Andor: Regény - 11

Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja
földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött.
– Hány éves vagy?
– Tizennyolc leszek.
– A Révész volt az első szeretőd?
A Csirke ráemelte a szemét. Komolyan és végtelenül egyszerűen mondta:
– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz
még tudni?
– Ki volt az első?
Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a
kérdés.
– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az
apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az
ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is
voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán
meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a
hajamat.
– Miért?
– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel
nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A
lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a
bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az
apám Amerikába ment.
Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát,
te gyerek, ha ezt akartad“.
– És a második?
Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató
hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki.
– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt
egy szeretője, pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A
barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála
lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én
mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal
és az nekem kezdett udvarolni… és…
Elhallgatott.
– Na és?
– Mit akarsz? – mondta fájdalmasan mosolyogva.
– És aztán?
– Olyan öröm ez neked?
A fiú vadul nézett rá, szeszesen és zsarnoki parancsolással:
– Mindent elmondani.
– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába,
aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan
szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni.
– Ezt láttad itt Pesten is?
– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel
voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes,
pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A
Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy
most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott.
Elgondolkozott. Aztán vígan mosolyodott el:
– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele,
én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla…
Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos,
a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és
soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a
szélesvállú, óriási huszárkapitány.
– Kopasz volt – mondta a Csirke, csúfondárosan.
Még ez is. Szenvedélyesen, ellenségesen kérdezte Andor:
– Szeretted?
– Nem.
Oly tisztán, oly határozottan mondta, hogy igaz volt.
– Ezt se, a nevelőt se. Rossz lány voltam.
Nyiltan nézett Andorra. Szomorún mondta:
– A Révészt se szerettem soha.
– Hát?
– Sajnáltam.
Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a
szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a
bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy
nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé.
Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb:
– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a
márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad,
mikor olyan komisz voltál hozzám.
A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van
a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult,
szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a
hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi
Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni,
mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és
kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt
előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott
és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy
hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége
fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi
gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést.
Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott
volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és
lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis
szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az
Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is
istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz,
amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre
megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ
iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a
kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még
a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy
bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes
szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele,
lehúnyt szemmel. Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven
érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt
arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és
felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett
menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és
csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát
valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült,
elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan
hintán…
– Alszik? – suttogta a félénk hang.
Félig nyitotta csak ki a szemét, rámosolygott:
– Te csacsi.
Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor
jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A
lány felállt, nézte, hogy merre indulnak.
Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy
biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt.
– Ne félj – mondta a fiú. – Vigyázok én.
A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy
Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy
hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak
befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme
sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett
ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt
Andor:
– Te nem is tudod, – mondta – hogy nekem két lakásom van.
Bemutatott a zöldlombos kis utcába, egy nagyon előkelő házra:
– Itt is lakom.
A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál
belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé.
Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék
ajtaján:
– Kérem a kulcsomat.
A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot.
Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga
elé bocsátotta a Csirkét:
– Tessék.
A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az
ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony
halkan kocogtatott az üvegen.
– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába,
kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné.
– Mit akar?
– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne
tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen…
– Mit akar?
– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal
szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni.
A nyitott ajtóban irtózatos ordítással tört rá a fiú:
– Mi köze ehhez a háziúrnak? Gazemberek!
A fejébe szállt a részeg düh:
– Takarodjék innen!
Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné
csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy
meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy
csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az
íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek,
mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre.
– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a
fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte
az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú
ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal
helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke
szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát,
egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát
bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a
szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős.
„Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a
vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette
ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a
felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a
csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy
semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, mikor
megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta,
várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon
erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja,
dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik
és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki
vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű
termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de
nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség
hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és
diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten,
mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító
kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és
jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy
fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de
rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami,
egyszer régen, vagy talán most itt…
Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek.
Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek,
sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a
csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak,
mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba
ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda
butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb lett és
az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a
fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra
kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha
törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a
Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a
fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta,
kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül.
– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre
bebocsásson?
Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert
sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már
sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve,
bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért
a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában.
– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis
száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és
le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.
– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy
nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok.
– Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt.
– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró,
tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete
egy súlyos napján fölkeresni…
„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a
mellén, a lábába.
– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa
és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel…
– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen
megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett.
– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó
optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is
felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét:
– Édesatyja egy negyedórával ezelőtt csöndesen és fájdalom nélkül…
Kis szünetet tartott. Kínlódva mondta:
– … kiszenvedett.
A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult
is.
– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem
részvétemet.
– Köszönöm, – mondta a fiú – ön nagyon jóságos…
Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan
elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az
ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget
kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a
perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári
eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta
az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. Rugalmasan kelt
fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás
feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme
vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai
közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást.
Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől
hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni
és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a
hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor
halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a
félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan,
vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen,
mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután
mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a
gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette
és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal
szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori
motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot
gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé,
csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett
a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész
lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött
napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a
vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a
kézfogása és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy
hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett
kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a
ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten
birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a
kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal,
mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a
testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni
mindent, amit elveszített.


MÁSODIK RÉSZ.

I.
A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan
sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a
sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi,
de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran
sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között,
amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig
felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni
az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre
mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő
csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít
igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit
minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után
és bekeni Velencét ezzel a múló láz-állapotával, színesen piszkítja,
mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is
összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik,
mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló
útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy
Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már
valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes
vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk
boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete,
mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a
szigeten.
Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre
minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny
ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának
tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett –
gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes
komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva
lépdelt a sárga leveleken Andor mellett.
A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember
közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor
pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt
köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök
foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe,
hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház
elől. Andor ide hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából,
ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a
felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe
mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem
szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják
Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús
fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy
nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből,
okosságból és félelemből maradt otthon.
Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az
embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési
tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a
félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét
lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint
valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben,
kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít
kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az
életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön.
Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül
néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett
elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra
a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint
fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét,
mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták meg a négyüléses
batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és
kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő
bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi
cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni
a fejéről.
Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának,
amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és
lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét
hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti
érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra
tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt
kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok
célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már
kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi
életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral.
Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e
étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a
tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt
megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa
iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az
ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait
egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne
oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba
ízlésfitogtatással eltolta magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő
önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen
gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél.
A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett
fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva
közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a
zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor
hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján,
volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a
hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól
gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt
azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett,
még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei,
az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek
legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még
mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a
keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a
fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte –
piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami
megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt.
A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni,
most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön
bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön
vagy megy, egyedül van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig
visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a
bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az
asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a
szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre
járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és
lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon
szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis
vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett,
mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt
arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már
a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga
szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent
Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért.
Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban
megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és
elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett,
harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de
színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént
vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig
fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen
be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól
és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol
tulajdonképpen?
Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért
nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig
nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az
ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a
nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri
szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből
hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta
Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke
nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta,
hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke
oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az
ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki.
Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak
ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és
követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni
lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre
odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az
első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta
véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha
igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a
legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem
vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak.
De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki teljesen elég
volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről
gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan
tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit,
nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy
nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik
kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt.
Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve
arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb,
ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal.
Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett.
Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az
ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem
azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért,
mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott
mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az
életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem
tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a
Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz