Andor: Regény - 12

jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket
mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette
magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és
bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva
ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a kuglizó mellé, a kis
különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán
együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a
különbejáratú nagy szobába.
Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr,
aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy
erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a
házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni
a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony
nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A
kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak,
hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész
elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze,
Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon
nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó
sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke
mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú
létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már
mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni,
mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem
akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a
vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta
magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a
nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma és
emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen
méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és
tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő
embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga
szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét.

II.
A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége
kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak
voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és
választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó
egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy
illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak
személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A
lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt.
Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a
kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés
alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az
utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben.
– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár
visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit.
Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek mutatkozott. Háromnegyed
egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a
felszaporodott teendőket, azt kérdezte:
– Nem is ebédel a szigeten?
– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús
mohóságot.
– Miért kérdi?
– Semmi… Csak kérdeztem.
Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga
hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt
arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta
magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt
az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével
gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a
szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt
benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli
vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette
a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de
akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e
jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni
az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön
az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben
van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb
részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik.
De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne
vele ebédelni, éppen ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy
soha nem hívja.
– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben…
– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt
hittem, nem ebédel itt. Már örültem.
– Mért?
Restelkedő mosoly ment a szája körül, egy kis fanyarság is volt benne:
– Ma idejön ebédelni Irma, fél kettőkor.
– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman
lesznek.
– De nem egyedül… az is vele jön… az a…
Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette
hozzá:
– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért
mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom…
Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel
itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt
mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába.
– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda,
hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat…
Idegesen mozgott az ajka.
– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól
belenézett a fiú szemébe és elment. Sietve indult, de aztán beletalált
hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett,
mindig valami komikusat érzett.
Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a
gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics
doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a
lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns
ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő
fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt,
kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és
az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De
így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a
jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna:
szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor
nem találta ellenszenvesnek.
Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta,
hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se
akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan
nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma
mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor
köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd
ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba
nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése,
hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. A tisztaságnak
és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az
asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel:
„nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma
mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte,
amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már
elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd
hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú
részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni
kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most
elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta,
amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget
érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán
rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és
széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván
feléje:
– Mi már találkoztunk… a hajónál.
Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta:
„Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die
Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan
gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe,
mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor
búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az
utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak:
– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém vacsorára, mikor Somogyi is
ott lesz. Tudom, milyen jó barátok.
Olga figyelve nézett Andorra.
– Kezét csókolom, – mondta ez – nagyon köszönöm.
– Számíthatok rá?
– Kérem.
Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment,
őszinteség nélkül mondta:
– Kellemes fiú.
Az ügyvéd Olgát nézte és mikor a haragjával találkozott, azt mondta:
– Tessék?
– Nem mondtam semmit – szólt Olga.
– Én se – vigyorgott az ügyvéd és visszamerült a tányérjába.
„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni,
hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert
gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta,
örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén
örült, csak nem tudta, hogy örül.
Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos
alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét
gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan
elmondta a köszönetet.
– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik
asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább…
Az öreg urak tovább méltóztattak, az első percben még komoran szedve és
nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét
megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után.
Nagy Ervin karonfogta Andort.
– Jársz ide?
– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak,
mikor szegény apám…
Nagy Ervin alakos komolysággal nézett rá a monokliján keresztül.
– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta
a kezét.
– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami
kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber
ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság
ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha
azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod,
sajnálom kérlek.
Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így
kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes,
pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán
egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral,
vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két
jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának,
a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi
körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni,
hirtelen-mély főhajtásokkal üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran
tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és
„parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“.
Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta,
a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem
Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a
monoklijával.
– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát
vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy
Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a
fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis
orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg
tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami
kellemetlen szagot érezne.
Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla,
hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt
és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e
még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez?
Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert
egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel
nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából.
„Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem,
miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai
emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az
előmenetelt, – eszébe jutottak apja esti beszélgetései az anyjával,
főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági
bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe
még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen,
mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a
füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly
biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán
hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat
színlelve szólt Nagy Ervinnek:
– Ellát mikor láttad?
– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol,
úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi
Lajossal.
Andor próbált beleilleszkedni a nemtörődömhangba:
– Ez már perfekt… Pécsivel? – kérdezte könnyedén.
– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat
és lassan elbocsátva Andor karját.
A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön
ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék
számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon
ülve, még a kalapját se véve le.
– Nem tetszik bemenni?
– Nem.
Elgondolkozott:
– Minek?
– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott,
nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból.
– Na, megyek – állt fel a fiú.
– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem
volna.
– Na? – mondta Andor, már az ajtóban.
Juli izgatott lett, a konyhaajtóhoz szaladt, felrántotta és bekiáltott:
– Mariska!
– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a
küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az
arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia
parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s
egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki.
– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a
lányra.
– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én
itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék
megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem,
nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt…
Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan
szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon
arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint
ami most itt állott előtte.
– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: –
Jól van, jól van.
Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, a boldogult
nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett.
– Köszönd meg a fiatalúrnak – hangzott mögötte.
– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora
hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű
törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle.
Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel,
amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy
hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől
függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta
ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol
a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet
a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen
merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis
borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire
kezet csókolt neki.

III.
A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a
szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán,
olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a
telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl.
Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart
venni: mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától.
Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű
Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok
csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan
mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak
és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid,
de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal,
túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei
túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt
Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak
maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női
meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat
ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni.
Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik
ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt,
Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is
jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz.
Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva
tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez
a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak
ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá
eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis
szalon volt, apróvirágos fehér selyemszövetű aranybútorral,
üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős
állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a
sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való
halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt,
hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a
csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl
volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba,
különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal
volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási
fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott
polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a
falnál.
– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a
kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron.
Irma sóhajtott és kiment. Somogyi karonfogta Andort:
– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég
volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak
csinálták ezt a szobát…
Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható
bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé
megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal
hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid
tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre
öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér
plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat
látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok
sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé
melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a
nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott.
Mind a ketten az ablakra gondoltak.
Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a
hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot
kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az
ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már
elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte
hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a
tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők
hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy
hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba
küszöbén álltak. Meg akarták nézni.
– A hálószobámat? – mondta Irma és körülnézett.
– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba
kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül
lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik
ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen
magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. Rendesen két, de most
három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos
halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a
széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra
dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben,
melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy
rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága
ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen
éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó
toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott.
A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén.
Somogyi egy tapéta-ajtóhoz lépett és kinyitotta:
– Ezt nézd meg, – mondta Andornak – ez a legszebb fürdőszoba Pesten.
Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától,
nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga
haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót.
– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált,
kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete
szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba.
Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg
Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren fénylő,
nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem
okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos
üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös
patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint
egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér
melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a
hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával.
Csöngetés hallatszott az előszobából: két rövid és egy hosszú.
– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális
és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez
a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is
a fazékhoz ugrik.
A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól
jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga
került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves
akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden
figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt
jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó
tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s
végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, –
ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember
iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben.
Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt nem
tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből
kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához
rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt
a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga
köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a
bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése
metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és
kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott,
néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a
kiskés a köszörűkövön.
Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre
kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos
falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös
borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához
emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a
szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt
és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül.
Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes
fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is
csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a
Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan
volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és
gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél van a
boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes
nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden
bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az
elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez
a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább
agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak
valami testi jóléten keresztül szenved feléje.
Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek
olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a
külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két
görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga
nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a
dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne
pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen
sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól.
– Brávó – mondta Somogyi, a poharát odatartva.
Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit.
Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez
meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott,
mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél
az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga,
nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit
megsértettek. És nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki.
Mikor bejött, komoran mondta:
– Mindjárt lesz.
– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya