Drakula: angol regény - 17

tapogatózik. – Oly könyörgő tekintettel nézett rám és annyi bátorságot
és elszántságot tanusitott, hogy azonnal engedtem kivánságának. – Ön azt
teheti, – feleltem neki – a mi önnek tetszik ebben a dologban. Az
Uristen bocsássa meg nekem, ha nem helyesen cselekszem. Borzalmas
dolgokat fog megtudni szegény Lucy haláláról – de tán a vége, a legvége
meg fogja önt is vigasztalni. Most jőjjön ebédelni. Az erőinket
gyarapitani kell, mert kegyetlen föladat vár ránk. Ha evett, meg fogja
tudni a többit és én itt leszek, hogy megfeleljek minden kérdésére, ha
valamit nem értene meg a csudás történetből.

_Harkerné naplója._
_Szeptember 29._
Ebéd után visszatértünk Seward doktor dolgozószobájába, lehozta a
fonográfot a szobámból, én pedig az irógépemet hoztam. Egy kényelmes
székbe ültetett s ugy helyezte el a fonográfot, hogy megérinthessem a
nélkül, hogy föl kelljen kelnem és megmutatta, hogyan állitsam meg, ha
pihenni akarnék közben. Azután fogta a székét és háttal felém ülve, hogy
teljesen szabadon hagyjon, olvasni kezdett. Én a fülemhez illesztettem a
villaalaku szerkezetet és hallgatni kezdettem.
Mikor Lucy halála történetének és mindennek, a mi követte, vége volt, én
tehetetlenül hátrahanyatlottam a székemben. Szerencsém, hogy nem vagyok
ájulós természetü. Seward doktor, a mint meglátott, ijedten ugrott föl
és a szekrényből egy kis brandyt vett elő és adott innom, a mitől aztán
nehány pillanat mulva ujra egy kis erőt kaptam. A fejem szédült, nem
tudtam, hogy mit higyjek az egész csodás rémes és titokzatos
történetből. Hogy gondolataimtól meneküljek, legjobbnak láttam dologhoz
látni. Az irógépemhez nyulva, ezt mondtam Seward doktornak:
– Engedje meg, hogy mindezt leirjam most. Készen kell lennünk mindennel,
mire Van Helsing visszajő. Telegrafáltam Jonathánnak, hogy Whitbyből
egyenesen ide jöjjön. Ön azt mondja, hogy Lord Godalming Artur és Morris
ur is jönnek. Hozzunk rendbe mindent, mire ők megérkeznek, hogy eléjük
terjeszthessük. – A doktor erre lassu tempóra igazitotta a fonográfot és
én hozzáfogtam a leiráshoz a hetedik hengertől kezdve. Egyszerre három
példányban irtam ezt is, mint a többit. Jó későre végeztem el. Seward
doktor közben elment a betegeit végig járni; mikor visszatért, leült nem
messzire tőlem és olvasott, hogy ne érezzem magamat elhagyatottnak.
Milyen jó és gondos – a világ mintha tele volna jó emberekkel – noha
szörnyetegek is vannak benne. Mielőtt megváltam volna tőle, eszembe
jutott, a mit Jonathán naplójában olvastam a professzor fölindulásáról,
a mikor valamely esti lapot olvasott Exeterből való elindulása
alkalmával; látva, hogy a doktornál meg vannak a lapok, elkértem tőle a
Westminsteri Lapokat és a Pall Mall Gazette-et és a szobámba vittem.
Nagyon jól emlékszem, hogy a Dailygraph és a Witby-i lapokból kivágott
tudósitások mennyire segitségünkre voltak a Drakula gróf partra
szállását követő borzalmas események megértésében, azóta mindig
figyelemmel kisérem az esti lapokat. Ma sem vagyok álmos, hát olvasni
fogok.

_Seward doktor naplója._
_Szept. 30._
Harker ur kilenc órakor érkezett. Épp indulása előtt kapta meg felesége
táviratát. Nagyon okos embernek kell lennie, az arca után itélve és igen
erélyesnek. Villásreggeli után feleségével együtt a szobájukba mentek
vissza és a mint az imént az ajtajuk előtt elhaladtam, hallottam az
irógép kopogását. Szorgalmasan dolgoznak. Harkerné azt mondja, hogy
időszerinti sorrendbe szedik az eseményeket, hogy világosabban lássunk a
dologban. Harker megszerezte a Whitby-i ügynök és a londoni
fuvarszállitó cég közt a Drakula ládái ügyében váltott leveleket. Most
az én naplómat olvassa, a melyet a felesége már lemásolt. Kiváncsi
vagyok, hogy mire mennek vele. De épp itt jön…
Csodálatos hogy soha sem ötlött eszembe, hogy éppen a velem szomszédos
ház lehetne a gróf rejtőző helye! Pedig Renfieldnek a csudálatos
viselkedése könnyen nyomra vezethetett volna bennünket!
A ház megvételét illető iratok Harkernél voltak. Oh ha ezt előbb
tudhattuk volna, tán megmenthettük volna szegény Lucyt! De csitt, erre
nem szabad gondolni, mert ez az őrületre vezet! Harker visszament a
feleségéhez, azt mondja, hogy ebéd idejére elvégezik a bizonyitékok
összeállitását. Azt ajánlotta, hogy azonközben tán jó volna, ha Renfield
után néznék, minthogy eddig a gróf jövés menésének mintegy a mutatója
volt. Én azt alig hihetem, de ő azt állitja, hogy ha majd az
összegyüjtött iratok dátumait látom, meg fogok róla győződni. Milyen jó,
hogy Harkerné lemásolta a hengereket, a nélkül soha sem igazodtunk volna
el a napokra és időpontokra nézve.
Renfieldet csöndesen a szobájában ülve találtam, ölébe tett kézzel
szeliden mosolyogva. Ebben a pillanatban tökéletesen ép elméjünek
látszott. Leültem melléje és mindenféléről beszélgettem vele és ő
mindenről a legértelmesebben beszélt. Aztán egyszer csak a saját
ötletéből a hazameneteléről kezdett beszélgetni, a melyet eddig
tudtommal soha sem emlitett, a mióta csak ide hozták. Szinte egészen
bizonyosra vette, hogy azonnal el fogják őt bocsátani. Meglehet, hogy
meg is adtam volna rövid megfigyelés után a fölmentését, ha nem
beszélgettem volna Harkerrel és nem olvastam volna kitöréseinek szavait
és keltezését. De igy gyanakodni kezdtem. Minden kitörése mintha
összefüggésben lett volna a gróf közellétével. Mit jelenthet ez a
mostani teljes nyugalma? Vajjon ösztönszerüen érzi-e a vampir végleges
győzedelmét és ez teszi elégedetté? Megálljunk csak, hisz ő maga is
zoophagusz és vad őrjöngésében a kápolna ajtaja előtt folyton
„mester“-nek emlegette annak lakóját. Ez mintha megerősitené
gyanakodásunkat. Hanem azért egy kis idő mulva ott hagytam őt, nagyon is
józan ebben a pillanatban, hogysem ki lehetne belőle valamit venni. Még
gondolkozóba esnék és aztán! – Ott hagytam hát. Nem bizom a nyugalmában,
ennélfogva meghagytam az ápolónak, hogy szemmel tartsa és kéznél a
kényszerzubbonyt, ha esetleg szüksége lenne rá.

_Harker Jonathán naplója._
_Szept. 23._
_A vonaton London felé._ Mikor Billington urék udvarias levelét
megkaptam, hogy szivesen szolgálnak minden lehető fölvilágositással, azt
gondoltam, hogy legjobb lesz Whitby-be mennem és a helyszinén kezdeni
meg kutatásaimat. Föladatom volt a gróf rettenetes szállitmányának
nyomára jutni és a nyomot követni, mig föl nem fedezem buvó helyét
Londonban. Billington ur fia fogadott a vasuton és egyenesen az atyja
házába vitt, a hol a legszivesebben szállásoltak el éjszakára. Tudták,
hogy sietős a dolgom és nem maradhatok soká, hát Billington ur minden
irományt, a mire szükségem volt, készen tartott az irodájában. Majdnem
roszul lettem, a mint megpillantottam a gróf leveleit, a melyeket az
iróasztalán láttam Drakula várában, még mielőtt csak sejtettem volna is
pokoli szándékát. Mindent a legnagyobb gonddal eszelt ki és pontosan
hajtott végre. Mintha minden akadályra el lett volna készülve és semmit
sem bizott a véletlenre. Láttam a szállitólevelet és lemásoltam. Ötven
láda közönséges termőföld.
A Carter és Paterson céghez intézett levelet és feleletüket is
lemásoltam. Ez volt az összes információ, a mit Bilington ur adhatott,
hát fölkerestem a kikötőben a partőröket, a vámhivatalnokokat és a
révkapitányt. Mindenki tudott valamit mesélni a hajó csodálatos
érkezéséről, de senki sem tudott egyebet a hajó teherről, minthogy ötven
láda közönséges termőföld volt. Onnan elmentem a vasuti pályaház
főnökéhez, a ki ahhoz utasitott, a ki a szállitmányt tényleg átvette. De
az sem mondott egyebet, minthogy pontosan átvette mind az ötvenet és
hogy „veszekedetten sulyosak voltak az ördögadták.“
A főnök elég szives volt egy ajánló levelet adni régi kollegájához a
Kings-Crosz-i pályaudvar főnökéhez, ugy, hogy a mikor másnap
megérkeztem, tudakozódhattam nála a ládák megérkezése iránt. Ő is
egyenesen az illető hivatalnokhoz utasitott és meggyőződhettem róla,
hogy az ötven láda pontosan megérkezett.
Tőlük azonnal a Carter és Paterson teherszállitó cég központi hivatalába
siettem, a hol a legnagyobb előzékenységgel fogadtak. Azonnal utána
néztek könyveikben a dolognak és Kings-Crosz-i fióküzletükbe
telefonáltak részletesebb tudósitásért. Szerencsémre a fuvarosok, a kik
a ládákat szállitották, épp ott vártak munkára, hát azonnal átküldték
őket és velük a ládáknak Carfaxba szállitására vonatkozó iratokat. Még
itt is pontosan meg volt az ötven darab; a fuvarosok vallomása
megerősitette a dolgot. Különben ők alig beszéltek egyébről, mint a
rájuk bizott föladat kellemetlen poros voltáról. A egyikük igy beszélt:
– Soha én uram olyan fura házat nem láttam. Akármi legyek, ha abba száz
esztendő óta betette valaki a lábát. Olyan vastagon van ott a por, hogy
akár elhálhatna rajt az ember, nem nyomná meg tőle a csontját a palló; a
szaga meg olyan volt, mint akár a régi Jeruzsálemé lehetett. De a
kápolna volt még a legfurább – a pajtásom meg én, alig vártuk, hogy
kiszabaduljunk belőle. Nem tudom, hogy mit igérhetnének, a miért
esteledés után betenném oda a lábamat.
Hátha még tudta volna a szegény, a mit én tudok, aligha lett volna az a
kincs, a miért megtegye.
Egyre nézve bizonyságot szereztem; arra, hogy minden ládát, a mely
Várnából Whitbybe érkezett a Demeteren, a carfaxi ódon ház kápolnájába
szállitottak. Ötvennek kell ott lenni, hacsak azóta el nem szállitottak
belőlük, a mitől Seward doktor naplója nyomán tartok.
Meg kell keresnem a fuvarost, a ki elszállitotta a ládákat Carfaxból, a
mikor Renfield megtámadta őt. Tőle megtudhatjuk, hogy hova lettek
esetleg az elhurcolt ládák.
_Később._ Minna és én egész nap dolgoztunk és minden irományt rendbe
szedtünk.

_Harkerné Minna naplója._
_Szept. 30._
Olyan boldog vagyok, hogy alig tudom, mit csináljak. Azt hiszem, hogy ez
csak a reakció, a sok aggodalom után, a mely Jonathán miatt gyötört,
hogy ennek a borzalmas dolognak a felujitása káros hatással lenne rája.
Bátor arccal bucsuztam tőle, mikor Witbybe utazott, noha csaknem
belebetegedtem az aggodalomba. De a dolog hasznára válik, sohasem volt
ilyen elszánt, ilyen erős és telve tüzes energiával, mint most, élettel
és reménynyel telve jött vissza és mindent rendbe hoztunk ma éjjelre.
Izgatottságomban alig tudok helyben maradni. Pedig tán sajnálnom kellene
egy olyan üldözött lényt, mint a gróf. De Seward doktor naplójának
olvasása, a részletek Lucy haláláról és az utána következettekről, elég
hogy kiszáritsa az irgalom forrását az ember szivéből.
_Későbben._ Lord Godalming és Morris ur korábban érkeztek mint vártuk.
Seward doktor nem volt idehaza és Jonathánt is magával vitte; hát nekem
kellett őket fogadni. Rám nézve nagyon fájdalmas volt a találkozás, mert
eszembe jutottak szegény Lucy boldog reményei. Szegény fiuk, ők nem
tudják, hogy én tudom, hogy ők valamennyien Lucy kérői voltak. Ők nem
igen tudták, hogy mit tegyenek vagy mondjanak, mert nem tudták, hogy
mennyit tudok az egész dologból.
Azért hát legjobbnak láttam velök tudatni az igazat. Seward doktor
naplójából tudtam, hogy ők jelen voltak Lucy halálán – igazi halálán –
és hogy nem kell attól tartanom, hogy idő előtt árulnék el valamit.
Azért hát tudattam velök, hogy elolvastam az összes papirokat és
naplókat és hogy férjem és én keltezés szerinti sorrendben állitottuk
őket össze. Aztán mindegyiknek egy géppel irott példányt nyujtottam át,
hogy olvassák el a könyvtárban. Midőn Lord Godalming átvette az övét,
lapozgatni kezdte a jó nagy csomó irományt és kérdezte:
– És mindezt ön irta asszonyom.
– Én bicentettem és ő folytatta:
– Én ugyan nem látom az egésznek a célját, de önök mind olyan jók és
szivesek hozzám és oly komolyan és elszántan dolgoztak, hogy nem tehetek
egyebet, minthogy elfogadom az önök föltevéseit és igyekszem önöknek
segiteni. Tudom, hogy kegyed szerette az én szegény Lucymat. – Ezzel
elfordult és kezével elfedte arcát. Morris ur ösztönszerü részvéttel egy
pillanatig a vállára tette a kezét, aztán csöndesen kiment a szobából.
Lord Godalming, mikor látta, hogy egyedül vagyunk, a divánra ült és
nyiltan és teljesen átengedte magát bánatának. Én melléje ültem és a
kezét a kezembe fogva vigasztalni próbáltam, mert láttam, hogy majd
megszakad a szive. Igy szóltam hozzá:
– Én szerettem szegény Lucyt és tudom, hogy mi volt ő önnek és viszont
ön neki. Ő és én olyanok voltunk, mint az édes testvérek és most, hogy ő
nincs többé, engedje meg, hogy testvériesen osztozzam bánatában. Ha a
részvét enyhitheti egy kicsit fájdalmát, engedje meg Lucy kedvéért, hogy
az enyém enyhithesse egy kicsit az önét.
A szegény fiut egy pillanat alatt elárasztotta a bánat. Ugy tetszett,
hogy mindaz, a mit az utóbbi időben némán szenvedett, most egyszerre
tört ki rajta. Hangosan zokogott és nyitott kezeit fölemelve kétségbe
esetten csapdosta össze tenyereit. Fölugrott, ismét leült és a köny
záporként hullott az arcán végig. Én végtelen szánalmamban, minden
meggondolás nélkül kitártam a karjaimat, ő zokogva borult a vállamra és
sirt, mint egy fáradt gyermek, mig egész testében remegett a
fájdalomtól.
Nemsokára a zokogása megszünt és ő bocsánatot kérve tőlem, egyenesedett
föl, noha nem titkolta bánatát. Elmondta, hogy napokon és álmatlan
éjszakákon keresztül szenvedett, a nélkül, hogy közölhette volna
valakivel bánatát. Nem volt a közelében asszony, a kinek a részvéte
megenyhitette volna, vagy a kivel beszélhetett volna. Csak most tudom,
mondta a szemeit száritva, hogy mennyit szenvedtem. És alig tudom
megmondani, hogy jóságos részvéte mily jól esett és mennyire
megvigasztalt ma. Engedje meg, hogy csakugyan az édes testvére lehessek,
a mig élünk, engedje meg az én édes Lucym kedvéért.
– Lucy kedvéért, feleltem én kezet szoritva. És az ön kedvéért is –
tette hozzá ő, mert ha egyáltalán érdemes egy férfi háláját és
tiszteletét megnyerni, ön megnyerte az enyémet ma. Ha valaha jönne olyan
idő, hogy ön egy férfi segitségére szorulna, hát csak szólnia kell és
higyje el, hogy nem fog hiába szólni. Isten adja, hogy ilyen idő ne
következzék el, hogy az ön életének napsugaras derüjét elhomályositsa.
De ha valaha mégis elkövetkeznék, igérje meg, hogy tudatni fogja velem.
– Igérem.
A mint végig jöttem a folyosón, Morris urat láttam az ablakon kinézni.
Lépteimet hallva megfordult: Hogy van Artur, kérdezte. Aztán kisirt
szemeimet látva folytatta: Óh, látom, hogy ön vigasztalta őt. Szegény
fiu bizony rászorult. Senki, csak egy asszony tud segiteni a férfiun, ha
annak a szive fáj és szegény Arturnak senkije sem volt, a ki
vigasztalja.
Szegény Morris a saját bánatát oly férfiasan viselte, hogy a szivem
vérzett érte. Én láttam, hogy a kéziratot a kezében tartja és tudtam,
hogy ha elolvassa, hát megtudja, hogy én mennyit tudok; azért igy
szóltam hozzá:
– Szeretném, ha mindenkit megtudnék vigasztalni, a kinek a szive fáj.
Megengedi-e, hogy a barátja legyek és hozzám jön-e, ha vigasztalásra van
szüksége? Később majd megtudja, hogy miért beszélek igy. Ő látta, hogy
komolyan értem, a mit mondok és lehajolva, megfogta a kezemet, ajkához
emelte és megcsókolta. Ez nagyon sovány vigasztalásnak látszott egy
ilyen derék és önzetlen lélekkel szemben és én önkéntelenül rá hajoltam
és megcsókoltam őt. A szeme erre megtellett könynyel és torka egy
pillanatra összeszorult, de aztán egészen nyugodtan mondta:
– Kis leány, maga soha sem fogja megbánni, a mig él, ezt az igaz szivü
részvételét! Aztán barátjához ment a könyvtárba. Kis leány! Ugyanazok a
szavak, a melyeket Lucyval szemben használt. És óh be igaz jó barátnak
bizonyult későbben!


XVIII.

_Seward doktor naplója._
_Szept. 30._
Öt órakor értem haza és ugy találtam, hogy Godalming és Morris nemcsak,
hogy megérkeztek, de már át is tanulmányozták a különböző jegyzeteket és
naplókat, a melyeket Harker és az ő csodálatra méltó felesége rendbe
szedtek a számukra. Harker még nem tért vissza a fuvarosoknál tett
látogatásából, a kik annak idején a faládákat szállitották el innen a
szomszédból. Harkerné látott el bennünket teával és én őszintén
mondhatom, hogy a mióta csak benne élek, ez a régi ház először tette rám
az otthon benyomását. Mikor megteáztunk, Harkerné igy szólott:
– Seward doktor szabad-e egy szivességre kérnem? Nagyon szeretném a
betegét Renfild urat látni. Engedje meg, hogy láthassam. Rendkivül
érdekelt, a mit ön a naplójában elbeszél róla. Oly kedvesen kért, hogy
nem birtam visszautasitani, de meg nem is volt komoly okom a
visszautasitásra, hát magammal vittem. A beteg szobájába lépve,
megmondtam neki, hogy egy hölgy kivánja meglátogatni, mire ő egyszerüen
azt kérdezte: Miért?
– Az intézetet járja végig és mindenkit látni óhajt benne, – feleltem
én. – Oh hát csak jöjjön, – mondta ő, nem bánom, ha jön is, csak egy
kicsit várjon, még rendbe szedem a szobát. – A rendbeszedés müveletét
különös módon kezdte. Egyszerüen bekapta és lenyelte az összes legyeket
és pókokat a skatulyáiból, mielőtt megakadályozhattam volna. Mikor
elvégezte utálatos müveletét, egész jókedvüen mondta: No hát hadd jöjjön
be az a hölgy – és ágya szélére ült, lehajtott fejjel, de a szempilláját
ugy huzta össze, hogy jól láthassa, a mint bejön. Egy pillanatig azt
hittem, hogy rosszban töri a fejét; nagyon jól emlékeztem, hogy mily
csöndesen viselkedett közvetetlen az előtt, hogy engem a tulajdon
szobámban megtámadott és ugy álltam, hogy azonnal torkon ragadhassam, ha
Harkernéra akarná magát vetni. Ő könnyed gráciával lépett a szobába,
mosolyogva ment a beteghez és kezet nyujtott neki.
– Jó estét Renfield ur, – szólott hozzá. – Látja, hogy ismerem, mert
Seward doktor beszélt nekem önről. – A beteg nem felelt neki rögtön, de
összeráncolt homlokkal mustrálta egy ideig. Ridegsége lassan-lassan
ámulattá, aztán tünődésre változott, mig egyszer csak legnagyobb
meglepetésemre igy szólott:
– Kegyed nem az a lány, a kit a doktor feleségül szeretett volna venni,
ugye nem? De hisz ön nem is lehetne, mert hisz tudja, hogy az meghalt. –
Harkerné szeliden mosolygott, a mint felelt:
– Oh nem! Nekem már van férjem, a kihez már hozzámentem, mielőtt Seward
doktort még ismertem volna, vagy ő engem. Én Harkerné vagyok.
– Hát akkor mit keres itt?
– A férjem és én látogatóban vagyunk Seward doktornál.
– Bizony pedig jobb volna, ha nem maradna itten.
– Miért ne maradnék? – Én azt gondoltam, hogy Harkernének épp oly
kevéssé tetszik az ilyen diskurzus, mint nekem, közbe szóltam:
– Honnan tudta ön, hogy egyáltalán el szerettem volna venni valakit? – A
felelete alaposan megvető volt, szemét beszéd közben egy pillanatra rám
forditotta, de azonnal ismét vissza Harkernéra.
– Milyen szamár egy kérdés!
– Nem látom be, hogy miért volna Renfield ur! vetette ellen Harkerné,
azonnal pártomra állva. Renfield épp oly udvariasan és tiszteletteljesen
felelt neki, mint a mily tiszteletlenül nekem felelt volt:
– Kegyed természetesen meg fogja érteni Harkerné asszonyom, hogy a mikor
egy embert annyira szeretnek és tisztelnek, mint a mi házi gazdánkat,
akkor minden, a mi őt illeti, rendkivül érdekel bennünket. Seward
doktort nemcsak a barátai és háza népe, de még a betegei is szeretik.
Egy ideig mindenféléről beszélgettünk, Renfield a legnagyobb
meglepetésemre ugy viselkedett és beszélt, mint egy tökéletes gentleman.
Vajjon Harkerné jelenléte volt-e rá ily csodálatos hatással? Vendégem
látva, hogy betegem egészen józanul beszél és viselkedik, megkisérlette,
kedvenc témájára, az elmebajokra terelni a beszélgetést. Ujabb
meglepetésemre Renfield a tökéletes józanság részrehajlatlanságával
szólt a tárgyhoz, sőt bizonyos dolgok fölemlitésénél, saját magát hozta
föl példaképpen, mondván:
– Lássa például, én magam is azok közül való vagyok, a kiknek különös
rögeszméjük van. Igazán nem is csodálom, hogy barátaim megdöbbentek és
mindenáron azon voltak, hogy orvosi felügyelet alá helyezzenek. Én azt
képzeltem, hogy az élet egy határozott és örökké tartó valóság s hogy
élő lények fölemésztésével, akármilyen silányak legyenek is azok a
természet rendjében, az ember a végtelenségig megnyujthatná az életét.
Egy időben olyan erős volt bennem a hit, hogy még emberi élet ellen is
törtem. Az itt jelenlevő orvos is bizonyithatja kegyednek, hogy a magam
életerejét fölujitsam, az ő életének a magam testével való egyesitése
által, a mit a vére fölszivása által véltem elérhetni, természetesen a
szentirás ama szavaira támaszkodva, hogy _A vér, az élet_.
Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy ugyanezt az embert láttam
ezelőtt alig öt perccel a legyeit és pókjait fölfalni. Az órámra nézve
láttam, hogy itt az ideje, hogy a vasutra menjek Van Helsing elé, hát
figyelmeztettem Harkernét, hogy menjünk. Ő azonnal fölkelt, az ő kedves
modorában mondva Renfieldnek: – Isten önnel és remélem, hogy még sokszor
fogom önt, de önre nézve kellemesebb körülmények közt látni; a mire
bámulatomra Renfield igy felelt:
– Isten áldja drágám! Kérni fogom Istent, hogy soha se lássam többé a
maga édes arcát. Áldja és tartsa meg az Ur!
A mikor Van Helsing elé mentem, a fiukat otthon hagytam. Szegény Artur
nyugodtabbnak látszott, mint Lucy megbetegedése óta bármikor, és Morris
is jobban hasonlit a régi csapongó, jókedvü fiuhoz, a ki volt, mint
eddigelé.
Van Helsing fiatalos friseséggel ugrott le a kocsiról. A mint meglátott,
felém rohant kérdezve:
– Ah! barátom John! és hogy vannak mind? Jól? Ugy! Sok dolgom volt, mert
most itt akarok maradni, ha kell. Minden dolgomat elintéztem és sok
mondani valóm van. Madame Minna magánál van? Igen? És az ő derék ura? És
Artur és barátom Morris Quincey? mind magánál vannak? Jól van!
A mig hazahajtattunk, elmondtam neki a történteket és hogy még az én
naplómnak is hasznát vettük Harkerné ötlete folytán; mire a professzor
félbeszakitott, mondván:
– Ah, az a csodálatos Madame Minna! Egy okos férfi veleje és egy jó
asszony szive vannak meg benne. Barátom John, eddig a szerencse
segitségünkre küldte ezt az asszonyt; de ezentul nem szabad neki ebbe a
borzalmas dologba elegyedni. Nem szabad őt ilyen nagy veszedelemnek
kitenni. Mi férfiak el vagyunk szánva – sőt esküvel fogadtuk, hogy
elpusztitjuk ezt a szörnyeteget; de ebben asszonynak nem lehet része.
Még ha el nem pusztulna is, a sok mindenféle előre nem látható borzalom
olyan hatással lenne ra, hogy jövőben sinylené meg; – nappal idegeivel,
éjjel pedig álmaiban gyötrődnék.
Aztán meg fiatal asszony is, nem régen van férjnél; lehetnek más okok is
a kiméletre – ha nem is most, de a jövőben. Ön azt mondja, hogy ő
mindent lemásolt, akkor tanácskozhatik velünk, de holnap bucsut kell
mondania ennek a dolognak és mi magunk indulunk. – Én teljesen osztottam
öreg tanárom nézetét és aztán elmondtam neki, hogy távollétében
fölfedeztük, hogy a Drakula gróf által megvett ház az enyémnek a
tőszomszédságában van. Ő is elámult. Oh, ha ezt hamarább tudhattuk
volna! – kiáltotta, akkor talán idején elpusztithattuk volna, hogy Lucyt
megmentsük. De hát erre most már nem jó gondolni, hanem folytatni kell
megkezdett feladatunkat. – Ezzel elhallgatott és nem is szólt többet,
mig haza nem értünk. Mielőtt az ebédhez készültünk volna, igy szólt
Harkernéhoz:
– Azt hallom Madame Minne John barátomtól, hogy kegyed és kedves férje
mindent rendbe szedtek, a mi a jelen pillanatig történt.
– Nem a jelen pillanatig professzor ur, csak a ma reggelig történteket,
– felelte Harkerné rögtön.
– És miért nem a jelen pillanatig? Láttuk, hogy eddig is milyen jó
hasznát vettük pontos jegyzeteinknek. Miért ne folytatnók a dolgot?
Harkerné erre pirulva vett ki zsebéből egy papirlapot mondván:
– Van Helsing doktor, nem olvasná el ön azt és mondaná meg nekem, hogy
ezt is a többihez irjam-e? Nekem is ugy tetszett, hogy mostanában jó
lesz mindent följegyezni, ha még oly jelentéktelennek látszik is; de
ebben igen kevés foglaltatik és ez is inkább csak személyes ügy. Hozzá
irjam-e mégis?
– A professzor komolyan végig olvasta, aztán visszaadta mondván:
– Nem föltétlenül szükséges, hogy leirja; de azért kérem, hogy tegye
meg. Ettől a férje csak annál jobban fogja szeretni és mi a barátai
annál jobban tisztelni – és szeretni is. – Harkerné ismét pirulva vette
vissza a lapot.
És igy, egészen a jelen óráig minden följegyzésünk tökéletes sorrendben
van összeállitva. A professzor a másolatok egyik példányát magával vitte
ebéd után, hogy áttanalmányozza, mielőtt tanácsra gyülnének össze kilenc
órakor. Mi többiek már mind elolvastunk mindent, ugy, hogy pontos
tudomással birunk a történtekről és megállapithatjuk csata tervünket
azzal a rémes és titokzatos ellenséggel szemben.

_Harkerné Minna naplója._
_Szeptember 30._
Midőn két órával az ebéd után, a melyet hat órakor tálaltak, Seward
doktor dolgozó szobájában találkoztunk, Van Helsing professzor Seward
doktor intésére elfoglalta az asztalfőt. Engem maga mellé ültetett
jobbra és fölszólitott, hogy titkárja gyanánt vezessem a tanácskozás
jegyzőkönyvét. Jonathán mellettem foglalt helyet. Szemközt velünk ültek
lord Godalming, Seward doktor és Morrisz ur. Van Helsing igy szólott:
– Fölteszem, hogy valamennyien ismerjük a tényeket, a melyek ez
iratokban föl vannak sorolva. Mi mind igenlően bólintottunk, mire ő
folytatta:
– Akkor hát helyén valónak látom, hogy egyetmást mondjak önöknek annak
az ellenségnek minémüségéről, a ki ellen indulni akarunk. Azután jobban
meg tudjuk hányni-vetni, hogy minő rendszabályokhoz folyamodjunk a
megejtésére.
– Vannak olyan lények, a melyeket „Vampir“ elnevezés alatt ismerünk,
néhányan közülünk bizonyithatják, hogy vannak. De ha még a magunk
szerencsétlen tapasztalása nem bizonyitaná is, a mult idők tanitásai
elég világosan bizonyitják azoknak, a kik józan elmével gondolkoznak.
Megvallom, hogy eleinte magam is skeptikus voltam. Nem akartam hinni
mindaddig, a mig a tények igy nem dörögtek fülembe: „Nézd! Nézd!
Bizonyitom! Bizonyitom!“ Fájdalom! ha mindjárt tudtam volna, a mit most
tudok – ha csak rögtön kitaláltam volna – egy drága életet sikerült
volna megtartanunk azoknak, a kik annyira szerették. De ennek vége már,
most dolgoznunk kell, hogy mások ne pusztuljanak el, a kiket még
megmenthetünk. A vampir nem hal meg, mint a méh, ha kiadta fulánkját. Ő
csak annál erősebb lesz és ennélfogva még több hatalmat nyer a rosszra.
Ez a vampir, a mely köztünk jár, egymaga oly erős, mint husz férfi
együttvéve, ravaszabb a halandóknál, mert ravaszsága századokon
keresztül gyarapodott, a bübájosság mesterségével bir a halottak által,
a kiket megközelithet és a kikkel rendelkezik, ő valóságos démon,
szivtelen és brutálisan erőszakos. Bizonyos korlátokon belül tetszése
szerint jelenhetik meg, a hol és a mikor akar, de csak bizonyos
formákban a miket fölölthet; bizonyos körülmények között még az
elemeknek is parancsolhat; a vihar, a köd és a dörgés rendelkezésére
állnak. Parancsának engedelmeskedik még az alsóbb rendü állatok serege:
a patkány, a bagoly és a denevér, a moly, a róka és a farkas; tetszése
szerint növekedhetik és válik ismét parányivá és néha teljesen el tud
tünni szem elől. Hogyan fogjunk tehát az elpusztitásához? Barátaim, ez
nagy, ez rettenetes föladat, a melyre vállalkoztunk és lehetnek olyan
következményei, a melyektől a legbátrabb is megborzad. Mert, ha mi
veszitünk ebben a küzdelemben, akkor ő természetesen nyer s akkor mi
lesz velünk? Az élet az semmi, azzal én nem törődöm. De vesztesnek lenni
ebben nemcsak élet-halál kérdése, ez annyit tesz, hogy olyanokká
leszünk, mint ő; hogy ezentul mi is a sötétség rémei közé tartozunk,
mint ő, undok lényekké leszünk sziv és lelkiismeret nélkül, azoknak a
testén és lelkén élősködve, a kiket legjobban szerettünk. De
kötelességünk a harc és szabad-e megtántorodnunk? Magamra azt mondom,
hogy nem; de én öreg vagyok és az élet napsugarával, szépségével;
madárdallal, virággal és szerelemmel tele élet mögöttem van. Ti többiek
fiatalok vagytok. A ki közületek ért is szomoru napokat, még előtte
annak is az élet minden szépségével. Mit szóltok ti?
Midőn Van Helsing elhallgatott, férjem szemembe nézett és én az övébe;
köztünk nem volt szükség a szóra.
– Én felelek Minnáért és magamról – mondta.
– Számitson rám professzor – szólt Morris röviden, mint rendesen.