Andor: Regény - 28

ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villant Andor felé. De ez
elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott a szemével, és melegen,
hangosan, hirtelen felelt rá:
– Jojcakát kívánok.
– Jössz? – reccsent az ékszerészre Kubényi Sándor.
– Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mint fényűzési
iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nem tanították
harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nem edzették a gazdag
hölgyek és a metresszek javítni küldött drágaságai, hanem puhították és
szelidítették. Ő szocialista volt, de inkább olvasó szocialista mint
beszélő szocialista, ő csak akkor fejlődött volna ki teljesen, ha
kovácslegénynek ment volna. Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll
Kubényi Sándornak. „Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós
közt és köztem.“
Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipáját szívta,
Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariska összehúzott szemmel
nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtatta a lámpafényt. Andornak
megérintette a lelkét ez a becsületes, egyszerű nyugalom, ez a távollét
az ő munkátlan és komplikált társadalmától. De nem nyugtatta meg, hanem
felizgatta, élesen kínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe
jutott egy Zoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán
mindenki tudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki
tisztességes asszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán
agglegény maradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak
meghalt a beteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön a
beteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákja van és
nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nem maradt az
életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultan ezt a
tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltán vagyok. Én
vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és most angyalnak látta. „Te
szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül – „te szép árva szegény
angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy az erős, barna Kubényi Sándor ezt
feleségül fogja venni, olyan boldogságot érzett, mintha mind a kettőnek
ő volna az apja. Ez a házasság oly szépnek, természetesnek és tisztának
tűnt fel előtte, hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik
örülni, jó vagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat,
belül én mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyon
örülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnek
olyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle a szájaszéle.
Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában, fogta el egy vágy,
amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt, soha többé vissza nem
menni a vasalt nadrágok és a csipkés női ingek közé, a
megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy itt alattuk
egy új, vad és erős élet rügyezik, ellenállhatatlanul és elragadó tiszta
kemény szépségben. Nem bírt magával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek
benne.
– Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kiment a
konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edényt mosogatott.
Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudja tartani a sírást.
– Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezt hamar el…
Julikám… beszélni akarok magával…
A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta be utána
az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje, megölelte,
nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejét és
egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli már abban a
pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogatta sűrű-síma
fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinte rendbenlevőnek találta,
hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmult gyerekkorát siratja az öreg
cselédnél. Megértette az ilyen ellágyulást, részt is vett benne, ő is
szerette az öregeket és Juli szeretett sírni, nekik vannak ilyen félig
lelki, félig testi élvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi
pillanatok, nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmi
felemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások,
nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások.
– Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessék már, na…
Aztán neki elálltak a könnyei:
– Ejnye, – mondta – az egész testit rázza… ne tessék már… ejnye…
Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezen szárazra
tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültséget érzett, hogy nem
tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára a fal mellé. Ilyen testi
fáradtságot még soha életében nem érzett. Mikor szétnézett, látta, hogy
Mariska ott áll előtte, a kövér Juli mellett. Az anyja karját fogta és
merőn nézte a fiút, de semmi részvét nem látszott az arcán. Véghetetlen
komoly volt, mint a becsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem
komédiázik, hanem maga kínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság
utolsó-gyengét lobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el:
– Úgy-e, csúnya ez, te kis lány…
Mariska nem felelt. Az anyjára nézett. Juli ingatta a fejét:
– Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizony az jobb
volt, mikor ott voltunk… mind együtt…
Sóhajtott, most már nem őszintén:
– De hát mit csináljon az ember?
Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét. Mariskához
fordult:
– Ilyen kicsikorában ismertem.
Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akarta Andort, amiért
az így elsírta magát.
– Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva a kövér asszony kezét – én
legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én… én…
Elcsuklott. Nyelt egy nagyot, folytatta:
– Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentem
keresztül…
Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképp
erőtleneknek érezte:
– Julikám, alhatom itt maguknál?
– Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyot lökött
Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az én ágyamban…
Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn, pamlagot
vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. Mariska Andor előtt
állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett, hanem elébe, a
földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyen elrestelte a
gyöngeségét. De testileg oly kimerült, oly halálra-fáradt volt, hogy itt
ültében majdnem elaludt, már bukkant egyet-kettőt a feje, véghetetlen
álmosságot érzett, minden altatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes
altató a nagy sírás. Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a
kezét:
– Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puha friss
ágyat vetettem.
Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdének nincs
tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli még magyarázott
neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nem nagyon hallotta. És
Mariskának is mondott valamit, hogy ő a konyhában aludjék. Már magára is
hagyták. Valahogy lehámozta magáról a ruhát, a cipőt, belefeküdt a
kényelmes-nagy ágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc
mulva felriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek érezte
magát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ez már a
feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte, amitől
teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“ Tépelődött:
„Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Te jó Isten, segíts
rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, miben fekszem, kik vannak
körülöttem, hogy’ kerülök ide?“
Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyon halk
neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyan ült le az
ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyan halkan suttogott
feléje, hogy még a nyelve halk csattanását is lehetett hallani, amint
beszédközben elvált a szája-bélésétől:
– Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékos nyelven –
mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak, akik sírnak.
Csudálkozva, de fáradtan nézett a lányra:
– Mariska… te nem alszol?
– Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen. Beszéljen el
mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül.
Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami most
betegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tiszta komolyság
volt az arcán.
– Jézus mindnyájunkat megvigasztal – mondta csudálatos-halkan – engem is
az ő kegyelme vigasztalt meg, mikor szenvedtem.
– Szenvedtél? – súgta a fiú és feléje fordult a párnán.
– Igen. De ő megvigasztalt.
– Bántottak?
– Nem.
Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű
volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján
az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az
életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a
szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt
fáradtan nézte a megvilágosodott arcot.
– Miért szenvedtél? – súgta feléje.
– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem
mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét
a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a
testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt,
némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte,
csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és
vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak
oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a
nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna.
– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van
velem?“
Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának
kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a
nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú
könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is
alszanak.

VIII.
Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes
házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt
érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott.
Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve
éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek
látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte.
A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte.
„Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább
bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában.
„Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek
hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés
az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol
állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál
Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az
asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már
kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent otthagyni,
idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét
élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét
mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki.
„Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet
ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy
megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“.
Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék
asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor
szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves
és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a
petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek
szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a
Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a
Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig,
minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a
kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították:
– Kit tetszik keresni?
– Senkit – mondta, és tovább ment.
Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy
asszonynak:
– Magamat.
A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a
gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert
nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt minden
kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek
közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére.
„Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“.
Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar
végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az
ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor
meglátott egy ujságot a pamlagon.
– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is
tudom, mi történik a világban.
Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra.
Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora
után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen
szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor
abbahagyta, tapsoltak az udvarban.
Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva,
a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott
vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint
valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben
szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük
divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak
nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta
és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan
erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis
költő kinyitotta a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva,
amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja
lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a
Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna
királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és
szerencsének…
Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő
cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a
sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás
embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a
város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest
nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret
földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az…
Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez
számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen,
csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja
mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így
elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a
„Házasság“ rovatra nézett. Az első volt _Waldbaum Mór_ (Pércs), aki nőül
vette _Weisz Rezsinkét_ (Újdabas). A második _Somogyi Endre_ színművész,
aki házasságot kötött _Gyulai Olgával_ (Budapest). Behajtotta az
ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről:
hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy pamlagon,
abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor
reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a
bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó
testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a
büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most
belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút…
ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut,
ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben
a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút
ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé.
Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a
hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig
volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva
és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas
az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert
Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az
udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa
volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha
a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított,
nyugtalan égfoltot, így őszi estéken…
– Egyedül?
Halk hang kérdezte ezt. Mariska állott előtte.
– Igen – mondta. – Oly szép az este.
Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, mint egy jelenés, nem
beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és
félrehúzódott a lócán.
– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek…
már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt.
Ránézett:
– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány
lassan ráemelte a tekintetét:
– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást
sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben.
Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már
rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon.
Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre
készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna:
„innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint
a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“
– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés
nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet
Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen…
te vagy a virág az én aranyos koporsómon…
A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra
nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a
fénytpárázó ég felé.
– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én
nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg
cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem
szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a
gondolatra?
A lány felemelte az ujját:
– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem
tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor
megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk
kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem…
Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“
– és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel
járna jegyben, mikor ezt mondta:
– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan
vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának
érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet.
Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell
mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt
sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt
elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton
keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a
tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s
a fiúra se nézve, suttogta:
– Mennyei szerelmesem vagy. Majd ott… odaát…
Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius
parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet
ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna,
búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók
látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a
felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az
útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis
források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a
hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat
és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és
rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző
boldog szempár sugárzása töltötte meg.
– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt
veled találkoznom a földön.
Andor felkelt:
– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az
utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem
vagyok itt… rég halott vagyok…
Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem
mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos
ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun,
a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a
néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a
másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott
volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias
köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott
világló-ködös derengéssel az őszi hold.

IX.
A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két
bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy
elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és
egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben –
„innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“
Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában,
visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé
bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi
Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem
köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ –
gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“
Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két
kopott lépcsőn, elébe ment Andornak:
– Mondja, – szólt – mért nem szereti maga Kubényi Sándort?
Így nappal józanul és egészségesen szólt a hangja.
– Nem szeretem? Dehogy nem szeretem.
– Olyan haragosan mennek el egymás mellett.
– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor
is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig
éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az
ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő
is, mikor meglátott…
Mariska mosolyogva nézett maga elé:
– Bolondok – mondta halkan.
– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára
vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit
mulasztottam.
A lány komoran nézett a szemébe:
– Elmegy?
– El.
– Nem jön többé hozzánk?
– Nem.
Egyre mélyült a komorsága:
– Kubényi Sándor miatt?
– Dehogy…
S hogy most meglátta a lány arcát, gyanú ébredt benne:
– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked
rólam valamit ez a Sándor?
A lány nem felelt.
– Mért nem felelsz? Beszéltetek rólam?
– Igen.
– És mit beszéltetek?
– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a
Kubényi akkor még magát nem is ismerte.
Andor kezdte megérteni a fiatal munkás viselkedését.
– Mit mondtál neki?
– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek,
mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg
a szenvedésem meggyógyul.
– Engem említettél neki?
– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell
őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta
az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem
és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni
munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor
eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor.
Egy kicsit felforrott a fiúban a harag:
– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én
erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod.
A lány a szemébe nézett:
– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs
jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én
életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te
engem.
– Én?… Téged?…
Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját,
aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az
arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány
az ujja legkisebb mozdulatának is.
– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma
este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt
megmondjam. Mondd, hogy dolgom van.
– Hazudni? – mosolygott a lány.
– Nem te hazudol, én.
– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha…
mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el
innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha
elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes
vagy.
– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a
világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom.
Alázatosan hajtotta le a fejét a lány. Andor csöndesen szólt:
– Még ma itt vacsorázom, jó.
Megmozdult, hogy a konyha felé menjen.
– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány,
megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az
ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint
hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az
érzékekhez nem szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem
földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még
sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti
homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára
gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják.
Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar
túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most
megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment
a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt
néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy
úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis
bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két
munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő,
némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most
Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy
beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy
véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel
volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem
csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük,
honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem
ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire
szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle
áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő
szemében férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt