Drakula: angol regény - 12

fürdőt kapjunk. Ez a szegény lélek majdnem olyan hideg, mint az a másik
itt mellette. Muszáj megmelegiteni, mielőtt más egyebet tehetnénk vele.
Én lesiettem és hármat a cselédek közül csakhamar sikerült
fölébreszteni, a negyedik nagyon fiatal leány volt, a kire az ital
erősebben hatott, azt a kanapéra emeltem szegényt és hagytam aludni. A
többiek is eleinte kábultak voltak, de a mint az emlékezetük tisztult,
kegyetlenül sirni és jajgatni kezdtek. De én keményen bántam velük és
nem engedtem, hogy beszéljenek, azt mondtam nekik, hogy elég
szerencsétlenség egy életet elveszteni és ha nem látnak azonnal a
dologhoz, hát Lucy életét is kockáztatják.
Szegények hát sirva és zokogva siettek, csak ugy, a hogy félig
öltözötten voltak, tüzet rakni és vizet melegiteni. Nemsokára készen
volt a forró fürdő és mi Lucyt ugy, a hogy volt, kivittük és beletettük.
Mig mi szorgalmasan dörzsölgettük a tagjait, kopogás hallatszott az
utcaajtón. Az egyik szobaleány szaladt, hogy ruhát kapkodjon magára, és
ajtót nyisson. Csakhamar visszajött és suttogva jelentette, hogy egy ur
van odalent, a ki üzenetet hozott Helmwood urtól. Én azt mondtam neki,
hogy mondja meg annak az urnak, hogy várjon, mert most senkit sem
fogadhatunk. A szobaleány elment az üzenettel és föladatunkba merülve,
én teljesen megfeledkeztem az idegenről.
Én soha sem láttam a professzort ily halásos energiával dolgozni. Én
tudtam, a mint hogy ő is tudta, hogy a halállal magával küzködünk a
prédájáért. És egy pillanatnyi pihenés alkalmával mondtam is ezt neki. Ő
a legridegebb arccal, olyan feleletet adott erre, a melynek értelmét nem
birtam fölfogni:
– Ha csak az volna, akkor megállnék itt, a hol vagyunk és hagynám őt
békében kimulni, mert nem látok világosságot az élete határán. És ezzel
megujult és mondhatnám, neki dühödt erővel látott ujra dologhoz. Egyszer
csak mind a ketten észrevettük, hogy a hőség kezd egy kissé hatni, Lucy
szivének a dobogását valamivel jobban hallottuk a stethoscopon és a
tüdeje észrevehetőleg megmozdult. Van Helsing arca majdnem sugárzott, a
mint kiemeltük őt a fürdőből és forró lepedőbe burkoltuk megszáritani.
Igy kiáltott:
– Az első pártit mi nyertük! Sakk a királynak.
– Lucyt az ez alatt elkészitett szobába vittük, ágyba fektettük és
néhány csöpp brändyt öntöttünk a torkába. Én észre vettem, hogy Van
Helsing egy puha selyem zsebkendőt kötött a torkára. Még mindig
eszméletlenül feküdt és épp oly rosszul volt, ha nem rosszabbul, mint
bármikor, a milyenek eddig láttuk.
Van Helsing behivta az egyik cselédet és meghagyta neki, hogy Lucy
mellett maradjon és le ne vegye a szemét róla, mig mi vissza nem jövünk.
Ezzel intett nekem, hogy menjünk.
Tanácskoznunk kell, hogy mit tegyünk most, szólt, a mint a lépcsőn
lementünk. A Csarnokból az ebédlőbe nyitottunk és ő gondosan betette az
ajtót mögöttünk. A zsaluk ki voltak már ugyan tárva, de a rolettákat
leeresztették és a szobában meglehetős homály uralkodott. De nekünk elég
világos volt. Van Helsing arcán az aggodalmas tünődés jeleit vettem
észre, igy hát vártam egy kicsit, mig végre ő megszólalt:
– Hát most mihez fogjunk? Kihez forduljunk segitségért? Egy ujabb
vérátömlesztéshez kell folyamodnunk, még pedig hamar, vagy annak a
szegény leánynak az élete nem ér egy vak garast sem. Maga már kimerült,
én is ki vagyok merülve. A cselédleányokban nem merek bizni, még ha
valamelyiknek volna is bátorsága az operációhoz. Már most honnan vegyünk
valakit, a ki az ereit meghagyja nyitni számára?
– Hát én velem már mi lesz?
A hang a szoba tulsó oldalán álló diván felől jött és hallatára szivem
dobogott az örömtől, mert Morris Quincey, az amerikai hangjára ismertem
benne. Van Helsing haragosan fordult meg a hang hallatára, de arca
ellágyult és szeme ragyogott, a mint én kitárt karokkal rohantam barátom
felé.
– Mi hozott téged ilyen jókor ide? – kérdeztem tőle, a mint kezünk
találkozott.
Artur barátunknak ez a felhivása:
Ezzel a következő táviratot nyujtotta át: Három napja nem kaptam hirt
Sewardtól és iszonyuan aggódom. Magam nem mehetek, atyám folyton nagyon
rosszul van. Nézd meg és izenj Lucy hogy van? Ne késlekedj. Helmwood.
– Ugy veszem észre, mintha éppen jókor érkeztem volna. Hát csak meg kell
mondani, hogy mit csináljak és meglesz.
Van Helsing előre lépett, megfogta a kezét, egyenesen a szemébe nézett,
a mint mondta:
– Egy bátor ember vére a legjobb orvosság ezen a világon, ha egy asszony
bajban van. Ön ember a talpán, ezt látom. No hát ellenünk lehet az ördög
és minden gonosz, a mig Isten ilyen embereket küld nekünk, ha szükségben
vagyunk.
Ismét keresztülmentünk azon a kisérteties operáción. Nincs erőm a
részletekkel foglalkozni. Lucy borzasztó rázkódtatáson mehetett
keresztül, a mely jobban megviselte, mint eddig bármikor, mert noha
bőven ömlött a vér az ereibe, teste nem éledt tőle oly könnyen, mint az
előbbi alkalmakkor. Küzködését, mig ujra életre tért, rémes volt látni
és hallani. De végre is a sziv és tüdő müködése megerősödött és Van
Helsing sikerült morfium injekciójára mély ájulásából ugyanolyan mély
álomba merült. A professzor őrizte álmát, mig én lementem Morriszszal,
hogy bort adjak neki és lefektessem a diványra. Aztán ott hagyva őt,
elküldtem az egyik szobaleányt, hogy a várakozó kocsikat fizesse ki és
jó reggelit rendeltem a szakácsnénál. Azután egy ötletem támadt és
visszasiettem a szobába, a hova Lucyt fektettük. Mikor csendesen
benyitottam, Van Helsinget egy-két teleirt levélpapirral a kezében
találtam. Már nyilván elolvasta és tartalmán tünődve hajtotta fejét a
kezére. Arcán a zord elégültség kifejezése látszott, mint az olyan
emberén, a kinek valamely kétsége megoldást nyert. A papirt átadva csak
annyit mondott:
– Ez Lucy kebléből hullott ki, mikor a fürdőbe vittük.
Mikor én is végigolvastam, a professzorra nézve álltam és végre
kérdeztem: – Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? Őrült-e, vagy
miféle rettenetes veszedelem fenyegeti? – Annyira el voltam ámulva, hogy
ennél többet nem birtam mondani, Van Helsing kinyujtotta a kezét,
visszavette az iratot, mondván:
– Most ne törje ezen az eszét. Egyelőre felejtse el. Majd egyszer ugyis
megtudja, megérti, de csak a maga idején; ez pedig később lesz. De mit
akart nekem mondani, hogy feljött?
– A halotti bizonyitvány miatt jöttem. Én tudom, ön is tudja, meg a
kezelő orvosa is, hogy Westenránénak szivbaja volt és bizonyithatjuk,
hogy abban halt meg. Azonnal el kell a dolgot intéznünk, nehogy a
hatóság a dologba avatkozzék, mert ha semmi egyéb, ez maga is megölné
Lucyt. Azonnal megyek a bejelentő hivatalba, onnan pedig a
vállalkozókhoz a temetés miatt.
– Menjen csak John barátom! Jó, hogy eszébe jutott. Igaz, hogy szegény
kis Lucynak kérlelhetlen ellenségei, de legalább jó barátai is vannak, a
kik szeretik. Egy, kettő, három, mind vérüket adják érte, nem számitva
az egy öreg embert. Igen igen barátom John; – nem vagyok vak – én látok
mindent! de csak annál jobban szeretem magát érte! Most mehet.
A csarnokban Morris Quinceyvel találkoztam egy telegrammal Artur számára
a kezében, a melyben tudatta vele, hogy Westenráné meghalt és hogy Lucy
is nagyon rosszul volt, de már jobban van, s hogy Van Helsing és én
mellette vagyunk. Mondtam neki, hogy hova indulok és ő sietetett,
mondván:
– Ha visszajösz Jack, egy-két szót szeretnék neked négyszemközt mondani.
Minden dolgomat szerencsésen elvégezve visszasiettem és Morrist már
várakozva találtam. A mikor egyedül voltunk a kis nappaliban igy szólt:
– Seward, én nem akarok oda betolakodni, a hol semmi jussom nincsen, de
ez nem mindennapi esemény. Te is tudod, hogy én szerettem ezt a leányt
és feleségül akartam venni, de noha az elmult, azért mégis csak aggódom
érte. Mi baja lehet? Az öreg hollandi mondta az imént, a mikor
lejöttetek, hogy ismét vérátömlesztéshez kell folyamodnotok és hogy ti
mind a ketten ki vagytok már merülve. Igy volt-e?
– Igy volt.
– Ebből azt értem, hogy már te és Van Helsing is megtettétek érte
ugyanazt, a mit ma én tettem meg. Igy van-e?
– Ugy van.
– És kitalálom, hogy Artur is benne volt már a dologban. Mert a mikor
ezelőtt négy nappal lent voltam nála, igen különösnek láttam. Soha
senkit sem láttam igy elgyöngülni azóta, hogy a Pampaszokon jártam és
egy kedvenc paripám éjjel kiszökött a legelőre. Egy olyan óriás denevér
lepte meg éjszaka, a milyeket Vampyrnak hivnak ottan és a nyakán
fölhasitva az eret, ugy kiszipolyozta a vérét, hogy lábra sem tudott
állni a szegény pára; agyon kellett lőnöm ott a fekvő helyében. Jack, ha
megmondhatod a nélkül, hogy eláruld a beléd helyezett bizalmat, ugy-e
hogy Artur volt az első?
– Igen ő volt.
– És mióta tart ez a dolog?
– Vagy tiz nap óta.
– Tiz nap óta! Hisz akkor annak a szegény bájos teremtésnek, a kit
valamennyien imádunk, az ereiben négy erős férfinak a vére foly! Az
Istenért, ember! hisz az egész testébe sem férne annyi! Aztán közel
hajolva hozzám, élesen suttogó hangon kérdezte:
– Mi fosztotta meg a vérétől?
Én a fejemet ráztam. – Hisz épp az a szörnyüség, hogy ezt nem tudjuk,
Van Helsing majd beleőrül már, én meg teljesen a végére értem a
tudományomnak. Még csak találgatni sem merem az okát.
Egy sereg közbejött körülmény meghiusitotta eddig a Lucy gondos őrzésére
tett minden intézkedésünket. De ez immár meg nem történhetik. Itt fogunk
maradni mindaketten, mig meg nem gyógyul – vagy – Morris kezet nyujtva –
igy szólt – én is itt leszek. Te meg a hollandus csak mondjátok, hogy
mit kell tennem és megteszem.
Mikor Lucy délután fölébredt első mozdulatával a keblére rejtett
papirost kereste és meglepetésemre meg is találta. A gondos professzor
ugy látszik visszatette oda, a honnan kiesett, nehogy a beteget
ébredésekor izgassa. Lucy szeme ezután a professzorra és rám fordult és
tekintete megenyhült. De aztán körültekintve megborzadt és vékony
lesoványodott kezével arcát eltakarva fájdalmasan sikoltott. Mi
megértettük, hogy ez mit jelent – hogy szegénykének eszébe jutott
édesanyja halála – és tőlünk telhetőleg igyekeztünk őt vigasztalni.
Megigértük, hogy mellette maradunk és ez egy kissé megnyugtatta, noha
még sokáig csöndesen sirdogált. Alkonyat felé elszunnyadt. És akkor egy
sajátságos dolog történt. Álmában kivette kebléböl az imént oda rejtett
papirost és ketté hasitotta, Van Helsing oda lépett és kivette kezéből a
két részre szakitott iratot. De azért Lucy folytatta a szétszaggatás
müveletét, mintha a levél még mindig a kezei közt volna és végre
fölemelte a két kezét és kinyitotta, mintha szétszórná az apróra tépett
papirost. Van Helsing meglepettnek látszott és összehuzta szemöldökét,
de nem szólt semmit sem.
_Szeptember 19._
Lucy egész éjjel nyugtalanul aludt, föl-föl ébredt, félt az elalvástól
és mindig gyöngébben ébredt föl. A professzor és én fölváltva
virrasztottunk és soha egy pillanatra sem hagytuk el. Morriss nem szólt
semmit sem szándékáról, de én azért tudtam, hogy egész éjjel a ház körül
járkált őrködve.
A kelő napfénye elárulta szegény Lucy erőinek pusztulását. Alig volt
képes a fejét mozditani és a kevés táplálék, a mit magához vett, nem
igen vált hasznára. Néha el-el szunnyadt és mind a ketten, Van Helsing
és én, észrevettük a különbséget az alvó és az ébren levő Lucy között.
Ha aludt, erősebbnek látszott, noha sokkal sápadtabb és soványabbnak és
a lélekzete csöndes volt; nyitott ajka kimutatta vértelen, sáppadt a
fogairól fölhuzódó inyét, a mely a fogait sokkal hosszabbaknak és
élesebbeknek tüntette föl a rendesnél.
Ha fölébredt, szemeinek a szelidsége természetesen megváltoztatta az
egész arc kifejezését és a régi édes, szép teremtés volt, noha
haldoklott. Délután Arturt kivánta látni és mi táviratoztunk neki.
Morris Quincey ment eléje a vasutra.
Mikor Artur megérkezett, hat óra lehetett és a lenyugvó napnak az
ablakon beözönlő fénye rózsás pirral boritotta Lucy arcát. Hanem azért
szegény Artur elfuladt a fölindulástól, a mint megpillantotta és szólni
sem tudott. De az ő jelenléte üditően hatott Lucyra, a ki egy kissé
összeszedte magát és derültebben szólott hozzá, mint eddig bármikor, a
mióta megérkeztünk. Artur is erőt vett főlindulásán és oly vidáman
felelgetett neki, a hogy csak tudott szegény.
Most éjfél után egy óra. Artur és Van Helsing vannak a beteggel.
Negyedóra mulva föl kell őket váltanom. Félek, hogy a holnapi nap végét
szabhatja virrasztásainknak, a rázkódás tulságosan erős volt, a szegény
gyermek nem birja legyőzni. Isten legyen vele és mindnyájunkkal.

_Harkerné Minna levele Westenra Lucynak._
(Felbontatlan maradt általa.)
_Szept. 17._
Drága Lucym!
Egy örökkévalóságnak tetszik, a mióta hallottam felőled, vagy magam is
irtam volna. De bizonyos, hogy megbocsájtasz, ha elolvastad ujságokkal
teli levelemet. A férjemet szerencsésen hazahoztam; mikor Exeter-be
érkeztünk, kocsi várt ránk az állomáson, benne, noha erősen bántotta a
köszvény, a jó öreg Hawkins urral. A saját házába vitt bennünket, a hol
egész lakosztály várt bennünket készen, kényelmesen és szépen berendezve
és együtt ebédeltünk. Ebéd után Hawkins ur igy szólt:
– Édes fiaim, az egészségtekre és boldog jövőtökre akarom poharamat
üriteni; az Isten áldása legyen mindkettőtökön. Mind a kettőtöket kis
gyerek korotok óta ismerlek és szeretlek és szeretettel és büszkeséggel
láttalak benneteket felnőni.
Már most azt akarom, hogy oszszátok meg velem az otthonomat. Nekem sem
gyermekem, sem rokonom, mind elhaltak és végrendeletemben mindenemet ti
rátok hagytam. Lucy édes, én erre sirva fakadtam, a két férfi pedig
kezet szoritott egymással. Nagyon, nagyon boldog estét töltöttünk azután
együtt.
Igy hát itt vagyunk ebben az ódon szép nagy házban. Mondanom sem kell
ugy-e, hogy mennyire el vagyok foglalva a rendezgetéssel és
háztartással. Jonathan és Hawkins ur szintén egész nap dologban vannak,
mert most Hawkins ur mindent át akar adni és megismertetni Jonathánt az
ügyekkel és ügyfelekkel.
Hogy van kedves jó édes anyád? Bár csak fölmehetnék hozzátok egy-két
napra édes, de nem lehet a sok dologtól, meg Jonathán is még mindig
gondozásra szorul. Már most hogy én elmondtam a magam ujságait, a
tieidet kérdem. Mikor lesz az esküvőd és hol és ki fog esketni és mit
veszesz föl az esküvőre és nagy, vagy csak csöndes esküvőtök lesz-e?
felelj mindenre, mert minden érdekel, a mi téged illet.
Isten áldjon édes Lucym és örködjék feletted. Örökké a te
Minnád.

_Hennesrey Patrik dr. jelentése Seward John dr.-nak._
_Szept. 20._
Tisztelt Uram!
Kivánságának eleget téve, ide zárva küldöm jelentésemet, mindeneknek a
miket rám bizott jelen állapotáról… A mi pedig Renfieldet illeti, arról
több mondani valóm van, egy ujabb kitörése volt, a mely végzetes
eredménynyel járhatott volna, de szerencsénkre nem végződött nagyobb
szerencsétlenséggel. Ma délután egy fuvaros szekere, két ember
kiséretében igyekezett az üres, elhagyott ház felé, a melynek telke a
kertünkkel szomszédos – ahhoz a házhoz, a hova, ha emlékszik, betegünk
már két izben szökőtt. A fuvarosok, nem ösmerve a tájat, megálltak a
kapunk előtt, hogy a portásnál kérdezősködjenek. Én magam is az ablakban
álltam ebéd utáni cigarettámmal és láttam az egyiket a házunk felé,
közeledni. A mint Renfield ablaka alatt elhaladt, a beteg szidni kezdte
az ablakból és elnevezte mindennek, a mi eszébe jutott, csak jónak nem.
A fuvaros, a ki igen tisztességes embernek látszott, csak annyit felelt
neki, hogy fogja be azt a lucskos száját, mire betegünk azzal vádolta,
hogy meg akarja őt rabolni és gyilkolni és azt mondta, hogy meg fogja őt
ebben akadályozni, ha mindjárt felakasztják is érte. Erre én kinyitottam
az ablakomat és intettem az idegennek, hogy ne is figyeljen oda, mire ő
végig nézett a házon és tisztába látszott jönni azzal, hogy miféle
helyen jár, mert csak ennyit mondott. – „Az Isten is megáldja uram, csak
nem gondolja, hogy törődöm azzal, a mit a bolondok házában vágnak a
fejemhez. De sajnálom az urat, meg mindazokat, a kiknek egy ilyen
vadállattal, mint az la, kell egy födél alatt lakniok“. – Aztán elég
tisztesség tudással tudakolta az utját és én megmagyaráztam neki, hogy
hol találja meg az elhagyott ház kapuját; távozott, utjában kisérve
betegünk átkozódása, fenyegetése és szidalmazásaitól. Én lementem
megnézni, hogy mi okozhatta nagy izgatottságát. Meglepetésemre teljesen
nyugodtnak és szinte jókedvünek találtam. Az esetet kezdtem szóba hozni
előtte, de ő elég nyájasan kérdezte, hogy miről is beszélek, hogy szinte
elhittem neki, hogy teljesen kiment az egész dolog a fejéből. De
sajnálattal kell bevallanom, hogy mindez csak furfangját bizonyitja,
mert alig egy félóra mulva ujra hallottam róla. Ezuttal is az ablakot
kifeszitve, ugrott meg és szaladt végig a fasoron. Én kiáltottam az
ápolóknak, hogy kövessenek és utána futottam, mert féltem, hogy rosszban
töri a fejét. Félelmem fokozódott, mikor láttam ugyanazt a szekeret, a
melyet az elébb elhaladni láttunk, visszafelé jönni az uton, rajta
nehány nagy faládával. A két ember a homlokáról törölte az izzadságot és
ki volt pirulva arcban, mintha nagyon megerőltette volna magát. Mielőtt
még utólérhettem volna, betegünk nekikrontott, az egyiket lerántotta a
szekérről, földhöz vágta és a fejét kezdte a kocsiutba verni. Ha épp
abban a pillanatban meg nem ragadom, azt hiszem, hogy agyonütötte volna
azt az embert. A másik leugrott a szekérről és jól fejbevágta Renfieldet
az ostora vastag nyelének ólmos végével. Rettenetes volt az ütés, de
betegünk föl sem vette, hanem azt is megragadta és hármunkkal viaskodott
és ugy ide-oda ráncigált bennünket, mintha macskakölykök lettünk volna.
Magan sem vagyok könnyü legény, a két fuvaros pedig jó két markos fickó
volt.
Eleinte némán küzködött velünk; de mikor erőt kezdtünk rajta venni és az
odaérkezett ápolók ráhuzták a kényszerzubbonyt, akkor orditani kezdett:
Én kifogok rajtuk! Nem engedem, hogy megraboljanak! Nem engedem, hogy
apránkint meggyilkoljanak! Küzdeni fogok az én uram és mesteremért! – és
több efféle összefüggés nélküli őrültségeket. Nehéz föladat volt őt
visszavinni a házba és a párnázott szobába zárni. Az egyik ápolónak az
ujját törte el – én persze azonnal beigazitottam és ő elég jól érzi
magát.
A két fuvaros eleinte hangosan fenyegetőzött, hogy igy meg ugy –
nyakunkra hozzák a törvényt és megbüntetésünket kérik stb., de egy pár
pohár jó bor és egy-egy arany láttára alaposan megváltoztatták
szándékukat és békében távoztak. Én följegyeztem a nevüket és lakásuk
cimét, ha esetleg rájuk szorulnánk. Mind a ketten Harrir és fiai
teherszállitó cég szolgálatában állanak Saho külvárosban.
Ezentul is a legpontosabb értesitést fogom küldeni mindenről, a mi
történik és sürgönyözni fogok, ha elkerülhetetlenül szükségünk lenne
jelenlétére.
Kiváló tisztelettel
_Hennesery Patrik._

_Harkerné, Minna levele Westenra Lucynak._
(Fölbontatlanul maradt Lucy után.)
_Szeptember 18._
Drága Lucym!
Oly sulyos csapás ért bennünket. Hawkins ur hirtelen meghalt. Vannak
ugyan a kik ezt ránk nézve nem tartják csapásnak, de mi ugy szerettük
őt, mintha édes atyánk lett volna. Én soha sem ismertem sem atyámat sem
anyámat, és igy annál keservesebben érzem a kedves öreg ur elvesztésének
sulyát. Jonathán pedig még nálamnál is keservesebben. A rá nehezdő
felelősség sulya is izgatja. Szinte kételkedni kezd saját erejében. Én
minden erőmmel vigasztalni és támogatni iparkodom őt. Bocsáss meg édes,
hogy szomoruságommal terhellek, de könnyit szivemen az irás. Szinte
félek az uttól, de holnapután Londonban kell mennünk, mert Hawkins urat
végrendelete értelmében oda az édes atyja mellé kell temettetnünk.
Minthogy rokonai nincsenek, férjem kiséri őt sirjához. Én ha csak néhány
percre is át fogok hozzátok menni édes, hogy lássalak. Ne haragudjál,
hogy levelemmel zavarlak.
A téged nagyon szerető
H. Minnád.

_Seward doktor naplója._
_Szept. 20._
Csak elszántság és megrögzőtt szokás tesznek képessé arra, hogy naplót
jegyezzek. Sokkal nyomorultabb, sokkal levertebb vagyok és sokkal jobban
utálom az életet és mindent, a mi vele jár, hogysem nagyon törödném
vele, ha mindjárt ebben a pillanatban hallanám is a halál angyala
szárnyainak suhogását felettem. Hisz ugyis megszoktam már, annyiszor
hallottam utóbban sötét szárnyainak suhogását, elsőbben Lucy édes anyja,
aztán Artur atyja és végre – de hadd látok föladatomhoz.
Pontosan fölváltottam Van Helsinget a Lucy virrasztásában. Arturt is
aludni akartuk küldeni, de ő eleinte makacskodott. Csak a mikor azt
mondottam neki, hogy szükségünk lesz rá a következő napon és hogy nem
szabad valamennyiünknek kimerülni a nyugalom hijján, mert ennek Lucy
vallaná kárát, csak akkor engedelmeskedett. Van Helsing igen jóságos
volt hozzá. „Jöjjön gyermekem – mondta – jőjjön velem. Maga beteg és
gyönge és sok szomoruságon és aggodalmon ment körösztül, a vérvesztést
nem is emlitve, a mely erejét aláásta. Magának nem szabad egyedül
maradni. Jőjjön velem a nappaliba, ott van jó nagy tüz és két jó diván.
Maga fekszik az egyikre, én a másikra és rokonérzésünk kölcsönös
vigasztalásunkra fog szolgálni, még ha nem beszélünk is, de még ha
alszunk is.“ Artur vele ment egy hosszu, vágyteljes pillantással Lucy
arcára, a mely fehérebb volt a patyolatnál, a melyen pihent. Lucy
csendesen mozdulatlanul feküdt és én körülnéztem, hogy minden rendben
van-e. Láttam, hogy a professzor ebben a szobában is épp oly gondosan
alkalmazta a fokhagymavirágot, mint a másikban, az ablak tele volt vele
és Lucy nyaka körül, a selyem zsebkendő fölött, a mely még mindig rajta
volt is egy vastag koszoru huzódott. Lucy hörögve szedte lélegzetét és
arca legrosszabb kifejezését öltötte föl, mert nyitott szája látni
engedte vértelen inyét. A bizonytalan gyönge világitásban a fogai is
sokkal hosszabbaknak és hegyesebbeknek látszottak, mint reggel voltak.
Kivált a két szemfoga mintha jóval hosszabb és hegyesebb lett volna,
mint a többi. Én melléje ültem és ő nemsokára nyugtalanul kezdett
mozgolódni. Ugyanabban a pillanatban valami sajátságosan tompa
csapkodást vagy püfögés-formát hallottam az ablakon. Csöndesen oda
osontam és kinéztem a függöny csücskét megemelve. A teljes hold
világánál láttam, hogy valami óriás denevérféle okozta a zajt, a mely
körülröpködve az ablaküveget érintgette szárnycsapkodásaival, nyilván a
világosság vonzotta ujra és ismét az ablakhoz vissza. Mikor az ágyhoz
visszatértem, láttam, hogy Lucy megmozdult s letépte a fokhagymavirág
koszorut a nyakáról, én visszaigazitottam, a milyen jól csak tudtam és
ismét leültem melléje tovább virrasztani.
Nemsokára ezután fölébredt és én a Van Helsing által rendelt táplálékot
nyujtottam neki. Csak nagyon keveset fagadott el és azt sem szivesen.
Most már nem volt meg benne az az ösztönszerü küzdelem az életért és
erőért, a mely betegségének eddigi lefolyását jellemezte. Meglepetten
tapasztaltam, hogy valahányszor magához tért, vagyis öntudatra ébredt,
magához szoritotta a fokhagyma virágot. Igazán sajátságos látvány volt,
hogy mihelyt visszaesett letargikus mély álmába a hörgő lélegzettel, a
virágot lerázta és tépte magáról; és abban a pillanatban, hogy
ébredezett, szedte össze és szorosan magához ölelte. Erről minden
tévedést kizáróan meggyőződhettem, mert virrasztásom hosszu óráin
keresztül több izben aludt el és ébredt föl ujra és mindenkor
ismétlődött ez a sajátságos játék.
Hatkor reggel Van Helsing jött fölváltani. Artur elszunnyadt és ő
könyörületesen hagyta őt aludni. Mikor meglátta Lucy arcát, fölszisszent
és átható suttogással mondta:
– Huzza föl a rolettát, világosságra van szükségem!
Aztán lehajolt és arcával majdnem érintve Lucyét, gondosan vizsgálni
kezdte. Levette nyakáról a virágot és leoldotta a selyemkendőt. A mint
ezt tette, megrettent és hallottam, a mint egy félig elfojtott „Mein
Gott“ rebbent el ajkán. Én is lehajoltam, hogy jobban lássak és a mit
láttam, az sajátságosan dermesztő hatással volt rám.
Lucy nyakáról a két gyuladt pont tökéletesen eltünt.
Van Helsing vagy teljes öt percig mozdulatlanul állt és nézte, arcán a
legszigorubb kifejezéssel. Aztán felém fordulva, nyugodtan mondta:
– Haldoklik. Most már nem tart soká. De jegyezze meg, hogy nagy
különbséget fog tenni, hogy ébren hal-e meg, vagy pedig álmában. Keltse
föl ezt a szegény fiut, hadd jőjjön és lássa őt utoljára; ő bizik
bennünk és mi megigértük neki.
Az ebédlőbe mentem és fölkeltettem Arturt. Egy pillanatig kábultan
nézett, de mikor a beömlő napfényt látta, megijjedt, hogy tán későn is
ébredt. Én megnyugtattam, mondván, hogy Lucy még mindig alszik és a
lehető kimélettel adtam tudtára, hogy Van Helsing és én is azt hiszszük,
hogy közeledik a végső órája. Szegény Artur, arcát kezébe temetve térdre
siklott a kanapé mellett, a hol nehány pillanatig maradt, a fejét a
párnába ásva, mig válla remegett a zokogástól. Én fölemeltem. – Gyere
kedves jó öreg pajtás – biztattam őt, szedd össze minden bátorságodat,
hogy neki könyebitsd a nehéz sorsát.
Midőn Lucy szobájába léptünk, azonnal észrevettem, hogy Van Helsing
szokott előrelátásával mindent rendbe hozott, hogy a lehető
legkellemesebb benyomást tegye. Még Lucy haját is megkefélte, ugy, hogy
annak aranyos hullámai lepték el a vánkost. Mikor beléptünk, Lucy
fölnyitotta szemét és Arturt meglátva, halkan susogta:
– Artur! Oh, édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél!
Artur lehajolt, hogy megcsókolja, de Van Helsing visszaintette.
– Nem, susogta, ne még! A kezét fogja, az jobban fog neki esni.
Artur tehát kezébe fogta az övét és melléje térdelt, Lucy boldog
mosolylyal nézte, arcának lágy vonalai tökéletesen illettek sugárzó
szemének angyali szépségéhez. Aztán a pillái lassan lecsukódtak és ő
álomba merült. Egy kis ideig keble lassan pihegett és lélekzete
csöndesen jött és ment, mint egy fáradt gyermeké.
És ekkor alig észrevehetően jött az a különös változás, a melyet már az
éjjel is észleltem. A lélegzete hörgő lett, a szája kinyilt és fölhuzott
sápadt inye hosszabbnak és élesebbnek mutatta fogait, mint bármikor
ezelőtt. Aztán mintegy ébren alva, különös, öntudatlan módon kinyitotta
a szemét, a mely ezuttal fátyolozott és kemény tekintetü volt egyszerre
és halk kéjteljes hangon, a milyet még soha sem hallottam tőle, mondta:
– Artur! óh édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél! Csókolj
meg!
Artur mohón hajolt föléje, hogy megcsókolja, de abban a pillanatban Van
Helsing, a kit csak ugy, mint engem megdermesztett a szokatlan hang,
lecsapott rája, megragadta mind a két kezével a nyakánál fogva és oly
dühödt erőfeszitéssel, a melyre soha sem hittem volna képesnek, rántotta
vissza és csaknem keresztül lóditotta az egész szobán.
– Nem, ha élete függne tőle sem! – kiáltotta. – Nem, a lelke üdvösségére
és az övére nem! – És ugy állt kettejük között, mint egy haragos
oroszlán.
Artur annyira meg volt lepetve, hogy egy pillanatig nem tudta, mit
mondjon vagy tegyen; de mielőtt fölháborodása kitört volna, eszébe
jutott a hely és a körülmények és némán várakozva állott.
Én és Van Helsing Lucyra szögezett tekintettel figyeltünk és láttuk a
bőszült harag kifejezését mint egy sötét árnyékot átsuhanni vonásain,
mig éles fogait csattogtatva szoritotta egymásra. Aztán lehunyta szemét
és zihálva szedte lélegzetét.
Csakhamar ezután szemei régi szépségükben és szelid fényükben ragyogva
nyiltak föl és gyönge, átlátszó, sápadt, pici két kezét kinyujtva,
megfogta velük Van Helsing nagy, barna kezét és magához vonva,
megcsókolta. – Az én egyetlen, igaz barátom – mondta, halk, de
leirhatatlanul megható hangon. – Az én igaz barátom és az övé! Oh,
ótalmazza meg őt és adjon nekem nyugalmat!
– Erre esküszöm! felelte Van Helsing ünnepiesen, az ágy mellett térdelve
és kezét esküre emelve. Aztán Arturhoz fordulva, mondta:
– Jöjjön, édes fiam, fogja meg a kezét és csókolja homlokon, de csak
egyetlen egyszer.
– A szerelmesek szeme találkozott az ajkuk helyett; és igy váltak meg
egymástól.
Lucy szeme lecsukódott; Van Helsing, a ki élesen figyelt, megfogta Artur
karját és elvonta őt.
Lucy lélegzete ekkor ismét hörögve szakadt föl, aztán hirtelen elállt.