Andor: Regény - 18

hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni…
Andor mosolyogva tett egy mozdulatot: „ugyan kérem, hát fontos ez most?“
– De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van.
A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a
tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd
hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint
szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett
szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély
bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a
hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a
homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott,
zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt,
tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen
bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a
Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett
kis vörösernyős villanylámpát csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos
bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt:
– Nos?
Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint
az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony
szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve
túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja
nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta
egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a
csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“
férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez
savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik
mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy
és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal,
mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt
ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.
Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a
türelmetlenséget a lányon.
– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi
felesége legyen. Mindenáron.
– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott
az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen
bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a hátuk mögött és
eladósodott bús szláv urakat maguk előtt.
– Miért? Nem szereti Pécsit.
– Szereti.
Kihívóan nézett a fiúra.
– Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret.
Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és
akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy
férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos
gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől
kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is
olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem,
Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony.
Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék,
mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.
Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra,
közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú
gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt.
„Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott.
„Le fog térdelni előttem“ – gondolta.
A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt
és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr
táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan
dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna
most fojtani egy kicsit.
Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje
lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a
hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett.
– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek.
– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki
indulni akar.
– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen
barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga
megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem…
A lány figyelni kezdett.
– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és
hozzám jöjjön…
Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta:
– … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát.
Hirtelen tette hozzá:
– Vagy százat. Amennyit akar.
Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást,
amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta
a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a
valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda
volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen
levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély
bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be
az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek
Kornély bácsi bús konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe
folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam
vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár
vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen
Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy
óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A
tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány
volt és senki nem jött érte.
– Mit mondott? – kelt fel a székről.
– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a
maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.
– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot –
annak köszönje, hogy vendégem…
A fiú nagyon őszinte lett:
– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl,
ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek…
Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a
káröröm és a keserűség:
– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden
szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap
lakodalom. Már készen is van a ruhám.
Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával
és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a
győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló szenvedély forróságától.
Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes
karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján
a négy vastag-üres aranykarika:
– Bocsánat, de a vendégeim…
Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső
férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni
ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű
soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút
állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké
törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen
mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy
szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a
fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből,
annak az elérhetetlenségéből…
– Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét.
– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a
pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a
fiú gondolatát.
– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni
ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett.
Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor
felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“
Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor már most
felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az
a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor
teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még
látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:
– Bevitt mindent?
– Igenis, kezit csókolom.
A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát
benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos
zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az
ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a
kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel
eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt
szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal
táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre
hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi
temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi
röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott:
– Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!…

XI.
Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy
józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt.
Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak
nyert, mintha a kártya dacolni akart volna vele. Máskor a csúnya vesztés
és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy
a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő
napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és
érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe
a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott,
észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit
és ment feléje:
– Megiszunk egy üveggel?
– Mindig – mondta ez.
Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál,
ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég
fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette
Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a
Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt
vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és
a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma
színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki
sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és
főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat
ittak, Irma énekelt.
– És Rodics?
– Ott maradt nála.
Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért
kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a
kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb…
– És Olga?
– Ott volt.
Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart
valamit a lányról:
– Szép volt?
– Oh igen.
– Jókedvű volt?
– Nagyon is. Pezsgőt ivott.
– Ne mondd.
– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá,
annyit nevettette a babáját.
Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja
tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen.
Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá.
Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél
megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a
szerelem Irmával kapcsolatban.
– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot…
mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…
Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a
mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad
színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik
emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel
volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára.
Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert
másnak nem lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton
megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a
könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű…
Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni.
Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor
felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az
utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett
kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott
Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem
még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének
tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így
nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy
merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az
egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap.
Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő
taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt
a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta:
– Ivánt kérem.
A cseléd beszélt. Küldte Ivánt.
– Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba.
– Miért?
– A te ügyedben. Nem az enyémben.
– De miért?
– Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok.
– Jó.
Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a
rózsát látta meg a portás asztalán.
– A rózsa – nyúlt utána a portás.
– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a
Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a
tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő
szemmel nézett szét az üres kávéházban.
– Halló! – intett feléje Andor.
Melléje húzódott, mikor leült:
– Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet?
Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott.
– Az a kérdés… – kezdte.
– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy
utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.
– Ellánál?
– Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél?
A gyerek lassan csóválta a fejét:
– Azt nem hiszem.
– Miért?
– Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van.
– Ott van minden nap?
– Igen.
– Délben?
– Délben is, este is.
Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy
utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami
gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit
olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő
kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy
már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas
felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá.
– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod
nekem, kapsz egy ezrest.
Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak
ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant
át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek
százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni
innen. Iván hidegen nézett rá:
– Azt lehet – mondta.
Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy
nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni
a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett
Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar
feküdni.
– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő.
– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét.
Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen
szülik a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned…
Félénken felelt:
– Ma…
– Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap…
Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este
telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel
telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a
megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a
pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság
láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le
az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a
paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a
viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire
megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek
felé:
– Ha beszéltem vele, kapsz még egyet.
Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe
a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól.
Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország.
Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna.
Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a
gyerek, aki krajcárt talált a porban.
Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a
szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította,
ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint
megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor
vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját
vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele,
mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy
kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben,
megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával.
Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan
kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a
lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre.
Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni
benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A
megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű
és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a
villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint
előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas
sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte
be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd,
forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan
gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell
különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak
alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig
feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a
sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe
kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró
arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a
térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó
cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart
kezdte érezni…
És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet,
sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden
folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett
az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és
mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt
teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a
földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák,
gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé.
Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó
látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes
hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a
szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a
bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő,
amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott
jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a
dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele
élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké.
Hatalmas különbség ez. A testileg még nem bírt nő után vágyódás milyen
más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi
gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És
amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden
testies emlék-vonatkozása mellett!
Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást,
fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A
szobaasszony mosolyogva mondta neki:
– Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel.
– Hozzám?
– Igen.
– Nem is vettem észre. Mit akartak?
Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a
felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is
felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez
lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón,
aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott
a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt.
– Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett.
– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy
öngyilkos lettem…
– Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly.
– De mért éppen én?
Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak
látszom, mint akire elsőnek kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a
gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta.
„Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány
lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:
– Na és ki volt az?
– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és
az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a
földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…
Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már
egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni,
pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz
Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak
Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél
milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha
pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól
és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a
telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt
kérte a telefonhoz.
– Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját.
– Mikor jön haza?
– Este. Vásárolni ment a sógorával.
„A sógorával…“
Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre:
olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett…
– Mondjak neki valamit, ha hazajön?
– Köszönöm, semmit.
– „Vége“ – mondta magában.
Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a
fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán
puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha
pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos
tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És
a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös
sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek
egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak
rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség
ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme,
az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont
nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el,
mély, lázas alvással, nyugtalanul.
Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az
ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a
hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag
és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt:
– Mit akar?
A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt,
erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és
onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig,
aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon.
A lány megszólalt:
– Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon.
Keserű szájmozdulattal felelt:
– Ne mondja.
Aztán, hosszú hallgatás után:
– Ezért jött ide?
– Nem.
– Hát?
– Nem tudom.
A fiú körülnézett a sötétedő szobában:
– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe.
Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa
fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak,
üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny,
ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította
borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt
lenn róla… Égett a lába a cipőben.
– Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten.
Aztán, fájdalmasan:
– Miért iszik?
Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett,
kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány
fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly,
érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új
fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az
volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal,
térden-felül türemlett ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor
éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a
betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni,
gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi
melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak
mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a
lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta.
– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj
haza, fiam.
Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással
nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta
halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A
tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem
kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki
hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos
orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott
remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű
kis fogait mutatja.
– Eredj haza.
Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék
mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az
ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér
alapon.
– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát
is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte
szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az
emberségére.
– Eredj haza…
És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek
ebben a kínzó szóban.
A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági