Andor: Regény - 13

a lányának.
Élesen kérdezte:
– Hol vannak?
– Ott a kredencben – mondta Irma.
A lány végignézett a kredencen, mintha most látná először.
– Hol? – kérdezte röviden.
– Fönt.
Kinyitotta a felső kis ajtót:
– Itt? – kérdezte.
– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget,
amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted.
A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a
helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából.
– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a
lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die
Liebe!
Olga rávillantotta a szemét, nem ivott vele. Rodics jókedvű lett:
– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a
makrancos hölgyek izgatnak.
– Kérlek – komolykodott feléje Irma, szemrehányó tekintettel.
A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, melegség és jóllakott izzás
járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő
Olga felé.
– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva,
hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor
ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel
forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják,
kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget.
Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek.
Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó,
sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy
kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi
néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még
tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó,
férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már
rá is szólt Rodicsra:
– Ne utazzék rám.
Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma
idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is:
– Ne bántsd mindig szegény Olgát.
– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy
olyan mogorva. Szervusz.
– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó
huszártisztnek mondta volna Váradon.
– Úgy is jó – nevetett Rodics és ivott.
– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem
bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra
született, hogy háziasszony és anya legyen.
Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt
feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta,
hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön
kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort
elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még
folytatta is az Irma mondatát:
– Feleségnek született, nem szeretőnek.
És ízetlenül, jelentősen mosolyogva nyújtotta a poharát Andor felé:
– Szervusz.
– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán.
Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre.
– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt
még, ha tovább isznak?“
Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház
barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva
nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé:
– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik,
de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked.
Ittak. Somogyi letette a poharat:
– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én
mondom neked.
És belevadulva az ízléstelenségébe, hangosan:
– Boldog lesz, aki ezt feleségül veszi:
– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga
mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete
vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik.
Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy
kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a
szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a
fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn
elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a
pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta:
– Miért? Igazán boldog lehet az, aki Olgát elveszi.
– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én
mondom neked.
Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az
az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a
helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét,
mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz
és gőz forr a sötétben.
Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett
kellemeskedéssel fordult Andorhoz:
– Még mindig a szigeten lakik?
– Igen – mondta Andor.
Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új
szivarja végét vágva le, éneklő hangon:
– Oda-oda járok minden eestee…
Olgára nevetett.
– Maga ízléstelen – mondta fojtottan a lány.
Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a
világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és
figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve
tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította
bele a kínlódását.
– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta –
ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán.
– Izléstelen – ismételte halkan, de csökönyösen a lány.
Rodics kegyetlenül vigyorgott rá:
– A vőlegényed előtt csak beszélhetek.
Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem
mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most
fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő
itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte,
hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a
mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére
hágott volna a sarkával ez a gazember.
– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön
belőle a hang.
– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor megállapodott Rodics
szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek.
– De lesz! – mondta nevetve Rodics. Semmivel se törődött.
A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés
reccsentette meg a székét. Olga kínlódott.
– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a
poharát Andor felé.
– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár
érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő.
Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A
küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme
nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr
ebben a házban és mindenki más csak vendég:
– Kérem Andor, azonnal keljen fel és menjen el innen.
– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket
adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén.
– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért,
azonnal menjen el innen.
Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész
lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte,
ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú
volt.
– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel
a rövid szó végén.
Andor meghajolt a rémült Irma felé:
– Kezét csókolom – mondta.
– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem
nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé
mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy
Ervintől látott a budai kaszinóban:
– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak,
milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a
harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját
kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben.
De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény
vágott be a sötét előszobába.
– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra
húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni…
Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj
hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott:
– Olga!
Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már
megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal.
Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de
aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga
mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta
Andornak:
– Kérlek, most már én is kérlek, menj el.
Irma sikoltott:
– Mi történt?
Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a
színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára.
Aztán komoran mondta:
– Olga pofonütötte Rodicsot.
– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín
selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy
Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte.
Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a
folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot
lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban
megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt…
így…“
S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó
üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki,
kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában
megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá:
– Imádlak – mondta neki halálos őszinteséggel.
Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú
szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a
tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni
benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta,
átkapta, remegő kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az
arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle:
– Szeretsz?
A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul
váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival,
gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így.
Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és
eltolta magától a fiút. Ránézett:
– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én
szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a
feleséged lenni.
Úgy nézett rá, mint a szigorú bíró.
– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én
nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne
hidd, hogy én… téged…
Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán
rémülten szólt:
– Te… én attól félek, hogy nem látlak többé…
– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan
szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje,
mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle.
– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével
a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el…
Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta
a fejét, valahogy most kitört belőle a nagytermetű nők vad izomereje,
amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához
szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú
ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi
szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a
száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához
szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi
vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte
minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya,
akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát
választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret.
A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes
és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal
kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most
elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy
szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal
szólt, halkan:
– Hát ez vagy te?
A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még,
aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a
házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe.
Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út
közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete
szekrénybe.
– Hova tetszik? – kérdezte a kocsis.
Andor egy pillanatra, csak egy pillanatra tétovázott.
– Hozzád! – kiáltott egy határozott hang a kocsiból.

IV.
A Margithíd előtt kihajolt a fiú a kocsi ablakán:
– Menjen visszafelé a körúton.
Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A
hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is
lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni
ennek. De Olga megszólalt, dacosan:
– Mért? Mért menjen visszafelé?
Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül
ügyetlennek érezte magát:
– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség
hullámzik fel az arcán.
– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte,
Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres,
virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de
büszkeséggel.
– Mindegy – ismételte. – Ahol te lakol… ott… nekem…
A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon
meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt
kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy szót szól, leüti.
Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett.
A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha
Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ –
gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek
az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a
villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett,
letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor
bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy
pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A
sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak
benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját.
Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett
bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben,
és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé,
amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott.
Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd
feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem
tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen
fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak
a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem
állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű,
úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és
izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi ruhában,
szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak
kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó
és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük
közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten
közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve
mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az
ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett,
fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta
az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek.
A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos
volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte,
tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg
száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és
mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint
az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük
és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak
és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan,
színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed
beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett.
Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is
kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste,
de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének
még a szemhunyorítására is megmoccantja a kardot, amit az arca előtt
tart. A fiú leült egy karosszékbe.
Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány.
Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért,
mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött,
hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az
ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor
odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét:
– Fáradt? – kérdezte tőle.
A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a
torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán
esetlen:
– Pihenjen le… itt az ágyon…
Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A
fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal
a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal
férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön
megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó
erejében, hogy ez már _az_, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már
ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére,
mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette:
ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az
izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan
megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép
előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, a
térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a
fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje
nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges
bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem
történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is
hiábavaló, mert ő nem született erre.
A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra.
Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik
kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül
használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól,
s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni
róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében
türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja
lökni magától.
A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott,
magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az
első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb
állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel.
Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire
tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de
derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt
gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a
térdét porolta és ezt mondta:
– Ezért jött ide?
Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány
arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy
szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett
volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a
túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a
vendég mellől elparancsolni.
Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a
hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy
a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda,
mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a
házigazda ebben a szobában.
– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál
állt. Meg se fordult, úgy felelt:
– Dehogy haragszom.
– Megérdemelném…
Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és
rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak
egymáshoz, mikor a cigarettát szívta.
– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a
cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta
hamu.
– Azért kérem, hogy ne haragudjék rám.
– Én… – kezdte a fiú. – Én…
Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan.
Ettől nekibátorodott:
– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön
akarta.
– „Ön?“ – kérdezte a lány.
– Ön.
Csönd lett.
– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja
Isten, mit akart tőlem.
És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá:
– Tudja Isten, milyen céljai vannak.
A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva:
– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem
vannak céljaim.
Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte
magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát
okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig
így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes
és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett,
aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor
megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a
kezéhez:
– Mit akar?
– Azt, hogy…
Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem
megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete
rámából.
– Le akarja rólam tépni a ruhát?
– Le én…
Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt,
mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a
kezét, mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal
állt meg előtte:
– Takarodjék innen!
Hátralépett, az ajtóra mutatott:
– Azonnal takarodjék!
– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent
Isten… Istenem…
Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és
kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is…
tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig
változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő
szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az
arcát a két kezével.
Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt
ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most
már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta,
hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig
erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az
eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan
meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól
kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most
nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette
magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot
a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt
és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó hatást tett, mint
valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás
egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé
vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút,
hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen
egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de
a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni.
Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor
érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott,
olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt,
széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A
kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a
kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be
ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra.
Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe
húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat
csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik
ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé
nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt,
a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és
fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve,
még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt.
A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, mert az ablak négyszögében
meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában,
lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját.
Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon.
Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s
a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt
az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek,
aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni
lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy
finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva
magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment
vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után
nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt.
Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl,
a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő
mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes
csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és
elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és
a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében
egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva,
talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben