Andor: Regény - 23

az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta és félig-felöltözötten kihajolt a
tengerre. A szemnek az igazi reggelije ez a nagy-messzeségbe nézés.
Mintha a pilla mögé sokáig elzárt tekintet így reggel nyújtózni
szeretne, akár a test. Szereti a messzi párás távolt, felfrissül tőle.
Andor fiatalnak és jókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn
reggelizni. Ez a virgonc érzése megint olyan volt, mint a szesztől
eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszú időn át megtartott,
s aztán megszegett tilalom beteges élénksége ez: a vízivó részeges
vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogy jobban van, de mint a
halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye, mikor visszazökken a testi
bűnbe. A mániába, az izgatott és izgató foglalkozásba való visszaesés
csinált megint élénk embert a bágyadt lábbadozóból. Nagy étvággyal
evett, s aztán rögtön munkához látott. Mikor érkeznek Pécsiék? És hol
fognak lakni?
Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobb szállóba.
Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük van a díszleteknek
a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzió egyikében vettek lakást.
Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalatt mindent ki lehet tudni.
Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás német végez
két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán, mint aki
unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé, amelyen a lakók
nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken. Sok magyar nevet
látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy „Herr von“ szavakkal
kezdődtek. De volt még sok üres szoba is. Hirtelen megnézte a maga két
szomszéd számát, – nem szerette volna, ha ezek üres szobák lettek volna.
Mind a kettőben laktak, mind a kettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr
Graf“ és egy horvátnevű „Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson
nyitott vastag könyv feküdt. Nevek voltak beleírva. Szerénytelen, gyors
beszéddel kérdezte a portástól:
– Ezek az előjegyzések?
– Igen.
De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta a második
sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär
u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikor érkezniök kell. Kornély
Margitnak pontos volt az értesülése. Csak most jutott eszébe, hogy
hirtelenében milyen bolondságot csinált, mikor a lány egyetlen
megjegyzésére rögtön ideutazott. Margit tévedhetett volna. De most már
mindegy.
Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklás
tengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most már
megint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amióta megint
beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobban érdekelte.
Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagolt mindent, ami
nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre a nőre és mindenre, ami
valaha ezzel összefüggött. Este és másnap egész nap az első találkozás
esetlegességeit számította és minden esethez külön tervet csinált. Mit
fog csinálni, ha a hotelben, ha az úton, ha a fürdőben, ha az
étteremben, ha a kertben találkozik velük. Mi a teendő, ha Ella van
egyedül, ha Pécsi van egyedül, és mi a teendő, ha együtt vannak, mikor
először találkozik velük. Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és
minden eshetőségre külön, élesen emlékezett. A tervek egész építménye
pedig oly maniákus aprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a
kenyérbélből készült templomok és tájképek, amiket fegyházi rabok
csinálnak évek hosszú során át.
A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger felé
terrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett le a
lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonyka facsemeték
közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen az úton járt lassan
le és fel Andor minden nap, vacsora után, megvizsgálva az aznapi újabb
terveket. Néha éjfélig sétált, vagy ült lenn a kőpadon, a holdködbe
borult távoli szigetek ezüstporos sötét foltjait nézve elgondolkodó
tekintettel.
Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, és éjszaka,
mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amit napközben
felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekben volt egy kis
enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a meleg fontos szerepet
játszott a számításokban. Ilyen melegben semmi esetre sem jönnek a
nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzal a vonattal jönnek,
amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyen meleg van-e? Minden nap
megnézte az ujságok időjárási rovatát. Tulajdonképpen mindegy volt neki,
hogy melyik vonattal jönnek. A fontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa,
mikor érkeznek. A hőség arra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra
kényszerítse őket, s akkor percre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok
szerint Pesten is nagy meleg volt. Valóságos komoly örömet okozott
Andornak a napihírek között egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás
elmefuttatás a rettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van,
mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappal tizenhat órát utazni. Az időjárási
rovat hátul van, a hirdetések határán. Ott van Ősbudavár nyári
programmja is. Ebben meglátta a Moulin nyári helyiségének a műsorát:
„Éjféltől kezdve nemzetközi táncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve,
apró betűvel. Köztük: Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot.
Szegény Csirke ebben a hőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc
nem rossz, elég hűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok:
kivágott ruha, rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit
egyszer látott tőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz
posztó-kabátkával, csizmában, fiúnak öltözve…
Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hotel
tulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, és az
eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelül elérkezett
az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány ember lézengett, és
egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogy szemmel tarthatta
a nyitott kaput. Olyan széket választott, amely előtt el kell haladnia
annak, aki a lépcső felé megy. De türelmetlen lett, fölkelt és a
portáshoz ment. Megállt az üvegfülke nyílásában és kedélyességet
erőltetve kérdezte:
– Tele van már a hotel?
– Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét egy üzleti
könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le van foglalva.
Andor rágyújtott, egy kis szünet kedvéért. Aztán hanyagul kérdezte:
– Jön ma valaki?
– Igen – mondta a portás, a könyvet nézve.
– Most reggel?
– Igen.
– Sokan jönnek?
– Lehet.
„Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmit kérdezek, ami
izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetet tartott, aztán ő is
másfelé nézett, mikor kérdezte:
– Pestről?
– Igen.
Idegessé tette ez a nemtörődömség. Hangosan szólt:
– Kicsoda jön Pestről?
A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett a könyvbe és
kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosan sillabizálva olvasta:
– Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär…
A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani. Majdnem
azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt:
– Más nem jön?
– Nem. Kit tetszik várni?
Kínjában ezt mondta:
– Doktor… doktor Máté… ügyvéd.
A portás a könyvbe nézett:
– Nem rendelt szobát.
– Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valami penzióba
jön.
– Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapu elé.
Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni, mikor árnyék
suhant a kapu elé. A puha homokon nesztelenül jött a hotel elé a fiáker.
Az első szó, ami behallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros
németséggel mondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre a
kocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtön
megjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászon útiruhában,
barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi a kocsinál maradt.
Ella hátraszólt neki:
– Itt megvárlak a hűvösön.
Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés. Bejött,
megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egy pillanatig nézte,
megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel és skatulyákkal bajlódtak.
Eljött a kaputól és lassan a lépcső felé sétált. Mikor Andor közelébe
ért, ránézett. Andor felállt és köszönt. Az asszony elmosolyodott és
minden zavar nélkül ment feléje. Kezét nyújtotta, már messziről:
– Maga itt van?
– Oh, már régen.
Ügyesnek érezte magát, mikor hozzátette:
– Micsoda meglepetés… hogy maguk idejöttek.
Ella a kapu felé nézett:
– Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhoz megyünk. De
aztán mégis idejöttünk.
Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyen veszélyben
volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta a holmit. Mögöttük
jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt két tennisz-ütővel.
Hosszabb, csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás
meg vörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőtt
Andort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszú utazástól
volt.
– Nézd, Lajos, – szólt feléje az asszony, – Aradi van itt.
Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelen udvarias
mosolyba rándult:
– Szervusz – mondta. – Itt nyaralsz?
– Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Már rég
vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom.
– Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követve
tekintetével.
– A Tátrába.
Ella nevetett:
– Ott legalább hűvös van. A kocsit kifizetted, fiam?
– Ki.
– Na gyerünk.
Andor felé biccentett a fejével:
– A viszontlátásra. Remélem, látjuk.
– Hogyne. Kezét csókolom.
– Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége után ment.
Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megint
szembekerült Ella a lent álló Andorral:
– Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet, szenvedést
jelző arccal.
– Óh igen.
– Mert Pesten borzasztó. Tűrhetetlen.
Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi megcsúnyult, Ella megszépült.
Megint hízott egy kicsit, most már bizonyos, hogy valamikor olyan lesz,
mint az anyja. Az apja csupa csont és koponya. De ő az anyja lágy
teltségét örökölte. Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész
fogsora egy darabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe az
enyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csak a
szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabb
leszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas.
Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztán komoly
lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni… lehet, hogy
már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, az egész történetet, a
haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé. „Annyi bizonyos, – mondta
magában – hogy érzéki hatást nem tett rám, abszolute semmi érzéki hatást
nem tett.“ Ami legjobban meglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi
haragot, féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj
volt már, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előtt
azt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején a Tátrába
utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valami közösségbe vonta az
asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött. „Olyan biztos, mint a
szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttem ide.“ És nem mutatta, hogy
tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja. És az, ahogy a lépcsőn felmenet
leszólt, hogy itt is olyan meleg van-e, – ez a közömbös, de állandó
érintkezést igérő megszólítás az elbúcsúzás után, amely azt jelentette,
hogy az előbbi beszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem
volt udvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesen
közömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennél vagy
jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette be ezt a
töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszélt vele és
egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyen egyszerű ez?
Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kis revolvercsövet olyan
erősen nyomta a bordái közé, mintha nem is lőni, hanem szúrni akart
volna vele. És most: „itt is olyan hőség van? Mert Pesten borzasztó.“
Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagy későbben.
Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azt tartotta helyesnek,
hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujt előlük. Véletlenül történt,
hogy a reggeli találkozás óta nem kerültek egymás szeme elé. Föltette
magában, hogy ez ezentúl is így lesz. Úgy fog élni, mint ha nem is
volnának itt. A természetes esetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy
födél alatt alszom velük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami
megnyugtató, biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet
ezen az éjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta,
pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házassági állapot
tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az ember belenyugszik, a férjre
nem féltékeny.“ De a következő pillanatban, épp, mert foglalkozott vele,
hirtelen összeomlott ez a bölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment
végig a testén. Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe. „Elveszem tőle“ –
mondta magában, és nem is tudta, miért, a győzelem érzete fogta el. A
fanyar és csúnya arcra gondolt, a nyirkos tenyérre, a neki oly
kellemetlen, zengzetesség nélkül való hangra, Pécsi egész megjelenésének
arra a dísztelen ösztövérségére, amiben semmi csinos, diadalmas,
fiatalos nem volt. Úgy gondolt most Pécsire, ahogy egészen
tapasztalatlan kis lányok ítélnek meg férfiakat: csinosság és
teatralitás szempontjából. Nem volt érzéke az igazi kan-dísztelenség
iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlan érzékük van, mert a tudatuk a
dekorativ hímséget keresi. És a maga díszességének érzetében jól esett
neki az ellenfélt ilyennek látni. És ez még a váratlanul felébredt testi
irigységet is enyhítette. Az asszonyt áldozatnak érezte, akinek
gyötrelem az ilyen férfi ölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta,
mielőtt elaludt.
Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük az úton. A
fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ella visszaszólt utána:
– Iván jön holnap!
– Igen? – mondta, mosolyt ragyogtatva. – Nagyszerű!
És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, a szobájukban
szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyon kívánkozott a velük
való együttlét után. Az a tudat, hogy egy házban laknak, még mindig
kielégítette. Nagy ereje van még az ilyen kis bizonyosságnak is. Ha
semmi egyebet nem enyhített, csak azt a bizonytalanságot, hogy hol
vannak, hol járnak, hogy élnek – ez is nagy megnyugvás volt. És nem is
akarta siettetni a dolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly
reményekbe-ringató volt, hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely
kizökkentheti ebből a kellemes várakozásból.
Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás fekete tábláján
megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ a negyedik emelet egy
olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint. De ő sem volt látható
egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült a vacsorájánál a hotel
tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csak megállt az asztalánál Iván.
– Szervusz Ivánkám! – mondta neki nagy melegséggel – hát megjöttél?
– Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk még van egy
elintézetlen ügyünk.
Leült hozzá.
– Vacsoráltál már? – kérdezte Andor.
– Igen.
– Akkor… iszol velem egy pohár pezsgőt?
– Köszönöm, hogyne.
Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy, búbánatos
konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburában gyertyaláng
repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget. Kellemes, nagyon kis
szellővel frissített este volt, egyike azoknak az estéknek, amelyek
hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappali hőség után. Mintha a
testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságát oltanák a levegő
megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappali lélekzet után. Ilyenkor
van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig a szabadban maradnak, s aki
lefekszik, az mélyen és nyugodtan alszik.
– Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár most nem
vagyok abban a helyzetben…
– Hagyd fiam – mondta Andor zavartan.
– Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni. Ötször
is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. A pénzt
hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem volt kétszáznyolcvan
koronára…
Andor a pezsgőspoharat nyújtotta feléje:
– Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha lesz pénzed,
megadod. Most hagyjuk. Jó?
– Jó – mondta Iván.
Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Az emberek
lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tenger csöndes volt,
alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égen aranysárgák voltak a
csillagok, egészen mások, mint aminőknek a városi levegőn keresztül
látja őket az ember. És mintha nagyobbak, kövérebbek lettek volna itt,
szinte látni lehetett, hogy nem fénypontok, hanem sugárzó kis
aranygolyók.
– Jó lakásod van ott fönt?
– Jó, de meleg.
– Mert a háztető alatt van.
– Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan, mint egy
ólomkamra. Lajos már nem kapott mást.
Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az első kis
kábulatban. És olyan jó szag jött a babérkertek felől. És a tenger is
illatozott, azzal az átható, hervadt lehelletével. És a gyertya oly
kedvesen nyugtalankodott az üveg mögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy,
hogy ferdére olvasztotta a gyertya végét, hol meg mintha figyelt volna:
mozdulatlan maradt egy másodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba,
kormos füstöcske szállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint
meghunyászkodjék. Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk
beszédét, egy nőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával,
akivel a színházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kért
tőle.
Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. A pincérek már
az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. A pezsgős vendég
iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyé avatta az asztalt,
ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már a harmadik üveg francia
pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván az óráját nézte:
– Megbeszéltem Elláékkal, hogy megvárom őket.
Andor azt hitte, már rég otthon vannak. De nem kérdezett semmit.
– Meg vannak híva vacsorára Radnayékhoz – mondta Iván.
Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andor érdeklődést
színlelve kérdezte:
– Radnayék? Melyik Radnayék?
– Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vette el
tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egy villájuk,
ott vannak Radnayék is, ezek itt háztartást visznek és ma meghívták
Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értem jönnek ide a vendéglőbe és még
megyünk egyet sétálni.
Andor valami kis féktelenséget érzett magában a pezsgőtől.
– Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül a fiútól.
Ez vállára döntötte a fejét, kavargatta a pezsgőt a pohárban:
– Jó fiú – mondta hidegen.
„Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygott
Ivánnak:
– Engem jobban szerettél volna?
– Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komisz mosollyal.
Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinak látszott most ez a
gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúl kifakadó
szentimentálizmusával.
– Én jó barátod lettem volna.
– Így is annak tekintelek.
– Szervusz.
Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Ő már boldog
és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valami kis kéjes
szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, a tengeren át, fel
ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe, tárgytalanul és ok nélkül,
beleolvadva ebbe a szép éjszakába, a felhőtlen szabad végtelenbe.
– Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészen hátraszegve a
fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthasson egyszerre.
Hallgattak egy kicsit, aztán Iván megszólalt:
– Jönnek.
Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, a facsemeték közt
a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint a szerpentinúton
felfelé jött. Iván leszólt:
– Most jöttök?
– Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkan mormoló
férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasította volna ezért
a túlhangos kiáltásért.
– Halló! – kiáltott vissza Iván.
Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződő vágy
sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset, diadalmasat,
részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik.
– Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvű hangja,
kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megint az erélyes,
mély mormolás.
– Be van csipve – mondta Iván.
– Kicsoda?
– Ella.
– Hogyan… hisz soha nem ivott semmit…
– Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál. Halló!
Halló!
Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípetten szólt az
Ella hangja:
– Halló! Iván!
Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap volt rajta.
Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög,
görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarna
fején. Hallani lehetett, amint mondta:
– Ella! Itt már alszik mindenki!
Andor felállt, üdvözölte őket.
– Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti itt
részegeskedtek?
– Egy kicsit – mondta Andor.
Pincér állt az asztalhoz.
– Gyönyörű este van – mondta Ella, lenézve a sötét tengerre.
– Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájára nézve. –
Mindjárt fél tizenegy.
– Siet az órád – mondta Iván.
Ella Pécsihez fordult:
– Egy kicsit még üljünk…
Már le is ült. Pécsi állva maradt. Andor halkan mondta a pincérnek:
– Poharakat.
– Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Épp eleget
ittunk.
– Ittunk? – mondta Ella. – Ittunk?
És hátrahajtotta a fejét, hogy a mögötte álló Pécsi arcát lássa:
– Nem „ittunk“, hanem „ittam“. Te nem ittál.
Andor széket tett Pécsi mellé:
– Foglalj helyet.
– Nem, fiam, megyünk – mondta ez Ella felé.
Ella tréfásan zsarnoki mozdulattal mutatott a székre:
– Azonnal üljön le.
Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját. Most
nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokon valami híres
öreg táncos, a nyakában a tollboával, karján Ella fehér rétiküljével. A
pincér poharakat hozott és Andor töltött. Huncutul nagyszerű érzés volt
ez, hogy ők ketten be voltak csípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén
fiú itt ül köztük, figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással.
Ella ivott egy kis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken:
– Nagyszerűen érzem magamat.
És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarná magát a
csillagokkal.
Andor Pécsihez fordult:
– Jó vacsora volt?
– Kitünő.
– Mit ittatok? – kérdezte Iván.
Ella most a székkel együtt dőlt egyre hátrább, úgy, hogy Pécsi rászólt:
– Az istenért… hanyattesel.
Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt, kedves,
lányos-becsípetten:
– Refoszkót ittunk… olyan édes vöröset…
És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivette a
kezéből a poharat:
– Elég volt.
Maga elé állította a poharat. Ella gyerekesen könyörgő arcot vágott:
– Csak egy csöppecskét.
Összetette a kezét, mint a kisgyerekek, mikor kérnek:
– Egy csöppet… Pécsi úr kérem…
Andor erőltetetten mosolygott.
– Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a két poharat.
Ella Andorra nézett:
– Látja? Így bánik velem.
– Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egy feketét.
Pincér!
Feketét rendelt.
– Haragszik rám – mondta Ella Andornak – mert féltékeny a főhercegre.
– Ella! – mondta komolyan Pécsi.
– Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szót se
halljak! Nézd csak!
Megint Andorhoz fordult:
– A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor a fürdőben
voltunk, gukkerrel nézett.
Nevetni kezdett, nagyon nevetett, alig tudta abbahagyni.
– Gukkerrel nézett… gukkerrel…
– Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészét Pécsi.
Andor csöndesen szólt:
– Az nagy megtiszteltetés… itt Ausztriában.
– Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról… tíz
méternyire se voltam tőle!
Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölve itta
meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára:
– Ne tessék haragudni, Pécsi bácsi.
„Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szereti Pécsi
bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott a pezsgőjéből, Ella
pártján volt, szerette volna most megcsókolni, nem vágyból, csak Pécsi
miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ella azután is nevetne-e, és akkor
is mondaná-e: „ne tessék haragudni, Pécsi bácsi!“
Pécsi kifizette a feketéket és felállt:
– Na gyerünk, angyalom.
– Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesen billenve
hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk… csak egy percig…
olyan szép este van… olyan jól érzem magamat…
És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. A szalmakalap
hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi a kalaphoz nyúlt,
aztán megfogta a kezét:
– Gyere, – mondta – holnap is van nap.
Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kissé fátyolosan az
italtól:
– Nem szép tőled. Nem szép tőled.
De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő, búgva-szemrehányó
volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang…
Pécsi atyáskodva mondta:
– Na kelj fel, fiacskám.
Egyszerre megbicsakolta magát az asszony:
– Nem megyek.
Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott a kettőjük
igazi viszonya.
– Nem megyek, és pont.
Pécsinek elharagosodott az arca:
– Na, most már elég volt.
– Igenis, elég volt – mondta Ella, értelem nélkül, de hangosan.
Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iván
cigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzék
valamivel, és megkérdezte Ivántól:
– Ég?
– Köszönöm, ég – mondta Iván.
Ella dacosan mondta:
– Most itt ülök reggelig.
– Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát – én nem
bánom. Tessék, ahogy tetszik.
Tanácstalanul állt:
– Jössz, vagy nem jössz?
Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát, hogy
beleavatkozott:
– Ellácska… hát menjen, ha Lajos kéri.
Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak a becsípett
asszony mérgességével:
– Mi az? Maga is az ő pártján van?
– Hogyne! – mosolygott a fiú.
– Maga is küld?
– Ha Lajos kéri…
Lajos egészen halavány volt. Szárazon és halkan mondta:
– Azonnal felkel és jön. Egy-kettő.
Az asszony ránevetett, félig lecsukott szemmel:
– Ha enged még egy kortyot inni.
– Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely a pohár
után nyúlt.
– Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondta gyerekes-kérlelőn –
eressze el…
– Ha rögtön jön.
Eleresztette.
– Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másik székre és
átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem.
Pécsinek az ajka remegett a haragtól.
– Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Én fölmegyek. Az
ajtó nyitva lesz.
Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínos arcot