Andor: Regény - 02

tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a
fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg
a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a
kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és
szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég volt, ha az orfeum
télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember
smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú
kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán
eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a
kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni,
az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt
a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az
övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége.
És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak
lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen
erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek
vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos,
hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak
akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál,
a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos
táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis
rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete
bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és
egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete
bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet
ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy
el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy
néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó
metresz, mikor fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja
mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő
batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben
látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét,
– még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg
Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona
volt.
– Én se téged…
Komikus. És:
– Ervin miatt…
És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha
hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen
féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő,
Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha,
és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint
falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis
szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi
rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak,
– nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában
tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel
tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a
gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy
huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a
tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy
egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott szempillája alól jövő
csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a
szénapadlást.
– Én se téged…
– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás,
molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában,
táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában
királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának,
parancsolónak és mindenhatónak.
– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni.
Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem
szeretjük egymást. Nem.
– Nem – mondta a lány meglepően őszintén.
A fiú, halkan:
– Nahát.
Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra,
futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége.
– Nem? – kérdezte tőle, a fejét közelítve hozzá.
– Nem – mondta a szőke. Hátrahúzta a fejét.
A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta
magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a
vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke
reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a
pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes
városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő.
Szomorú kis izgatott cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság
brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon.
Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni
valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora
után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami
élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban.
„Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú
únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se
figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak
ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“
És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen
szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét,
amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor
elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban:
„Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség,
utálatos, utálatos…“
Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége
van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában –
„momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem,
nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga
van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene
hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám
utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem
legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“
– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz
Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a
cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és
klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült
egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor,
lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a
közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó
éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott
lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől,
hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége
Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy
átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a
cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek
pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel,
virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló
nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera
csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok
közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány
pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt,
csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és
hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett
szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit
elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott
és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a
lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre,
őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és
megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel
tette hozzá némán: „Nem, édesem.“
Innen indult haza a híd felé háromnegyed négykor.
– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában
feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal
nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s
amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A
tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott
kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok
párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De
így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld
és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi
tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette.
Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül
finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész
gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor
megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti
álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte,
eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van
a szobájában, ez csak így elalvás előtt volt régi ismerős, aminek minden
szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta
– „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni
élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit,
mindent fogok csinálni…“
Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben
halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna
belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az
ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a
petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen
jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a
következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az
ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas
seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen,
megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró
és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a
lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a
párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét.
Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és
szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel
együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és
sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a
forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére,
a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és
ahogy szokott, némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot,
amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny:
– „Az apám is meg fog halni… szegény jó apa is meg fog halni…“

III.
Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a
köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az
utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig,
amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről
tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de
most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével.
A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis
előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó
eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat,
mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet
egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a
sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi
nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri,
jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk
fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok,
széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a
falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló
tavasz-délutáni napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság,
amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly
orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz.
Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni
hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már
rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt
otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás.
De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és
addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja
a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor
a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést,
hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra
gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami
jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt
szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában
nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék
első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban.
Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai
hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is
ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó
eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély
járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a
fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet parancsol
a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és
minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még
megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen
volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és
egyéb külső körülményektől várt.
Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt:
egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék
vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné,
ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig
az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss,
jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát,
a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a
másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle,
elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz
Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos
összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd
írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és
pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket
lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa
irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor
politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez
alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői
mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való cikkezés,
közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag,
nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott
össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős,
társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen
fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy
dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki
szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága,
az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó,
zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen,
miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na
gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“.
Nem, nem lehet elvenni Turnovszky Ellát. Nem lehet.
Felöltőt vett, elindult az apját meglátogatni a szanatóriumban.
– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha
kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a
második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza.
– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót
nyitni neki.
Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és
megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga,
mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol.
Mert azt is akart.
– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és
azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni.
Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz,
éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy
miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek,
szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció
még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell
kezdeni.
Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az
apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit.
Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement.
Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal
mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy
oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget.
– Nem hallottam a kopogást, – mondta – nem alszom.
És hogy a fiú a falhoz ment, a villanylámpa gyújtóját keresni:
– Ne, ne gyújtsd meg. Még világos van.
Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az
ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban:
– Estefelé egészen kis láz, minden nap. Nem akar elmaradni.
– Miért nincs itt senki? – kérdezte a fiú.
– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan.
Gyere ide. Ülj le.
Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit
mosolygott, mikor kérdezte:
– Na, és az új lakás?
– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg
rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás.
Hallgattak.
– Csak aztán elkezdődjék – szólt csöndesen az apa.
– Ha én mondom.
Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi
segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig
még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki.
– Eredj, fiam, addig a kertbe – mondta az öreg.
Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi
parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy
villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor
megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az
ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland,
de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad
vagyok“ – gondolta.
A nevét hallotta a sötét kertben, maga mögött.
– Doktor Aradi úr?
– Igen – mondta és megfordult.
A fiatal segédorvos állt ott, a fehér köpenyben. Mosolyogva jött feléje:
– Talán kolléga?
– Nem. Jurisz doktor vagyok.
– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves
mama, úgy-e bár…
– Meghalt.
– És ön az egyetlen gyerek…
Idegesen kérdezte a fiú:
– Nos, az apám?
– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal
– orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni…
A fiú kihúzta a karját a doktoréból. Szigorúan nézett rá:
– Rákja van?
– Igen.
Hirtelen kérdezte tovább:
– Operálják?
– Nem.
Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig
rajta.
– És…
– Néhány hete van. Orvosi kötelességem volt…
Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap,
mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a
lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés,
amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán,
szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak:
– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az
atyámhoz.
Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága
és póza volt. Meghajtotta a fejét és felrohant az emeletre, kettesével
ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett.
Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már
égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és
evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort.
– Már rég ment el a doktor? – hazudott a fiú.
– Pár perce. Épp küldeni akartam érted.
– Mit mondott?
– Hogy adnak végre egy kis morfiumot, ha nem leszek követelő.
Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével,
hogy közömbösnek lássék. Hallgatott.
– Hol vacsorázol? – kérdezte az apja.
– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan
megyünk valahova.
Kis szünet után hozzátette:
– Éjfélre otthon akarok lenni.
Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt
a haldokló apának.
A tányérra bámult, meg az evőeszközre.
– Ilyen korán kapsz vacsorát?
– Igen. Hét órakor.
A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha
unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud.
– Jó a koszt?
– Jó… csak étvágyam nincs.
Fölkelt, a nadrágzsebébe dugta a kezét:
– Pedig az a fő.
Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt.
Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a
világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe
jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a
függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát
a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen.
– Köszönöm – mondta az öreg az ágyból.
Megfordult. Egy kicsit meleg lett az arca, hogy mondta:
– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon
sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát.
Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább
valami aggodalom látszott a szemében.
– Komoly ez? – kérdezte.
– Komoly.
Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a
lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott,
hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy
ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni.
„Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a
becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment.
„Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót
vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“
Az ágynál őszintén, csöndesen beszélt:
– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt
és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség…
csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap
este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre.
Most kezdett csak elégedett lenni az öregnek az arca.
– És a szülei?
Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a
haldoklónak:
– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt
nem csodálom. De aztán… ő is… belátta.
Rágyújtott, nagy zavarában. Hirtelen letette a cigarettát:
– Pardon… egészen hülye vagyok…
– Nem, nem… csak szívjál. Én is szoktam. És a lány?
– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy
szeret engem, mint én őt.
Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt,
hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha
hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek
úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, –
gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“
– Okos fiú vagy. Jó fiú vagy.
Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény,
hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet.
Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott:
– Rácz Miklós bemutatott a főszerkesztőnek.
Az öreg fölemelkedett az ágyban. Boldog arccal szólt:
– És nem ezzel kezdted? Hát hogy volt?
Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a
parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A
méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála.
– Mikor?
– Tegnap.
– A szakítás után?
– Nem. Mielőtt Turnovszkyékhoz mentem.
Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy
elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a
főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget
fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog
írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez
a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik
legtiszteltebb alakja.
– Igen, igen. Megölelt.
És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég
tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy
emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó
úrifiú-életet, az embernek ki kell kaparni magából, ami tehetség és
kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról
rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha
egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg,
férfi vagyok, és… hát az ember…“
És ezt már hitte is.
Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha
az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az
egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége,
az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában
valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember
mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most
teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő
a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt,
mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az
itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható
hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő
az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán
ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető
szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek,
idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki
eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem
is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a
régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel
hazudik neki.
– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a
magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből…
reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát
fizessen neked…
Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az
apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben…
Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint
nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A