Andor: Regény - 29

áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az
ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy
ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek
is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az,
hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az
övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is
visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a
lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez?
Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol
ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt
társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel
benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a
konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva
mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat.
Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a
mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet,
mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a
kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett.
A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem
volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap.
Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a
tekintetével a szeme elől. „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta
Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi
Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is
kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik
benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj
lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit
Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya:
nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok
vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok,
tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép
emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek,
lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte.
Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a
holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak
ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele
egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az
életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a
legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is
beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán
szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is
egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd
átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer
valakihez…“
Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, szép pénzt küld neki
a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele
beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást.
Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész
már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva
nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt
nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte.
Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig
távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy
látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle,
elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan
táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette,
a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum
vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését.
„És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is
közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el
innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy
tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra
ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta
csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely,
úgy látszik, a végzete.
Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A
kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge
fényében meglátta, hogy két ember áll az utcán, a kapu nyitott szárnya
előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a
kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak
neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most
megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ –
gondolta villámgyorsan és megállt.
Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan
sápadt volt. A szeme nagy és fekete.
– Megálljunk – mondta csöndesen.
Andor nyugodtan nézett rá.
– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha
még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm.
Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a
nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen,
sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt:
– Sándor, – mondta neki – maga téved.
– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem
vagyok neked Sándor.
– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a
menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én…
Tompán ordított rá a fekete legény:
– Akkor mit mászkálsz itt nálunk?
Még mindig hullámzott benne a jóság és a szeretet:
– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha
türelme van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény
jó Sándor…
Ennek már elhidegült az arca:
– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj
jönni többet. Pusztulj innen.
Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a
részvét, a saját tisztasága érzete:
– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem
magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni?
Most közelebb lépett hozzá Kubényi:
– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. –
Lator!
Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ –
gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“
Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó,
haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is
kinézték maguknak, hogy beleharapjanak.
– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem
így?
Kubényi egyre nézte:
– Svindler vagy, úri gazember vagy. Ide többet nem jössz.
Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert,
amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem
miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“
És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a legény mozdulni akar feléje,
hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt.
– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy
pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott.
– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből
kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát.
Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak
nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az
agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami
nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája
alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat:
– Tisztességes ember… menyasszonyát… csábítani…
A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt
akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne
álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott
rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta.
Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond
valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy
végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve,
hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta
meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a
szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember
áll körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon
sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem
könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot
hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem
kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott,
lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás
fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő,
fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők,
áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze
künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és
zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta
összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A
mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez
álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak
össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani,
hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is
vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt
föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de
azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten
elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a
szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró
nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes
cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep
közepén, undokul vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott
senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája
volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste,
rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit
keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan
tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni
kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta
vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul
felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt,
aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott
messze…
„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit…
Pécsit?… A másikat?“
Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek,
megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“
Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is
hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca
fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták.
– „Igen,“ – gondolta – „hogyne.“
Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne
az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen
itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek
szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek,
ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te
szúrtál meg, nem, nem, nem fogom elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te
szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony
arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“
– nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép
felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis
kezét.

X.
Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a
kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol
rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az
ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében
bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön
megértenek az ápolással foglalkozók.
– Igen, – felelt a vörös Jolán – itt maradok, én fogom ápolni.
Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból,
hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy
súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján
künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az
orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös
Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele,
néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára
fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt
megjelent egyszer egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt.
Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül.
És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett
tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő
sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már
élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez:
kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A
gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét,
érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott.
Egyszer egy feketeruhás kövér nő hivatta ki a vörös Jolánt a szobából.
– Nem lehet bemenni, – mondta ez – senkinek se lehet…
– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt
itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt,
Gubás Jánosné.
A főorvoshoz utasították.
– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább
vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó
családjában!
– Nálam, kezit csókolom?
Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak
sejtette volna is!
– Menjen a fenébe – állt fel doktor Veress.
– Nagyságos uram…
– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira
nézett, valószínűnek hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt
különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi
fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a
Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel,
amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még
hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben
a szerencsétlenségben.
Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress
doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni
hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz
Miklós.
– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne
maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit,
ami izgatná…
– De kérem…
– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom,
de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja?
– Igen.
– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden
évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó.
Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve
beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt
a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni
hozzá.
– Szóval főorvos úr úgy gondolja, hogy meggyógyul.
– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg,
és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste.
– Másodszor? Mint sebészi beteg?
– Igen. Ön talán…
Meglepődve nézett rá:
– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig
akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába
lőtt.
Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az
utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor
eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor
olyan keményen viselkedett.
– Fődolog, – mondta – hogy meggyógyuljon.
Veress doktor az ajtóig kísérte:
– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi
szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből,
elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel…
– Önnek elmondta?
– Soha egy szót se szólt.
– Máshonnan méltóztatik tudni?
– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten
mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz
felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta.
– A főorvos úr megengedte – mondta Rácz.
– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem a kabátot meg a kalapot.
Ne tessék kopogtatni.
Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és
alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik,
lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy
gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a
beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá.
Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja
hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt.
Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz
hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a
hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember
lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit
mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan
fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem
mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé,
amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz
halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult
a beteg arcával.
Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már
halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész
mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre
csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer
meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be:
– Na Jolán, hogy van a beteg?
És Jolán erre így válaszolt:
– Jobban van, de nem akar beszélni…
Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a
doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg
a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe
és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál,
büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész
világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat.
– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse
magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van,
ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem.
Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se
feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás
kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki
szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe
lehet hallgatni…
– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne
szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy.
Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott
ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor
nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól,
megszólalt:
– Hallom, hogy már egészen jól vagy. Nagyon megnyugtatott az orvos.
Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés sem. Csöndesen
folytatta, miután várt egy kicsit:
– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki
nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba.
Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve
folytatta:
– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a
telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes
kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen
lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is
bánkódjál…
Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár
meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a
szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú,
mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először
tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent
helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis
elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a
fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy
tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig…
Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme
sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a
félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós
az ágya fölé hajol, a kezéhez nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a
szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint
a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni.
Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé
csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor
fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá.
Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek
ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést,
közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni.
Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát.

XI.
Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb
éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán
szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt:
– Milyen idő van kint?
– Na végre – mondta ez. – Csakhogy végre beszél.
Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól
esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta
a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta:
– Adjon egy tükröt.
– Nincs – mondta Jolán.
Fáradtan mosolygott:
– Képzelem, milyen az arcom… ha nem adnak tükröt…
Jolán kedveskedve rázta a fejét:
– Nincs… Azért nem adunk, mert nincs…
– Jó, jó.
Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak,
takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az
ablakon.
– Jolán, – mondta – mért nem mondja meg, milyen idő van?
– Gyönyörű szép, napos. Szép őszi idő.
– Még nincs tél?
– Dehogy van. Meleg őszi idő van. Gyönyörű.
– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss
levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte
a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami
feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta.
Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az
ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“
– gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott
gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a
színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne
olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett
a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ –
„Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam,
nem hazudtam, senkit soha szándékosan meg nem bántottam…“ Valami
kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől
irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt
a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az
életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem
törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt,
de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a
valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna
hozzá, ha… ha…“
– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen
alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én
mégis gazember voltam.“
Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját
átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat
és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő
alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha
lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse.
Este magához kérette Veress doktort és altatószert kért tőle.
– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér
por vette le a lábáról.
Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt
mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb
altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a
hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt.
Reggel bejött hozzá a vörös Jolán:
– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni,
aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt,
de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy
az üzenetét átadjam.
– Mit üzent?
– Hogy délután ide akar jönni a lánya.
Sokáig nem kapott feleletet.
– Valami Mariska – mondta halkan.
Andor vállat vont az ágyban:
– Jöjjön – mondta.
A vörös Jolán kifelé indult. Andor utánaszólt:
– Itt van?
– Kicsoda?
– Az a kövér… Juli…
– Itt vár kint, a válaszra.
– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja
neki.
Mikor Jolán visszajött, idegesen szólt rá:
– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány,
eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok
maradni…
Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni
tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett
gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy
éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön
érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel
benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a
szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz
pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt
mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a
párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység
fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A
nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik
át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan
komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a
tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém
akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel
akarsz emelni engem…“
Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“
Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni
fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó
gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy
romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja