Nincsen ember, a ki tudná, a mig az éj meg nem kinozta,
hogy mily édes és drága szemének és szivének a napkelte. Mikor a nap ma
már oly magasra ért, hogy az ablakommal szemközt levő kabuboltozat magas
tetejét érték sugarai, ugy tetszett nekem, mintha Noe bárkájának a
galambja szállott volna oda. A félelem ugy lefoszlott rólam, mintha
ködből szőtt köntös lett volna, a mely a nap sugarától elfoszlik. Tennem
kell valamit, a mig a nappal bátorsága bennem van. Nem szabad tovább
töprenkednem – tenni kell.
Eddig mindig csak éjjel voltam valamely zaklatásnak, fenyegetésnek, vagy
veszedelemnek kitéve. A grófot nappal még csak nem is láttam soha sem.
Lehetséges-e, hogy ő alszik, a mig mások ébren vannak és viszont ébren
van, a mikor mások alusznak? Csak a szobájába juthatnék! De lehetetlen
oda eljutni. Az ajtaja mindig zárva és más ut nincs a számomra.
De igenis hogy van, csak merni kellene. Arra, a merre ő jár, miért ne
járhatna más is? Én magam láttam őt az ablakán kimászni; miért ne
utánoznám őt és miért ne másznék be az ablakán? A próba kétségbeesett,
de hát nem kétségbeesettebb-e az én helyzetem? Megkisérlem. Legrosszabb
esetben csak a halál vár rám. Isten vezéreljen föladatomban! Isten veled
Minna – ha nem sikerül; Isten veled hüséges barátom, második atyám;
Isten veletek mind és végül és utoljára Isten veled Minna!
_Ugyanazon a napon későbben:_
– Megtettem a kisérletet és Isten segitségével visszajutottam ide a
szobámba. Minden részletet sorrendben kell ide iktatnom. Elindultam, a
mig bátorságom első föllendülése tartott, a délnek nyiló ablakhoz és
egyszeriben kiléptem rajta a keskeny kőpárkányra, a mely ezen az oldalon
végig fut az épületen. A kövek nagyok és durván faragottak, a vakolat az
idők során kikopott közülök. Lehuztam a csizmámat és elindultam
kétségbeesett utamon. Egyszer lenéztem, hogy meggyőződjem felőle, hogy a
rettenetes mélység hirtelen föltárulása nem szédit-e le, de azután
elforditottam róla szememet. Meglehetősen jól tudtam a gróf ablakának
irányát és távolságát s lehetőleg feléje tartottam, hasznát véve minden
kinálkozó támaszpontnak. Nem szédültem – lehet azért, hogy tulságos
izgatott voltam – és roppant rövid idő alatt azon vettem észre magamat,
hogy az ablak párkányán állok és a tolóablakot próbálom emelgetni. Hanem
azért remegtem a fölindulástól, a mint lehajolva, lábbal előre,
ereszkedtem le az ablakon. Aztán körültekintve, kerestem a grófot, de
meglepetésemre és örömömre fedeztem föl, hogy a szoba üres! Alig volt
butorozva, különös tárgyakkal, a melyeknek mintha soha sem vették volna
hasznát; a butor különben formára hasonlitott a déli szobákéhoz és épp
ugy porral volt lepve. A kulcsot kerestem, de nem volt a zárban és sehol
sem birtam megtalálni. Az egyetlen, a mit találtam, egy nagy halom arany
volt egy szögletben, mindenféle arany, római és britt, osztrák és
magyar, görög és török pénzek porral és penészszel lepve, mintha sokáig
a földben hevertek volna. Azok közül, a melyeket megnéztem, egy sem volt
háromszáz esztendősnél ujabb. Volt ott még aranylánc rengeteg és
kövekkel kirakott ékszer, de mind régi és piszkos.
A szoba egyik sarkában nehéz ajtót láttam. Nyitni próbáltam, mert hogy
sem a szoba kulcsát, sem a kapu kulcsát, a melyet leginkább kerestem,
nem találtam, hát másfelé kellett kutatnom, hogy utam hiábavaló ne
légyen. Az ajtó engedett és egy kőbe vágott folyosón keresztül egy
csigalépcsőhöz jutottam, a mely meredeken vezetett lefelé. Óvatosan
lefelé indultam rajta, mert a lépcső igen sötét volt, csak itt-ott a
vastag falba vágott lyukon keresztül nyert egy kis derengő világosságot.
A garádics alján sötét, alagutszerü átjáróféle volt, a melyen halált
lehellő dögleletes levegő áramlott felém, mintha rothadt földet
forgattak volna föl. A mint az átjárón végigmentem, a levegő mindig
tülledtebb és nehezebb lett. Végre kitártam egy nehéz ajtót, a mely
kissé nyitva állott és egy ódon, romba dőlt kápolnába értem, a melyet
hajdan nyilván temetkezőhelynek használtak. A tetőzet beszakadt és két
helyen lépcső vezetett le a kriptákba, de az egész talaj föl volt
forgatva és a föld nagy faládákba rakva, nyilván ugyanazokba, a melyeket
az oláhok hoztak. Senki sem volt közel és én kerestem más kijárást, de
nem volt több sehol sem. Aztán végigkutattam minden talpalatnyi földet.
Még a kriptákba is lementem, a hova alig szürődött be egy kis félhomály,
pedig a lelkem valósággal irtózott ettől a föladattól. A két elsőben nem
találtam csak régi koporsók romjait és halomra gyülött port, a
harmadikban azonban rémes fölfedezést tettem.
Ott, az egyik faládában, a melyekből összesen ötven volt, egy halom
frisen ásott földön feküdt a gróf. Vagy aludt, vagy meg volt halva,
magam sem tudtam, hogy mit gondoljak – mert a szeme nyitott volt és
merev, de nem üvegesedett, mint a halottaké szokott lenni – az arcán
pedig sápadtsága dacára is az élet melege látszott, a szája széle pedig
épp oly piros volt, mint rendesen. De semmi jele az életnek, a
mozgásnak, az ütőere nem vert; lélekzete nem járt és a szive nem
dobogott. Föléje hajoltam, hogy az életnek valamely jelét lássam, de
hiába. Nem fekhetett itt régen, mert a frisen ásottföld szaga néhány óra
alatt el szokott oszlani.
A láda mellett hevert a teteje, a melybe imitt-amott lyukak voltak
furva. Azt gondoltam, hogy tán a grófon megtalálom a kulcsait, de midőn
keresni kezdtem, megláttam holt szemeit és bennük, noha halottak voltak
és nem lehetett tudomásuk rólam, vagy jelenlétemről, a gyülöletnek oly
rémes kifejezését, hogy futottam a helyről és a gróf szobáját az ablakon
keresztül elhagyva, ujra fölmásztam a vár falán. A szobámba érve,
zihálva vetettem magamat az ágyra és gondolkozni próbáltam.
_Junius 29._ – Ma van utolsó levelem keltezésének a napja és a grófnak
gondja volt rá, hogy pontos legyen, mert ismét láttam őt az ablakán
keresztül elhagyni a kastélyt és ismét az én ruhámban. A mint lefelé
mászott a falon, mint egy óriás gyik, szerettem volna egy puska vagy más
halálos fegyver birtokában lenni, hogy elpusztithassam; de attól tartok,
hogy pusztán emberkéz alkotta fegyver ugy sem fogna rajta. Nem mertem
megvárni a visszatértét, mert féltem, hogy ujra meglátnám a kisérteties
nővéreket. Visszatértem a könyves szobába és olvastam, mig el nem
nyomott az álom.
A gróf keltett föl, zordon arccal nézett rám, a mint mondá:
– Holnap barátom megválunk egymástól. Ön visszatér az ön szép
Angliájába, én pedig föladatomhoz, a melynek olyan vége szakadhat, hogy
talán soha sem találkozunk többé. Az ön levelét elinditottuk, holnap én
már nem leszek itt, de minden rendben lesz az ön elutazására. Reggel
eljönnek a cigányok, a kiknek itt valami dolguk van és jönnek az oláhok
is. Majd ha ők mind eltávoztak, elő fog állni a kocsim és elviszi önt a
Borgo-szorosba, a hol a Bukovinából Besztercére siető delizsáncot
találja. De remélem, hogy még látni fogom önt Drakula várában. – Én
gyanakodtam a grófra és elszántam magamat, hogy próbára teszem
őszinteségét. Őszinteség! a szó megszentségtelenitésének látszik, ha az
ember egy ilyen szörnyeteggel kapcsolatban irja le, azért hát hirtelen
kérdeztem:
– Miért ne indulhatnék még ez éjjel?
– Azért jó uram, mert a kocsisom és lovaim másfelé vannak elfoglalva.
– De hisz én szivesen mennék gyalog is. Azonnal szeretnék indulni. – A
gróf mosolygott olyan édesen, szendén és oly diabolikusan, hogy mindjárt
tudtam, hogy valami rejlik a simasága mögött. Igy szólt:
– És az ön málhája?
– Nem törődöm vele. Majd érte küldök máskor.
A gróf fölállt és oly szives udvariassággal szólott, hogy szinte a
szememet dörzsöltem, hogy nem álmodom-e.
– Jöjjön drága ifju barátom. Egy órát se töltsön kedve ellenére
házamban, bár búba ejt az ön távozása és kivált az, hogy oly
hirtelenséggel elkivánkozik.
– Jőjjön! – Méltóságteljes komolysággal vitte előttem a lámpát, le a
lépcsőn és végig a csarnokon. Hirtelen megállott.
– Figyeljen!
A közelből farkasok orditása hangzott. Majdnem ugy volt, mintha a hang
az ő kezének a fölemelésére támadt volna, mint valami óriás zenekaré a
karmester botjának intésére. Egy pillanatnyi megállapodás után komoly
méltósággal folytatta utját az ajtó felé, visszahuzta az óriás
reteszeket, kezdte lekapcsolni a láncokat és lassan nyitotta az ajtót.
Végtelen meglepetésemre láttam, hogy nem volt kulcscsal zárva.
Gyanakodva tekintettem köröskörül, de kulcsnak sehol semmi nyoma.
A mint az ajtó nyilni kezdett, a farkasok orditása hangosabb és
haragosabb lett; vörös állkapcsukban csattogó agyaraik, tompa karmu
lábuk a mint odaugrottak, betolakodtak a lassan nyiló ajtón. Beláttam,
hogy e pillanatban hiu volna minden küzdelem a gróffal. Ilyen
szövetségesekkel szemben, mint ezek, én teljesen tehetetlenül állok.
Hanem azért az ajtó lassan nyilott tovább és csak a gróf teste védte a
bejáratot. Hirtelen eszembe ötlött, hogy tán végzetem beteljesülésének
ez az ideje és módja, még pedig a saját kivánságom folytán. A gondolat
pokoli gonoszsága méltónak látszott a grófhoz. Irtózva kiáltottam:
– Csukja be az ajtót! inkább várok holnapig! – és kezeimbe rejtettem
arcomat, hogy a csalódás keserü könyeit elrejtsem előle. Hatalmas
karjának egyetlen mozdulatával csapta be a gróf az ajtót és az óriás
reteszek és vasak csattogva a boltozatos csarnokon visszhangozva
csapódtak helyükre vissza.
Némán tértünk vissza a könyvtárba és én néhány perc mulva a hálószobámba
huzódtam. Drakula grófot ugy láttam utoljára, hogy kezével csókot intett
felém; szemében a diadal lobogó lángjával és ajkán olyan mosolylyal, a
melyet a kárhozatra vetett Judás is megirigyelhetett volna tőle.
Mikor már a szobámban voltam és lefekvéshez készültem, ugy tetszett,
mintha suttogást hallanék az ajtómban. Loppal odacsusztam és figyeltem.
Ha fülem nem csalt, a gróf hangját hallottam:
– Vissza! Vissza a helyetekre! Még nem érkezett el az időtök. Várjatok.
Türelem. A holnap éjjel, holnap éjjel a tiétek! – Halk, édes kacagás
felelt erre, én dühődten tártam föl az ajtót és ott láttam a három
rettenetes asszonyt ajkukat nyalva. A mint megjelentem, mind együtt
irtózatos kacajra fakadtak és elfutottak.
Visszatértem a szobámba és térdre vetettem magamat. Hát már oly közel a
vég? Holnap! holnap! Uram Istenem oltalmazz engem és mindazokat, a kik
ragaszkodnak hozzám!
_Junius 30._ Ezek talán az utolsó sorok, a melyeket valaha naplómba
irok. Csaknem hajnal hasadtáig aludtam. A mint fölébredtem, térdre estem
és imádkozni kezdtem, mert el voltam szánva a halálra és azt akartam,
hogy készen találjon.
Végre éreztem a levegőnek azt a szubtilis változását, a mely a hajnal
hasadtát jelenti. Aztán az epedve várt kakas-kukorékolást hallottam és
éreztem, hogy immár biztosságban vagyok. Örömmel telt szivvel nyitottam
ki az ajtómat és rohantam a lépcsőn le a csarnokba. Láttam éjjel, hogy
az ajtó nem volt zárva, tehát nyitva a menekülés utja. A sietségtől
remegő kézzel huztam vissza a nehéz reteszeket és szedtem le a sulyos
láncokat.
De az ajtó csak nem akart mozdulni. Kétségbeesés fogott el. Teljes
erőmmel neki dülve huztam az ajtót és ráztam mindaddig, hogy sulyos
volta dacára is csak ugy recsegett a sarkaiban. Hiába, a zár rá volt
forditva. A gróf bizonyosan azután csukta be, hogy én a szobámba tértem.
Ekkor elfogott az őrült vágy, hogy azt a kulcsot megkeritsem, bármibe
kerüljön is és elhatároztam, hogy még egyszer megmászom a falat a gróf
szobájáig. Lehet, hogy megöl, de már a halállal sem igen törődtem.
Rohantam föl az ablakhoz, lemásztam a falon, be a gróf szobájába. Üres
volt, de ez nem lepett meg. Kulcsot nem láttam sehol sem, de az
aranyhalmaz a helyén volt. Körösztül siettem a sarokajtó küszöbén, le a
csigalépcsőn, végig az átjárón az ódon kápolnába. Most már jól tudtam,
hogy hol találom a szörnyeteget, a kit kerestem.
A nagy láda ugyanazon a helyen állt a falhoz közel, de ezuttal a teteje
rá volt téve, nem ráerősitve, noha a szögek a helyükön voltak, csak be
kellett volna őket kalapácscsal verni. Tudtam, hogy a gróf testén kell a
kulcsot keresnem, hát fölemeltem a láda tetejét és a falnak támasztottam
és ekkor olyasmit láttam, a mitől irtózattal tellett el a lelkem. Ott
feküdt a gróf, de olyannak látszott, mintha az ifjuságát féligmeddig
visszanyerte volna, mert a fehér haja és bajusza épp hogy deresedőre
változott; az arc teltebb volt és a fehér bőre alatt rubinpirosnak
tetszett; a szája pirosabb volt, mint valaha, mert a szája szélén fris
vércseppek piroslottak, a melyek a szája szögletén szivárogtak ki és az
arcán és nyakán csepegtek végig. Még a tüzes, mély szeme is mintha
dagadt hus közé lett volna illesztve, mert a szem héja és zacskója
duzzadtak voltak. Ugy látszott, mintha az egész borzalmas kreatura
vérrel volna teleivakodva; ugy feküdt ott, mint egy utálatos pióca;
kimerülten és tehetetlenül a jóllakottságtól. Borzadva hajoltam föléje,
hogy megmotozzam és egész valóm föllázadt az érintkezésre; de meg
kellett keresnem a kulcsot, vagy elvesztem. Ki tudja, hogy a következő
éjjelen nem rajtam fog-e igy lakmározni ez a rettenetes hiéna. Az egész
testet végig tapogattam, de sehol, semmi nyoma a kulcsnak. Ekkor
fölegyenesedtem és a grófra néztem. Duzzadt ábrázatán csufondáros
mosolyt láttam, a mely őrületbe ejtett. Ez volt hát az a lény, a kit én
magam segitettem átszállitani Londonba, hogy tán annak nyüzsgő milliói
közt elégitse ki vérszomját, az elkövetkező századokon keresztül és
teremtse maga körül a félig démonok örökké táguló körét, a kikkel együtt
a tehetetleneken táplálkozzék. Ez a gondolat őrültté tett. Szörnyü
vágyam támadt, hogy a világot megszabaditsam egy ilyen szörnyetegtől.
Nem volt semmiféle halálos fegyver kéznél, felkaptam hát az ásót, a
melylyel a munkások a földet a ládákba rakták és magasra emelve, az
élével lefelé vágtam a gyülöletes arcba. De a mint ezt tettem, a fej
megfordult és a szeme, rettenetes baziliszkus tekintetével egyenesen rám
szegződött.
Ez a látvány mintha megbénitott volna, az ásó fordult a kezemben és
lecsuszott az arcról, csak a halánték fölött ejtett egy mély sebet. Az
ásó kiesett a kezemből, a ládán keresztül és a mint vissza akartam
huzni, a láda födelébe akadt, a mely lecsapódott és elrejtette azt a