Andor: Regény - 05

sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház
tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt.
– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte
Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot.
Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe.
Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt.
Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be.
Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella
szokott, a lábait összefonva.
– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt
Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: –
Somogyi úr végzi a darabot.
– Orvost játszik? – kérdezte Andor.
– Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr.
A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki
ehhez a beszélgetéshez nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor
nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős,
keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt
nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt
piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete
haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte
a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete
selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes
lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös,
kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő,
tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami
tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt
prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak,
oda is ritkán.
Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az
asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban,
háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén
tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról.
Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc
mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve
jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke
ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe.
A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig
várnak, remélnek ettől a lyuktól valamit. A legtöbb bemegy, megfordul
maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne.
Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott.
– Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél?
– Igen.
– Megyünk ebédelni?
– A szigetre.
– Nagyszerű. Irma rögtön jön.
Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor
a lányt nézi.
– Nem ismered Olgát?
Andor kalapot emelt, szerényen:
– Nem volt szerencsém.
– Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga.
Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És
ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma
talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma
lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz,
milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz
néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja.
– Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk!
Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette
nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és
eltolta magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét.
– Szintén színésznő? – kérdezte.
– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta
ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult
a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében.
Somogyi vigyorgott:
– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál
bennünket. Igazad van, fiam.
Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére
csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az
arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára.
– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy
szót akarok neki mondani.
Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával
csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták
idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak,
milyen hangosak…
Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt
nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól
ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal
az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári
kedvességéhez.
– Igen, – mondta – a kis hugom a mult héten jött fel Váradról, meghalt
az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt.
Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit.
Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta:
„Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint,
bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még
hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott:
„Igen, igen, igen“.
A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban:
– Megyünk?
– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves
mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a
kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A
fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt.
– Irma! – kiáltott utána Somogyi.
– Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán.
Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a
kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott
velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a
felsősziget felé.
– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a
direktorral. Lejárt a szerződésem.
– Ezt sugdostad neki?
– Ezt.
– Azt hittem, mást.
Szomorúan intett.
– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig
megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a
direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.
– Az más.
Somogyi most benne volt már a témájában:
– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok
mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se
kapok más szerepeket.
Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le
az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod-
és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már
nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új
darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.
Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás
táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott
más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem
ismeri Turnovszkyékat.
– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az
áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a
rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak
az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete
szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe…
– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt
a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről
beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és
megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy
Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a
hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az
övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is
sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan
felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem
gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan
kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett,
akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.
– Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját.
Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt:
– Szerelem?
Ettől elment a kedve:
– Nem – mondta.
– Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész.
Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán.
– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te
síma kis életeddel.
Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta:
– Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb!
Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú
szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan
szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan
szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt
Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők
tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta
volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két
felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember,
lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem
pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát
tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már
többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony
nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem,
majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert
kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi
házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre
jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig
évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként
kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy
hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás
nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra
való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már
odáig jutott, hogy Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is,
tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor
keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment
aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt
és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és
zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint
amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a
puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával,
őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a
kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le
egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon
egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte:
„otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“
Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó
színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele
Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi
rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember
volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a
mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg
benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán
állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy
talán azért, _mert_ megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá,
tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki valami ajándékot:
hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb
ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát,
cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja
arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De
mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta
vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és
berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen
távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel,
mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban
és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és
tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és
tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról
ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint
megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé
váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd,
telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat
küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel,
mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy
érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével
édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki
mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt
Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt,
bocsánatot nyert és visszakönyöröghette magát az ebédlőbe, ahol
hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon
veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt
gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a
színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a
dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor
Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg
házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az
arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj,
a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében
Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele,
hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos
szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott
Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál.
És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a
saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot
akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint
most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas
tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg
azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen,
igen, igen.
– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik
cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden
fontos ügyemet vele beszélem meg. – A kutyámnak viszem – mondta a
cukorra, Andor tekintetét észrevéve.
Aztán hozzátette:
– Nincs nekem senkim. Ha ez a nő nem volna…
Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony
bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra
támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van
valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős
öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a
kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt,
mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és
mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani
valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes
cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak
látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az
első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni!
De nem is kell.
– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a
nagyságos úr.
Sóhajtott.
– Senkim sincs. Egy kutyám sincs. Még az sincs.
Andor fizetett, lementek a terraszról.
– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után
küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány
után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét.
Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak.
Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki,
tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt,
lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó
bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek.
– Pardon – mondta – egy pillanatra…
Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis
szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni
olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg.
És itt tanulni is jobban lehet.
– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek
a szobámba.
– Hogyan? Neked itt szobád van?
– Igen.
– Hát… ezt nem is mondtad.
– Minek mondjam?
Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője
gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt
egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss,
halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga
öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak
mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó
alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz
jött, hogy kikönyököljön rajta. Elhagyatottnak és szomorúnak érezte
magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy
Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez
itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi
holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok
egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik
valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna
mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld
karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre
inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával,
fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ –
tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig…
amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“

VIII.
– Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél.
Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az
ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt,
úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő
terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott
benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás
vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem
segíthet. Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen
befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben,
lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett
kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog
volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért
játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott
volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába
öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a
hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor
mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma
mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja
édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis
karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan
mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és
kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az
egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most
megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett
Irmával.
– Tetszel az Olgának…
Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy
milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és
szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd,
ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés,
emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. De ez a mondat
valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából.
– Én? – kérdezte.
– Te.
– Miért… talán mondott valamit?
– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég
előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.
– De hiszen csak egyszer látott… futólag.
– Mégis.
Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat
nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy
zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral
a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső
gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált
aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához
ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi
átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig
kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a
kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először
látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét
angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen
rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt,
mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében
az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem
törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él.
– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki
Irma fontosabb volt, mint minden a világon.
Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak.
De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel
zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély
biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik
Olgának.
– Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte.
– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé
görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez.
– Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony?
– Nem vagyok szobalány.
– Hát akkor…
– Olga a nevem.
Andor mosolygott:
– Olga nagyon szigorú.
A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte,
helybenhagyó hangon:
– Olga nagyon szigorú.
Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton.
Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a
szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott
lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel.
A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már
rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és
még fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga
valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden
második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem
történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem
elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A
ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis
tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép
volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett.
Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte
volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a
becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a
hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság
éreztette magát.
A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére
állította a helyzetet:
– Merre megy?
De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne
higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.
– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és
nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.
– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a
Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a
színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a
színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk…
– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész
vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok.
Legörbült a piros száj:
– Pesti.
– Még csak nem is az. Budai.
A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét
nyújtva:
– Hát… merre megy?
És melléje nézett.
– Ha megengedi, Olga, elkísérem.
És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal,
hogy merre megyek?“
– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon
beleegyezve, hogy Andor kísérje.
– Az én utcám – mondta ez csöndesen.
– Mért?
– Engem Aradinak hívnak.
Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte:
– Magyarosított név?
– Igen.
Hozzátette, kis szünet után:
– De már a nagyapám…
És aztán:
– A maguk neve se lehet igazi. Gyulai.
– Az anyám színészi neve volt.
– Az… édesanyja… színésznő?
– Volt. Meghalt.
Elgondolkozott a fiú, hangosan:
– Gyulai… Gyulai…
– Nem ismerhette. Vidéken játszott.
Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor
megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül,
megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és
fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit
ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze
alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas
meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét
pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a
meztelenséget.
– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon,
elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.
– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis,
Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a
ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?
Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek.
Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott
eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És
ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az
ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és
szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába?
– Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért…
– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre
készülve… Pesten.
A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem
szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az
arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok
fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy
pillanatra érdekelte, sőt izgatta.
– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog
volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább…