Andor: Regény - 04

heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány
kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert.
– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt
mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész.
– „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“
Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se
figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt
vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta,
először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán
nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak
rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem
napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra
szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre
siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy
vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes
voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki
van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha
alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos
lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás,
hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a
Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró,
forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke?
Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy
Ervin, Dombauer Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével…
Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi
abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat
volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg
volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba
dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze
pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében
leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát,
borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e.
Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják.
Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a
levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét,
forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét
és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit
konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a
pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst
és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői
szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a
tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya
fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a
hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül,
ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és
életvággyal, végtelenséggel és világossággal szellősen, nagyszerűen,
édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy,
hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő
felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt
bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor
egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy,
arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva
volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos
kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a
visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül
verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis
száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel,
a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban.
A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett
kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte
önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak,
mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden
nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a
meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy
ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott
vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró
lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a
báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből
felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, ahogy a ló galopphoz
rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár
napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga
homokon.
– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját
kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a
mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét,
ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult
volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a
párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal.
Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az
ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy
nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt.

VI.
Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a
hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra
felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban:
– Mi az?
– Nyolc óra, nagyságos úr.
Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel
nyolckor, ha törik-szakad.
– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a
paplant és onnan dünnyögött:
– Jöjjön be egy félóra mulva.
A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű
nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított.
Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az
erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben,
katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós,
akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami
komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása,
bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába,
hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos
volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a
tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek,
eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt
és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor
szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált
lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy
felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az
ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában,
visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a
másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél
hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a
lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen
átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek
megörült, hamar eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már
aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel
nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog
éjfélelőtt aludni tudni.
Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember
optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a
házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben,
de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent
ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt
öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely
boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az
íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle,
ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss
vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és
elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli
maradékait.
– Parancsol még valamit?
– Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok
itthon.
Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben,
előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.
– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első
cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“
A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el.
– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy
ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia.
Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s
mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák
félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás
után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen
előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy
nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a
sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm:
a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén
ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak,
hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való
és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még
emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a
létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt
tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg,
tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek
látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak
sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön
és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl
is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid
bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely
megreccsent a gyors mozdulatra. Friss nyomdaszag jött belőle, nem is
kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul
egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok,
rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c.
4. és 5. §.“
Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után
nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után
lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán
pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék
kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok
voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a
gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi
könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld
bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a
gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá,
közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis
kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy
égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.
Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat
nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez
így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig
meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak
mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És:
„El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány
miatt, nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a
dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy
kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen
elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen
emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét,
az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán
többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy
kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy
ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze
délben, mikor felébredek, megint ott van.“
Az üveghez nyomta a homlokát:
– „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“
Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett
volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella
iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm
is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli
szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak
a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe,
a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt
rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják
piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük
levő érett rózsák szagával dicsekszenek.
De most? Igy?
Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság.
– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a
hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az
érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az
elfáradásig és az unalomig…“
És az apja…
Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével,
tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé
fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is
el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki
egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt,
nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre
fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már
sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen
gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor
bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a
ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog
halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki
szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul
mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett,
mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.
Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva,
telerakta a kis ezüsttárcáját cigarettával, zsebretette a szép képes
gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó
szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem
szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és
akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el:
„szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.
– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a
könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz
nyugalom kell…“
Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és
végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a
jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a
politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az
imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt
leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is
érdekesek voltak.
– Rácz úr mikor szokott jönni?
– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor
reggelizik.
– Kávét?
– Föllel és két kiflivel.
Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a
félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó
felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül
kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két
órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából kibukkant a naptól,
égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a
korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája,
szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a
bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.
Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna
élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya
és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint
valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra,
évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg
totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat
mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva
utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel,
minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és
az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez
megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány
évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte
őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki
vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét
a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a
ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem
szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk.
Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva
mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor egy nagyon
hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit
beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel
húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a
másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb
megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt
elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet
vissza.
Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a
vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott,
mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes,
nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas
nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett
válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most
vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű
fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába
volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta
szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul
rejteget valami titkot.
Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki
egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt
elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev
koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a
szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma
járással. Nagyon magas cipősarka volt, ezzel kopogott olyan mereven.
Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon
akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve
nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni
szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva
mondta is, hogy „nézz vissza, _akarom_, hogy visszanézz“ – de a kövér
szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta
magában és majd hogy utána nem indult.
Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok
mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével
foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az
az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella
alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és
barna.
– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult.
Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője.
Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul
nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.
– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után.
– Semmi sincs – mondta vállat vonva.
– Vége?
– Vége.
A lány megfogta a kezét:
– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez?
Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen
visszahúzódni.
– Megkapták a levelemet?
– Hiszen ajánlva küldte.
Gúnyos mosoly.
Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De
legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb
dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.
Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy
lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte
ő vezette Kornély kisasszonyt.
– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek
és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én…
éppen én…
Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra,
fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és
hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta
azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…
Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen
és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak
majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de
elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt,
ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel,
olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem
mutatták.
– Sírt?
– Nem.
Hallgatva mentek egymás mellett.
– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.
Ennyivel tartozott neki.
– És aztán?
– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van.
Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de
feleleteket várt.
– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett.
A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit,
nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.
Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni:
– De én se őt.
Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély
Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris
lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről,
mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a
női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély
Margit is részt vesz.
Megint lépcső következett. Andor megállott:
– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs.
– Ahogy akarja.
És indult, a lépcső felé.
– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva
önmagát.
– Az? Boldogan.
És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de
nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány
nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni
felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt
lépett egyszerre, hogy utólérje.
– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan.
– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.
– Tehát Pécsi – mondta Andor.
– Lehet.
Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni.
„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében,
ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha
vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és
Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte
örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és
amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a
Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz
legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös,
erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a
szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, –
talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított
az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem
köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni
lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség
suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb
lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat
múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen
hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok,
mind a kettő.“
Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi
hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele
és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és
szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid
pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel
a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság…
És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan
mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem
kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és
némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem
is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen
viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“
Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott
rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most
végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint
szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s
elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott
rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:
– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga
se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit
Csirkének hívnak, egy kokott.
Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba
szavak. És „kokott“…
– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik?
Kornély Margit egy kicsit megijedt:
– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar.
És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul
bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett,
hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött
belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész
Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és
önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán:
„bánom is én, tőlem ugyan…“
Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára,
pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.
– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel.
– Ja, vagy úgy. Szakasz.

VII.
A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros
színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a
székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket
nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a
felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is