Andor: Regény - 08

először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába.
Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga
vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette
a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit
valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől.
– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a
fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha
unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt
vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem
lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött.
A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a
szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott,
mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, újabb perzselő
érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová
néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb
találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a
parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement
a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint
asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt,
mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött
Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most.
A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál,
ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi
udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a
szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a
rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a
táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert
szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott
szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a
Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó
vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a
Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban
sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az
odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig,
addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik
bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra tágított szem
önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a
czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot
sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos
hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve
jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy
mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik
a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára.
A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére
nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a
szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész
asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély
lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással
mutatva.
A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett
máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak,
aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg
nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt
hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki.
Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és
nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt
teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha
nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen
halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, amely a mutatvány
után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált
úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan
fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját
rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és
kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos
válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt
pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven
koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte.
Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt
felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó
úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem
lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás,
akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a
szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt
csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit
sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy
egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De
a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná
a sodrából.
A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő
indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás,
kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes,
pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb,
de rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a
parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el
Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a
pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy
megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen
mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam
izgatott? Mi ez?“
Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette
az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék
irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis
körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit.
De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő
mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca,
vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe.
Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő
pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón
lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett
csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és
izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény
anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az
apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles
horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a
nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát
változtat. De most halálos elszántsággal akasztotta bele a tekintetét a
Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés
után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így
mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a
tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és
szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor
Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt,
vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint
egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes
az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány
könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér
gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi.
Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány,
kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az
emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer
a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és
sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az
arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével
találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság
és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy
ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek
mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan
érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, hogy
az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan
reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív
vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a
forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt
valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új
gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi
jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata,
és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt
mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“
Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló
pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt
akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek,
mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában
élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a
változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és
karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva
a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé,
felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem
akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a
kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító
menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az
erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell.
A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők
felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így
hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor
még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga
Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő
tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden
pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul,
szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért
jött és a kincstárban találja magát.
Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán
úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még
mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt
erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel
és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a
lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán
még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a
szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig
sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván
kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a
vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az
ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta,
mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy
nagy vörös rózsát. Közben elhozták a felöltőjét, ezt a karjára vette.
Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül
maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s
ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy
hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a
menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem
az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte
fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott
sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is
állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és
rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának
nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap,
amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni.
És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lába
csontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfához kellett
támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt az elgyengülését látják,
ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogy az emberek közül, akik
előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzá valaki.
– Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogy Révész úr áll
előtte, az beszél hozzá.
– A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjön velünk, mi
a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizó mellett van egy
szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön.
– Rácz szerkesztő úr?
Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révész megint
beszélt, kérdezett valamit.
– Köszönöm, nem, – mondta Andor – hazamegyek, nagyon fáradt vagyok.
És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a sziget felé. A
hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta a szállót,
rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad. Tulajdonképpen
most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig – gondolta. Aztán:
„Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradt vagyok.“ Felment a
szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt az ágyába és nézte a villamos
lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen. Furcsa, máskor bántotta a
szemét, most akár órákig nézhetett volna bele. „Vége az életemnek“ –
gondolta és egy nagyon egyszerű kérdést tett fel magában: „Istenem“ – ki
is mondta félhangon – „mért hagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta
magát ezzel a kérdéssel, mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a
vérvesztés hűlő érzését, egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan –
„ez egészen furcsa, ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni,
olyan tűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta a
lámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietve indult
el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit most felismert,
gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell, mert egyszerűen
eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára… Megállt arra a
gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetne enyhíteni. A morfiumra
gondolt. Aztán tovább sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta –
„pillanatnyi dolog, ezen segíteni kell… embert kell látni… nőt kell
látni, egy lányt kell megcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül
nem szabad maradni…“
Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkal rakta meg
az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egy
mellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobálta fel
a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olga lakott.

XIII.
Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kis kavicsok
egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszög mögött nem mozdult
semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobb kavicsot keresett, ezt is
feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint a többi, ez után tovább is várt.
– „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve az ablakon –
„különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amit most érzek,
életemben először szenvedek.“
Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezete egész
életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést, akadályt nem
talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermek férfi-élete most
vetette az első ráncot.
– „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kell ez ellen
tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlennek látszott.
Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltette magában,
hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye, elmegy. De
hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögött megrándult a
redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkal repedezett volna meg az
ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőny mögött megvillant a szoba
barázdált világossága. A redőny recsegve huzakodott felfelé és Olga
jelent meg az ablakban. Andor kalapot emelt. A lány egyideig az üvegen
keresztül nézte, aztán eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot.
Hajnali fél három körül még teljesen fel volt öltözve.
– Kezét csókolom – suttogta fel a fiú.
– Andor? – kérdezte fenn a lány.
– Igen.
– Az Istenért… mit csinál itt? Maga dobta a köveket?
– Én.
Közelebb lépett. Izgatott volt a hangja:
– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó…
életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával.
– Most?
– Azonnal.
– De hát az Istenért… az Istenért…
A fiút a sok „Istenért“ kihozta a sodrából:
– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily
nagy szükségem van magára.
– Most rögtön?
– Fel akarok menni.
Ez oly határozottan volt mondva, hogy Olga megijedt:
– De mit gondol? Megőrült?
– Meg.
Indult, a kapu felé.
– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért,
hova gondol! Nem az én lakásom ez…
Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van
nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát,
elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen
szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány,
amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a
riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében.
Visszament az ablak alá:
– Jöjjön le – mondta parancsolóan.
– Lejöjjek? – hangzott felülről az átmenet a beleegyezéshez.
– Ha nem jön le, én megyek föl.
Olga hátralépett:
– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a
kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor
meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az
örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja,
miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében
nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy
egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg belül
valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az
akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte:
– Miért hallgat?
– Mert meglepett… hogy lejött.
Karonfogta Olgát:
– Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön.
A lány megállt:
– Hova?
– Sehova. Ide… itt sétálni, csak itt, a ház előtt. Amíg megnyugszom.
Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan
mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség
fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta.
Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is
nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli,
többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű
fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb
beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a
névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen
feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a
vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen
váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy
ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem
bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól
esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította magához és
most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot
érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták
egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére
volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok
és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével
várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg
hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna,
ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél
megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú:
– Még nem aludt?
– Nem.
És két-három lassú lépés után:
– Miért?
– Csak.
– Ruhástul virrasztott?
– Levelet írtam.
– Kinek?
A lány ránézett:
– Mi köze hozzá?
A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi,
féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra:
– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött?
Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában
összerakott. Brutálisnak találta a kérdést:
– Ezért hívott le? Hogy ezt kérdezze?
Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen
sértődő érzékenysége felborzolódott:
– Micsoda lovagiatlanság ez?
Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az
optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében.
Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé,
a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott,
lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna:
– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte
szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne
hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok.
Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy
pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság:
– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez,
hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem.
– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. –
Drága Olga. Szerelmes vagyok.
A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és
kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek
egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja
szerint:
– Talán a volt menyasszonyába?
– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon szorította a karját, a
kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival.
– Talán a vörösruhás táncosnőbe?
Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is
muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek
kegyetlensége. Halkan felelt:
– Abba.
– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra
véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd
vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és
csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén
mondta:
– Igazán?
– Igazán.
– És nagyon szereti?
– Őrülten.
– Ne mondja.
– De mondom.
– Na és… remélem, viszonozzák.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és
szenvedek…
Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta,
erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve.
Idegesebben kezdett beszélni:
– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan
végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd lehessek itt egy
kicsit magával… itt maga mellett.
Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével.
Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte,
hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy
önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az
arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét.
– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy
végem van.
Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét,
megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva
suttogta:
– A kis vörös táncosnőbe?
– Abba.
Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a
bajuszát. Alig hallhatóan mondta:
– A kis vörös táncosnőbe?
– Abba.
– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából.
Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét,
gyanakodva nézett a fiúra:
– Tréfál?
– Nem – mondta ez és nyiltan nézett rá.
– A táncosnőbe szerelmes?
– Mondtam.
Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi,
hideg ijedtség ment végig rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba
szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig
komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a
fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor
lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A
hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely
elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei
közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig
észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal
szárazabb, mikor megszólalt:
– Azt hittem, tréfál.
És hozzátette, most már ezt a szárazságot is leküzdve:
– Mondjon el nekem mindent, én tudok jóbarát lenni.
Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy
lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett.
Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az
érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok
ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez
tökéletesen.
– Ma este – mondta Andor – láttam valakit, aki…
Elhallgatott. Könnyű társalgóhangon segítette Olga:
– Aki?
– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi.
Percekig néztük egymást. És én… én… nem tudom, de csak később tört ki
belőlem… magam se tudom…
Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és
nyugodtan mondta:
– Maga nagyon izgatott.
– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint
feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó
hozzám.
– Nyugodjék meg – mondta halkan a lány. – És ki volt az a férfi?
– A szeretője. Annak a lánynak a…
– Révész úr?
A fiú kényszeredetten mosolygott:
– Ezt is tudja?
– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét
Révésznek. Az tanítja táncolni otthon.
– Az tanítja? Ezt nem is tudtam.
Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart
buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami
fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább
beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét:
– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc
éves.
– Tizennyolc éves…
– Csinos. És mindig maga körül ugrál.
Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet
ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a
hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor
beszélt vele.
– És mi volt Révész úrral?
– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a
nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az
övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele.
Izgatottan beszélt. A lány egyre nyugodtabb lett. Hideg és halavány
volt:
– És maga… olyan nagyon szereti?
– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez
a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom…