Andor: Regény - 06

magasabb…
Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől,
ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot:
– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük
olyan… olyan…
– „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét.
– Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával.
A lány ránézett:
– Nem akartam. Bocsásson meg.
Ok nélkül mondta a fiú:
– Nem lehet. Nem lehet megbocsátani.
Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte:
– Ez az a ház. Hát nem bocsát meg?
– Nem.
– De ha én kérem, hogy bocsásson meg…
– Akkor sem.
– Soha?
– Soha.
Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A
lány mégis folytatta:
– Soha az életben?
– Soha.
Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva:
– De a kezemet csak elfogadja?
– „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt:
– Nem.
A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt
előtte. Megvillant a fekete szem.
– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a
levegőben várni… ennyi ember előtt…
Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht
der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik
köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.
… „Ennyi ember előtt“…
– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben
a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…
És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé
volt nyújtva.
– Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved…
Elfogta a fiút a gonoszság.
– Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet.
– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a szemében, de nyugodt arccal –
ha maga ezt megteszi velem…
Most volt először szép Andor szemében.
– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és…
Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja:
– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga…
Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé
a fiúéból:
– Bocsásson el.
– Maga drága, szép…
Gonoszul mondta, hit nélkül.
– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben…
Hallatlan.
Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a
fiú:
– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem,
hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta,
nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…
– Bocsásson el.
A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja,
hogy most már nem lesz több dolga.
– Bocsásson el.
– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs
senkije. Mint nekem.
Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult.
– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a
színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így.
– Isten áldja meg – szólt a lány.
– Ott lesz?
– Nem tudom.
Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház
ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan
járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy
visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam
ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“
Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez
megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga.
Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a
gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem
győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt
a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes
lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy
sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság.
És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen
szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek
belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most
itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem
tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna
nem odamenni.

IX.
A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint
feltolakodó gond és fájdalom… apa…
– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta
a szoba ajtaját.
Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott,
szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme
mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul
álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné
meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren
néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel
töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a
szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá
kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az
arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült
belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen
motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték.
Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot
kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a
morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős
morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz,
nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az
álszenteskedőkre, akik az ágy mellett álltak és nyomorult
kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta
óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az
orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a
beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az
tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az
öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat,
az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna
jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott.
Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a
párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az
arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem
örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja,
végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi
mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül
fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott.
A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az
apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot:
– Nem… adnak…
Tudta, miről van szó. Mégis kérdezte, nagy elfogódottsággal:
– Mit… nem adnak?
Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a
szemét, mintha a fiú is elhagyta volna hűtlenül, ő is összeállt volna a
gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot:
– Morfiumot?
A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember
kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés
volt az arca.
A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva
követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút:
– Parancsol?
– A doktort…
Az ápolónői arc a mosolyból a kétségbeesésbe színészkedte magát:
– Csak nincs rosszul az aranyos nagyságos úr?
– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér
vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt
nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt.
A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a
lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó
sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor
mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még
próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A
doktor megtagadta a morfiumot.
Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az
ajkaihoz hajolt a fülével:
– Rossz… rossz fiú… vagy…
Megsimította az ősz fejet.
– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa.
Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat
akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja
kierőszakolni a morfiumot.
Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem
tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a
tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt
magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott
az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az
is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit
hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé
nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele
gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett
rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az
apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De
onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös,
mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor
és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“
– gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal
megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a
keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az
meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal…
Kiment.
– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt,
egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot!
Izgatott és agresszív volt.
– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön,
egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség…
Tovább nézte a poharat.
– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség!
Marhaság… kérem.
A főorvos végignézett rajta és lassan letette a poharat.
– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék
belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája…
– Etikája! – Megvetőleg intett.
– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit…
szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával…
Andor már indult:
– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az
ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki
éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele
szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne
más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az
öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire
végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb
etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és
önmagára, meg az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement
és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A
haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben
nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés,
mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és
a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt hozzá.
– Pécsi – mondta halkan, de érthetően az öreg.
A fiú fölegyenesedett és szinte megmeredt a meglepetéstől.
– Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak a
szájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbak lettek.
– Igen, – felelt – Pécsi. Tudom.
Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nem akarta hinni,
nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúból a morfiumért, a
méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már az őrület határán remeg,
vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel… Ahogy ijedten ránézett az
öregre, szinte nem lehetett csalódni, annyira magán viselte ez a valaha
áldott, de most eltorzult arc a káröröm kifejezését, mikor a fiú
ijedtségét látta. Azt hihette, hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És
a szegény vergődő gyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy
ezért ítélkezzék a félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy
neki nincs más kötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg
csak lehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában, hogy
ez büntetés és bántás akart lenni, a fájdalomtól marokra fogott szívvel
egy rettenetes és felséges színészi mozdulatot tett, leszegte a fejét,
szomorúan bólogatott, és az irtózattól és a gyermeki szeretettől
fojtogatott hangon mondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne
csalódjék a hatásban:
– Pécsi elveszi Ellát. Bevallom… fáj nekem… Nagyon rosszul esik…
Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy a balkezét az
asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgy remegett. A
zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztán becsöngette az ápolónőt.
Kezet csókolt az öregnek, hosszasan, forrón szorította a száját a
csontos, eres öreg kézre. Nem mert most már a szemébe nézni, úgy is ment
el, letörten, megverten, a testében is nagy fáradtsággal. A portás
fülkéjében rágyújtott és le kellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán
elment. A sötét és hűvös utcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a
fejében – „ha most volna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet…
valaki, aki szeret…“
Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző ember iránt,
de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczból csak a szigorú
és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfi ilyenkor hallgat és nem
lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond, elkezdene a saját apjáról
beszélni, hogy az volt csak igazán a rettenetes haldoklás, mi ez ahhoz
képest?… és mindezt a színészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával
mondaná, amely a polgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja, mert úgy
tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már minden egy
hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült, mikor
Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta már házvezetőnő
és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menni az üres budai
lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegény cselédasszony?… És Máté, a
gallérjába húzott nyakával, az elefántfejével, a pislogó kis szemeivel,
aki kába a sok magolástól és nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi
vizsga anyagára, erre a fekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől
álmatlan az az egy-két órája is, amit alvásra szánt…
És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni a mellére,
felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fej ajkaihoz,
amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, és összeforrni, nem,
nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetben és együttérzésben,
gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amint simogatja, ritmikusan,
vissza-visszatérően.
Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jön lefelé,
– úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz a nőhöz, aki
most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekre gondolt, amelyek
ma délután, alig néhány órája, könnyesen csillantak meg miatta. Nem,
Ella igen messze volt már, – ez nem is lehet, ez a kép csak azért jelent
meg, hogy rögtön sarkonforduljon és menjen. Itt, ebben a nagy és
vigasztalan elhagyatottságban nem volt más, mint ez a szép idegen hölgy,
akinek arca és egész lénye annyi képességet mutatott a fájdalommal való
foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogy idegen nő
volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat a szomorúság, aki nem
ismer semmi mellékkörülményt, csak egy bús fiatal férfit lát, szinte
tisztán csak magát a fájdalmat kapja, az ember nélkül.

X.
A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állott
húsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andor
hátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa,
lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. A
portásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak és estélyruhás
hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy a férfiak térdén.
Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. A hölgyek a nyaralásról
beszéltek. Andor tovább indult, s a belső folyosón meglátta egy
villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőke tanárszakáll volt rajta, az arca
piros-pozsgásra festve, aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára.
Őszbevegyült-szőke paróka volt a fején.
– Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóba húzta be
– te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom.
– Honnan tudod?
– Most mondta. Itt van.
Andor megnyugodott kissé.
– Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviális
doktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott és előretolta a hasát – mondd
meg, ha valamit mesélt rólam, meg Irmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki
valamit rólam?
– Egy szót se beszélt erről.
– De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – én
megtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok,
bátran referálhatsz.
Idegesen nézett szét a fiú:
– Jó.
Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egy nagyot,
mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal a füstöt az
épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alatt néptelen lett az
utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a második felvonás. Andor egyedül
maradt a folyosón. Állt és nézte a fekete próbatáblát, nem olvasva
semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egy vasajtó és Olga jött ki a
színpadról. Kalapot emelt a fiú, udvariasan.
– Jó estét – mondta a lány. – Hát maga mit keres itt?
A fiú belement ebbe, hogy nem akar emlékezni a délutánra:
– Somogyival volt dolgom.
Aztán hirtelen, idegesen, únva és méltatlannak találva ezt a cicázást:
– Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komoly beszédem van
magával.
A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le a néhány
lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet, és kiment az
utcára. Mikor Andor utólérte, kezet nyújtott feléje a lány:
– Na, Isten áldja meg, én megyek haza.
– De hiszen… mondtam, hogy valami komoly beszédem van…
De hamar elfogadta a kezét, eszébe jutott a délutáni gyerekség.
– Kérem, – mondta a lány, kiszabadítva a kezét – tessék, hallgatom.
– Jöjjön egypár lépéssel odább…
Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania. Most
érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni. Közömbös hang
sürgette:
– Beszéljen kérem… nekem haza kell mennem.
– Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyan és sokat
szeretnék magával beszélni.
– Ugyan…
Hűvösen mosolygott:
– Mi komolyat akarhat mondani nekem? Maga.
A fiú hevesen mondta:
– Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam. Maga oly
komoly és okos.
– Ugyan…
– Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyon fontos
dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akarom kérni.
Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemközt való
beszélgetéseket Irmától.
– Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel és közömbös
hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom, de kilencre
otthon akarok lenni.
Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra. Alig
szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztek volna abban,
hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikor nem lesz
körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak és folyton újabb
párok, csoportok jöttek a sétaútra.
– Menjünk beljebb, – mondta Andor – itt sok az ember.
A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek a dús lomb
és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak az útra, jobbról a
fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkal szórakozott a Duna.
– Maga vőlegény – mondta Olga, nem kérdező hangon, hanem konstatálva.
– Nem. Nem is voltam.
Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénysége történetét.
– És most nincs senkim – végezte.
Olga megállott:
– És a vörösruhás táncosnő?
Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszor találkozott
ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogy Somogyinak jár a szája.
„Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekes ember vagyok én, hogy így
figyelik minden mondatomat? Hát már érdeklődnöm se szabad egy… egy…
ilyen senki iránt?“
– Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhás táncosnőt.
– Ezen a nagy világon senkim.
Leültek egy padra.
– Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És más bajom is
van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg.
– Mi baja van?
– Ne is kérdezze. Már csak napjai vannak.
– És maga nincs mellette?
– Napjában kétszer megyek hozzá. Szanatóriumban fekszik.
Mélyen sóhajtott, pedig ezt szerette volna elfojtani. Halkan tette
hozzá:
– Most is tőle jövök.
És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelen felforró víz
dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahol a szanatórium
kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen, nagy árvasága gyerekes
vágyával érintette meg oldalt hajló feje a lány vállát. A kalapját maga
mellé tette a padra.
A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amely oly
alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikus jelleget.
De soká tartott és akkor Olga megszólalt:
– Maga sír?
Nem is sírt.
– Nem – suttogta. – De olyan jól esik így… olyan jól esik…
És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fej
megmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda.
– Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiú fejét,
gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne…
– De kérem… nagyon kérem…
– Nincs értelme… ennek… – mondta Olga és fölkelt. – Jöjjön.
Elindult, és mikor a fiú utólérte:
– Nagyon sajnálom magát.
– Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… oly
végtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik, hogy a
jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív.
– Nem szeretem – mondta a lány.
– Irmát?
– Azt. Nem szeretem.
– A testvérét?
– Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanak hozzá,
hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki… Istenem, hát
ez már mindig így lesz?
Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyva a fiút,
visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andort meglepte ez a
hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta a derekát.
– Hagyjon!
Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel,
elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásába rejtette
a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűs keze az ölébe
esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynek kiálló csipkés
széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehér pillangó. Nagy és
régi szomorúság lehetett ez, ami most ilyen hévséggel csordult ki
belőle.
A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lány lassan-lassan
megnyugodott. Letapogatta a szemét a kis csipkegombóccal.
– Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva a mellétől a
derekáig az angol kabátkát.
– Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék meg egy
kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a sziget közepe
felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgas férfi és
egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lány a férfi
derekát.
– Borzasztó, – mondta halkan Olga – itt emberek járnak.
Elmentek mellettük. Mind a két pár hallgatott, mikor kitért egymásnak.
Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyös gyűlölet
hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végre kiszabaduló
érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta a nővérét, mert
tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és a bohéméletet, ő
tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán és boldogan akart
férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt a hangot és ezt a
piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez is az Irma rossz
életéből való. A falat nem megy le a torkán, mióta Pesten van és ott
kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcú ügyvéddel, hármasban, a
vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvéd mint kis sógornőjét kezeli. És
az a megalázott családi állapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és
összeszorítja az ajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind
Irma miatt szakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és
konfidens ölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel,
mikor ő öltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, –
ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretné ilyenkor
egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérét lássa
bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányón int az
ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kis féltékenység is van
és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli és utálja a pocakost. Nem
bírja, nem bírja azt a mosolygó undok nyugalmát, amivel elégedetten
mulat az ő rendreutasító tekintetén, mikor megöleli, mikor igazi nagy,
csattanós pofonokat tűr el tőle, hangosan és szívből nevetve. Nem
törődik a haragtól szikrázó szemekkel, a pofonok közt is ölelgetni
próbálja, birkózik vele és nevet, hogy a könnyei potyognak belé. És
Irma, aki dühösen szidja össze az ügyvédet és duzzogva megy félre,
haragszik rá, sírva is fakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt
nem tudom nézni, ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve
elmegy, és ők magukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva
haragban égő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi és
engem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az ő viccei
és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olga felborzolt
haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz, elgondolkozva,
és Olga a pamlag sarkába, még lihegve a birkózástól, elpihenni nem akaró
szívdobogással, komoran és feneketlen szomorúsággal nézve maga elé.
Hosszú, hosszú percekig hallgatnak így ketten. És milyen jó volt
Váradon, ott ebből nem volt semmi, ott családnál lakott. És most fel
kellett jönni ide, ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet
tűrni, nem lehet már bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő
világgá fog menni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és
derék úriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is
valami piszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni
soha, soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem, nem…
Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is a fiúhoz
beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyre
hangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét, lehúzza
róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol a finom,
hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolni kezdte
kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt és megint hagyta,
hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa a kezére.
– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok
magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú
ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból