Drakula: angol regény - 06

három öreg alig várta, hogy helyet foglaljon és mindjárt a közelében
telepedett meg. Lucy oly kedves az öregek iránt; én azt hiszem, hogy
mind a hárman minden meggondolás nélkül és azonnal halálosan
beleszerelmesedtek. Még az én külön öregem is beadta a derekát és nem
disputált vele – hanem annál többet én velem. Csakhamar a legendákra
tereltem a beszélgetést, és ő mindjárt leckéztetni kezdett bennünket. Ha
jól emlékszem ezeket mondotta:
– Bolond beszéd, a mind a hogy csak van, semmi egyéb, nekem elhihetik.
Az a sok kisértet, boszorkány, garaboncás, meg tudja a micsoda csak arra
való, hogy gyerekeket, meg hóbortos asszonyokat bolonditsanak vele.
Szappanbuborék az egész. Azt a sok ijesztgetést meg hazugságot csak a
papok meg az urak találták ki, hogy a szegény embert ijesztgessék vele,
azt olyat is megtétessenek vele, a mit különben meg nem tenne. Öl a
méreg, ha csak rá gondolok. Nem elég nekik, hogy ujságba nyomtatják, meg
szószékből prédikálják a hazugságot – még a sirkövekre is rávésetik.
Nézzenek csak körül, itt ni, a meddig csak látnak, ez a tömérdek sirkő,
hogy iparkodik mind a hány egyenesen állni, merő büszkeségből, de megdül
mind a hány, lehuzza őket a hazugságok sulya, a miket rájuk irattak.
„Itt nyugszik teste – vagy – Az Istenben boldogult emlékének szentelve“
van valamennyire irva, pedig a fele alatt nem nyugszik egyáltalán
senkinek sem a teste; az emlékükkel meg nem törődik senki sem annyit,
mint egy pipa dohánynyal. Hazugság mind, semmi egyéb, csak hazugság vagy
egy vagy más módon, de mind hazudik. A nyüstyit! az lesz ám csak a fura
gyülekezet, ha majd itélet napján mind itt nyüzsögnek egymás hátán,
aztán huzigálják ki a sirkövüket, hogy bebizonyitsák velük, hogy milyen
jók voltak; némelyike majd csak ugy csöpög-csurog a sós tengerlétől, a
miben feküdtek, azt az iszaptól sikos kezükkel meg sem tudják jól fogni
a kövüket.
– Ugyan öreg ur, csak nem beszél komolyan – vetettem közbe – ez a
tömérdek sirkő csak nem mind hamissággal van tele.
– Azzal a, ha mondom. Lehet közte valami kevés, a ki nem csalárd –
kivéve, hogy az is tulságosan jónak mondja a gazdáját. De a javarésze
hazugsággal teli. Példának okáért látja kisasszonykám, azt a templom
falát – és azt hiszi, hogy a neki támasztott sirkövek alatt mindazok
nyugosznak szépen, békességesen, a kikről a kövek mesélnek?
– Biccentettem, hogy igen. Nahát hogy éppen itt a hazugság. Van ott
tucatszámra olyan sir, a mi épp olyan üres, mind itt az én Dani barátom
tubákos pikszise péntek este. Oldalba bökte nevezett barátját, mire mind
jóizüen nevettek. De hát hogy is lehetne másképp? Nézze például azt, azt
a tulsót la; olvassa csak, hogy mi van rajta! Én fölkeltem oda mentem és
elolvastam.
Szpenceclagh Edward, hajókormányos, meghalt tengeri rablók kezétől,
Audres partjain, 1854-ben.
– Mikor ujra leültem, az öreg igy folytatta:
– Nahát, szeretném tudni, hogy ki hozta volna haza olyan messziről? De
még tudok eleget, a kiknek a csontjai az északi tengerekben Grönland
körül pihennek – vagy a hova az áramlatok azóta sodorták – a sirköve meg
itt van. Mit gondol, azoknak a szegényeknek vajjon mind ide muszáj majd
rohanni Whity-be, ha majd a végitélet trombitája harsog? Bátor vagyok
benne kételkedni.
– De hát miért gondolja ön, – kérdeztem, – hogy azoknak a szegény
embereknek, vagy a szellemüknek magukkal kell vinni itéletnapján a
sirkövüket. Azt hiszi talán, hogy ez okvetetlenül szükséges?
Hogyne, hát mire való akkor a sirkő, ha nem erre? feleljen meg erre
kisasszonykám.
– Tán arra, hogy az elhunyt hozzátartozóinak jól esnék.
– Hogy a halott hozzátartozóinak jól essék! – Ezt szörnyü megvetéssel
mondta. – Hát jól eshetik a hozzátartozóinak, hogy hazugságot vésnek a
sirkövére és hogy a helységben mindenki tudja, hogy hazugság? – Egy
sirkőre mutatott a lábainknál, a melyet fektetve helyeztek el közel a
partszakadás széléhez és a melyre padunk erősitve volt. – Olvassa el
példának okául, hogy mit mond az irás ezen a kövön la. – A betük lefelé
voltak forditva onnan, a hol én ültem, de Lucy jobban szembe volt velük,
áthajolt tehát és olvasta:
– Canon György emlékének szentelve, a ki boldog föltámadás reményében
halt meg jul. 29. 1873, a magas sziklapartról való esés következtében.
Ezt a sirkövet szomorodott szivü anyja emeltette drágán szeretett
fiának. „Egyetlen fia volt anyjának, a ki özvegy asszony vala.“
– No, ebben igazán nem látok semmi furcsaságot sem öreg ur, – jegyezte
meg Lucy komolyan és kissé szigoruan.
– Hogy nem lát benne semmi furcsaságot! ha! ha! Hát persze hogy nem lát,
mert hát nem tudhassa, hogy az a szomorodott szivü édesanya egy
valóságos tigris macska volt, a ki gyilkolta a fiát, ugy, hogy ez
annyira meggyülölte, hogy öngyilkosságra vetemedett csak azért, hogy az
anyja elessék az összeg pénztől, a mire a fia életét biztositositotta.
Magára sütötte az ócska puskájukat, a mivel a varjukat szokta
ijesztgetni – azután ugy gurult le a sziklán. A mi pedig a boldog
föltámadást illeti – hát a magam fülével hallottam akárhányszor, a mikor
aszondta, hogy reméli, hogy a poklok mélységes fenekére jut, mivelhogy
az édesanyja olyan átkozottul ájtatos, hogy bizonyosan menybe jut, ő
pedig még ott sem kivánna vele egy kenyéren lenni. No hát ha ez sem
világos hazugság – a botjával a sirkövet veregette – akkor nem tudom,
hogy mi. Már szinte látom Gábriel arkangyalt, hogy fogja az oldalát
nevettében, a mikor György öcsém szuszogva cipeli eléje a sirkövét, hogy
bizonyságot tegyen mellette.
Én nem tudtam mit feleljek erre, de Lucy fölállt és igy szólt:
– Oh, jaj minek mondta el ezt nekünk? Ez az én kedvenc ülőhelyem és nem
tudok megválni tőle; aztán most kisül, hogy egy öngyilkosnak a sirján
kell üldögélnem.
– Attól ugyan nem esik semmi baja kis szépem; és tán a szegény Gyurinak
meg jól esik, hogy egy ilyen szép kis lány ül az ölében. Magának meg
nincsen kára benne. Jó magam is, van vagy husz éve, hogy ott szoktam
üldögélni és bizony nekem sem esett bajom tőle. Soha se törődjék
azokkal, a kik ott alatta vannak, meg azokkal se, a kik nincsenek! Elég
ideje lesz az ijedtségnek akkor, majd ha a sirköveket mind szaladni
látja, ozt üres lesz a temető, mint az ugar föld. No de üt az óra,
mennem kell. Alázatos szolgája a hölgyeknek! – És ezzel elbaktatott.
Lucy és én még ott maradtunk egy ideig. Oly szép volt körülöttünk
minden, hogy önkénytelenül kezet fogtunk és ő ujból elmondott nekem
mindent Arturról és elkövetkező lakodalmukról. Ez egy kissé
elszomoritott, mert már egy hónapja, hogy semmi hirt sem hallottam
Jonathánról.
_Ugyanezen napon._ Egyedül jöttem fel ide, mert nagyon bus vagyok. Nem
volt levelem. Remélem, hogy Jonathánnak nem történt semmi baja sem. Az
óra most ütötte a kilencet. A városban és sétatéren este kigyultak a
lámpák. A zenekar épp egy friss keringőt játszik a kikötőben. Vajjon hol
lehet most Jonathán és gondol-e rám? Bár csak már itthon volna!

_Seward dr. naplója._
_Junius 5._
Renfield esete mind érdekesebb lesz, minél jobban kezdem ismerni ez
embert. Bizonyos tulajdonságai rendkivül ki vannak fejlödve: az önzés, a
titkolózás és az elszántság. Szeretném, ha ki tudnám találni, hogy az
utóbbinak mi a célja. Olyan, mintha valamely eltökélt szándéka volna, de
hogy mi, ezt még eddig nem tudom. Az egyetlen jó tulajdonsága,
rendkivüli szeretete az állatok iránt, noha ez is néha ugy nyilatkozik,
hogy azt kezdem hinni, hogy rendkivül kegyetlennek kell lennie. A
kedvencei néha igazán furák. Jelenleg legyek összefogdosása képezi
kedvenc szórakozását. Már annyit szedett össze, hogy kénytelen voltam
megpirongatni érte. Meglepetésemre nem kezdett dühöngni a feddésért,
mint a hogy el voltam rá készülve, hanem nyugodt komolysággal fogadta az
intést. Egy kis ideig gondolkozott, aztán igy szólt: Kaphatnék három
napot? Azalatt elpusztitom őket innen. – Én természetesen azt mondtam,
hogy helyesen teszi. Figyelnem kell őt.
_Junius 18._
Renfield ujabban pókok gyüjtésére szánta magát és már néhány jó nagy
pocakos példányt fogott és skatulyába tette. A legyeivel eteti a pókjait
és a legyek már jól fogytán vannak, noha minden ételmaradékát még több
légy becsalogatására szánta.
_Julius 1._
A pókjai immár épp ugy elszaporodtak és oly alkalmatlanok, mint a legyek
voltak és én ma megmondtam neki, hogy szabaditsa meg magát valahogy
tőlük. Erre ő nagyon elbusulta magát, azért hát azt mondtam, hogy
legalább egy részüktől váljék meg. Ebbe nagyon szivesen beleegyezett és
én ugyanannyi határidőt szabtam a pókok elpusztitására, mint a
legyekére. Szörnyü undort keltett bennem, hogy a mig nála voltam, egy
nagy dongó légy, szinte duzzadva valami dögvészes lakomától, zümmögve
röpült a szobába, betegem megfogta, egy percig gyönyörködve tartotta a
mutató és hüvelyk ujja közt, aztán a szájába tette és megette. Én
megszidtam érte, de ő a legnyugodtabban vitatta, hogy ez igen jóizü és
igen egészséges, mert hogy élet, erős élet és életet ad neki is. Erre
egy ötletem, de még csak igen homályos ötletem támadt. Meg kell
figyelnem, hogy miképpen szabaditja meg magát a pókjaitól. Az bizonyos,
hogy valami problemán töri a fejét, mert egy jegyzőkönyvet tart, a
melynek lapjai számokkal vannak tele irva, rendesen egymás alá, aztán
összeadva és az igy nyert eredmény ismét és ismét összeadva.
_Julius 8._
Van valami rendszer betegem őrültségében és az én ötletem mind
határozottabb alakot kezd ölteni. Néhány nap távol tartottam magamat
tőle, hogy jobban lássam, ha valami változása lenne. De minden meg van a
régiben, kivéve, hogy néhány régi kedvencétől megvált és egy ujat
szerzett be magának. Elfogott valahogy egy verebet és részben már meg is
szeliditette. A szelidités módja igen egyszerü, ugy látom, hogy a pókjai
tetemesen megfogytak. Hanem azok, a kik még megmaradtak, annál
kövérebbek, mert folyton csalogatja be ételmaradékaival a legyeket a
számukra.
_Julius 13._
Haladunk. Beteg barátomnak már egy egész kolónia verebe van, a legyei és
pókjai pedig majdnem elfogytak. Mikor ma meglátogattam, elejbém szaladt
és azt mondta, hogy egy nagy kegyet, egy igen-igen nagy kegyet akar
tőlem kérni, és a mig beszélt oly alázatosan hizelkedett, mint egy
kutya. Kérdésemre, hogy mi lenne az a nagy kegy, az elragadtatás hangján
és modorában mondta:
– Egy kis cica, egy ici-pici kicsi kis cicuska, a kivel játszhatnám, a
kit tanithatnék és etethetnék – etethetnék – etethetnék! – Kérése nem
lepett meg, mert vettem észre, hogy kedvencei hogy gyarapodtak formában,
nagyságban és élénkségben, de nem szerettem volna, ha szép kis
verébkoloniája ugyanolyan módon fogyott volna meg, mint a legyei és
pókjai; hát csak annyit mondtam neki, hogy majd rajta leszek, hogy
kapjon és egyuttal kérdeztem, hogy nem jobban szeretne-e egy jó nagy
macskát, mint egy kis cicát. Feleletének mohósága azonnal elárulta
szándékát:
– Oh igen! sokkal jobban szeretnék egy jó, nagy, erős macskát! Csak
azért kértem egy kis cicát, mert azt hittem, hogy a nagy macskát kereken
megtagadná tőlem. De egy kis cicát, ugy-e ezt csak nem tagadhatja meg
senki sem? – Én a fejemet ráztam és azt mondtam neki, hogy attól félek,
hogy egyelőre ezt is lehetetlen lesz megadni, de hogy majd utánalátok a
dolognak. Az arca elsötétült erre és én láttam benne a derengő
veszedelmet, mert egy olyan hirtelen, vad, fenyegető tekintettel mért
végig, a mely gyilkolást jelentett. Ez az ember egy még kifejletlen
maniákus emberölő. Mostani legujabb, teljesitetlen kivánságával próbára
fogom tenni és akkor talán többet tudok meg.
_Ugyanaz nap 10-kor este._
Ismét meglátogattam betegemet és egy sarokban találtam duzzogva. A mint
meglátott, fölkelt és a lábaim elé vetette magát és ugy könyörgött, hogy
adjak neki egy macskát, hogy az üdvössége függ attól, hogy egy macskát
kapjon. De szilárd voltam és azt mondtam neki, hogy nem kaphat macskát;
mire ő szó nélkül visszaült a sarokba, a hol bejövetelemkor találtam és
a körmét rágta. Holnap korán reggel meg fogom látogatni.
_Julius 20._
Nagyon korán meglátogattam Renfieldet, mig mielőtt a segédorvos reggeli
körutját megtette volna. Már ébren találtam, dudolgatva. Az ablakban
állt, megtakaritott cukrát morzsolgatva szét a deszkára, ugy látszik,
hogy ismét a légy fogdosásra szánta el magát, még pedig a
leggondtalanabb jó kedvvel fogott hozzá. Én körülnéztem, a madarait
keresve és egyet sem látva, kérdeztem, hogy hova lettek. Azt felelte, a
nélkül, hogy felém fordult volna, hogy mind elrepültek. A szobában
szétszórva hevert egy pár toll, a vánkosán pedig vércseppeket láttam.
Nem szóltam neki, de az ápolóért mentem és meghagytam neki, hogy szemmel
tartsa és értesitsen, ha valami szokatlant tapasztalna rajta napközben.
_Délelőtt 11 órakor._
Az ápoló most volt itt és jelentette, hogy Renfield igen roszul lett és
végre egy nagy csomó tollat hányt ki. – Én azt hiszem doktor ur – mondja
megbizottan – hogy az a szerencsétlen megette a madarait, még pedig azon
nyersen tollastól, mindenestől!
– Éjjel 11 óra. Erős csillapitó szert adtam ma Renfieldnek, eleget, hogy
még őt is elaltassa – és elvettem a jegyzőkönyvét, hogy bele
tekinthessek. Föltevésem igaznak bizonyult. Az én emberölő maniákusom
nagyon sajátságos fajta. Kénytelen leszek uj osztályzatot találni a
számára és zoophagusnak (életevő) őrültnek mondani; mániája, annyi
életet fölemészteni, a mennyit csak bir és iparkodott, hogy ezt
halmozott módon érje el. Sok legyet adott egy póknak és sok pókot egy
madárnak, aztán macskát szeretett volna, hogy legyen, a ki a sok madarat
fölfalja. Hogy mihez fogott volna az után? Igazán érdemes volna
befejezésre juttatni a kisérletet. Az emberek valamikor gunyolódtak a
viviszekción és ime, milyen eredményeket értünk el vele máig. Miért ne
fejleszteni a tudomány legéletbevágóbb és legnehezebb ágát, az agyvelő
ismeretét? Ha csak egy ilyen elme titkát birnám, – ha csak egyetlenegy
elmebeteg képzelődésének a nyitját meg tudnám fejteni, hát olyan fokra
fejleszthetném az elmekórtan ismeretét, a milyenről ma még nem is
álmodunk. De szabad-e még ily fontos okért is föláldozni valakit? Eh, ne
gondoljunk erre – még kisértetbe esném.
Milyen helyesen okoskodott az én emberem; különben az őrültek egy
bizonyos csapáson mindig helyesen járnak. Szeretném tudni, hogy vajjon
hány életre becsül egy embert, vagy hogy csak egyre-e? A számadást a
legpontosabban fejezte be és ma egy uj sorozatot kezdett. Hányan
közülünk nem kezdünk egy uj sorozatot életünknek minden uj napjával.
Nekem ugy tetszik, mintha csak tegnap történt volna, hogy egész életem
megszünt csalódott reményemmel és hogy én is uj sorozatot kezdtem. Óh
Lucy, Lucy, nem tudok rád haragudni és nem birok haragudni a barátomra,
sem a kinek a boldogsága egy a magáéval. De hát nekem reménytelenül kell
élnem és dolgoznom. Dolgoznom! Dolgoznom!

_Murray Minna naplója._
_Jul. 26-án._
Telve vagyok aggodalommal és kissé csillapit, ha jegyzeteimen dolgozom;
Olyan ez, mintha az ember saját magának mesét mondana és egyuttal
hallgatna is. Egyaránt nyugtalankodom Lucy és Jonathán miatt. Már jó
ideje nem volt hirem Jonathánról, a mi természetesen nagyon busitott, de
tegnap a kedves jó öreg Hawkinz ur, a ki mindig oly kedves hozzám, egy
levelét küldte el hozzám, azzal a megjegyzéssel, hogy abban a percben
kapta ő is a postával. Az egész csak egy sor, Drakula várából keltezve
és tudatja velünk, hogy épp indulóban van hazafelé. Ez egyáltalán nem
hasonlit Jonathánhoz. Nem értem az egészet és nagyon nyugtalan vagyok.
Aztán meg Lucy, noha nagyon jól érzi magát, az utóbbi napokban
visszaesett régi, rosz szokásába, az alva járásba. Az édes anyja beszélt
velem róla és elhatároztuk, hogy minden éjjel be fogom zárni szobánk
ajtaját. Lucy édes anyja azt képzeli, hogy az alvajárók okvetetlen a
háztetőkre másznak vagy a szikla szakadékok legszélén sétálnak és ha
hirtelen felébresztik őket, hát kétségbeesett sikoltással zuhannak a
mélységbe. Szegény asszony természetesen aggódik Lucyért és azt mondja
nekem, hogy Lucy édes atyjának ugyanaz a rosz szokása volt; hogy
akárhányszor fölkelt éjjel és felöltözködött és elsétált volna, ha meg
nem akadályozzák. Lucy esküvője őszszel lesz és ő nagyban töri már a
fejét, hogy milyenek legyenek a ruhái és hogyan rendezze be a házát.
Engem nagyon érdekel minden dolga, mert hisz én is abban a sorban
volnék, csakhogy persze Jonathán és én sokkal egyszerübb életre
készülünk, mert nekünk nagyon számot kell vetnünk a jövedelemmel.
Helmwood urat – nagyságos Helmwood Arthur, Godalming lord egyetlen fia –
nemsokára várjuk, jön mihelyt csak elhagyhatja a várost, a hol
betegeskedő édes atyja miatt tartózkodik és Lucy türelmetlenül olvassa a
perceket jöveteléig. Lehet, hogy ez a várakozás izgatja és hogy semmi
baja sem lesz, mihelyt a vőlegénye megérkezik.
_Julius 27._
Semmi hir Jonathánról, nagyon kezdek nyugtalankodni miatta, noha
tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. Csak irna legalább, ha mindjárt
csak egy sort is, Lucy is nyugtalanabb, mint valaha és minden éjjel arra
ébredek, hogy a szobában járkál. Szerencse, hogy oly meleg az idő, hogy
nem hütheti meg magát; de a nyugtalanság és a folytonos fölébredés már
engem is kimerit, én is kezdek ideges és álmatlan lenni. Szerencse, hogy
Lucy jó egészsége tartós. Helmwood ur édes atyjának a betegsége
komolyabbra fordult. Lucy boszankodik, hogy vőlegényének a jövetele
ujabb halasztást szenvedett, de szerencsére a boszankodás nem árt az
egészségnek; erősebb mint volt és az arca rózsapiros. Teljesen
elvesztette vérszegény sápadtságát, a melylyel idejött, bárcsak tartós
lenne a jó szine.
_Augusztus 3-án._
Ismét elmult egy hét és semmi hir Jonathánról, remélem, hogy nem beteg,
mert hisz akkor is irt volna. Nézem csak nézem a legutolsó levelét, de
sehogysem elégit ki. Nem olyan, mintha ő irta volna, pedig az ő keze
irása az bizonyos. Lucy nem sokat járt álmában az utolsó héten, de
valami különös tartózkodást veszek észre rajta, a melyet nem birok
megérteni. Még álmában is mintha őrizkednék tőlem. Mindig megkisérli az
ajtót nyitni és ha csukva találja, járkálni kezd a szobában, mintha a
kulcsot keresné.
_Augusztus 6._
Ismét három nap és semmi hir, ez a bizonytalanság elviselhetetlen. Csak
tudnám, hogy hova irjak, vagy hova menjek, hát meg volnék nyugodva. De
Jonathán utolsó levele óta senki még csak hirt sem hallott róla. Csak
Istenhez fordulhatok türelemért. Lucy izgatottabb mint valaha, de
különben jól érzi magát. Az elmult éjszaka nagyon fülledt volt és a
halászok azt mondják, hogy viharra lehetünk elkészülve. Ma szürke napunk
van és a mint itt irok, vastag felhők rejtik el a napot, minden szürke,
a zöld füt kivéve, a mely smaragd szinben ragyog a szürke foglalásban.
Szürke a szikla, szürke a felhő és sulyosan lóg a szürke tenger fölött.
A szemhatár is szürke ködbe vész, a halászbárkák hazafelé sietnek, hogy
a vihar kitörése előtt kikötőbe jussanak. Itt jön az én ismerős öregem.
Egyenesen felém tart és a hogy a kalapját megemeli, látom, hogy
beszélgetni óhajtana.
Engem egészen meginditott a szegény öreg emberen történt változás. Mikor
mellém ült, szinte szeliden szólalt meg:
– Szeretnék magának valamit mondani kisasszonykám. Én láttam, hogy
nehezére esik a dolog, hát a kezembe fogtam szegény öreg ráncos kezét és
biztattam, hogy csak beszéljen bátran. Kezét a kezemben hagyva, hozzá
kezdett:
– Attól félek drágicám, hogy nagyon megbotránkoztattam magát a sok
ostobasággal, a mit a halottakról és több efféléről a mult hetekbe
fecsegtem. De nem értettem ám komolyan, ez jusson eszébe, ha majd én már
nem leszek. Mi szegény öregek, a kik már féllábbal a gödörben vagyunk,
nem szeretünk ám arra gondolni, azt meg félni sem akarunk tőle. Ozt
azért tréfálunk a halállal, hogy a magunk szegény öreg szivét
biztatgassuk egy kicsit. Hanem azért az Isten áldja meg drágicám, ne
higyje ám, hogy én félek a haláltól. Nem én, egy csöppet sem, hanem csak
nem akarok meghalni, a mig nem muszáj. Haj, az én időm már innen-onnan
lejár. Mert már igen öreg vagyok és százesztendőnél többet senki sem
igen remélhet. Én pedig már olyan közel érzem a százesztendőt, hogy
szinte hallom az öreg csontost, a hogy a kaszáját köszörüli. No lássa,
már megint nem tudom megállni, hogy ne tréfáljak vele, pedig már a halál
angyala is keresi a trombitáját, hogy engem hivjon vele. Hanem azért ne
pityeregjen drágicám! Mert látta, hogy könyezem. Nem bánom ám én, ha még
az éjjel jön is értem az öreg, mer iszen hát az élet ugy sem egyébbel
telik, mint a halálra való várakozással. És a halál az egyetlen, a mire
biztosan számithatunk az életben. De hát én nyugodt vagyok, noha érzem,
hogy jön drágicám, még pedig sietve. Tán elér addig, a mig itt ülök és
tünődök rajta. Tán azzal a viharral jön a tengeren által, a mely
veszteséget, bánatot és könyeket hoz sokaknak. Nézze! Nézze! – Kiáltotta
hirtelen – van valami a szélben, a levegőben, a ködben, a minek az ize
és szine, a formája halált hozó. A levegőben van, érzem a jövetelét.
Uram Istenem engedd, hogy, jó kedvvel kövessem hivásodat, ha szólit!
Ájtatos mozdulattal terjesztette ki a karjait és vette le a kalapját.
Ajka mozgott, mintha imádkoznék. Néhány pillanatnyi csönd után fölállt,
kezet adott, megáldott, bucsut mondott és elballagott.
Az egész modora roppant fölizgatott és meghatott. Szinte megörültem,
mikor a révkapitányt láttam közeledni, messzelátójával a hóna alatt.
Megállt, hogy velem beszélgessen, mint rendesen, de az egész idő alatt
egy idegen hajót fürkészett a messzelátójával.
– Nem tudom kitalálni, hogy miféle lehet – szólott. A formájáról itélve,
orosz hajó, de megfoghatatlanul furcsa módon viselkedik. Mintha nem
tudna elhatározásra jutni.
Ugy látszik, észrevette a közeledő vihart, de nem tudja magát elszánni,
hogy északnak szaladjon-e a nyilt tengerre, vagy bemeneküljön ide a
kikötőbe. Na nézze már megint! Ugyancsak különösen kormányozhatják. Vagy
pedig a hajó kifog a kormányoson, mert minden szélrohammal változik a
futása. Alighanem többet is hallunk felőle holnap ilyenkorig.


VII.

_A Dailygraph aug. 8-diki számából kivágva. Murray Minna naplójába
ragasztva_.
(Tudósitónktól.)
_Whitby._
Egyikét a legnagyobb és leghirtelenebb viharoknak éltük át itten,
sajátságos és a maga nemében páratlan események közt. Az idő
meglehetősen fülledt volt, a mi, tekintve hogy augusztus hónapját éljük,
nem tünt föl senkinek sem. A szombat este még szebb volt, mint rendesen
és a hajók alig győzték a kirándulókat Whitby környékére szállitani. A
szép idő délutánig nem változott, csak akkor vették észre a magaslaton
lévő temetőben őgyelgők, a kik messze elláthattak – északnak és keletnek
– a felhők tornyosulását északnyugaton. A szolgálatot tévő révfölügyelő
azonnal jelentést tett az idő változásáról és egy öreg halászember, a ki
félszázadnál tovább figyelte az időjárást, határozottan megjövendölte a
vihar jövetelét. A nap nyugtát miriád felhő kisérte minden elképzelhető
szinben, tüzes piros, rózsaszin, zöld, lila és aranysárga változatokban
ragyogva. Imitt-amott nem nagy, de sürü tömegeivel a mélységesen fekete
felhőknek. A könnyü szél estefelé teljesen elállt és éjfél felé oly
csendes, oly fülledten forró volt a levegő, a milyen csak égi háboru
előtt szokta az érzékeny-idegzetü embereket bántani. A tengeren nem igen
láttunk világot, mert a halászbárkák legtöbbje korán hazasietett. Az
egyetlen hajó a szemhatáron egy idegennek tetsző könnyü két árbocos
volt, a mely összes vitorláit kifeszitve látszólag nyugat felé
iparkodott. A hajó tisztjeinek vakmerősége, vagy tudatlansága képezte a
szikla magaslaton sétálók beszédtárgyát, a mig a hajót csak látták;
igyekeztek is jelzésekkel megértetni vele, hogy a fenyegető
veszedelemmel szemben siessen a vitorláit behuzni, de hiába.
Még az est leszállta előtt is látták a hajót, laza vitorlákkal gyengén
inogni a tenger lassu hullámzásában.
Kevéssel tiz óra előtt a levegő oly nyomasztóvá és a csönd oly áthatóvá
lőn, hogy egy bárány bégetését a mezőn és egy kutya ugatását a városban
tisztán meg lehetett hallani. A kikötőben játszó zenekar élénk melodiája
sértő hangzavarnak tetszett a természet nagy csöndjének harmóniájában.
Kissé éjfél után különös hang szállt felénk a tenger felől és a fejünk
fölött a levegőben sajátságos elhaló lassu zugás hallatszott.
Aztán hirtelen minden előkészület nélkül kitört a vihar. Hihetetlen
gyorsasággal megváltozott a természet egész látóképe. A hullámok
dühödten emelkedtek magasra, egyik keresztül gázolva a másikon, mig
nehány pillanat alatt az imént még ólomszerü tenger egy bömbölő mindent
elnyelő szörnyeteggé vált. Fehér tarajos hullámok őrült futással
rohantak végig a sima homokon és verték magukat a partot védő sziklákba;
mások a gáton törtek meg, habos tarajukat a világitó tornyok lámpásáig
dobva. A szél menydörgéshez hasonlóan zengett és oly erővel fujt, hogy
még a férfiak is alig tudtak megállni lábukon, vagy megkapaszkodni a
kikötőt védő láncokba. A veszélyt fokozta és sokszorositotta a tengerről
felénk szálló ködfelhők szakadozott tömege, a mely fehér nedves tömör
felhőkben huzódott kisértetiesen a partnak. Oly nedves, hideg, nyirkos
volt ez a felhő tömeg, hogy egy kis megerőltetéssel azt hihette volna az
ember, hogy a tengerbe veszettek szellemei érintik nyirkos halotti
kezükkel élő testvéreiket és bizony sokan megborzadtak, a mint a tapadó
felhők elhuzódtak mellettük. A köd néha eltisztult és ilyenkor a sürü
villámlás fényénél, a melyet nyomon követett a süketitő menydörgés,
messze el lehetett látni a tengeren. A keleti szikla csucsán berendezett
villámos-reflektort, a mely ezuttal először tett szolgálatot, készen
tartották és a kezelő tisztek a köd oszladozása közben végig-végig
söpörték vele a tengert. Hatalmasan szolgált az áldott fény, a melynek a
világánál egy-egy elkésett halász bárka megtalálta az utat a kikötőbe.
Valahány ilyen halász bárka szerencsésen bejutott a biztos révbe,
örömrivalgással fogadták a parton állók. Nem nagy idő mulva a villámos
reflektor fényénél fölfedeztek egy-két árbocost, kifeszitett
vitorlákkal, nyilván ugyanazt, a mely már a délután folyamán föltünt. A
szél ezalatt megfordult és a sziklás parton állok borzadva látták a
rettenetes veszedelmet, a melybe a hajó jutott. Közte és a kikötő közt
meredezett az óriási sziklataraj, a melyen időről-időre már sok jó hajó
pusztulását lelte. És a szélfordulás lehetetlenné tette, hogy a két
árbocos megtalálja a kikötő bejáratát. Az óra szerint a dagály ideje
lett volna, de a vihar ugy fölszántotta a vizeket, hogy mélységeikben a
kikötőnek a homokos talaját láttuk. És a két árbocos kifeszült
vitorláival oly őrült sebességgel rohant, hogy egy mellettem álló öreg
matróz szavai szerint „muszáj neki rögvest valahová elérni, ha mindjárt
a pokolba is.“ Ekkor hirtelen ismét köd szakadt ránk a tenger felől
sokkal sürübb, mint az eddigiek. Oly tömege a nyirkos ködnek, a mely
szürke lepelként burkolt be mindent és csak a hallás érzékét hagyta meg
az embereknek, mert a menydörgést a hullámok ágyudörgésszerü suhogását
és a vihar bömbölését csak annál jobban hallottuk a vakitó, nedves ködön
keresztül. A villámos reflektor sugarait állhatatosan a kikötő
bejáratára szögezve tartották és mindenki lélegzetét visszafojtva leste
a katasztrófát. A szél hirtelen északkeletre fordult és a tengeri köd
szétfoszlott viharos lehelletétől és ekkor _csodák csodája_, a kikötő
két oszlopa között hullámról-hullámra bukva, rohant be veszett futásával
az idegen hajó, a vihartól duzzadó vitorlákkal és bejutott a védett
kikötőbe. A villámos reflektor sugara nyomon követte és hideg borzongás
futott végig mindazokon, a kik látták, mert a kormányrudhoz kötve egy
halott ember volt, lecsuklott fejjel és borzalmasan ingott ide-oda a
hajó minden mozgásával. Senki mást nem lehetett a fedélzeten látni. Nagy
félelem szállt mindenkire annak a láttára, hogy a hajó mintegy csoda
folytán, megtalálta a kikötő bejáratát, noha senki sem vezette, a halott
ember kezét kivéve. Mindez gyorsabban történt, mint a mennyi idő alatt
leirom az eseményeket. A két árbocos megállapodás nélkül rohant végig a
kikötőn és neki a századok viharai által a révpart keletnyugati szögében
fölhordott kő- és kavicsdombnak, a mely a keleti magaslaton levő régi