Andor: Regény - 07

van… és nem tartozik ezek közé a…
– Somogyi azt mondta… – kezdte Andor, de a lány felkiáltott:
– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a
legutolsó, a legutolsó…
Sírni kezdett:
– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet
ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit
csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics
kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt
mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta,
hogy már adott neki. Ez a maga barátja.
– Barátom? – Csöndesen mosolygott.
Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány
átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra:
– Hány óra?
– Tizenegy.
– Szent isten…
Összecsapta a kezét. Megrémült.
– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma?
– Még nem is vacsorált, ugy-e?
– Mindegy. Gyerünk, gyerünk.
– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten
van… itt vacsorál nagy társaságban…
– Nem, nem, nem – és húzta a kezénél fogva.
– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt
ismernek, én itt lakom.
Hirtelen megállt a lány:
– Maga itt lakik?
– Itt.
– És… ezért hítt maga engem ide?
– Ugyan, hova gondol. Kérem, ne bántson meg.
Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már
csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok
hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér
sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat
hajtogatták a pincérek.
A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola
feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta:
– Ne siessen úgy. Mindegy.
A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A
fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a
karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett,
hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt
erőltetett magára:
– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga
engem?
Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák
között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett
volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő
szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett:
– Megtisztelő – mondta.
A lány merően nézett rá.
– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos
ember… bárki… csak vigye el onnan…
A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor
lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük.
Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított
egy kocsit. Nyitott kocsi volt.
– Hajtsa fel a födelet – mondta a kocsisnak.
Olga beszállott. A fiú, mint aki itt marad, behajolt a födél alá:
– Hova vigye?
És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos
csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg
vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon.
– Hova vigye?
A kocsi sötétjében világított a lány szeme:
– Nem kísér el?
Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton
hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton,
a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól:
– Nem ez az a ház?
– De ez az – mondta Olga. – És ülve maradt.
Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg
volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt
a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat.
Olga csöndesen szólalt meg a sarokban:
– Haragszik rám?
A hangból nőiesség és megalázkodás áradt.
– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden átnyúlt a feje mögött,
elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit
hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett
a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta:
– De haragszik rám.
A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel
hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami
kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá
ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de
hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet
csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és
megvárta a házmestert.
– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak
meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis
leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva
ment oda hozzá. Kivette az óráját.
– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol
van a… várjon csak…
Borzasztó éhes volt.
– A Moulinhez menjen – és bebújt a kocsiba.

XI.
Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás
után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében.
Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az agyában az Olgával való
együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors
tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:…
délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza
kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a
padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a
kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint
egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor
megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze…
Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent,
és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész
csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem
vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na.
A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az
emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a
világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A
tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha
zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az
asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók
fölé: Somogyi és Rácz.
– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg,
mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny volt és egy
kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával.
Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a
szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott
eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen
vörös folt se.
– Nem, – mondta Rácznak – nem voltam Ellánál.
A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött
szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva
nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott
rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi
odahajolt a füléhez:
– Olga nem mondott semmit, ami engem érdekelne?
– Nem.
Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a
táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez
valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt
öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta,
fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz
világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke
fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált,
mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás,
fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás gigerlik
mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli.
– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni,
amit a pincér hozott.
Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek
fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete
kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes
nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és
egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben.
Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát,
úgy felelt:
– A vörös ruha? Ma nincs vörös ruha.
A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta
karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult,
előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva
nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke
is nevetett és Somogyira nézett.
– Brávó, Csirke – mondta Somogyi.
A kéjvágyó fekete úrhölgy odalépett az asztalukhoz:
– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is
ment.
– Igen? – mosolygott Somogyi.
– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart
volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem.
– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az
Olgának?
– Miért?
– Mert említette, mintha tudom is én…
Somogyi vállat vont:
– Ő mondta, hogy folyton bámultad…
– Kicsoda?… Ő?…
– Ő, a Csirke.
– Hogy én bámultam?
Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin
keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett
lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely
fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a
táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az
asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat:
– Mit isztok?
– Mondja, – mondta Andor – mit beszél maga? Hogy én bámultam magát?
– Én?
– Igen. Somogyinak mondta.
– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez
az úr?
– Gróf Kohn – mondta Somogyi.
A Csirke szétnézett, mintha más foglalkozást keresne.
– Mondja, – szólt Andor és megfogta a kezét – mondja…
Lenézett nagyra festett szemével az ülő fiúra:
– Mit mondjak?
– Mondja… – még egyre fogta a kezét. – Miért olyan hideg a keze?
– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor
fogta a kezét.
– Eressze el a kezemet.
– Nem.
Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint
tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott:
– Fájt?
Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul
csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra.
– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az
ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és
Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte
sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az
öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott
és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész
beszélt.
Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy
„ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó
és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van.
Akinek van egy kis pénze, az így éljen.
– Mit kínozod magad? Mikor voltál utoljára nővel?
Nem is mert felelni erre. Furcsán élt, az igaz. Zavartan szólt:
– Hát ennek ott van az a Révésze.
– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis…
Az utcára léptek ki. Rácz hazament. Somogyi ásított:
– Megyünk még valahova?
– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó
gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most
egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a
Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a
fejében fülig érő fekete sapka.
– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már
el van foglalva.
– Nincs – mondta ez kárörömmel.
A Csirke megbökte Somogyi mellét:
– A tied?
– Nem. A gróf Kohné.
A Csirke rá se nézett Andorra. Somogyinak mondta:
– Vigyetek haza.
– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos
hang szólalt meg mögötte:
– Nevem Révész.
– Aradi – mondta Andor.
Somogyi búcsúzott.
– Te nem jösz? – kérdezte a Csirke.
– Nem.
Elment, gyalog.
Csirke beszállt a nyitott kocsiba és megállt a közepén:
– Üljetek be, én a közepére ülök.
Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is
beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és
célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát.
– Hol lakik? – kérdezte Andort.
– A Margitszigeten.
– Én a Városligetnél. A Savanyú tudja.
Savanyú, a fiákeres, meg se fordult a bakon, úgy mondta:
– Én ne tudnám? Gyio.
Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat.
Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi,
derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán
érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen
húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke,
mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át
maga előtt:
– Mit beszélt ez, hogy én mondtam, hogy maga bámult?
– Semmi – mondta Andor.
Megint szaladt a kocsi, gyorsan gurult a vékony, kissé zökögős gummiján.
– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg,
ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik?
– Nem én.
– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos
volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük
a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó?
– Savanyú! – kiáltott Andor.
– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már
lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát.
Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra,
aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte
volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai
úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh…
nyieeee…“
– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete
fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.
– Igen.
– Aladár?
– Andor.
Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza:
– Mondja, nincs valami olvasni való könyve?
– Van.
– Ledobja?
– Le.
A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és
egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg
fekete füstöt bocsátott.
– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki
fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve
azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.
– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom.
Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak,
Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az
ablakon:
– Itt van – mondta.
És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben.
Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar
fordításban.
– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr
megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az
elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba
könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett
utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok
közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő
lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s
látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével.
Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami
magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a
komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak.

XII.
Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő,
amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is
lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem
nagyon tudta megmondani magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak
azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen
gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább
tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, –
mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget
érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene
lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban
és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az
állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen
nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az
ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni
napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők
sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában
azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez,
megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány
apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével
kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül
dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen
„majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy
nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre,
olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte
bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de
nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában ült
le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta,
hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem
intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot
eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami
ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a
szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg
fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni
kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment.
Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson,
mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor,
sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem
egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély
szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett
volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen
érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy
ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha
gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony
csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka
lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven
nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte
rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a
halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a
csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és
elgondolkozva lépett ki a szanatórium kapuján, úgy érezte, hogy az apja
is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak.
Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a
távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem
egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely
felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor
szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet
elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is
elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a
szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit
kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik.
Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már
teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és
gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli
embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket,
kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli
egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul
kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig
mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert
hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt
köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt,
s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és
különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró,
akinek a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy
az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a
fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a
hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült
a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt,
ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény
társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az
éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár
elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a
vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré
lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony
nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még
mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik,
csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta
elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és
messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy
addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt
rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár
alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember
már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen,
istenem, _akkor_ majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt
éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes
és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt maradnak életük végéig,
mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ –
mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény
félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod
kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd
fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és
tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek
gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja
fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már
derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni
már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt
részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok
nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában,
belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte,
hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő
sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét,
mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat
elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető
zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még
jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt
haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért.
Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke
megint a hajával foglalkozik, arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja
el a kezét a fejéről.
– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros
csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte
oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent
meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt.
– Félsz tőle? – kérdezte, megszagolva a kis vászonvirágot.
Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig,
felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a
homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó
mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart
abbahagyni.
– Ne rázd a fejed – szólt rá Andor.
Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A
fiú ideges lett:
– Nem hallod?
– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit
parancsolgat maga nekem?
Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros
nefelejtset gyöngéden az arcához hajította.
– Olyan féltékeny a Révész?
A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen
gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el
akart menni. Andor elkapta a karját.
– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa – mi van a könyvemmel?
Mikor adod vissza a könyvemet?
– Azt se tudom, hol van – mondta a Csirke és húzakodni kezdett.
– Elolvastad?
– Nem én.
– Hát akkor mért kérted?
– Megmondom… ha elereszted a karomat.
Eleresztette.
– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús,
nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy
felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad
az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez
egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot.
Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan
állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután
így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát
kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és
ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha
illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész
úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan
beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra
függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló
tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a
Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes
asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül
kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle
és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a
haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az
ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga
az asztala felé.
Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor
kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a
lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos.
Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott