Drakula: angol regény - 03

a melyet csak találtam; de egy kis idő mulva teljes tehetetlenségem
érzete minden más érzést legyőzött bennem. Ha visszatekintek arra az
időre, ugy tetszik, hogy ugy viselkedtem, mint egy kelepcébe jutott
patkány. De mikor meggyőződtem teljes tehetetlenségemről, nyugodtan
leültem, olyan nyugodtan, mint bármikor életemben – és elkezdtem
gondolkozni, hogy mit volna legokosabb tennem. Még most is gondolkozom,
és még mindig nem jutottam végérvényes elhatározásra. Csak egyben vagyok
teljesen bizonyos; hogy nem érne semmit sem, ha a gróffal közölném
fölfedezésemet. Ő jól tudja, hogy én fogva vagyok; és minthogy ő maga
ejtett foglyul és valószinü, hogy valamely előtte tudott fontos oknál
fogva, kit csak megcsalna, ha benne, bizakodnám. A mennyire láthatom,
legokosabb lesz, ha fölfedezésemet és rettegésemet eltitkolom, a
szememet pedig nyitva tartom. Mert vagy ugy van, hogy a tulajdon
félelmem tesz bolonddá, mint egy gyermeket, vagy pedig rettenes
helyzetben vagyok; és ha igaz ez az utóbbi, akkor jól összeszedhetem az
eszemet, hogy kijussak belőle. Alig jutottam erre az elhatározásra,
hallottam a bejárók nagy ajtajának csukódását és tudtam, hogy a gróf
haza érkezett. Nem jött egyenesen a könyvtárszobába, hát óvatosan a
hálószobámba osontam és ott találtam őt, az ágyamat vetve. Ez különösnek
tetszett, de csak megerősitett abban, a mit már sejtettem, hogy
nincsenek cselédek a házban. Mikor később az ajtó hasadékán keresztül
meglestem, a mint az asztalt teritette, teljesen megbizonyosodtam a
dolog felől; mert ha minden ilyen alantos dolgot maga végez, akkor
bizonyos, hogy nincsen senkije, a kivel megtétesse. Ez megrémitett, mert
ha senki más nincsen a kastélyban, akkor a grófnak magának kellett a
kocsisnak is lenni, a ki engem ide hozott. Ez rettenetes egy gondolat;
mert ha ugy van, mit jelentsen az, hogy még a farkasokon is tudott
uralkodni a kezének puszta fölemelésével. És miért, hogy a besztercei
utasok, mintha mind féltek volna tőle és mintha rettegtek volna miattam?
Mert mi egyebet jelentett a kereszt, a fokhagyma, a vadrózsa, a törpe
fenyőgaly ajándékozása? Az Isten áldja meg azt a jó, jó öreg asszonyt, a
ki a keresztet az olvasóval a nyakamba akasztotta! Megvigasztal és erőt
ád valahányszor megérintem. Különös, hogy a mit valamikor, mint
bálványimádást és babonát megvetettem, az most elhagyatott állapotomban
milyen vigasztalásomra szolgál. De mert nem ezzel, hanem Drakula gróffal
kell foglalkoznom – meg kell róla tudnom mindent, a mit csak lehet,
akkor talán jobban megértek mindent. Ma este majd ugy forditom a beszéd
tárgyát, hogy saját magáról beszélgessen. Hanem vigyáznom kell, nehogy
gyanuját fölébreszszem.
_Éjfél._ Hosszasan beszélgettem a gróffal. Néhány kérdést intéztem hozzá
Transzszilvánia történelmét illetőleg, és ő csudálatosan belemelegedett
a tárgyba. A hogy ő dolgokról, népekről, de kiváltképpen a véres
csatákról beszélt, az mind ugy hangzott, mintha személyesen jelen lett
volna. Ennek ő későbben azzal adta magyarázatát, hogy egy bojárnak a
háza és neve, büszkesége a saját büszkesége, az ősei dicsősége, az ő
dicsősége, az ő végzetök az ő végzete. Valahányszor az őseiről beszélt,
mindég azt mondta, mi, és csaknem mindég a többes számban beszélt, mint
a királyok szoktak. Szeretném, ha ugy tudnék leirni mindent, s hogy ő
mondta, mert szinte megbüvölt vele. Beszédközben izgatott lett és
föl-alá járt a szobában, nagy fehér bajuszát sodorgatva, és mindent
megmarkolva, a mire a kezét tette, mintha a puszta erejével össze akarná
morzsolni. Egy dolgot, a mit mondott, lehetőleg pontosan jegyzek ide,
mert ugyszólván a fajának a históriáját tartalmazza.
– Mi székelyek joggal vagyunk büszkék, mert ereinkben sok vitéz faj vére
csörgedez, a kik ugy harcoltak a felsőbbségért, a hogy az oroszlán
harcol. Ide, az európai fajok e forgatagába, az Ugrier törzs behozta
jeges hazájából a Thor és Vodin által beléjük oltott harci szellemet.
Mikor ide jöttek, itt találták a Hunnokat, a kiknek harci furiája lobogó
tüz gyanánt söpörte végig a világot, mig a pusztuló népek azt nem
hitték, hogy ereikben a Szkthia-ból kiüzött boszorkányok vére folyik, a
kik a puszták démonaival párosodtak. Bolondok! bolondok! melyik démon,
vagy melyik boszorkány volt valaha oly nagy mint Attila, a kinek vére
ereimbe folyik? Karjait az ég felé nyujtotta. – Csuda-e, hogy
győzedelmes faj voltunk; hogy büszkék voltunk; hogy midőn a magyar, a
lombárd, az avar, a bolgár és a török ezreiket osztották a határainkra,
mi vissza kergettük őket. Különös-e, hogy mikor Árpád és seregei végig
söpörték a magyar hazát és itt talált bennünket, a mikor a határszélre
ért, a honfoglalásnak el maradt a határa. Mi ránk bizták Törökország
határainak őrzését, mi velünk szövetkeztek a vitéz magyarok, sőt rokon
fajnak ismertek el bennünket. Ki volt boldogabb nálunknál, ha a véres
kardokat körül hordozták az országban és ki követte készségesebben a
király zászlaját.
Ki váltotta meg a nemzetem gyalázatát, mikor az oláh és magyar zászlókat
legyőzte a félhold? Ki lett volna más, mint az én fajomból való férfi, a
ki mint vajda lépte át a Dunát és a saját területén győzte le a törököt.
Ez volt aztán az igazi Drakula! Sajnos, hogy eleste után a tulajdon
méltatlan öcscse adta el népét a töröknek és juttatta őket a rabság
gyalázatára. Vajjon nem az a Drakula volt-e, a ki fajának azt a későbbi
ivadékát inspirálta, hogy ismét és ismét a török ellen vigye hadait; a
ki, ha vissza verték, ujra, ujra és ujra támadt, még ha maga maradt is a
véres mezőn, a hol seregeit lemészárolták, mert tudta, hogy neki végre
is győzedelmeskedni kell. Azt mondják, hogy ő csak magára gondolt. Hát
mit ér a paraszt vezető nélkül?! Mit ér a háboru ész és sziv nélkül, a
mely igazitsa? És végre, a mikor a mohácsi vész után leráztuk a magyarok
igáját, mi a Drakula vérbeliek voltunk a vezérek, mert a mi szellemünk
nem türte, hogy szabadok ne legyünk. Ah! ifju uracskám, a székelyek és
velük a Drakulák, mint a szivük vére, az agyuk veleje és harci fegyverük
olyan időkkel dicsekedhetnek, a melyeket a gombamódra fölcseperedett
Habsburgok és Romanovok soha sem fognak elérni. A háborus időknek vége.
A vér nagyon drága dolog a becstelen béke eme napjaiban és a nagy fajok
dicsősége már csak mesébe való.
Erre jóformán megvirradt és mi lefeküdtünk. (Jegyzet. Ez a napló
borzasztón kezd hasonlitani az Ezeregy éjszaka kezdetéhez, mert mindent
abban kell hagyni a kakaskukorikolásra.)
_Május 12._ Hadd kezdjem tényekkel, puszta rideg tényekkel, a melyeket
könyvek és számok igazolnak és a melyekhez kétség nem fér. Nem szabad
ezeket összetévesztenem olyan tapasztalatokkal, a melyekre nézve csak a
saját megfigyelésemre és emlékemre támaszkodhatom. Mult este, mikor a
gróf jött, azon kezdte, hogy jogi dolgokra és bizonyos üzletek körüli
eljárásra kért tőlem fölvilágositást. A gróf kérdéseiben bizonyos
rendszer mutatkozott, azért olyan sorrendben próbálom ide iktatni, ki
tudja nem-e veszem még valamikor hasznát a dolognak.
Először is azt kérdezte, hogy egy embernek Angliában lehet-e két, vagy
ennél is több ügyvéde egyszerre. Én azt feleltem, hogy bárkinek lehet
egy tucat is, ha kivánja, de hogy nem volna okos dolog egynél több
ügyvédet bizni meg egy és ugyanamaz ügynek az elintézésével, mert
egyszerre csak egy foglalkozhatnék vele jogosan. Ezt tökéletesen
megértette és tovább kérdezte, hogy nehézségekbe ütköznék-e, ha egy
embert a pénzügyeivel, egy másikat például hajóteherszállitással bizna
meg, abban az esetben, ha például lokális támogatásra volna szüksége, a
pénzügyeivel foglalkozó ügyvéd lakóhelyétől távol. Én kértem, hogy
magyarázza ki magát jobban, nehogy valamiképpen félre értsem, erre igy
szólt: – Jó, hát megmagyarázom a dolgot. Az ön principálisa is közös
barátunk, Hawkins Péter ur, Exeterből, a mely távol esik Londontól,
veszi meg az ön közbenjárásával számomra a londoni birtokot. Helyes! Már
most engedje meg, hogy őszintén megvalljam, nehogy különösnek találja,
hogy egy Londontól távol lakó ügyvéd segitségéhez fordultam, a helyett,
hogy egy ottanit kerestem volna; hogy okom erre az volt, hogy semmiféle
helyiérdeket ne szolgáljon, csupán csak az én óhajomat teljesitse; s
minthogy egy Londonban lakó ügyvéd tán inkább a saját érdekeit vagy egy
barátjáét szolgálta volna, mint az enyimet, a távolban kerestem az
ügynököt, a ki csupán csak az én érdekemet szolgálja: már most tegye
föl, hogy én, a kinek sok mindenféle ügye van, hajóterhet óhajtanék
küldeni Newercastle, Durham, Haruch vagy Dowerbe, nem volna-e
alkalmasabb a megfelelő kikötőben valakit megbizni az átvételével? Erre
én azt feleltem, hogy ez természetesen egyszerüsitené a dolgot, de hogy
mi ügyvédek olyan összeköttetésben vagyunk egymással, hogy mindenütt
vannak embereink, a kikkel a lokális dolgokat elvégeztessük, ugy, hogy
megbizónk, ha egy kézbe adja is ügyeit minden tekintetben és minden
további gond nélkül elérheti azt, a mit óhajt.
– Hanem azért szabadságomban áll magamnak is rendelkezni. Vagy nem ugy
van? kérdezte a gróf.
– De igen – feleltem – és ezt gyakran még üzletemberek is megteszik, a
kik nem akarják, hogy más valaki minden ügyletükbe be legyen avatva.
– Helyes! szólt ő, aztán folytatta kérdezősködéseit, valamely portéka
átküldésének, átadásának vagy letétbe helyezésének módja felől, a
formalitások felől, a melyeknek eleget kell tenni és mindenféle nehézség
és fönnakadás felől, a mely előfordulhatna, de előrelátás által
elháritható. Mindezeket legjobb képességem szerint magyaráztam meg neki,
noha azt a benyomást tette rám, hogy kitünő prókátor vált volna belőle,
mert nem volt semmi, a mire nem gondolt, vagy a mit előre nem látott
volna. Olyan embernek, a ki soha sem volt Angliában és nyilván nem sokat
foglalkozott üzleti dolgokkal, bámulatra méltó volt a tudása és
éleslátása. Midőn már mindenre nézve fölvilágosittatta magát, hirtelen
fölkelt és kérdezte:
– Irt-e ön az első levele óta Hawkins Péter barátunknak vagy bárki
másnak? Némi keserüséggel a szivemben, feleltem neki, hogy nem irtam,
mert semmi módját nem láttam eddig annak, hogy levelet küldhessek
valakinek.
– Akkor hát irjon most, ifju barátom – felelte ő, sulyos kezét a
vállamra téve – irjon a mi közös barátunknak és bárki másnak is és
mondja meg nekik, hogy mától fogva egy hónapig marad még nálam.
– Kivánja ön, hogy oly hosszu ideig maradjak? – kérdeztem, mert a szivem
elszorult a gondolatra.
– Nagyon kivánom; annyira, hogy tagadó választ nem is fogadok el. Mikor
az ön gazdája vagy főnöke, vagy hogy is mondják, beleegyezett, hogy küld
valakit maga helyett, ugy értettük a dolgot, hogy minden és mindenben az
én óhajtásom szerint történjék. Én nem voltam szükmarku. Nem igy van-e?
Mit tehettem egyebet, minthogy beleegyezésem jeléül meghajoltam. Hawkins
ur érdekéről volt szó, nem az enyémről, vele kellett törődnöm és nem
magammal; és különben is, a mig a gróf beszélt, volt valami a szemében
és modorában, a mi eszembe juttatta, hogy rab vagyok és hogy ha
szeretnék, sem mehetnék el. A gróf látta győzedelmét a meghajlásomban és
hatalmát arcom zavarodottságában, mert azonnal élni kezdett vele a maga
sima ellenállhatatlan módjában.
– Kérem önt, kedves ifju barátom, hogy ne szóljon másról, csak üzleti
dolgokról leveleiben. Barátai mindenesetre örülni fognak, ha megtudják,
hogy ön jól érzi magát és hogy örömmel gondol az időre, a mikor ismét
köztük lehet. Nem ugy van-e?
Beszédközben három levélpapirost és három boritékot tett elibém. Mind a
három a lehető legvékonyabb külföldi papirból való volt és rájuk
pillantva, aztán a grófra és látva nyugodt mosolyát és fehér hegyes
fogait, a mint piros alsó ajkára nyultak, megértettem, mintha szóval
mondotta volna, hogy vigyázzak arra, a mit irok, mert ő könnyen
elolvashatja. Igy hát elhatároztam, hogy ezuttal csak röviden,
hivatalosan irok, de hogy titokban Hawkins urnak és Minnának is irok
hosszu kimeritő levelet, kivált Minnának, mert az övét gyorsirással
irhatom, a mit a gróf nem képes kibetüzni. Két levelet irtam, aztán
csendesen ülve olvasgattam, mig a gróf több rendbeli levelet irt,
irásközben néha egyik vagy másik az asztalán levő könyvbe nézve. Aztán
az én két levelemet is átvette és az övéihez tette, összeszedte az
irószereit és távozott. A mint az ajtó becsukódott mögötte én a levelek
fölé hajoltam, a melyek a cimzéssel lefelé forditva voltak az asztalra
téve. Nem éreztem semmiféle lelkifordulást sem eljárásomért, mert
éreztem hogy a fönforgó körülményeknél fogva ez csak jogos önvédelem.
Az egyik levél _Billington_ Sámuel urnak volt cimezve Whithyben 7. sz. A
másik Leutner urnak Várna; a harmadik Coutti & Comp. London és a
negyedik Klopstock és Billreuth bankároknak Budapestre. A második és
harmadik nem volt még lepecsételve. Már éppen beléjük akartam
pillantani, a mikor a kilincset mozdulni láttam. Visszadültem a
székembe, csak annyi időm volt, hogy e leveleket helyükre tegyem és a
könyvemet fölvegyem, mire a gróf még egy levéllel a kezében bejött.
Fölvette a leveleket, gondosan ellátta őket bélyeggel, aztán felém
fordulva szólott:
– Remélem, megbocsát, de rendkivül sok elvégezni való dolgom van ez
este. Remélem, hogy mindent kivánsága szerint fog találni. – Az ajtóban
még egyszer megfordult és némi habozás után igy folytatta:
– Engedje, hogy figyelmeztessem kedves ifju barátom, – nem, engedje,
hogy a legkomolyabban intsem, hogy abban az esetben, ha elhagyná ezeket
a szobákat, soha semmi szin alatt le ne dőljön álomra a kastélynak
bármelyik másik részében. A ház ódon, telve emlékekkel és rossz álmok
kisérik benne a gondatlanul elalvót. Vigyázzon magára! Ha akár most,
akár máskor bármikor érzi, hogy álom kerülgeti, siessen vissza
hálószobájába, vagy ezekbe a szobákba, mert itt békében fog pihenni. De
ha ebben a tekintetben nem óvatos, akkor, – beszédét félelmes
mozdulattal fejezte be, ugy tett, mintha a kezét mosná. Én tökéletesen
megértettem; csak kételkedtem, hogy lehetne álom, borzalmasabb, mint a
homálynak és titokzatosságnak az a természet ellenes és rémes hálója, a
mely mintha fogva tartana.
_Későbben_. Megerősitem a fönt leirottakat, de ezuttal a kétség
kizárásával. Nem fogok az álomtól félni sehol sem, a hol ő nincsen
jelen. A feszületet az ágyam feje fölé helyeztem – ugy érzem, hogy
nyugalmam igy mentebb lesz az álmoktól és ott is fogom hagyni.
A gróf távozása után a szobámba tértem. Egy kis idő mulva, hogy semmi
neszt nem hallottam, kimentem a folyósóra és föl a lépcsőn oda, a honnan
kilátásom volt délnek. Az udvar szük sötétségéhez képest, a szabadságnak
bizonyos érzése kapott meg a nagy térségben, noha rám nézve elérhetetlen
volt is. Az udvart nézve legjobban éreztem, hogy csakugyan börtönben
vagyok és mohón vágytam a fris levegőre, noha csak az éjszakaira is.
Érzem, hogy ez az éjszakai élet kimerit. Az idegemeit rontja.
Megrettenek a saját árnyékomtól és telve vagyok a legőrültebb
képzelődésekkel. Isten a tanum, hogy félelemre van elég okom ebben az
elátkozott fészekben! Kibámultam a gyönyörü, holdvilágban fürösztött
tájra, a mely csaknem nappali világosságban látszott. A lágy fényben a
távoli hegyek tetői elsimultak, a völgyek és szakadékok árnyai pedig
sötétek voltak, mint a fekete bársony. Az éj tiszta szépsége
megnyugtatott; békét és vigasztalást hozott minden lélekzetvételem. A
mint kihajoltam az ablakon, szemem valami mozgó tárgyon akadt meg, ugy
egy emelettel alattam, kissé balra, a hol, ugy gondoltam, a szobák
fekvéséről itélve, hogy a gróf tulajdon szobájának ablakai lehetnek. Az
ablak, a melyben álltam, magas volt és öblös, kőből faragott párkánynyal
és ablakkereszttel, a mely, noha ódon, még egészen jókarban volt, de
nyilván jó ideje hiányzott belőle az ablaküveg. Én a kőfaragás mögé
huzódtam és óvatosan néztem ki.
A mit láttam, a gróf feje volt, a mint kihajolt az ablakon. Az arcát nem
láttam, de fölismertem emberemet a nyakánál és válla és karjai
mozdulatánál fogva. De ha ezekről nem is, a kezéről, a melyet annyi
alkalmam volt szemügyre venni, okvetetlen fölismertem volna. Eleinte
csak érdekelt és szórakoztatott a dolog, mert csodálatos, hogy mily
csekélység érdekelheti és szórakoztathatja az embert, a mikor fogoly. De
minden érzésem fölháborodott és rémületté változott, a mikor láttam,
hogy az egész ember lassan kiemelkedik az ablakon és elkezd lefelé
mászni a vár falán, a borzalmas mélység fölött _fejjel lefelé_, mig a
köpenye mint két hatalmas sötét szárny terjeszkedik szét körülötte.
Eleinte nem hittem szememnek. Azt gondoltam, hogy csak a holdvilágnak
vagy árnyéknak valamely kisérteties játéka; de csak néztem tovább és
láttam, hogy nem csalódom. Láttam, a mint a kezeivel és lábujjaival a
kiálló kövek rögeibe kapaszkodik, a melyekről az idők viharai
lefosztották a vakolatot és igy minden egyenetlenségét és repedését a
falnak fölhasználva, meglehetős sebességgel kuszott lefelé, mint egy
gyik a falon. Miféle ember lehet ez, vagy miféle kreatura élő ember
képében? Érzem, hogy ennek a rettenetes helynek a borzalma erőt vesz
rajtam. Félelemben vagyok – irtózatos félelemben – és nincsen menekülés
a számomra; oly rémségekkel vagyok körülzárva, a melyekre gondolni sem
merek.
_Máj. 15._ Azóta még egyszer láttam a grófot olyan gyikmódra kimászni az
ablakán. Féloldalt csuszva igyekezett lefelé ugy száz lábnyira és
folyton balra tartva. Valamely lyukon vagy ablakon keresztül tünt el.
Mikor eltünt, kihajoltam, hogy jobban lássak, de hiába – a távolság
sokkal nagyobb volt, hogy sem bármit is láthattam volna. Tudtam, hogy
most elhagyta a várkastélyt és azt gondoltam, hogy fölhasználom az
alkalmat, hogy többet kutassak a várban, mint eddig mertem. Visszamentem
a szobámba és egy lámpát fogva, megpróbáltam minden ajtót. Valamennyi
zárva volt, a mit ugy is tudtam, és a zárak aránylag ujaknak látszottak.
Lementem a lépcsőn a csarnokba, a melyen keresztül először jöttem a
várba. A reteszeket elég könnyen vissza tudtam huzni és a láncokat
kiakasztani, de ez az ajtó is zárva volt és kulcs nem volt benne. Ennek
a kulcsnak okvetetlen a gróf szobájában kell lenni; figyelnem kell,
hátha nyitva hagyja egyszer az ajtaját, hogy a kulcshoz jutva
elmenekülhessek. Tovább folytattam fölfedező utamat, minden lépcsőn fel
és minden folyosón végig és meg próbáltam minden ajtót a hányat csak
találtam. A csarnokból nyiló egy-két szoba nyitva volt de nem találtam
bennük egyebet por lepte, moly ette ósdi butornál. Hanem végre az egyik
lépcső fölött akadtam egy ajtóra, a mely noha zártnak látszott, engedett
egy kicsit a nyomásnak. Erősebben neki dülve, ugy láttam, hogy
tulajdonképpen nincsen is bezárva, csak azért nem nyilik, mert a sarkai
kitágultak és a nehéz ajtó egész sulyával a padlóra ereszkedett. Az
alkalom olyan csábitónak látszott, hogy nem akartam elszalasztani, ki
tudja, kerül-e máskor, – keményen neki dültem hát és ismételt
erőfeszitéseimnek sikerült annyira kinyitni, hogy beléphettem rajta.
Olyan szárnyába jutottam ezuttal a várkastélynak, a mely jobbra esett az
általam eddig ismert szobáktól és egy emelettel alacsonyabb volt. Az
ablakokból láthattam, hogy a szobasor a kastély déli részének hosszában
van; az utolsó szoba ablakai két felé, délre és nyugatra engedtek
kilátást. Mind a két oldalon irtózatos mélység tátongott. A várkastélyt
egy óriás szikla csucsán épitették és három oldalról bevehetetlennek
látszott. Nagy tágas ablakokkal épült itt, a hol sem nyil, sem parittya,
sem mozsár lövés nem érhette és ennélfogva világosság és kényelemről
lehetett gondoskodni, a mi elérhetetlen lett volna olyan helyen, a
melyet védeni kellett. Nyugaton tág völgy nyilott, azon tul nagy
távolságban nagy óriás hegytömbök emelkedtek egymásfölé tornyosuló
sziklás csucsokkal, a melyek közül az oda kapaszkodott hegyi köris és
tövis szakadozott gyökerei fonódtak a szikla szakadékok repedéseibe. A
várkastélynak hajdanában ez lehetett a lakott része, mert a butor itt
kényelmesebb volt, mint a minőt az eddigi pusztult szobákban láttam. Az
ablakokon nem volt függöny és az üvegen beszürödő hold sárgás fényénél
még a szineket is meg lehetett látni, mert a szelid világosság még a
mindent ellepő por és az idő pusztitásait is megenyhitette. A lámpámnak
kevés hasznát vettem a ragyogó holdfényben, hanem azért örültem, hogy
velem volt, mert rémes elhagyatottság honolt a helyen, a mely
megdermesztette szivemet és megreszkettette idegeimet.
De azért mégis jobb volt itt, mint egyedül lennem azokban a szobákban, a
melyeket a gróf jelenléte meggyülöltetett velem. Kis vártatva idegeim
lecsillapodtak és édes nyugalom szállt rám. Itt vagyok, egy kis tölgyfa
asztal előtt ülve, a melyen tán a régi időkben valamely szép mágnás
asszony irta, rózsás pirral az arcán, helyesirási hibákkal telt
szerelmes levelét és irom én is a naplómba gyorsirással mindazt, a mi
történt velem, a mióta utoljára félretettem.
_Később: Május 16-án reggel._ Isten őrizze meg a józan eszemet, mert már
annyira jutottam, hogy kételkedni kezdek benne. Biztosság és nyugalom a
multaké. Amig még itt élek, csak egyért könyörgök, hogy meg ne őrüljek,
ha ugyan nem vagyok már is őrült. Ha még ép az eszem, bizonyos, hogy
őrültté tehet a gondolat, hogy az undok lények közül, a melyek e
gyülöletes helyen rejtőznek, a gróf maga a legkevésbbé félelmes rám
nézve, hogy csak ő vele vagyok bátorságban, de vele is csak addig, a
meddig valamelyes célját szolgálom. Nagy Isten, könyörületes Isten! de
nyugalom, mert különben elhagy az eszem. A naplómhoz fordulok csillapitó
gyanánt.
Megrögzött szokásom, hogy mindent pontosan följegyezzek, tán most is
megnyugtat.
A gróf titokzatos intése eléggé megijesztett, annak idején, most még
jobban megijedek, ha eszembe jut, mert a jövőben az is fokozza a
hatalmát fölöttem, hogy nem merek többé kételkedni szavainak
igazságában.
Midőn a mult este napló jegyzeteimet elvégeztem és a könyvet
szerencsésen visszarejtettem a zsebembe, kezdtem elálmosodni. A gróf
intése eszembe jutott, de szinte jól esett nem engedelmeskednem. Az
enyhe holdvilág lecsillapitott és a tág kilátás a szabadságnak bizonyos
érzésével töltött el, a mely fölüditett. Elhatároztam, hogy nem térek
vissza sötét szobáimba, de hogy itt alszom, a hol hajdanában szép
asszonyok ültek, énekeltek és élték édes életüket, mig gyönge szivük
aggodalmasan dobogott, háboruskodó hozzátartozóik miatt. Egy kényelmes
diványt huztam ki a helyéből, közel az ablakhoz, hogy fekve is lássam a
remek vidéket keleten és nyugaton, mitsem törődve a porral és készültem
az alvásra.
Valószinü, hogy el is aludtam. Remélem, hogy igen, de félek, mert
minden, a mi következett, ijesztően reális volt, ugy annyira, hogy most
itt a nappal fényes világánál sem hihetem egy cseppet sem, hogy aludtam
volna.
Nem voltam egyedül. A szoba ugyanaz volt, semmiben sem változott, a
mióta belejöttem. A padlón még a tulajdon lábam nyomát is láttam a
holdvilágnál, a századok óta fölhalmozott porban. Velem szemben a hold
fényében három fiatal hölgy állott, ruhájukról és tartásukról itélve,
uri hölgyek. Eleinte, a mint megláttam őket, azt hittem, hogy csak
álmodom, mert noha a hold mögöttük állt, nem vetettek árnyékot a
padlóra. Közel jöttek hozzám és egy ideig néztek, azután suttogni
kezdtek egymással. Kettő közülök barna volt, egyenes, vékony orral, mint
a gróf és nagy fekete szemmel, a mely szinte vörösnek látszott a sápadt
holdfényben. A harmadik szőke volt, szőke mint egy angyal, gazdag
hullámzó aranyos haj tömeggel és szafirkék ragyogó szempárral. Ugy
tetszett, mintha ismerném az arcát, még pedig mintha valamely félelmes
álmomban láttam volna, de nem birt eszembe jutni, hogy hol és hogyan.
Mind a háromnak ragyogó fehér foga volt, a mely fénylett, mint a gyöngy,
kéjesen duzzadt piros ajkuk közül. Volt valami rajtuk, a mi
nyugtalanitott, bizonyos sóvárgás, de meg mintha félelemben is lettek
volna. A szivemben bünös, gonosz forró vágyat éreztem, hogy bár csak
megcsókolnának azokkal a duzzadó piros szájukkal. Nem jó ezt leirni,
mert valamikor Minna szeme elé kerülhet és fájdalmat okozhatna neki; de
ez az igazság. A három hölgy suttogott egymással, aztán mind a hárman
kacagtak – olyan ezüstös csengő kacajjal, de egyuttal oly keménynyel,
mintha ez a hang nem is asszonyi édes ajkon jött volna keresztül. Olyan
volt, mint a csengő üveg poharakban emberi kéz által kivert idegizgató
melódia. A szőke lány kacéran rázta meg a fejét, a másik kettő biztatta.
Az egyik igy szólt:
– No rajta! Te vagy az első, mi majd követünk, tied a kezdés joga. – A
másik hozzá tette:
– Ő ifju és erős: jut a csókból valamennyiünknek. – Én mozdulatlanul
feküdtem, szempillám alól kémlelve, a gyönyörteli várakozás kinjában. A
szőke leány közeledett és fölém hajolt, annyira közel, hogy
lélekzetvételét éreztem arcomon. Édes volt, bizonyos tekintetben
kábitóan édes és épp ugy izgatta az idegeimet, mint az imént a kacagása,
de másrészt meg volt benne valami keserüen émelyitő, mint a fris vérnek
a szagában.
Nem mertem a szememet kinyitni, hanem azért jól láttam mindent félig
hunyt szempillám alól. A szép lány térdre ereszkedett és fölém hajolva,
szinte elnyelt a szemével. Volt benne valami eltökélt érzékiség, a mely
észbontó és visszataszitó volt egyszerre; a mint a nyakát meghajtotta,
valósággal megnyalta a száját, mint valamely állat, annyira, hogy a hold
világánál láttam a nedvességet piros ajkán és nyelvén, a mint ragyogó
éles fogait és szája szélét nyalta vele. Lejjebb, mind lejjebb hajlott a
feje, mig ajka a számon és államon alul a nyakamat kereste. Ekkor várt
egy kicsit és én jól hallhattam a nyelve suhogását, a mint a fogait és
ajkát nyalta vele és éreztem forró lehelletét a nyakamon. Aztán a torkom
bőre elkezdett remegni, mint az embernek a husa szokott, midőn a kezet a
mely meg akarja csiklandozni, mind jobban-jobban közeledni látja.
Éreztem az ajkak lágy, remegő érintését torkom idegesen érzékeny bőrén
és két kemény, éles fog hegyes végét, a mely csak épp megérintette és
ott pihent. Kéjes aléltsággal hunytam le szememet és vártam – vártam
dobogó szivvel.
De ebben a pillanatban villámos ütés gyanánt futotta végig egy egészen
más érzés egész valómat. A gróf jelenlétének tudatára ébredtem és arra,
hogy valóságos furiájában van a dühnek. Szemem önkénytelen kinyilt és
láttam, a mint erős keze megragadta és óriás erejével huzta vissza a
szőke lány nyakát, a kinek kék szeme lobogott a furiájától, fehér foga
csattogott és szép arca lángolt a szenvedélytől. De hát még a gróf! Soha
sem álmodtam ilyen dühödt haragról még a pokol démonaiban sem. A szeme
valósággal szikrázott Vöröses fényük lángolt, mintha a gyehenna tüze
égne mögöttük. Az arca halálosan sápadt volt és vonásai kemények és
feszültek, mint az acéldrót, sürü szemöldöke, a mely az orra fölött
találkozott, rángatózott dühében. Karjának egy hatalmas mozdulatával
ellóditotta a lányt magától, aztán intett a többinek, mintha elháritaná
őket magától, ugyanaz a parancsoló mozdulat volt, a melylyel az
ordasokat meghátráltatta. Olyan hangon, a mely noha halk és csaknem
suttogó volt, de azért mégis mintha betöltötte volna az egész levegőt és
mindenünnen viszhangozna szólott:
– Hogy meritek őt megérinteni? Hogy meri őt bántani bármelyitek is? Hogy
meritek a szemeteket rávetni, a mikor én megtiltottam? Vissza, ha
mondom, vissza mind! Ez az ember az enyém! Vigyázzatok, mert ha
bántjátok, velem gyülik meg a bajotok.
A szőke lány arcátlanul kacér nevetéssel fordult feléje, hegy
megfeleljen neki:
– Te magad soha sem szerettél; soha sem is szeretsz! erre a másik két
lány is kacagott, de oly rideg, lélektelen nyers kacagással, hogy szinte
megdermedtem hallatára, mintha elkárhozott lelkek kacaja volna. A gróf,
a ki ezalatt figyelmesen nézte az arcomat, erre feléjük fordult és
halkan suttogva mondta:
– De igen, én is tudok szeretni, hisz erről magatok is tudhatnátok a
multból. Nem ugy van-e? Nos, igérem nektek, hogyha nekem már nem lesz rá
szükségem, hát kedvetek szerint csókolhatjátok. Most távozzatok!
Távozzatok! Föl kell őt keltenem, mert dologhoz kell együtt látnunk.
– Hát mi semmit se kapjunk ez éjjel? – Kérdezte az egyik lány halk
nevetéssel egy zsákra mutatva, melyet a gróf a földre dobott és mely
mozgott, mintha valami élőlény volna benne.
A gróf felelet helyett biccentett a fejével. A leányok közül az egyik
oda ugrott és kibontotta a csomót. Ha fülem nem csalt, olyan forma