Andor: Regény - 16

belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat
órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen
a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat
órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót
játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a
lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát
is, amíg rászánta magát a hazamenetelre.
Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét
ülő játékosnak fel kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon
helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a
kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte
magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal
másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle.
De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves
és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a
pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg
udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt
köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és
kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől
a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen
mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a
játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé,
hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival.
A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha
azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá:
– Doktor urat egy hölgy várja lenn egy kocsiban.
Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta
nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva
figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja
mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba.
Andor vigan állt meg az ajtó előtt:
– Haragszol?
– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska
mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel.
Beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót. A kocsi elindult.
– Hopp, – mondta – ez nem is tudja, hova menjen!
Ki akart hajolni az ajtón, már nyúlt a kilincs felé.
– Hagyd – mondta a madárhang. – Tudja.
Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden
mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb
lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az
olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban
megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka
és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra
átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó
szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge
testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a
finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy
fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét
szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a
szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke
lakása előtt.
– Még itt lakol? – tréfált a fiú, mikor kiszálltak.
Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, hanem halálos
komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem
látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés
volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a
szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással.
Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket,
elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve
annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az
arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú
előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül.
Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem
maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az
ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető,
sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután
se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog
tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol
megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján
nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott
felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy
volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a
rózsát tegye a doktor úr párnájára.
Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban,
a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O
betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer a telefonhoz
hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet
küldte“. Nem ment le a telefonhoz.
– Azt mondjam, hogy nem tetszik itthon lenni?
– Nem. Csak mondja, hogy nem megyek.
A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép
fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút,
amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is
jön soha.
A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent
tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele
megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta
csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit
hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba,
kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit.
Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát,
amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója
volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be
neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte
szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor
hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a
kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt,
Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert.
„Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora
alatt, amelyhez kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy
viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a
lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a
vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal
biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most
jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor
felszedelkőztek, szelíden nevetett:
– Ma nem mégy vissza, úgy-e?
– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a
szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek.
Csak az bántotta a Csirkét, hogy rosszul jósolt.
– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne
menj, de ma ne menj.
– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát
és fájdalmasan, de határozottan mondta:
– Nem. Ma nem is lehet.
– Hát akkor?
– Menj haza. Csak oda ne menj.
Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon
feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben.
– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a
természet egyszerű csodáit imádják.
A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a
lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a
beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában beszéltek volna
azok az urak, akik odaát mentek.
– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj
haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin!
Halkan rázkódó, kedves csörgés hallatszott messziről.
– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a
szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát
jelentene, szólt:
– Szánkó…
És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint
aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt,
de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt.
– Megállj! – intett a kocsisnak Andor. – Van pokróc?
– Van.
Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A
csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan
csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két
karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az
örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és
hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist,
betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle,
megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé.
– Megvárom, amíg fölmész – mondta a Csirke.
– Jó.
Mikor a portás ajtót nyitott, azt mondta:
– Tessék csak várni egy kicsit.
Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon.
„Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott:
– Egy fiatalember hozta este.
Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap
délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a
szobájába, kinyitotta az ablakot:
– Kocsis! – kiáltott le. – Kijöhet ide holnap reggel tízre?
– Hogyne, nagyságos úr.
– Hát legyen itt pontosan tíz órára.
– Igenis.
Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az
orrát.
– Pá angyalom – szólt le neki. – Pá édesem. Pá cicám.
A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen
volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta
egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott
sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez
idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt
hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a
legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt
sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az
egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes
nyakkendőnek – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék,
vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt
ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel
gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És
melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes
gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de
már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a
tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az
állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben
kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással.
„Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul
az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek
érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a
találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik
nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, –
azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint
hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre,
várt a fürdő ajtaja előtt.
– Mikor nyitják?
– Pont hatkor.
Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a
szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna
aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől
kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e
még, mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két
helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer
egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az
asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól –
a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a
környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény
iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni
hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer
megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút
vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot.
Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra:
– Gyerünk!
A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a
lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy
csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap,
a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába
bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy
érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és
lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen
ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az
óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a
sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba.
Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék
rajta a szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül
meredt bele egy képes lapba.
– „Mit fogok itt csinálni háromnegyedóra hosszat?“
Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán
átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor
látta meg a kávéház óráját.
Azon még csak most volt negyed tizenegy.

VIII.
Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed
mosolygást a szája.
– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja,
úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy
kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le
róla.
Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az
otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti
lépcsőházakban.
– Vendég lesz?
– Nem lesz senki.
Iván dugta ki a fejét az ajtón.
– Szervusz, – mondta izgatottan – gyere be.
Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó
téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta
polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége.
– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, aki kitanítja a
kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra
kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen
van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy
jősz, de nem fog bejönni…
– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy
fotelbe.
– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette
be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából
állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak.
Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető
nyiltsággal jött be. Mosolygott:
– Jónapot.
Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis
kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése.
Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta.
A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény.
Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett
Andorra, a fejét egy kicsit felkapva:
– Itt vagyok. Tessék.
Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el,
szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy
kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a
lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a
varrógépek.
– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére tette a kezét, mint aki
mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda.
A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát.
Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte:
– És minek ez a komédia ehhez?
– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny.
Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek
egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki
eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a
menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már
mindegy.“
– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés
volt… én még akarok veled egyszer beszélni…
A „veled“-re megint összeráncolta a lány a szemöldökét.
– Igenis veled.
Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka
lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg,
megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még
lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“
Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és
szeliden mondta a fiú:
– Az nem lehet, hogy mi így minden búcsú nélkül váljunk el, örökre.
A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még
közelebb, de azt is, hogy elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben
volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is.
– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült
az arca.
Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt.
Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt.
A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal
fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje,
kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos
orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az
orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek
volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek
voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és
egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga
martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka
telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven
márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó
forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami
közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak,
hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája
vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a
reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem
érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se
barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az
üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt és szerelmes fiú úgy
nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha.
– Szeretlek – mondta halkan.
A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt.
Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára
azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül,
s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez
nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra,
hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából.
– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két
kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla.
A fiú a zsebébe nyúlt. Szorongott a torka:
– Itt vannak a leveleid.
Odaadta a kis csomagot, a lány átvette és az íróasztalra dobta.
– Köszönöm.
Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett
és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek.
Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon
ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön
a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy
egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki
a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett
magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata.
– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én
téged vissza akarlak kapni.
Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte
felelni a lányt:
– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt,
az enyém.
A szemébe nézett a lánynak:
– A tied.
Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától
várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal,
bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan
hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy
halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal
állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra
a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába
folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de
szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt
mondta:
– Nem kell.
Lassan, tagadóan intett, mosolyogva:
– Nem kell, fiacskám.
A fiú meglepődött. Sejtett valamit:
– Ugyan! – mondta, féloldalt hajtva a fejét.
– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra
hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért
van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az
ügyvédje.
– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett a lánytól, lassan járkálni
kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy
a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az
egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A
legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos
őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem
bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá.
Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány
ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a
mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt
benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a
rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított
fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak
annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve,
átkapja és véresre csókolja.
A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról,
az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért,
amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az
utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt
hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor
Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére.
A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a
levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált
vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki várja, hogy a
vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már
kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült
pince-hűvösség ült le a szívére.
– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már
nincs beszélgetnivaló.
Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a
kezét:
– Isten áldja meg.
Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől
gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy
rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el
a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem
koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a
kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a
rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró
tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak
kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább,
mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez
nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése
az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta,
hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar
semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még
szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis
haladékkal és meg akarta csókolni a kezet, akkor kapta el tőle.
Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt,
míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor
felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre
omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér
vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most
lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta.
Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az
ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött.
– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment,
felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón,
érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta.
A sarkon várta a szánkó. Felült rá. Nem szólt semmit. Aztán felriadt:
– A szigetre. Vissza.
A kocsis visszavigyorgott:
– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr,
elolvadtunk volna.
A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős
déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a
házak tövében.
A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a
bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt
rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni,
aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a
párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és
az ágyra feküdt.
A szobapincér jött be:
– Tessék.
Már elfelejtette, hogy csöngetett neki.
– Ebédet hozzon. Akármit. Húst, főzeléket.
– Italt?
– Sört.
A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét
az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már
megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont
kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak
találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az
a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez
visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért
keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét.

IX.
Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben
hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki,
aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe
jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari
páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában
azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott
mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van Pécsivel. És ilyenkor
oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és
minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és
Pécsi.
A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt
is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal.
A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen
feléje ment.