Andor: Regény - 19

arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak,
mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan
búcsúznék.
– Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal.
Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna
bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig
volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia,
hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől
eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az
elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes
volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt
bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki
gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart
maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot,
úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben
talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a
komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel,
mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor
becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta
volna siratni.
Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel
szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ –
számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor
van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe
ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és
gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember
megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren,
gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban,
Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek
ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák
tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy
termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű
sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek
Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi
zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok
villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok
hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda
asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások,
víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló
félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor,
végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel
hét óra… fekete embertömegek vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos
gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott
mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a
paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a
lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán…
És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy
semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön
fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy
másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését
rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És
több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a
feloldó sírás… mi lesz ennek a vége?
Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az
ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló
folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a
szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában.
– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó
reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér
zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki
előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról,
int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a
hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa…
Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel a menyasszonyi fátyol
alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan,
futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e
megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt,
hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve
mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg
királyunk“…

XII.
A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor
felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga
van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt.
Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap
tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült
le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az
íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve,
mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája
frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a
vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak
körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy,
ahogy az övét fogdosta volna.
Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát,
de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében
tartott órán nézte a perceket. Most állnak az anyakönyvvezető elé. Vagy
tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón.
– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a
szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül.
– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg
karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni.
Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében
olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet
emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie,
annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az
ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült
a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy
olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok
háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán,
zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a
kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt
folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt.
Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót
magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások
szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta
a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete
táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a
padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor,
bekukkantott a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán
elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése
miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni.
Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi
az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig
az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez
kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki
megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt,
az lement könnyen.
Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a
menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe
utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul
3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed
háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az
üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta
„hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“
Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol
meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment
a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a
hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz
hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz
előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy
egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a
mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta kis alacsonyan
terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az
előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett
rövid kémény-nyakával. És hápogott is.
Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt
perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé
mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó
mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A
katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit
olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké
meredő két kis huszárra:
– Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök.
Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt
gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy
asszony, mikor elment.
– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok,
pezsgő, kisváros…
Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember
sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy
rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból
állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és
messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez
már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és
karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És
dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, mint az angol
paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek
az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete
testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak
és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és
valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a
fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán
végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp
olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez
hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon
végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna
következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a
nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb
sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd
türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges
vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt
eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik
vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak
és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész
alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni
akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy
úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon,
csak itt.
Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani.
Bőröndös, csíkosruhás hordárok mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy
gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak,
bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“
Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte
a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban
leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és
leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket
Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ –
mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel:
„Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál
valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül,
sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor
kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a
Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó
újság van.
– Egy pillanat! – mondja Pécsi. – Várjon itt meg.
Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében
van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül.
De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt
Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán
a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét,
úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral,
aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga előtt bocsátja fel a
lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő
is. Durran az ajtó mögöttük.
– „Külön fülke“ – dobog végig Andor mellén.
Még egy perc és a kalauz lejön, egyedül.
– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert
érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán
három óra.
Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok
beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a
huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé.
Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi.
„Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen
embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó
vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és
határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele
ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte
panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök,
a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi,
amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán
megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“
És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az
ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A
kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok
nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók
közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni.
Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a
csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros
lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ
le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket,
amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs
meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a
kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn
rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után,
mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta
szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna
tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az
álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt.
Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt
nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig
nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas,
póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok
fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon
messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet.
De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat
elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a
sínen, kezében megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló
kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan:
– Jaanos baacsi!
A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól
a hóban:
– Jaanos baacsi. Győjjön csak ide.
Ez visszakiált:
– Győjjön maga ide.
És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János
bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol
halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra
abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor
visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog
valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat
szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán
szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon,
fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő
olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak.

XIII.
Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat
aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt
minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek
érezte volna magát. Mikor az agya izzó munkájában elgőzölgött belőle
egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a
szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták.
A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az
embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni
utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki
elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen
tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága
jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe
jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer
Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja
gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó
alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen
városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja
már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja
volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott.
Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő
vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt
„Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt
hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon
megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig
ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“
Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak
megállt egy asztalnál, oda kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a
pikkoló arra jött és ránézett, megszólította:
– Add csak ide a menetrendet.
És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait
egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában
hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm
van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá.
Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind
nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet
fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet
lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat,
amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában
kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely
szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek
feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös
Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka
függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a
kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép
és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a
körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán
futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor
szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis
kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett.
– „Megyek, kibékülök Rácz Miklóssal.“
Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a
fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot
olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be:
– Ne haragudj rám, bolond vagyok.
– Az már igaz.
Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán
megszólalt:
– Már nem is merek tőled kérdezni semmit.
Hallgatott.
– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy…
Ilyet még nem is láttam.
Andor nyugodtan nézett rá:
– Ma volt az esküvő.
– Tudom – mondta Rácz.
– Ott voltál?
– Azt már nem.
Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit
segít rajta mindez?
– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a
főszerkesztő itt van, bemutatlak neki…
Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba
való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz
erélyesen folytatta:
– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És
most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot.
Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a
főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott,
akik pofaszakállt viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt,
azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta.
– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait.
Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt.
Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember
egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen
a gondolaton keresztül hallgatta.
– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést
tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni,
ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon!
Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa.
Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek
a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad.
– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában
ültek.
– Elég jó – mondta Andor. – Kicsit ostoba. Nem?
Rácz mindenét rátátotta: száját, orrát, szemét:
– Ez? Ostoba? Ez?
– Akkor tévedtem.
– Ha van igazán okos ember Pesten, akkor ez az…
És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és
egészen csöndesen, hidegen szólt:
– Nem érdekel az egész. Ella ma férjhezment.
– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel
Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe?
Nyugodtan felelt:
– Igen.
– Ezért a… rongyért?… ezért a senkiért?
– Ezért.
– Na hát…
Őszinte elkeseredéssel csapott az ujságra:
– Rajtad nem lehet segíteni.
– Nem.
– Akkor… nem is tudom, mit akarsz tőlem.
– Valami olyat akartam…
Elfúlt a hangja. De nyelt egyet és megkeményítette magát:
– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve
nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is.
– Én is?
– Te is. Én beteg vagyok… és egy beteget…
Rácz felugrott:
– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi
kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a
fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod
magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az
élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád.
– Az lehet, – mondta egészen halkan – de most nem tehetek róla… most
beteg vagyok… nagyon beteg vagyok…
– Fenét vagy beteg.
Andor halkan mondta, szinte kérlelőn:
– Ne beszélj velem így.
– Nyavalyás vagy. Rám nem hallgatsz. Önfejű vagy, el vagy bizakodva.
– Ne bánts – mondta alig hallhatóan.
Rácz igazán mérges volt. Vette a francia lapot és olvasni kezdte:
– Nem lehet veled. Útálatos kezdesz lenni.
Egy kicsit hallgattak. Aztán Andor nyugodtan mondta:
– Gyalázatos vagy és szamár vagy.
Rácz ránézett, aztán nevetett. Visszamerült a francia lapba, onnan
mondta:
– Távozzál a szobámból.
Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott,
aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és
csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az
elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis
megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált,
hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára
ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az
emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a
lépcsőn, szép engedelmesen…
Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a
feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös
olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig
valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül.
Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem
is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az
idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna
beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak…
Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja
körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is
látszott. A vonat most Pozsonyban van.
Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a
földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált.
Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára
könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta
a jogot. Bekiáltott az ajtón:
– Szervusz, tanulj tovább, már megyek is!
És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt
vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen
rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“
Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta
látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra.
Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta
magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely
évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen,
mialatt száz meg százezer emberke szaladgál át rajta ide-oda, viszi a
szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a
siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe…
Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az
akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta.
És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte
a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak
a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint
egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit
sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz?
– Szép lány lett a Mariska – mondta Julinak.
Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán
csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani,
mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és
mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a